Megszólaló
– Tudod, milyen ló vagy te? Alávaló.
Baraczka megrovóan, mégis biztatóan veregette a piszkossárga csődör nyakát, az meg leszegte a fejét mintha tudomásul venné a megalázó tréfálkozást. Pedig csak erőt gyűjtött, hogy újra nekifeszüljön a hámnak. Másodszor próbálkozott. Erőlködve topogott, patái meg-megcsusszantak a sárga keramitkockákon, talán szikrát is vetettek, de a fénymorzsák – ha voltak – láthatatlanok maradtak a júliusi ragyogásban.
– Tudod, milyen ló vagy te? – Baraczka ezúttal nem fejezte be. Fenyegetően tornyosult a ló fejénél. Jobbal a kantárba kapaszkodott a szemellenző alatt és húzta, húzta erősen.
– Na mennyél már, mennyél! – köhögte a dobozos Vicián derékmagasságból. – De lóhalálba! – Körülnézett, várta a sikert. A környékbeliek vödrökkel csörömpölő, lassanként oszladozó csoportjában egyetlen mosoly sem villant. Mindenki hallotta már a páratlan szellemességet. Méghozzá hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken, délelőttönként, amikor a jegeskocsi a térre érkezett, majd – hétről hétre lassabban és kínosabban – távozott.
– Nem hallod? Lóhalálba! – tett rá egy lapáttal a dobozos Vicián. Nem tudni, hogy a piszkossárga csődör felfogta-e a tréfát, Baraczka válaszolt a nevében.
– Kúúús – és nyomatékul meglendítette kicsit szabadon lóbálódzó balját, derékmagasságban, körülbelül ott, ahol a dobozos Vicián feje kóválygott, mintha csak jelezné: ebből akár pofon is lehet. De persze nem lehetett. Hogyan is lehetett volna. A dobozos Vicián feje ugyanis azért imbolygott alig egy méterrel a járda fölött, mert mindkét lába hiányzott. A dobozos Vicián deréktól lefelé nem létezett. Egy Garai utcai asztalos készítette számára a fatokot, amelyben teste véget ért. Az alját megvasalta, hogy el ne kopjon a vonszolódásban. A kezére is eszkábált két merev kesztyűhöz hasonlatos faalkalmatosságot, azzal tenyerelt a Vicián a kövezetre és lendítette magát előre. Ha kellett, olyan gyors volt, hogy futva is alig lehetett utolérni. Cipőfűzőt és Csillag cipőpasztát árult a téren, a holmit egy vörösre mázolt pad ülőkéjére rakosgatta, ő meg a készlet mellett rostokolt a földön, a deszka szabadon maradt végére könyökölt, és dudorászott egész nap, főleg magyar nótát. De A mosoly országát is szerette.
Egyesek azt mondták, a háborúban lett oda a lába, Budán, a kitöréskor. Mások szerint a Ratkó-törvény idején, amikor tilos volt az abortusz és ő meg a babája bajba kerültek.
Kétségbeesésükben úgy döntöttek, hogy végeznek magukkal, kéz a kézben ugrottak a 46-os villamos elé a remiznél, de Vicián balszerencséjére túlélte. Nem tudni. Hajnalban már ott volt a padnál, és szürkületkor eltűnt. Esőben nem dolgozott, mert a doboza nem volt vízhatlan, olyankor a Tulipánban fröccsözött, úgy várta, hogy jobbra forduljon az idő. De júliusban ritkán esik, naphosszat könyökölt a padján, dúdolt, rakosgatta a cipőfűzőket meg a lapos, kerek Csillag-dobozkákat.
Hétfőn, szerdán és pénteken délelőttönként a csődör pontosan a szabadtéri áruda előtt állt meg. Másutt nem lehetett.
Lapos, iromba tákolmány volt a jegeskocsi, akár egy szürkére mázolt kerekes szekrény. Oldalán rekeszek nyíltak, mindegyikhez külön ajtó szolgált. A Kövér Lajos utcai jéggyárból érkezett, a messzi Zuglóból, útközben meg-megállt, végül a Rottenbiller utcáról kanyarodott a Csikágóba, a Landler Jenő (korábban István, később ismét István, ám ekkortájt mégiscsak Landler Jenő) utcára.
– Itt a jeges – mondta Baraczka nyomban a kanyar után, kezdetben inkább csak úgy magának, meg persze a lovának, mintegy a helyzet tisztázása végett, azután hangosan, immár a külvilágnak címezve: – Jegeees! – A rövid, hideg szóból hamarosan kikoptak a mássalhangzók: – Jeeeeeee! – A döcögösen dallamos kiáltás mintha a sivár angol kikötőváros ócska pince lebujából ekkortájt előkecmergő Beatles extázist gerjesztő refrénjét visszhangozta volna: – Je-je-jeeeeee! – Baraczka tudtán kívül járhatatlan hidat vert Kelet és Nyugat, a liverpooli Docklands és a pesti Csikágó egyformán lehangoló utcái közt.
– Je-je-jeeeee!
De a lakók nem estek extázisba. Higgadtan indultak a konyha felé. Sok minden elfért az amúgy szűk konyhákban. Nemcsak a temérdek főzőeszköz, hanem az is, aminek amúgy a fürdőszobában lett volna a helye. Ám a Csikágó lakásainak jó részében nem volt fürdőszoba. A konyhában koncentrálódott a modern városi élet kellékeinek egész tárháza. Az alkalmi fürdőkádként is szolgáló mosóteknő. A faszénparazsas vasaló. A mángorló. A mosdólavór. És a fadobozos hűtőszekrény. A bádoggal bélelt, szegletes alkotmány két rekesze közül az egyik jégtartály, a másik a hűtendő élelmiszernek szolgált.
Tudnivaló volt, hogy kapni már elektromos vasalót, keverőtárcsás mosógépet, vízmelegítő bojlert, de a Csikágó nem haladt a technikai újítások élvonalában. A kevesek, akikhez már beköltözött a televízió, hamarabb értesültek arról, hogy a boltokba megérkezett a szovjet porszívó, a német demokratikus padlóvikszelőgép és a magyar frizsider. (- Már megint hazudtok?! – förmedt Fecske készülékének képernyőjére Vajerné a Bethlen utcában. – Magyar?! Frizsider!? Hát hogyan lehetne ilyen névvel magyar?) E gyanús holmik egy távoli, idegen világból, a körúton túli belvárosból integettek a Csikágó felé, ám a Csikágó nem válaszolt, nem intett vissza.
– Je-je-jeeeee!
Öregek, gyerekek, asszonyok markolták a hűtőszekrények mellé készített pléhvödrök fülét. az ő reszortjuk volt a jég, mint télen a pincéből fölszállítandó szén, aprófa és TÜKER-alágyújtós. Pléhvödrökön villant a nap a keskeny gangokon, pléhvödrök csörömpöltek az egyen-olajzölddel festett lépcsőházakban.
– Je-je-jeeee!
Baraczka kihúzta magát a bakon, megigazította tányérsapkája ellenzőjét, és a piszkossárga csődör is igyekezett peckesebben lépkedni. Gyurinak hívták, nevét még az állami ménesben kapta. A bevonulás látványos pillanataiban talán felrémlett előtte a foszladozó múlt legfőbb parancsa: a szolgálat. Gyuri a Magyar Néphadsereg véletlenül megmaradt, utolsó fogatolt tábori tüzérezredének állományában töltötte ifjúságát. Rövid ifjúság volt, s átmenet nélkül ért véget a díszszemlén, amikor a fogatolt lövegek elrobogtak a szövetséges segédhadak harckészültségéért felelős szovjet vezérezredes előtt, aki azt kérdezte a szavait szomjazó magyar alárendeltjeitől: – Ugye viccelnek az elvtársak? – és tett még egy megjegyzést, amit a tolmács némi fontolgatás után úgy fordított: – A teremburáját. – a magyar alárendeltek értettek a szóból.
Két hét múlva Gyurit bekötötték a Kövér Lajos utcai jéggyár istállójába. Fogalma sem volt róla, milyen jól járt - társait körülbelül ugyanekkor mérték ki a hatósági húsboltokban.
Baraczka régente szállítómunkás volt, zongora és páncélszekrény-specialista, de amikor a Klotild palota harmadik emeletére fölvontatott betonbélésű Birkenbach páncélszekrény elszabadult a fordulóban, és elkaszálta mellőle, majd a lépcső alján pépesre préselte régi barátját, Csécsi Bélát, megrendült. Alig fél perccel korábban cseréltek helyet Csécsi Bélával. Baraczka úgy érezte, a sors neki szánta a páncélt, csak hiba csúszott a számításba; a sors tévedett. És nem szabad tovább kísérteni, mert még helyrehozza a tévedést. A temetés után úgy berúgott, hogy csak két nap múlva tért magához, és többé nem ment vissza a szállítókhoz.
Egymásra talált Gyuri és Baraczka a Kövér Lajos utcai menedékben. Mögöttük egy-egy befejezett élet. Ez meg már az új. Piszkossárgák voltak mindketten, egyiknek a szőre, másiknak a szeme, együtt izzadtak a forróságban, és összeerjedtek az évek során, mint a napon felejtett zöldségmaradék a Garai piac sarkán.
– Je-je-Jeeee!
A Landler Jenő utca sötét macskakövein nem lehetett megállni. Széles volt a jegeskocsi, szűk az utca, nem fértek volna el mellette a ritkásan közlekedő autók, meg a Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére útjára indított troli. Megállóul a tér kínálkozott. Itt kiszélesedett az úttest, viszont megmaradt a háború előtti, sárga keramitburkolat, mely úgy csúszott, hogy esőben vagy télidőben senki nem merészkedett rá, legalábbis az utolsó harminc évben. Harminc évvel ezelőtt ugyanis – így beszélték – a kóser hentes küldönce szemerkélő esőben sietett a hússal a Nefelejcs utcába, Róth Miksáék lakására, és a tér közepére érve elvágódott, koponyaalapi törést szenvedett és szörnyethalt.
A jegeskocsi tehát a dobozos Vicián padja elé érkezett, aki menetrendszerűen felháborodott azon, hogy a zajos bevonulás zavart okoz az üzletmenetben. Úgy tett, mintha éppen ez a félórányi kiesés tenné tönkre virágzó kereskedését.
– Na tessék – mondta minden alkalommal egyre savanyúbban –, megjöttek a lovak. – És várta, hogy a kocsis magára veszi-e a többes számba burkolt célzást.
Gyuri lógatta a fejét, fújtatott, pihent, reménykedett. Remélte, hogy tömérdek jégtől sikerül megszabadulni, következésképpen megkönnyebbedik a kocsi, nem lesz kínszenvedés az indulás.
Amint a jégre várók összeverődtek a kocsi mögött, Baraczka kinyitott néhány rekeszt, és nekilátott. Egyik kezére vastag kesztyűt húzott, a másikkal marokra fogta a tűhegyesre köszörült ácskapcsot. Benyúlt a rekesz mélyére, a szerszámot belevágta egy kézre eső tömbbe, és kirántotta rejtekéből. A jégtömb ellenállt, odafagyott a bádoghoz, csikorogva tiltakozott, szeretett volna visszamenekülni a jótékony, hűvös sötétbe. Baraczka mégis kivonszolta a napfényre. Végignézett a soron: csupa ismerős arc. A ványadt, szemüveges kiskölyök az Állatorvosi Főiskola mellől, aki majd beleszakadt, míg hazavonszolta a vödröt, Kornerné, a kórház portásának felesége, aki a szolgálati lakásba viszi a zsákmányt, a nyugdíjas vámtiszt, aki csak hetente egyszer jött, de akkor két vödörrel, meg a nehéz természetű Vajerné a Bethlen utcából, aki nem átallott alkudozni és újra meg újra el kellett magyarázni neki: alkudozni a piacon lehet a kofákkal, a jégnek hatósági ára van, ipari termék, hát nem fogja fel a Vajerné azzal a borsónyi eszével, hogy azért csinálják a jéggyárban, mert nem nő a mezőn, mint a retek? Na. A Vajerné úgy tett, mintha értené, de azért megpróbálkozott minden alkalommal.
Az ácskapocs lecsapott. Baraczka néhány kíméletlen mozdulattal kettébe véste-vágta a tömböket, azután becsúsztatta a vödrökbe és szedte a pénzt. Határozott és mégis finom csuklómozdulatokkal dolgozott, szakadtak, repedtek keze alatt a testes, kékesfehér tömbök. Néha megpihent, és a rend kedvéért kurjantott egyet. – Je-je-jeeee! – Hátha van, aki későn kap észbe. Járt a kezében a rettenetes ácskapocs, repkedett a hőségben a jégforgács. A kocsi közelében valamivel elviselhetőbb volt a kánikula.
Így történt minden hétfőn, szerdán és pénteken. Amikor elfogyott a sor, bezárultak a rekeszek, Gyuri nyögve nekihuzakodott, kétségbeesetten csúszkált, azután elhangzott, aminek el kellett hangoznia.
– Tudod, milyen ló vagy te? Alávaló.
– Na mennyél már, mennyél! De lóhalálba!
– Kúúús.
Bele kellett pusztulni abba a nyárba. Két héten át minden nap negyven fokot mutatott a hőmérő. A tér poros akácfái ájuldoztak a melegben, vibrált a levegő a sárga keramit fölött.
Hétfőn és szerdán Gyuri támolyogva vonszolta a kocsit a térig, és induláskor Baraczka két kézzel cibálta a kantárt, ordítozott, suhogtatta az ostort, így is alig moccantak a gumirádlis kerekek.
Péntekre katlanná változott az utca. A falak éjszaka sem hűltek ki, ontották a meleget, a lakók a lehúzott redőnyök mögött pihegve várták a hidegfrontot.
– Itt a jeges – morogta Baraczka rekedten, amikor lekanyarodott a Rottenbiller utcáról. Lekászálódott a bakról, a kocsi mellett ballagott tovább. – Könnyebb, mi? - mondta a csődörnek. Gyurin nem látszott a megkönnyebbülés, fújtatva imbolygott tovább. Baraczka a Klotild palotára gondolt, a lépcsőházra, hőség volt akkor is, ha nem is ilyen kíméletlen, odabent meg valamivel hűvösebb. Egy pillanatra újra látta a feléjük szánkázó betonbéléses Birkenbachot, meg a lépcső alján heverő testet; Csécsi Béla arcának maradékán összekeveredett a vér a verejtékkel.
– Hogy bírják? – nyögte a dobozos Vicián, amikor megálltak a pad előtt. Idén ez volt az első kötekedés nélküli mondta.
Baraczka hümmögött, aztán visszakérdezett: – Hát maga?
– Nem könnyű.
– Láb nélkül biztos még nehezebb.
– Lábbal se leányálom.
– Hát úgy se.
Kinyíltak a rekeszek.
– Je-je-jeee.
Baraczka fejcsóválva nézte a csődört: – Nem lesz ez így jó. – Gyuri zihálása nem csillapult, a szemét forgatta, és csapdosott a farkával, hogy elűzze a tolakodó legyeket; azoknak bezzeg nem ártott a hőség.
A sor lassabban formálódott, és rövidebb volt, mint máskor. De azért megjött a szemüveges, ványadt kölyök, a nyugdíjas vámtiszt meg Kornerné is. Az ácskapocs lecsapott, a kékesfehér tömbök a vödrökbe csusszantak.
Baraczka hamarabb végzett, mint szerette volna. A homlokát törölgette, a pénzt számolta, közben próbálkozott: - Je-je-jeeeee! – De nem történt semmi. Csípőre vágta a kezét, körbejáratta tekintetét az izzó házakon. – Mi van? Nem kell?
A dobozos Vicián fölemelt a padról egy barna cipőfűzőt, meg egy feketét. A barnát a fekete, a feketét a barna helyére tette. Végül úgy döntött, hogy a kérdés neki szólt.
– Elutaztak. A Zelnikék még tegnap este összepakoltak és lementek vidékre. A Tálasék ma hajnalban az első vonattal a Balatonhoz. Hogy majd ott átvészelik. Milyen igazuk van. Volt már maga a Balatonnál?
– Na és a Vajerné?
– Az többet nem jön – mondta a dobozos Vicián komoran.
Baraczka leeresztette a kezét. Esetlenül lógott markában az ácskapocs. – Csak ... nem?
– Lett egy frizsiderje. A fia vette neki. Tegnap hozták.
– Frizsider – Baraczka hangjában megvetés, harag. Mintha a hűvösen elegáns fehér dobozban testesült volna meg minden evilági rossz. – Frizsideeer – nyújtotta utálkozva.
– Ja. Ez a divat. A Tálasék is megrendelték, a Róthné azt mondta, frizsidert kér a férjétől a születésnapjára, csak hát decemberre esik a születésnapja, akkor meg minek?
Baraczka nem tért magához: – Frizsideeer.
– Majd megbánják még – nyugtatta a Vicián. – Ezek a masinák nem bírják soká és akkor a Zelnikék meg a Róthné sírni fognak a jég után.
Baraczka becsapta a rekeszajtókat, az ácskapcsot a bakra hajította.
– Gyja!
A csődör kötelességtudóan leszegte a fejét és nekifeszült a hámnak. A kocsi nem mozdult.
– Gyja!
Gyuri újra nekihuzakodott, de hiába.
– Tudod, milyen ló vagy te, - bődült Baraczka komor, veszedelmes dühvel, míg belekapaszkodott a kantárba és húzta teljes erővel: – Tudod? – Hátrasietett, a kocsi végének vetette széles hátát, hátha sikerül kimozdítania a holtpontról az otromba, szürke szekrényt, onnan üvöltött előre: – Majd én megmondom milyen ló vagy te! Rohadék!
A gumirádli mintha ráolvadt volna a sárga keramitra.
– Na mennyél már, de lóhalálba – köhintett a dobozos Vicián már-már békítőleg, de meg is bánta nyomban.
– Kúúúús! – Baraczka fölé tornyosult, arcáról folyt a víz, és kis híján rácsöppent: – Kúúúús!!!!!
Viczián ismét kicserélte a barna meg a fekete cipőfűzőt, és megkockáztatta: – Mit gyötri a szerencsétlent?
– Azt csinálok vele, amit akarok! Ha akarom, agyonverem! Kibelezem! Megnyúzom! És ha nem tetszik, takarodjon! – Újra a kantárba kapaszkodott. – Rohadt gebe! Mocskos öszvér!
Gyuri kétségbeesetten próbálkozott, patái össze-vissza csúszkáltak, de a palaszürke kocsi csak állt rendíthetetlenül, gonoszul; moccanthatatlanná tette az eladatlan jég.
– Büdös ganéj! Szaros lókolbász!
Gyuri feladta. Állt a rúd mellett, lógatta a fejét. Szertefoszlott a múlt maradéka is; a parancs teljesíthetetlen, a szolgálat véget ért.
Baraczka arca lilába hajlott. Fölkapta a bakról a jégcsákánnyá köszörült ácskapcsot és a magasba lendítette.
– Teeeee! – Nem emberi hang volt ez.
Az acélhegy a ló feje fölött ingott. Gyuri megadóan várta az elkerülhetetlent.
A dobozos Viciánnak szemébe csorgott az izzadság. Hunyorgott. Egyszerre négy cipőfűzőt is felmarkolt a padról.
– Várjon! Már régen ... Rég meg akartam kérdezni, hogy ... Miért hívják Gyurinak?
Baraczka hitetlenkedve bámult le a félemberre. Aztán felnézett a magasba, az ácskapocsra.
Elrémült. Mintha valaki más emelte volna föl.
Kivágódtak a rekeszajtók.
Az acélhegy lecsapott. Beleakaszkodott a tömbökbe, azok egymás után bucskáztak a hideg homályból a forró kövezetre, csúsztak, törtek, repedtek, és szikráztak volna, ha szikrát vetne a jég meg a kő. Kiürült a kocsi.
– Gyja!
Gyuri tétovázott, mintha nem hinné, hogy van értelme még egyszer nekihuzakodni. Baraczka arcáról lassan leolvadt a vértolulásos lilaság. – Tudod, milyen ló vagy te?
A paták üggyel-bajjal megkapaszkodtak, moccant a kocsi.
Remegő lábbal, lassan lépdelt a piszkossárga csődör, Baraczka mellette haladt, jobb kezében még ott lógott az ácskapocs, baljával a ló oldalát veregette. Amikor elérték a tér sarkát, mentében visszafordult.
– Na mondja meg a Vajernének, hogy viheti!
Kékesfehér jéghegy csillogott a sárga tér közepén. Tiszta volt, áttetsző, mesebeli. Tövéből a jégkor végét jelző patakok indultak a csatorna felé.
Vicián a kupac mellé lendült, dobozának vasa keményen koppant. Fölmarkolt egy arasznyi, átlátszó szilánkot, végigfuttatta a homlokán, azután szopogatni kezdte. Jéggel teli szájjal bámult a palaszürke kocsi után.
Gyuri és Baraczka kikanyarodtak a Csikágóból.
Műfaj: elbeszélés