Contributors
Megszólaló
Vas Istvánnak
Megborzongva október szelétől,
az üres háztelken fonnyadó
gaznövényeket nézem, s az égből
esőszínű felhők rongya lóg.
Ólomszürke mélabú lepett el.
Ó, ki tudná bűvölő ecsettel
átszínezni a kopár valót?
Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,
nagy kéménye füstjét ontja ránk;
udvarunkon vézna macska mászkál,
zsémbes albérlők lármája bánt.
Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.
Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga
házat, melyben fölvertük tanyánk!
Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.
Visszatérünk, szomjas fül figyel.
Kopasz aggastyán a házigazdánk,
ki a lábtörlőre rávizel.
Csengő szólal, reszket tőle térded:
már nyomodban vannak, jönnek érted!
Napunk tétován így múlik el.
Ablakunkból minden este látjuk,
hogy gomolygó, kámzsás alakok
megragadják trónfosztott királyuk,
a vérpadra induló napot,
s az, fehérből rézvörösre hűlve,
mint levágott fej zuhan az űrbe,
ahol nem teremnek csillagok.
A sötétbe nézünk. Néha távol
hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.
Fülhasító lárma kél a gyárból.
Füttyszó. Durva férfihang rikolt.
Robajával egy egész vonatnak,
síneken teherkocsit tolatnak.
Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.
Rendőrspicli leskel bűnötökre,
s mit kiszaglász, nem csekély dolog.
Fenyeget a törvény bamba ökle.
Álmotokban csendőrtoll lobog.
„Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!”
Rátok bélyeget sütött a látszat.
Víz le nem moshatja foltotok.
Én a kort nyitott szemmel szeretném
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.
S egyre őröl, működik az elme,
mint a megvadult malomkerék.
Nem segít a bor, se nő szerelme,
nem kell zsíros hússal telt fazék.
Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:
ki a földön mindig idegen volt,
nem vigasztalhatja azt az ég.
Bár vihetne egy szigetre vágyam,
hol a béke és a csend örök,
melynek árnyadó oázisában
megnyugodhatnék az üldözött.
Régi estéink derűje hol van?
Hárman fuldoklunk e bús pokolban,
kénszagú, maró lángok között.
Audio file