Contributors
Megszólaló
„Hiszen majdnem mindenkivel ugyanez történt, elhidegülésekről,
Felfüggesztett beszélőviszonyokról, visszaküldött tiszteletpéldányokról
És más hasonló esetekről lehetett hallani, így hát köztünk is
Megszakadt minden kapcsolat…” (Ferencz Győző)
Köztünk is megszakadt minden kapcsolat, bár valójában
nem volt minek megszakadnia. A forradalom után
ő volt az egyik szerkesztője a Béranger-kötetnek,
Béranger nagy becsben állt, hiszen Petőfi szerette,
s valahogyan bekerültem a fordítók közé mint pályakezdő,
gyengén tudtam franciául, akkor szereztem diplomát
magyarból–angolból. Féltem ettől a fordítástól, Le vieux
sergeant volt a vers címe, a ritmizálásnál a fülemre
bíztam magam. Mit művelt maga, mondta Rába, miután
a kész munkát fölvittem neki; a Pannónia utcában
lakott. Anapaestusban fordított le egy jambikus verset!,
mondta, inkább csalódottan, mint dühösen, és hozzátette,
a nyelvi szerkesztő azt írta erről: „A mai fiatalok
egyáltalán nem tudnak prozódiát.” Izgalmamban
nem értettem a nyelvi szerkesztő nevét, valamilyen
Pál, úgy hallottam, Ignotus. Nagyon szégyelltem
magam. Mennyi időm van, hogy áttegyem
a verset anapaestusból jambusba?, kérdeztem.
Egy éjszaka, felelte Rába. Hajnalra elkészültem
a fordítással, fölvittem újra, kedvesen
fogadott, hellyel kínált. Láttam a képeit, régi bútorát,
a keleti napfényt, milyen szép otthona van, mondtam
bizonyos szomorúsággal; egy körúti lakásban
albérlő voltam akkor. Rába arcán megjelent
az az ironikus mosoly, amelyet később annyiszor
láttam, a bárszekrényhez lépett, és azt kérdezte,
konyakot? Nem, nem kérek, mondtam riadtan,
és elköszöntem. Utána már csak egyszer dolgoztunk
együtt, angol fordításokat kért egy antológiába,
a munkát postán küldtem el, ő kérte így. Tíz év
sem telt bele, a Pannónia utcába költöztem én is,
a következő évtizedekben néha feljött értem,
kávét ittunk, aztán sétáltunk a Duna-parton,
észrevettem, hogy idegesíti, ha a vallásomról
beszélek, ezért kerültem ezt a témát. Aztán váratlanul
ő hozta fel, hogy a háború alatt vasúti pályaépítésen dolgozott
mint munkaszolgálatos, és a századból ő bírta a legjobban
cipelni a vasúti síneket. A hetvenes évek közepén
Londonban fölkerestem Ignotus Pált, vittem neki egy példányt
A tolmács című regényemből, s fölidéztem a mondatot:
„A mai fiatalok egyáltalán nem tudnak prozódiát.”
Bocsásson meg, mondta Ignotus, bocsásson meg, ha így volt,
én már nem emlékszem; és széttárta a karját
a fekete falú szobában, a rendetlen íróasztal mögött;
kiégett a lakásom, meghalt a feleségem;
ezt mondta, és én menekülve jöttem ki a szobából,
Ignotus kedves gratuláló lapját azóta őrzöm.
Az incidenst Rábának mintegy húsz évvel később
mondtam el; nem Ignotus Pál volt a kötet nyelvi szerkesztője,
hanem Justus Pál, Rába csak ennyit válaszolt.
Hát persze, a börtönből szabadult Justus Pál! Ezután
Rábával egyre ritkábban találkoztunk, könyveinkből
mindig küldtünk egymásnak, mindig írtunk
egymásnak a kötetekről levelet (figyeld meg, mondta egyszer
Fodor Bandi, az aláírása minden levélen a lap széléig ér),
és boldog voltam, hogy verseiben visszatért a fiatalkori
megzabolázott szenvedélyhez, a formához, az egyszerre
szikár és finom férfiassághoz, aztán egy tévéműsor után,
amelyben az öregedésről, az öregedés elviseléséről
beszéltem, fölhívott, így talán először és utoljára:
fölhívott és gratulált, ízléses volt, mondta.
Utolsó verseskönyvéről még elmondtam a véleményemet,
telefonon, akkor jött haza az otthonból,
nem látogattam meg, féltem, hogy elküld, vagy nem tudunk
miről beszélni; nem tudom, mitől féltem igazán.
A temetésére kimentem, ügyefogyottan, három szál
fehér virággal, hallgattam a református papot, és arra gondoltam,
sosem tudnám elmondani Neki, itt nyugszik
egy bátor fiatalember, publikált a Nyugatban, élete nagy
korszakaiban kitűnő verset írt, szerepszerűen átélt nyugatos
monográfiákat; a nyugatosok műfordításairól közzétett munkája
nekem tankönyvem máig, és a vállán, a vállán,
a vállán vitte egykor ennek az országnak a vasúti sínjeit.
(Holmi, 2011. szeptember)
Audio file