Absztraktok

Bakos Katalin (MNG nyugalmazott főmuzeológusa, Budapest)
Jaschik Álmos, Karinthy Frigyes és H. G. Wells találkozása a Galaktikában
Mikor a 2002-ben megjelenő Jaschik Álmos-tanulmánykötet számára a művész rajz- és tervezőgrafikai munkásságát dolgoztam fel, a modernista kánonból és ezáltal a művészettörténeti mainstreamből kiszoruló művész gondolkodásmódjához, művészetfelfogásához Karinthy Frigyes ars poeticája és a köztes „kis műfajokhoz” való vonzódása, illetve Beck András Karinthy-interpretációja adta meg számomra a kulcsot. Az író és a grafikus érdeklődésének közös találkozási pontja H. G. Wells munkássága, akinek műveit Jaschik illusztrálta, Karinthy pedig előszót írt a brit íróról megjelenő első magyar kismonográfiához. Jaschik Wells-illusztrációi egy kivételével ma már elérhetetlenek a számunkra, mert külföldre adták el őket. A tény, hogy ezeket a rajzokat a Galaktika folyóirat őrizte meg számunkra, és hogy Kuczka Péter keze nyomán egy lapon találkozik Karinthy, Jaschik és H. G. Wells, inspirált arra, hogy újragondoljam, milyen világlátás, társadalomkritika és művészi ars poeticák számára nyújtott megfelelő keretet a sci-fi, miben találkozik Jaschik H.G. Welsszel és Karinthyval, s miben különböznek, továbbá a régi témámon túllépve megnézzem, hogyan támogatták ezek a Galaktika-közlések Kuczka Péter koncepcióját.

Bartók Zsófia Ágnes (MNMKK PIM, Budapest)
„Kinek immáron háromszáz esztendei vagyon” – Időutazás a régi magyar irodalomban
Előadásomban a tudományos-fantasztikus irodalom egy kedvelt témájára, az időutazásra fókuszálva mutatom be az egyik legismertebb magyar nyelvű középkori fiktív történetet, az Exemplum mirabilét. A történet egy vőlegényről szól, aki a Paradicsomba látogat, bár látogatása csupán három óra hosszat tart, a valóságban ezalatt háromszáz év telik el.
Az Exemplum mirabile háromszáz éves utazása nem egyedülálló a középkori irodalomban. Számos olyan történetet ismerünk, amelyben a főhős azzal szembesül, hogy éveket töltött egy ismeretlen helyen, míg az általa megélt időtartam összehasonlíthatatlanul rövidebbnek tűnt számára. Ez a titokzatos időeltolódás gyakran túlvilági utazásokhoz kötődik. A két világ találkozási pontja lehetőséget adott a középkori szerzőknek arra, hogy felfedezzék a különböző idődimenziók közti elcsúszást mint narratív eszközt.
A gép nélküli időutazás középkori szövegei az Isten örökkévaló jelenlétét próbálták kézzelfoghatóvá tenni: az általuk leírt eltérő idejű világok egymással párhuzamosan léteznek, olyan személyekkel, akik időn kívüliek. Az előadásban olyan történetekről hallhatunk, amelyekben a túlvilág egy párhuzamos, alternatív jelenként jelenik meg előttünk.

Beke Zsófia (SzM–KEMKI–ADK, Budapest)
Tudomány és művészet (képzelet és alkotás) reményteli szintézise – Mokry-Mészáros Dezső kép(i)alkotásainak fényébe.
Ahogyan Keletet és Nyugatot, úgy a nyugati gondolkodást is régóta uralja a kettősség. Határvonal feszül a bal és a jobb agyfélteke között, elválasztva a természettudományokat a társadalomtudományoktól, a logikát a filozófiától és az intuíciótól, az analízist a szintézistől, részt az egésztől.
A tudomány a tapasztalatra és a bizonyosságra épít, míg a fantasztikum, a fantázia és a művészet lényegében a képzeletre, a mítoszra. Ez a polarizált felosztás krízishez vezet. Ha a tudományt megfosztjuk a fantáziától, rideg dogmává válik; ha a fantasztikumot, a képzeletet elvágjuk a valóságtól, üres fantasyvé, illúzióvá sekélyesedik.
A kutató, feltaláló és felfedező (legyen az tudós vagy művész) nem talál anélkül, hogy előtte az invenció és az intuíció révén ne képzelné el a még nem létezőt. Az innováció hidat képez a tiszta ráció és a teremtő képzelet között. A keresés (kutatás) és megtalálás (invenció, felfedezés, aha élmény, rátalálás) valójában nem kizárja, hanem feltételezi egymást – ez a dialektika lényege. A sci-fi műfaján belül a tudomány és a fantasztikum dialektikája konkrét formát ölt. A sci-fi nem a tudomány ellentéte, hanem annak képzeletbeli, szellemi, lelki kiterjesztése, tudomány és művészet szimbiózisa.
A tudomány és a fantasztikum egyik legkorábbi és legtisztább magyarországi vizionárius képviselője Mokry-Mészáros Dezső (1881–1970), akinek életművét Beke László fedezte fel a hatvanas évek második felében. Az életműben a racionális, tudományos kutatás és a művészi teremtés (kreáció) nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező minőségek. Mokry-Mészáros egyszerre volt a természettudományok, a geológia és a csillagászat alapos ismerője, valamint a tiszta fantázia fürkészője és közvetítője. Képein a mikro- és makrokozmosz egysége jelenik meg. Képzeletbeli flórája és faunája, földönkívüli tájai és idegen lényei nem puszta illusztrációi egy földönkívüli fantasynek. 
Mokry-Mészáros képi világa a mai napig kihívást jelent a hazai művészeti kánonok számára. Munkái egyszerre érintik a naiv művészetet és a szürrealizmust. Az életmű elemzésével bizonyítható, hogy a tudomány bizonyossága és a fikció kételye közötti feszültség feloldható, hogy a néprajzi, a primitív, az egzotikus és a tudományos szemlélet egyesíthető. A feloldást az organikus és holisztikus gondolkodás, a természet és a kultúra szimbiózisa, a permakultúra jelenti, ami a természettudomány és a társadalomtudomány szintézise. A természet törvényeinek tisztelete (ráció: tudományos kutatás) itt alkotó életformává (fikció: fantázia és képzelet; kreáció, „intuíció, invenció, innováció”) válik.
A dualizmus feloldása a platóni transzcendentálékhoz való visszatérés: az Igaz (tudomány), a Szép (művészet) és a Jó (etika/tett) nem egymással harcoló entitások, hanem a létezés egyazon forrásának különböző aspektusai. Az Egység–Kétség–Hármasság dialektikájában a kétség (a kétely, a krízis) nem a végállomás, hanem a mozgatórugó, amely elvezet a magasabb szintű szintézishez.
A reményteli megváltást; az Egységet a kétségben a Mindenkori Harmadik kínálja: Az analitikus és a holisztikus között a szerves és dinamikus, állandóan változó Élet; a test és Szellem (gondolat, koncepció) között a Lélek (kommunikáció, kapcsolat); a Részben és Egészben a Teljesség.
Van tehát remény! A latin „SPES” tő aktív várakozást, előretekintést jelent; jövőképet, látomást, profetikus víziót. Ígéretet, örökséget, perspektívát, szabadulást, kiteljesedést. Kánaán. A proto-ind. eredetű „PIE” gyök pedig növekedést, virágzást, bőséges termést, gyarapodást, sikert és boldogulást hordoz.
„Dum spiro, spero.”

Benczik Vera (ELTE BTK, Budapest)
Poszthumán alakzatok Moskát Anita Irha és bőr című regényében
Az 1970-es évektől kezdődően a science fiction és fantasy (SFF) szcénában megnőtt az ember környezetre gyakorolt hatásának taglalása, mely mára olyannyira előtérbe került, hogy talán nem túlzás azt állítani, hogy az SFF körébe tartozó műfajok az antropocén problematikájának fő kifejezőeszközeivé váltak a kortárs kultúrán belül. Ezen a kereten belül jelentős átalakuláson ment keresztül a poszthumán és nem emberi lények szerepe is, akik a szörny pozícióján gyakran túllépve nemcsak a másság különféle aspektusainak megtestesítőjévé váltak, hanem olyan eszközzé is, mely által a szerzők az ember–természet széttartó viszonyára is reagálni tudnak. Eklatáns példája ennek, ahogy az ember és nem-emberi állatok közti viszonyrendszer feltérképezésében segítenek a különféle poszthumán hibridizáció eredményeként létrejött lények, populációk.
Előadásom a fentiek mentén vizsgálja Moskát Anita Irha és bőr című regényét. Olyan kérdésekre keresem a választ, mint az, hogy milyen szerepet töltenek be poszthumán fajzatok Moskát világában, és a szöveg általuk miképp reflektál korunk társadalmi folyamataira, valamint hatalmi viszonyaira? Túllépnek-e az értelmezési lehetőségek a szimpla ember—nem ember viszonyrendszer leképezésén, és az ismerős–idegen kettőség társadalmi problematikájának tárgyalásán? Megkérdőjelezi-e a regény az emberi faj ökoszférában betöltött központi pozíciójának dogmáját, és amennyiben igen, miképp jeleníti meg az emberi faj integrációs lehetőségeit a természet egészébe?

Bíró-Balogh Tamás (SZTE JGYPK, Szeged)
Robotok a tükörben – Egy Pilinszky-mese fantasztikus utóélete
Pilinszky János természetesen nem írt robotokról, sőt egyáltalán nem írt sci-fit, a nevéhez mégis kapcsolódik egy olyan mű, amelyben megtalálhatók a tudományos fantasztikus irodalom ismert elemei.
A Kalandozás a tükörben című mese az életmű ismert darabja, ráadásul két változatban is: a verses mesének létezik egy prózai „átirata” is a szerzőtől. A mesének a kortársi recepció mellett irodalomtörténeti elemzései is vannak.
Nemrég azonban előkerült egy, még Pilinszky életében a meséből – annak ötletét felhasználva – készült filmforgatókönyv. Bereményi Géza egyik első filmes munkája, a címlap szerint Kézdi-Kovács Zsolttal közösen írta – utóbbi a film rendezője is lett volna. Viszont a film soha nem készült el, és mivel persze a forgatókönyv sem jelent meg, így ez a Pilinszky-feldolgozás a mai napig ismeretlen.
A mese ötletét (egy tükrön keresztül egy másik világba lehet jutni) megtartva Bereményi egy sajátos univerzumot épített: Tükörországban a regnáló uralkodó rend egy gondolkodás nélküli, utánzásra és utánoztatásra épülő disztópikus társadalmat hozott létre, érzelem nélküli, tükörarcú emberekkel és robotokkal, ugyanakkor az üldözött gépek (pl. egy betonkeverő és egy dózer) nagyon is gondolkodó, sőt: érző lények, akik majd a „tükrön túli” főszereplő vezetésével fellázadnak az elnyomók ellen.
Ezt a műve felhasználásával készült „irodalmi forgatókönyvet” Pilinszky ismerhette és jóváhagyhatta. Az előadás arra tesz kísérletet, hogy – felmutatva az eredeti Pilinszky-mesével való kapcsolatát – a forgatókönyv teremtett világát, a sci-fi-elemeket és a disztópikus társadalmat, azaz Tükörországot ismertesse.

Borbíró Aletta (független kutató)
Egyensúly – Moskát Anita Szerződési szabadság című kisregényéről
Az előadás Moskát Anita Szerződési szabadság című kisregényét vizsgálja, amely 2022-ben, A hazugság tézisei című kötetben jelent meg. A szöveg olyan fantasztikus világot épít fel, amelyben a fizikai törvények szerződésekkel módosíthatók: államok adhatják-vehetik egymás között a zivatarokat, tengeráramlatokat vagy akár a légszennyezettséget, amennyiben ezek természettudományos módszerekkel pontosan meghatározhatók. Az elemzés egyik központi kérdése, hogy a jellemzően science fictionhöz társított természettudományos ismeretek és magyarázatok miként válnak egy fantasyvilág alapjává, hogyan lépnek kapcsolatba egymással a fantasztikus irodalom különböző műfaji kódjai. A világépítés és műfaji hibridizáción túl az előadás két további kérdést tematizál. Egyrészt azt vizsgálja, hogy miként kapcsolódik össze a szövegben a tudományos tudás a jogi szabályozás és a politikai hatalom működésével. Másrészt arra keresi a választ, hogy a Szerződési szabadságban a társadalmi egyenlőtlenség mélyülését hogyan fokozza a tudás és a természeti erőforrások birtoklása, illetve milyen átalakulások figyelhetők meg az emberek életében az újraszabályozott természeti törvények következményeként.

Bökös Borbála (PKE, Nagyvárad)
Élő erdők, sebzett tájak – Ökofantasztikus világmodellek Kleinheincz Csilla Alvilági szövedék és Rusvai Mónika Kígyók országa című regényében
Előadásomban két kortárs magyar spekulatív fikciós mű, Kleinheincz Csilla Alvilági szövedék és Rusvai Mónika Kígyók országa című regényének összehasonlító elemzésére vállalkozom az ökofantasy, a poszthumán ökopoétika, valamint a trauma- és emlékezetkutatás metszéspontjában. A két mű eltérő poétikai és műfaji hangsúlyokkal dolgozik – Rusvai regénye a magyar néphagyomány, a történelmi trauma és a női leszármazástörténetek felől, Kleinheincz szövege pedig a fantasy, a klímafikció, a body horror és a weird határvidéke felől szervezi világát –, mégis közös bennük, hogy a természetet nem passzív háttérként, hanem cselekvő, emlékező és a humán szereplőkkel kölcsönviszonyban álló önálló tudattal rendelkező lényként jelenítik meg. Rusvai regényében a „világ mögötti világ” erdeje a családi és történelmi traumák hordozójaként, az elhallgatott múlt és az örökölt női tapasztalat archívumaként működik; Kleinheincz művében a föld, a növényiség, a gombaszerű organikus összekapcsoltság olyan sérülékeny ökológiai rendszert vázol fel, amely egyszerre olvasható klímafikciós allegóriaként és a közösségi erőszak, valamint a test feletti kontroll metaforikus területeként.
Az előadás központi tézise szerint a két regényben a természethez kötődő fantasztikus terek – mindenekelőtt az élő erdő, illetve a földhöz és organikus hálózatokhoz kapcsolódó ökológiai rendszerek – a trauma és az emlékezet materializálódásának helyeiként működnek. Nem csupán metaforikus értelemben „őrzik” a múltat, hanem aktívan alakítják a szereplők testtapasztalatát, kapcsolatait, identitását és a közösség önértelmezését. A Kígyók országa esetében ez elsősorban a transzgenerációs emlékezet, a háborús és családi veszteségek, valamint a női genealógiák felől ragadható meg; az Alvilági szövedékben pedig a test és környezet átjárhatósága, az emberi és nem emberi karakterek kölcsönös sérülékenysége, valamint a közösségi normák ökológiai beágyazottsága kerül előtérbe. Ebből a szempontból mindkét mű olyan poétikát működtet, amely az antropocentrikus világkép destabilizálására törekszik: a természet nem az emberi történetek háttere, hanem maga is történetalkotó, emlékező, olykor ellenálló személyiség.
Az elemzés elméleti keretét egyrészt Marianne Hirsch posztmemória fogalma, Cathy Caruth és Dominick LaCapra traumaelméleti meglátásai, valamint az ökológiai emlékezet fogalmának újabb alkalmazásai adják; másrészt Donna Haraway chthulucén-koncepciója, Stacy Alaimo transzkorporealitás-elmélete és az ökopoétikai gondolkodás azon irányai, amelyek a humán és nem humán létezők kapcsolati hálózatait, az anyagi összefonódásokat és a sérülékeny ökoszisztémák emlékezeti dimenzióit hangsúlyozzák. Az előadás amellett érvel, hogy Rusvai és Kleinheincz regényei a kortárs magyar fantasztikus irodalom olyan tendenciáját képviselik, amelyben az ökológiai képzelet, a történelmi trauma és a közösségi emlékezet nem egymástól elkülönülő problémakörökként jelenik meg, hanem ugyanazon spekulatív világmodell egymást feltételező rétegeiként. A két mű összeolvasása így nemcsak az ökofantasy hazai lehetőségeire világít rá, hanem arra is, hogy a természet a kortárs spekulatív prózában egyre inkább az emlékezet, a veszteség és a túlélés egyik legfontosabb közegévé válik.

Czigányik Zsolt (ELTE BTK, Budapest)
Disztópia a XXI. században – Tóth Krisztina: A majom szeme
A disztópia műfajának eredetét nehéz meghatározni, már csak azért is, mert számos utópia értelmezhető negatív kontextusban is, így akár Platónt vagy Morus Tamást is tekinthetjük az első disztópia szerzőjének. Ugyanakkor a ma ismert irodalmi disztópia műfaja a XIX. század második felében kezdett kialakulni, majd a XX. század közepére kristályosodott ki. Az a megkésettség, amit okkal-ok nélkül gyakran emlegetnek a magyar irodalommal kapcsolatban, a disztópia műfaja esetében biztosan nem helytálló. Erika Gottlieb Az ember tragédiájáról (különösen a Falanszter színről) mint a disztópikus irodalom előfutáráról ír, Babits Mihály Elza pilótája (1933) pedig egykorú Huxley Szép új világával (s számos vonatkozásában Orwell 1984-ét is megelőlegezi). Míg a XX. század második felében, elsősorban az angolszász irodalomban egyre jelentősebbé vált a disztópia műfaja, a magyar irodalomban ez a hagyomány marginális maradt (inkább jelentős kivételekről beszélhetünk), ám a XXI. században felerősödik a disztópikus vonulat.
A kortárs magyar irodalom gazdag kínálatából előadásomban Tóth Krisztina 2022-ben megjelent regényéről, A majom szeméről fogok beszélni. A kötet azért is jelentős, mert jól példázza a kortárs disztópia változását a XX. századi klasszikus, elsősorban Orwell által meghatározott hagyományhoz képest. A klasszikus disztópia középpontjában az alternatív valóság jellemzően totalitárius társadalmi és politikai rendszere állt, s a rendszer hatása az egyénre és kapcsolataira. Visszatérő elem, hogy a disztópia részletesen bemutatta a fiktív társadalom szerkezetét és politikai berendezkedését. Ahogy Barbara Klonowska felhívja rá a figyelmet, miközben a disztópia a kortárs kultúrában a fősodor részévé vált, egyre gyakoribb, hogy akciófilmek vagy kalandregények jól-rosszul felvázolt hátterében jelenik meg csupán a társadalom struktúrája, alapos elemzés vagy részletes leírás nélkül. A majom szeme esetében egy lélektani regény hátterét szolgáltatja a disztópikus társadalmi és politikai világ, mely a NER szatirikus ábrázolásaként is értelmezhető. Ez a társadalmi-politikai rendszer a narratíva keretét nyújtja, meghatározva a szereplők életét és kapcsolatrendszerét, de a szöveg inkább sejteti a működését, mintsem részletes elemzéssel szolgálna. Ugyanakkor a regény jelentősen eltér az akciódisztópiák áradatától, mert mélyreható lélektani (pszichiátriai) elemzéssel az egyén és a hatalom viszonyának mélyére ás, ebben a vonatkozásban visszatérve a műfaj babitsi–orwelli hagyományához.

Darabos Edit (MNMKK Iparművészeti Múzeum, Budapest)
Cuppantás és sci-fi, avagy a foltok nyomában
A cuppantás, azaz a dekalkománia alatt a befestékezett hordozóról átvitt foltokat, struktúrákat értjük. Olajfestékkel, gouache-sal vagy tintával vászonra és papírra egyaránt alkalmazható, s a médiumtól, illetve annak sűrűségétől függően igen változatos a kialakult formák részletgazdagsága, áttetszősége, kontrasztja. A dekalkomániával bravúrosan lehet szabadkézzel nem, vagy csak nehezen megjeleníthető vizuális elemeket – megfoghatatlan, mégis naturalisztikusnak ható, igen strukturált mintázatokat – létrehozni, amely további manipulálással (belerajzolás, visszaszedés, kitakarás) tovább gazdagítható.
Óscar Domínguez (1906–1957) spanyol szürrealista festő matricái (átvitt vagy levonós képei), ismertebb elnevezéssel dekalkomániaeljárása az 1930-as évek derekától a szürrealista festők egyik leggyakoribb technikai eszközévé vált. A szürrealista eszköztárban a dekalkománia csak az egyik, részben automatikus, részben tudatos festői technika, amely textúralenyomatokkal, különféle eszközökkel (pl. kaparók, pengék, fésű) kialakított mintázatokkal keverve jelenik meg a műveken.
Ezeket a technikákat – a hazai művészettörténetben a szürnaturalizmus eszköztáraként meghatározva – sikerrel alkalmazták sci-fi-irodalom illusztrálásánál; sőt a sci-fi-irodalom hazai megjelenése, főként Korga György (1935–2002) Galaktika folyóirat és más tudományos fantasztikus művek címlapfestményei nyomán erősen összeforrott a szürnaturalizmus képi világával. A találkozás korai példaként említhetjük Csernus Tibor (1927–2007) illusztrációit Cyrano de Bergerac Holdbéli utazás (Magyar Helikon, 1962) című könyvéhez, melyeknél a klasszikus cuppantás mellett a visszaszedés és belerajzolás volt a legfőbb manipulációs eszköz. Ehhez kapcsolódva röviden ismertetném a technika másodlagos megjelenéseit: az illusztrációs és alkalmazott grafikai jellegű műveket, köztük a sci-fi-irodalommal való kapcsolatát.
Restaurátorként azonban elsősorban a műfaj technikai hátterét, illetve az azzal rokon és kevésbé ismert megjelenéseit szeretném bemutatni. Az előadás célja tehát nem a szürrealizmus/szürnaturalizmus művészettörténeti elemzése, hanem a technika új szempontú bemutatása, két nagyobb egységben:

1. Ebben a részben ismertetném a szürrealizmusban népszerűvé váló technika előzményeit és rokon műfajait. A dekalkománia „ősforrásaként” említett, a kerámiák levonóképes díszítése (mely konkrét motívumokat hordoz) technikai értelemben egyszerű képtranszferként határozható meg. Hogyan válhatott mégis a dekalkománia előképévé? Milyen technikai hasonlóságok fedezhetők fel a 19. században népszerűvé váló tintanyomatok, egyes papírfestési eljárások és a dekalkománia és a vele együtt alkalmazott manipulációk (grattázs, monotípia, anyaglenyomatok) között? A leginkább meglepő és legkevésbé ismert (de feltehetően nem közvetlen hatásként értelmezhető) átfedés a szürrealista/szürnaturalista eszköztár (cuppantás, belerajzolás, anyaglenyomatok) és könyvkötéseken gyakran használt, ún. keményítős festésű papírok között van. Hogyan használták a keményítős festésű papírok „effektjeit” immár tudatosan különféle művészeti ágakban (grafika, festészet, kerámia mázak), illetve hogyan hatottak rá más művészeti műfajok?
2. A szürrealista/szürnaturalista eszköztár bemutatása faktúratanulmányok, technikai rekonstrukciók és egyes művek technikai elemzése segítségével. Ebben a részben a szürrealisták dekalkomániamódszereinek, az ezekhez kapcsolódó manipulációs technikák (visszaszedés, berajzolás, grattázs, kitakarás, monotípiával kevert megoldások különböző hordozókon és festőanyagokkal), és a technikai kísérletek tanulságainak bemutatása, valamint néhány kiválasztott, elsősorban papíralapú mű technikai elemzése kap helyet, ismertetve a magyar alkotók dekalkomániaadaptációinak sajátosságait.

Dési Ádám Dániel (PE, Veszprém)
Megbízható narrátor, történelem és társadalom Zsoldos Péter Távoli tűz regényében
„Néha egyetlen ember is képes arra, hogy megindítsa a történelem szekerét, de ha azután elébe áll, biztosra veheti, hogy szétmorzsolják a kerekek.”
Egy regény, ami napló, bár agyagtáblákra vésve, ráadásul régészeti lelet is. Tudományos-fantasztikus történet, hiszen mi más lenne, ha egy űrhajó is szerepet kap benne. A tudomány és a technológia ugrásszerű fejlődését láthatjuk, annak minden társadalmi következményével együtt – igaz, számunkra olyan triviális fejlesztésekről van szó, mint a tízes számrendszer, az üveg vagy éppen vas.
A Távoli tűz Zsoldos Péter meghatározó könyve: 1969 óta 11 kiadást élt meg, és a moly.hu olvasói értékelése alapján a 36. legjobb sci-fi, okkal viseli a szerző nevét a legrangosabb hazai zsánerirodalmi díj is. Töretlen népszerűsége mellett különösen nehezen megragadható, ha kategorizálni akarjuk a történetet. Igazi klasszikusokhoz illően pedig kötéltáncosként egyensúlyoz a szórakoztatás és a fajsúlyos emberi és társadalmi kérdések között.
A történet gerincét egy távoli bolygón hátrahagyott űrhajós naplójából ismerjük meg, aki kénytelen saját és környezete túlélése érdekében földi tudományos ismereteit mozgósítani. De ki is az, aki végigvezeti az olvasót ezen az úton?
Gregor Mann, a távoli jövő felfedezője, aki a 12 fényévre lévő Tau Ceti expedíció geológusa?
Gregor Mann, a régmúlt koronás fője, a bronzkori Avana városállam Isteni Ura?
Gregor Mann, a mi jelenünk felől nézve amatőr kulturális antropológusa, a részvételi akciókutatás előfutára?
Ahogy az elbeszélőnk is kénytelen a különböző szerepei között lavírozni, úgy magának a narratívának is központi eleme az a belső és külső feszültség, amit leírhatunk a struktúra és az ágencia szociológiai fogalompárjával, illetve a történelem „nagy ember” felfogása és az Annales-iskola strukturális szemlélete közötti feszültséggel. Egyszerűen fogalmazva: milyen lehetőségei vannak az egyénnek, egyetlen embernek a változtatásra, még ha felvilágosult uralkodó is?
Az előadás során három, egymással összefüggő szempontból vizsgálom a Távoli tüzet. A narratív kriminológia eszköztárára támaszkodva először Gregor Mann változó elbeszélői és társadalmi szerepeit elemzem, majd az egyéni cselekvés és a társadalmi struktúrák közötti feszültséget vizsgálom, különös tekintettel a „nagy ember” történelemformáló képessége és a hosszú távú történeti folyamatok viszonyára.
Végül arra a sajátos történelemértelmezésre térek ki, amely a társadalmi fejlődést egymásra épülő technológiai újítások és intézményi átalakítások sorozataként teszi megragadhatóvá. Ez a logika különösen jól érzékelhető a modern stratégiai számítógépes játékokban, főleg a 4X típusúak esetében (Explore, Expand, Exploit, Exterminate), amelyek a történelmet fejleszthető rendszerekként modellezik. A Távoli tűzben hasonló, szinte „gamifikált” történelemprogram rajzolódik ki: tudományos ismereteket kell felhalmozni és átadni, technológiai fejlesztéseket végrehajtani, intézményeket átalakítani és a hadsereget modernizálni. Amíg ezeknek a játékoknak a mechanikája szükségszerűen leegyszerűsíti a történelmi változást, addig Zsoldos Péter regénye folyamatosan ellen is tart ennek az instrumentális logikának. Gregor Mann számára a civilizációépítés nem pusztán hatékonyabb államot vagy fejlettebb technológiát jelent, hanem kifejezett célja egy morálisan jobb társadalom megteremtése.

Drótos András (ELTE ÁJK, Budapest)
Sci-fi mint költői eszköz – Tudományos-fantasztikus elemek és disztópikus világépítés Babits Mihály Elza pilóta, vagy A tökéletes társadalom című regényében
„Ez a könyv nem fantasztikus regény, s nem célja összefüggéstelen tényekkel ejteni bámulatba olvasóit.” – szól a narrátor enyhén ironikus megjegyzése az olvasók felé Babits 1933-ban (immár egységes műként) megjelent regényének utolsó oldalain. Ez a mondat már csak azért is megmosolyogtató, mert az Elza pilótát nehéz nem a tudományos fantasztikumok csoportjába besorolni, esetleg fordított utópiaként tekinteni rá, de mindenképpen meglátni  benne a fantázia valóságtól gyakran elrugaszkodott szüleményeit, mindezeket egy embertelen, gép- és harcközpontú jövőképben.
Babits ezen regénye érezhetően megosztó, sokszor ambivalens bírálatokban és elismerésekben gazdag recepciót tudhatott magáénak az elmúlt majd száz évben. Ezek elsősorban a regény esztétikai, történetvezetési és agitációs aspektusainak kérdései körül feszültek egymásnak. A számos szociológiai vagy épp filozófiai megközelítésű elemzés mellett viszont elenyésző azoknak a száma, amik úgy tekintenek e műre, mint egy valódi XX. századi sci-fi antiutópiára. Ebből adódóan a regény ezen elemei is érezhetően kisebb figyelmet kaptak az évek során.
Jelen előadás célja elsősorban azt a kérdést feltenni és körbejárni, milyen író is volt Babits Mihály, ha ezen művének vonatkozásában mint sci-fi-szerző tekintünk rá? Hogyan illeszthető be az Elza pilóta a babitsi életműbe és a XX. században kibontakozó sci-fi-irodalom környezetébe?
A regény világa ugyanis bővelkedik olyan képzelet szülte tudományos vívmányokban (mint például a légbarlangok kürtőoszlopainak különleges anyaga, a földgumi, vagy épp a kronomikroszkóp nevű találmány), amikben H. G. Wells fantáziadús ötleteinek hatása sejthető. Emellett olyan jövőbeni, háborúra berendezkedett világfelépítési és társadalomszervezési elgondolásokban is, amik pedig George Orwell 1984-ének előképét idézhetik az olvasóban. Mindezen elemek és a tudományos fantasztikum megjelenítése nem tekinthetők pusztán redundáns háttéradalékoknak, hanem szemantikai szempontból is jelentős alkotóelemek. Ezt elsősorban a cselekmény másik fő szálán megjelenő tudós és az általa alkotott Kis Föld szerepe támasztja alá, ami a történet végére egészen más megvilágításba helyez minden addig olvasottat.
Mikor Karinthy a Nyugat hasábjain megjelent méltató cikkében összehasonlítja Babits és Wells egy utópiáját, így fogalmaz: „Wells fantasztikuma öncél, Babitsé eszköz, nagyobb gondolat szolgálatában.” Ha ezt igaznak fogadjuk el, úgy még fontosabb, hogy ez az eszköz megfelelően kidolgozott, felépített és plauzibilis legyen, mert csak így lehet alkalmas arra, hogy valóban közvetíteni tudja azt a bizonyos „nagyobb gondolatot”.
 

Erdei Pálma (ME, Miskolc)
Az SF „termelési" oldalának kelet-európai és nyugati modellje
A science fiction művek nagyon eltérő környezetben születtek a 20. század második felében a nyugati demokráciákban és Kelet-Közép-Európa államszocialista rendszereiben. Más volt a szerzők intézményi-társadalmi beágyazottsága, kapcsolatrendszere, motivációja, olvasóikhoz való viszonya – az egész szerepfelfogása. Olyannyira, hogy a két tábor nyilvános vitába is keveredett a 80-as évek elején.
A piaci viszonyok között alkotó és publikáló nyugati szerzők a magazin- és könyvkiadás szereplőin túl szoros kapcsolatokat ápoltak írótársaikkal, aktívan részt vettek az SF-elméleti és -kritikai munkában, sőt -oktatásban, valamint a specializált szakmai szervezetekben és az egyre népesebb világtalálkozókon. A legnagyobb eltérés azonban az olvasóikhoz-rajongóikhoz való viszonyukban mutatkozik a keleti blokk íróihoz képest. Utóbbiaknak ugyanis nem csupán a magas irodalom lenézésével kellett megküzdeniük, hanem a hatalom felé is meg kellett felelniük. A legitimációs kényszer miatt elsősorban az irodalmár-kritikus és társadalomtudós körök figyelmének felkeltésére koncentráltak, annál is inkább, mivel a piaci siker ebben a rendszerben egészen más elbírálás alá esett. Így aztán a közönség visszajelzése sokadrangú szempont lett, s a hierarchikus-intézményi szervezetben (piramismodell) dolgozó „profik” és az „amatőr” rajongók között rivalizálás, sőt nyílt ellenségeskedés is előfordulhatott.
A két modell részletes bemutatása feltárja a nézeteltérés főbb okait, de rávilágít arra is, mennyire meghatározó a társadalmi környezet a „magányos alkotói folyamatnak” tartott írás esetében is.

Földes Györgyi (ELTE HTK ITI, Budapest)
Egy ismeretlen-ismerős drámaíró – Agota Kristof posztapokaliptikus és sci-fi-drámái
Kristóf Ágota/Agota Kristof életműve alig ismert Magyarországon, ha valaki mégis olvasója és tisztában van jelentőségével, többnyire a Trilógia és Az analfabéta jutnak róla eszébe. Pedig egyébként a frankofón országokban, illetve néhány más nyugat-európai országban kedvelt drámaszerző is, számos színház játszotta, játssza mind a mai napig a darabjait. Előadásomban ezek közül a posztapokaliptikus Az út (La Route) című darabról, valamint két, a hagyatékban őrzött „sci-fi” drámáról (A La Petite Lumière verte [Kis zöld fény], S.O.S Enfants 2079 [S.O.S. Gyerekek 2079]) fogok beszélni. De – amint ez az Agota Kristofnál megszokott – ezeknek a műveknek témája az emberi elidegenedettség, idegenség, otthontalanság is: az állandó úton levés metaforájaként működnek (Az út), vagy az egymásra figyelés lehetetlenségét jelenítik meg, aminek eredményeképp például egy szegény földönkívüli jelenléte teljesen észrevétlen marad (La Petite Lumière verte). Valamint ökológiai jelentésű kérdések is felmerülnek bennük: a városi tér beépítettsége, az élhető zöldterületek hiánya például rendre felmerülnek bennük, amely probléma biológiai katasztrófákat, disztópikus és poszthumán társadalmakat hoz létre (pl. S.O.S Enfants 2079).

Földi Eszter (MOME, Budapest)
Tichy Gyula különös életműve – Művészet, irodalom, tudomány és fantasztikum határain
Tichy Gyula (1879–1920) a 20. század eleji magyar művészet egyik különleges, nehezen besorolható alakja volt: grafikus, illusztrátor, író és amatőr természettudós, akinek művei a századelő szimbolista törekvéseibe éppúgy illeszkednek, mint a modern életformára, technikai vívmányokra, a tudomány fejlődésére reflektáló tendenciákba. Művészi pályája előtt a Műegyetem gépészmérnök szakán tanult egy évig, a gépek, technikai szerkezetek, valamint a természettudományok, a kristálytan és az asztrofizika, a kémia és a csillagászat iránti rajongása vele maradt egész életében. Emellett szenvedélyesen olvasott. Olvasmányai, érdeklődésének megfelelően igen széles spektrumot fogtak át, a szépirodalom nemzetközi és magyar klasszikusai mellett korának regényeit, verseit is olvasta, de ugyanilyen érdeklődéssel fordult a korai fikciós irodalom (Jules Verne és Jókai Mór), valamint a természettudományos szakmunkák felé is. Érdeklődésének e rendkívül tág horizontja mellé élénk képzelet és sajátos fantáziavilág társult. A tudomány és a fantasztikum iránti érdeklődése végigkísérte pályáját, és az 1910-es évektől szinte első számú témájává vált: komor hangvételű tusrajzain az ember és a tudomány viszonyát boncolgatja: a lapokon laboratóriumokba zárt tudósok, különös szerkezetek, kristályok között vergődő alakok, szimbolikus figurák tűnnek fel. Írt egy befejezetlenül maradt tudományos-fantasztikus regényt, A Mars rabjai címmel, majd az első világháború alatt, 1916-ban Jóslat címmel egy szintén befejezetlenül maradt regényt és azt illusztráló rajzciklust készített, amelyben Jókainak a háború kitörésekor népszerű A jövő század regénye című művét „folytatta”, aktualizálva, a háborús helyzetre reflektálva. A Jóslat egyfajta tudományos-fantasztikus válasz az eszkalálódó első világháború elhúzódó harcaira, amelyben a magyar hadsereg végső győzelmén jeles honfiak a tudomány és főként a képzelet segítségével, igen meglepő hadicselekkel munkálkodnak.
Tichy Gyula kétségkívül a magyar századelő egyik legkülönösebb rajzi életművét hozta létre, amelynek értelmezése komoly fejtörést jelent, és szinte lehetetlen feladat Tichy széles érdeklődésének, olvasottságának ismerete nélkül. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy a műveket ezúttal a tudományos-fantasztikus műfajok – a spekulatív fikció – kezdetei felől értelmezzem, és így a Tichy-oeuvre újabb rétegekkel gazdagodjon.

Godzsák Attila (Zempléni Múzeum, Szerencs)
Sci-fi-vel Trianon ellen – Fulgur
Koszterszitz József (1898–1970) római katolikus pap, teológiai doktor és kanonok a két világháború közötti korszak egyik legnépszerűbb magyar ifjúsági írója és pedagógusa volt. Elsősorban a kamaszok lelkivilágával, nevelésével, valamint a keresztény értékrend átadásával foglalkozott. Életművének legkülönlegesebb darabja az eredetileg folytatásokban (1933–1936), majd önálló kötetben 1944-ben megjelent Fulgur című utópisztikus, sci-fi-elemekkel erőteljesen átszőtt regénye.
A mű címszereplője egy zseniális feltaláló, aki olyan futurisztikus technikai eszközökkel rendelkezik, mint az elpusztíthatatlan „gaborit” nevű anyag, vagy a világ bármely pontjának megfigyelésére alkalmas „telehor”. Fulgur célja, hogy a külvilágtól egy áthatolhatatlan energiapajzzsal elzárt Magyarországon építsen fel egy ideális társadalmat.
Bár a kötet reprint kiadásának ajánlása – erős túlzással – az első hazai sci-fiként hivatkozik a műre, a Fulgur helye ennél jóval árnyaltabb a magyar irodalomtörténetben. Előadásomban szeretném kijelölni a regény pontos pozícióját a korai magyar tudományos fantasztikum kontextusában. A cselekmény rövid ismertetésén túl arra keresem a választ, miként vált népszerűvé a korszakban a fikcióba való menekülés mint a trianoni békeszerződés traumájának feldolgozási kísérlete, és hogyan formálódott meg a műben egy újbóli világhatalmi státuszról szóló nemzeti utópia. Végezetül a történet ideológiai hátterének elemzése után a regényben felbukkanó, korát megelőző technikai találmányok és vizionárius technológiák bemutatására vállalkozom.

Gudor Noémi (BBTE Hungarológia Doktori Iskola, Kolozsvár)
Népszerű irodalom a periférián – Jósika Miklós Végnapok című novellájának újraértelmezése
Jósika Miklós Végnapok című novellája az elmúlt évek irodalomtörténeti diskurzusában egyre gyakrabban vált tanulmányok központi tárgyává, hol a mesmerizmus, hol az eszkatológia, hol pedig a bibliai beszédmód kontextusában. Habár a szakirodalom gyakran utal az elbeszélés sokszínűségére, valamint a benne érvényesülő műfajhagyományok együttes mozgására, illetve arra, hogy a Végnapok a magyar sci-fi egyik kezdőpontjaként is értelmezhető, alig találni olyan elemzéseket, amelyek az utópia és az apokaliptikus beszédmód kapcsolatát, a kulturális transzfer világirodalmi összefüggéseit, valamint a műfaji hibriditás kérdését állítják vizsgálatuk középpontjába.
Előadásom fókuszában Jósika Miklós 1847-ben megjelent Végnapok című munkája áll, amelyet nem pusztán műfaji kuriózumként kívánok bemutatni, hanem a 19. századi magyar populáris irodalmi rendszer működésének egyik jellegzetes tüneteként: annak példájaként, hogy egy félperiférikus szerző miként importál nyugati mintákat és hogyan illeszkedik tipológiailag ugyanabba az európai romantikus hagyományba. A novellában megjelenő két műfaji hagyomány nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező műfaji keretté és szerkezetté szerveződik. Az előadás a Jósika-novellát egy olyan populáris irodalmi rendszer részeként kívánja értelmezni, amely a fejlődéstörténeti kánonnal párhuzamosan működik, miközben saját műfaji hálózattal, olvasóközönséggel és elvárásrendszerrel rendelkezik. E populáris rendszer vizsgálatának három meghatározó dimenziója a struktúra (műfaj, műfaji transzfer és hibriditás, világirodalmi kontextus, Fourier tanai, a last man narratíva, valamint a kora újkori utópiaváltozatok), a funkció (a könyvpiac működése, illetve annak kérdése, hogy a szöveg miért éppen egy novellaciklus részeként jelenik meg és milyen kiadói megfontolások alapján vállalta Heckenast a publikálását), valamint a médium (a novellagyűjtemény mint közlési forma).
Az előadás fő tétje nem csupán annak bizonyítása, hogy Jósika Miklós esetében az „elavulás” fogalma irodalomtörténeti konstrukció, amely elsősorban a fejlődéstörténeti és nemzeti kánonon innen nyer legitimitást, hanem annak bemutatása is, hogy a populáris irodalmi rendszer önálló, autonóm rendszerként működik. Ebből a nézőpontból Jósika Miklós életműve olyan kísérleti műhelyként értelmezhető, amelyben később a magyar prózában is meghatározóvá váló népszerű narratív formák egyidejű jelenléte figyelhető meg. A műfaji hibriditás révén Jósika Miklós életműve arra is példát nyújt, hogy miként ötvöződnek ugyanazon szerző életművén belül különböző műfaji hagyományok és mindez mit árul el egy félperiférikus irodalom populáris műfaji rendszerének működéséről. A Végnapok ennek a folyamatnak kiváló példája: megmutatja, hogy egy félperiférikus szerző milyen írói stratégiák mentén alakítja át a nyugati, népszerű műfaji mintákat és miként adaptálja azokat a magyar olvasóközönséghez, a hazai társadalmi viszonyokhoz, valamint a magyar és erdélyi kulturális környezethez.
A novellában megjelenő műfaji rétegzettség arra is rámutat, hogy az apokaliptikus narratíva nem csupán a vég vagy a korabeli társadalmi válságok reprezentációja, hanem egyúttal az új világ, az újrateremtés és a remény narratív feltétele is, amelyet Jósika az alkotás cselekményszerkezetén keresztül is érzékeltet.

Győrei Zsolt (SZFE, Budapest)
Artúr és a Vénusz-lakók a hármasúton 
Előadásomban két magyar kisregénnyel szeretnék foglalkozni, amelyek közvetlen kapcsolatban ugyan nem állnak egymással, de ugyanannak a három halmaznak a – vélekedésem szerint nem tágas – metszetében helyezkednek el: Heltai Jenő A Vénusz-lakók és Dévényi Tibor Hová lett Artúr? című művével.

Heltai kisregénye először 1906-ban jelent meg a Fidibusz gondozásában. A Földünkre – közelebbről a pesti Vigadó előtt folyó Dunába – érkező űrlények és az általuk foglyul ejtett emberek fordulatos története erős tematikus párhuzamokat mutat a léhának kikiáltott szerző bohémregényeivel és ekkortájt született bohózataival (Bernát; Naftalin).

Dévényi Tibor (nem a lemezlovas, hanem a neves biokémikusból jó svádájú íróvá lett névrokon) Hová lett Artúr? című regénye 1981-ben jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. A szerző, aki a fehérjék szervezetének analitikai vizsgálatát hagyta oda az írásért, első regényében (Dr. Ezésez Géza karrierje, avagy Tudósok és rágcsálók, Gondolat, 1975) még a tudományos élet elébe tartott görbe tükröt, ezúttal nemcsak a tudomány, de a szocialista nagyvállalatok kipellengérezésére is vállalkozott.

A két kisregény egyaránt egy-egy, nagy vonalakban kidolgozott hazai közeljövőben játszódik, melynek ürügyén természetesen mindkettő saját koráról vall, és mindkettőben földönkívüliek látogatása adja az alaphelyzetet. Jellemző hatáselemeik komparatív vizsgálata a sci-fi-irodalomnak egy talán kevésbé tipikus, de figyelmünkre annál érdemesebb alfaját rajzolja körbe: az utaztatás egyik legsűrűbben alkalmazott alaphelyzete a tudományos-fantasztikus irodalomnak, egy adott társadalom moralizáló bemutatása külső szemszögből (az idegeneké az ember szemszögéből vagy, mint itt, a sajátunké a látogatókéból) szintén nem ritka cél – ezekhez azonban harmadik, és az előzőknél lényegesen ritkább hatáselemként a pamfletig merészkedő szatíra társul. Ennek a hármasútnak metszéspontjáról, illetve a sci-fi-irodalom komikus eszközeinek létjogosultságáról töprengek a két, igen sikerült példából nyerhető tapasztalatok segítségével.

Gyuris Norbert (PTE, Pécs)
Túl az emberen – Biológiai sci-fi és a faji határok posztapokaliptikus áthágása a Műanyag égboltban
Az előadás a Műanyag égbolt (2023, rend. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta) című animációs filmet a biológiai sci-fi és a poszthumán ökokritika metszéspontjában vizsgálja. A film egy olyan posztapokaliptikus jövőt ábrázol, amelyben az ökológiai összeomlás radikálisan átalakította az ember és a természet viszonyát: az emberi túlélés feltételévé válik a növényi létformába történő biológiai átalakulás. A film nem pusztán disztópikus jövőképet kínál, hanem a fajok közötti határok feloldásának narratíváján keresztül újragondolja az ember fogalmát.
A biológiai sci-fi hagyományában a test a változás, a mutáció és az evolúció elsődleges terepe. A Műanyag égbolt ezt a hagyományt a növényi és emberi életformák hibridizációjával viszi tovább, ahol a test már nem kizárólag emberi identitás hordozója, hanem egy ökológiai rendszer része. A film központi motívuma – az ember/növény hibrid – egyszerre jeleníti meg a faji határok áthágását és a természetbe visszailleszkedést. Az előadás Donna Haraway poszthumán elméletére, Rosi Braidotti kritikai poszthumanizmusára és Timothy Morton ökológiai elméleti alapjaira támaszkodva vizsgálja, hogy a film miként bontja le az ember/természet, élő/élettelen és az individuum/ökoszisztéma bináris oppozícióit.
A Műanyag égbolt a biológiai sci-fi kortárs példájaként a posztapokalipszist nem kizárólag a civilizáció végének, hanem új ökológiai és ontológiai kapcsolatok kialakulásának lehetőségeként értelmezi. A film a fajok közötti határok átjárhatóságát nem utópisztikus megoldásként, hanem etikai dilemmaként jeleníti meg, amely az antropocentrikus világkép feladását és meghaladását ábrázolja.

H. Nagy Péter (SJE TKK MA Populáris Kultúra Kutatócsoport, Komárom)
A fekete lyuk, amely körül az sf kering – A magyar hard science fiction eseményhorizontja
Igaz-e, hogy a képzelet annál szabadabb, minél inkább felforgatja a tudományt és a technológiát? Vagy éppen fordítva, akkor szárnyalhat igazán, amikor a tudományra és a technológiára hagyatkozik? A The Science of…-típusú könyvek arról tanúskodnak, hogy a spekulatív fikcióban a tudomány sokszor ott is jelen van, ahol kevésbé számítanánk rá, ahol pedig nyilvánvalónak tűnik a szerepe, ott sokszor átfunkcionálódik a fikció hézagaiban. David N. Samuelson írta a The Routledge Companion to Science Fiction című megakiadvány hard science fictionről szóló fejezetét, pár évvel korábban pedig Kathryn Cramer értekezett ugyanerről a The Cambridge Companion to Science Fiction című kézikönyvben. Érdemes összevetni a két koncepciót, melyek – többek között – abban különböznek, hogy az utóbbi nagyobb hangsúlyt fektet az irodalmon kívüli paraméterekre, például arra, hogy a végzettség vagy a társak általi elismerés stb. is alakíthatja azt, mit értünk hard science fiction alatt. Samuelson – korrekt módon – megemlíti ezt, de megállapítja, hogy a dolog könnyedén népszerűségi versennyé fajulhat. Samuelson előfeltevései szerint a hard science fiction – a fekete lyuk, amely körül az sf kering – mindenekelőtt a tudományos hipotézisek és elméletek fiktív extrapolációjának tekinthető. Másrészt általában – kisebb-nagyobb mértékben – az általunk ismert fizikai törvények által kijelölt határok között mozog, tehát a valóság tudományos értelmezéseire reflektál. Emellett – és ez szintén fontos ismérve – a „mi lenne, ha?” kérdést a tudomány határaitól teszi függővé és átalakíthatóvá. Milyen formában beszélhetünk ezekről és az ezekhez hasonló kérdésirányokról a magyar sf történetében? A Magyar Scifitörténeti Társaság A magyar SF krónikája: Kazinczytól egy új reformkorig címmel tette közzé azt a tanulmánysorozatot, amely a magyar science fiction szisztematikus feldolgozására vállalkozik a Metagalaktika 11-es számában. A gondolatmenetekből kirajzolódó, többszerzős alternatív irodalomtörténet érdeme, hogy jól látszanak benne azok az érintkezési pontok, melyek a modernség egy-egy szakaszában a kánonok interakcióját eredményezték. (Leglátványosabban talán a Nyugat-kánon stabilizálódásának időszakában, amikor Babits Mihály, Karinthy Frigyes és mások a science fiction felől nézve is jelentős alkotásokat írtak.) Másrészt a tanulmánysorozatból az is kiderül, hogy a science fiction betörése a magyar irodalomba/kultúrába – talán nem véletlenül – a 20. század utolsó harmadára tehető. Ez csak részben magyarázható a Galaktika folyóirat indulásával (1972); valószínűleg emellett arról van szó, hogy a posztmodern látásmód európai terjedése kedvezett a peremműfajok, a populáris irodalmi zsánerek újabb szétáramlásának. Ebben az időszakban (vagyis az 1960-as, ’70-es, ’80-as években) jött létre a magyar science fiction egyik legjelentékenyebb életműve, amely Zsoldos Péter nevéhez fűződik. A kiadványban ezzel foglalkozó fejezet – némileg meglepő módon – nem található, a hard science fiction viszont a kortárs fiatal alkotók látásmódjával kapcsolatban szóba kerül, mindenekelőtt Antal József és Markovics Botond műveinek említésekor. Innen nézve is indokolt tehát ennek a kontextusnak az alaposabb feltérképezése. Az előadás – a fentebbi paraméterekből kiindulva – a magyar hard sf főbb változatainak felvázolására tesz kísérletet az első robotregénytől, Az acélembertől kezdve Zsoldos Péter idesorolható művein keresztül a kortárs hibridekig; szem előtt tartva a kérdést, hogy milyen értelemben beszélhetünk magyar hard science fictionről, ha nem a leegyszerűsítő válaszokat keressük, hanem az alkotások komplexitásából indulunk ki.

Hárs Endre (SZTE BTK, Szeged)
Hernádi, az időutazó
David Wittenberg szerint az időutazás fikcióit egyfajta „narratológiai laboratóriumnak”, „par excellence filozófiai irodalomnak” (Wittenberg 2013: 2) tekinthetjük. Wittenberg ennek kapcsán az időutazás-irodalom három történeti szakaszát különbözteti meg. Az első, utópikus-ukrónikus korszakot követően az időutazás a második korszakban, az 1920-as évektől kezdve a „paradox történetté” alakult, majd a harmadik korszakban, a 20. század közepétől a filozófiai és episztemológiai következményekkel járó önreflexió radikális narratív eszközévé avanzsált.
A science fiction alapvetően spekulatív és kísérletező jellege, illetve az említett időutazás-narratívák szubverzivitása jellemzi Hernádi Gyula (1926–2005) műveit is, melyek – ha Wittenberg megközelítését követjük – az alműfaj fejlődésének csúcspontján jelennek meg, ugyanakkor tanulságos módon el is különböznek a tudományos-fantasztikus irodalom fősodrától. Hernádi intellektuális prózája kortársai számára kísérletezőnek (Radnóti 1974), parabolisztikusnak (Pósa 1990), valamint elég öntörvényűnek (spekulatívnak?) bizonyult ahhoz, hogy a kánon részévé váljon. Emellett későbbi éveiben Hernádi nem riadt vissza attól sem, hogy a populáris regiszterek és a triviálisabb témák felé forduljon. Ekképp főként Jancsó Miklós forgatókönyvírójaként, illetve a fantasztikus horror műfajának sajátos újraértelmezéseivel, például Hasfelmetsző Jack (1982), Drakula (1983), illetve Frankenstein (1984) című regényeivel maradt fenn a köztudatban.
Hernádi az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején mindenesetre olyan novellákat és novellásköteteket jelentetett meg, amelyekben az említett kísérletező kedv dominál. Ezek a művek olyan irodalmi megoldásokkal élnek, amelyeket a korabeli kritika is számontartott, s azóta a magyar sci-fi történetének részévé váltak. Hernádi a modern magyar sci-fi intézményesülésében nem csupán szerzőként vett részt, hanem az új fejlemények megfigyelőjeként, vitapartnerként (Béládi et al. 1980), valamint olyan példaként, akinek írásai további szakmai viták kiindulópontjául szolgáltak (Kuczka 1974; Bodnár 1974). Tudományos-fantasztikus novelláiban Hernádi eleget tett a (politikailag is szalonképes) „nagy kérdésekkel” szemben támasztott elvárásoknak, egyúttal a „presztízs-sci-fi“ (Rauen/Röpke 2020) követelményeinek, de műveit ezen felül is határozott filozófiai szemlélet és kísérletező írásmód jellemezte. Mindez indokolttá és időszerűvé teszi életművének vizsgálatát a konferencia kérdéseinek összefüggésében, amelyre az előadás a szűk időkeretek között az időutazós novellák kapcsán tesz kísérletet.

 

Hartvig Gabriella (PTE BTK, Pécs)
Képzelt utazás és sci-fi – Karinthy Frigyes gulliveriádái (Faremidó, Capillária, „Mikrofónia”)
1913-ban Karinthy Frigyes lefordította – vagy inkább átírta – H. G. Wells The Sea Lady című művét, majd a következő évben kiadta a Gulliver utazásai legkorábbi teljes magyar fordítását. Kicsit később három swifti folytatást is írt: az Utazás Faremidóba: Gulliver ötödik útját (1916), valamint a Capillária: Gulliver hatodik útját (1921), amely a Faremidó folytatása és könnyen lehet – Csala Katalin meggyőzően érvel emellett –, hogy Karinthy valószínűleg nem volt elégedett Wells regényének befejezésével, és ezért vette át a Capillária történetét onnan, ahol Wells abbahagyta. Hatodik útján Gulliver a tenger mélyére süllyed: ahelyett, hogy hagynák megfulladni, a „mocskos és keverék” bullokok megmentik az életét.
Karinthy gulliveriádáinak utolsó darabja, a „Mikrofónia” – amely a Pesti Naplóban jelent meg – töredék, amely Gulliver nyolcadik utazásáról szól egy olyan országba, ahol az emberek agyának helyén lemezjátszók vannak beépítve. Swift már korán hatással volt Karinthyra. Gimnáziumi irodalomtanára, Prém József 1886-ban kiadta a Gulliver utazásai ifjúsági változatát. Karinthy szintén írt egy korai utánzatot Gulliver negyedik utazásáról Margitka álma (1906) címmel, párbeszéd formájában.
H. G. Wells fogadtatása Magyarországon nagyban hozzájárult a tudományos-fantasztikus irodalom recepciójához. A Gulliver utazásai azonban egy kora tizennyolcadik századi képzelt utazás, imaginary voyage. A dolgozat azt vizsgálja, hogyan járultak hozzá Karinthy gulliveriádái a hazai tudományos-fantasztikus irodalmi műfaj kialakulásához, és főként, hogyan él tovább az angol utazási regény műfaja a magyar sci-fi-ben.

Hegedüs András (PTE BTK OTNDI, Pécs)
Spekulatív őstörténet vagy proto science fiction? – Várkonyi tetralógiája a science fiction tükrében
Kutatásomban Várkonyi Nándor (1896–1975) pécsi irodalmár, könyvtáros és irodalomtörténész „nagy tetralógiáját” (Sziriat oszlopai, Az elveszett paradicsom, Varázstudomány, Az ötödik ember) elemeztem, különös tekintettel arra, hogy e művei beilleszthetők-e, és ha igen, miként a magyar fikciós irodalom kontextusába. Nem azt állítom, hogy Várkonyi Nándor őstörténettel foglalkozó műveit sci-fiknek kellene tekintenünk, hanem hogy a science fiction fogalomkészlete egy használható és releváns elemző eszköz írásainak elemzéséhez.
Spekulatív világmodelljének megírása során az író folyamatosan követte és értelmezte kora legújabb tudományos elméleteit, míg végül egy olyan meghökkentő, mégis szuggesztív kozmogóniát volt képes létrehozni, amely kellőképpen fegyelmezett szubjektivitás nélkül az olvasóban elültetheti a gondolatot: lehetett valamiben igaza? Egyik kiindulópontja a múlt század első felében népszerűségnek örvendő teória, Hans Hörbiger világjégelmélete volt, amelyet a különböző teremtésmítoszokkal és régészeti leletekkel összevetve épített be saját elméletrendszerébe. Végül egy rendkívül összetett alternatív őstörténetet állított össze ezek alapján.
Bár a műben megjelenő gondolatok közül számos elavult mostanra, illetve az újabb kutatási eredmények megcáfolták őket, a tetralógia fél évszázaddal keletkezése után is folyamatosan jelen van az antikváriumi és újrakiadási forgalomban, ami tartós recepciójára utal.
Vajon mire vezethető vissza, hogy ez a „tudományos legenda” ilyen folyamatos olvasottsággal rendelkezik? A régmúltban létezett fejlett civilizációk motívuma Platóntól kezdve a 20–21. századi science fictionig egy visszatérő narratív elem, amelyet Lovecraft és Howard is előszeretettel alkalmazott, de például a Stargate világépítésében is meghatározó szerepet játszik.
Előadásomban arra keresem a választ, hogy milyen narratív és retorikai eljárások teszik lehetővé, hogy Várkonyi tetralógiája egyszerre működjön tudományos retorikájú világmagyarázatként és spekulatív fikcióként. Témám során érintem a ciklikus történelemszemléletet, az alternatív őstörténet konstrukcióját és a tudományos diskurzus irodalmi imitációját.
Kutatási módszerem Várkonyi vonatkozó műveinek szoros olvasására, illetve a kortárs szakirodalom feldolgozására épült, valamint komparatív elemzésnek vetettem alá több olyan magyar tudományos-fantasztikus művet is, amelyekben a ciklikus fejlődés, a régmúltban létezett technológiai kultúrák témája megjelenik.

 

Hódosy Annamária (SZTE BTK, Szeged)
Kriptoökológia – Környezeti válság és ökológiai képzelet a sci-fi-filmben
A science fiction jövőképei különösen alkalmasak arra, hogy a jelen ökológiai problémáit eltávolítva, felnagyítva vagy metaforikusan átalakítva tegyék érzékelhetővé. Az előadás azt vizsgálja, milyen narratív stratégiák révén válik a környezeti válság a sci-fi-filmekben a jövő elképzelésének egyik meghatározó elemévé. Négy jellegzetes modellt különítek el. Az elsőbe azok a filmek tartoznak, amelyek – mint a Csillagok között vagy a Műanyag égbolt – közvetlenül egy ökológiai krízis kibontakozását és lehetséges következményeit vagy megoldását tematizálják. A sci-fi-ökohorrorban a katasztrófa az emberiség korábbi viselkedésének következményeként, esetenként büntetéseként jelenik meg. Egy harmadik típusban a fantasztikus krízis ökoparabolaként működik: az inváziók és apokalipszisek olyan, a klímaváltozás forgatókönyveiből ismerős jelenségeket idéznek meg, mint az árvizek, járványok, energiahiány vagy az erőforrásokért folytatott küzdelem. Végül a Star Trekhez és a Csillagkapuhoz hasonló univerzumok idegen világai az ökológiai alternatívák kísérleti tereivé válhatnak, amelyekre a jelen problémái és lehetséges megoldásai projektálhatók. Az előadás amellett érvel, hogy a sci-fi ökológiai jelentősége túlmutat a kifejezetten környezeti témájú filmeken: a műfaj a spekulatív eltávolítás különböző formái révén a jelen ökológiai válságának megértéséhez és alternatív kimeneteleinek elképzeléséhez is eszközöket kínál. Az ilyen alkotásokat nevezhetnénk kriptoökológiai témájúaknak.

Hoffman István (ELTE ÁJK, Budapest)
A kivételes hatalom csapdája – Rendkívüli helyzetek és államszervezeti válaszok a Battlestar Galacticában és a Star Warsban
A rendkívüli helyzetek és az azokra adott jogi válaszok az államszervezet egyik legfontosabb próbatételét jelentik. Különösen igaz ez akkor, amikor nem pusztán egy politikai válságról vagy fegyveres konfliktusról, hanem egy civilizáció fennmaradását fenyegető krízisről van szó. Az előadás azt vizsgálja, hogy a modern sci-fi két fontos univerzuma, a Battlestar Galactica és a Star Wars világa miként jeleníti meg a rendkívüli helyzetek kezelésének államszervezeti és közjogi dilemmáit, és miért vezet ugyanazon kihívás két gyökeresen eltérő politikai-jogi következményhez.
A Battlestar Galactica világában a cylonok nukleáris támadása tényleges apokalipszist idéz elő: az emberiség túlnyomó része elpusztul, az állam intézményei pedig szinte teljesen megsemmisülnek. A túlélést azonban éppen a korábban kialakított szervezeti és jogi keretek teszik lehetővé. Az alkotmányos utódlási rend, a rendkívüli helyzetekre kidolgozott eljárások és a civil-katonai hatalommegosztás fennmaradása biztosítja, hogy az emberi közösség a katasztrófa után is megőrizze demokratikus jellegét. A tv-sorozat alapvető üzenete szerint a részletesen szabályozott és legitim intézményrendszer még az apokalipszist is képes túlélni, és a rendkívüli helyzetben nem a szabadság felszámolásának, hanem annak megőrzésének eszközévé válik.
Ezzel szemben a Star Wars-univerzumban a rendkívüli helyzet nem a fennálló rend megőrzését, hanem annak lebontását szolgálja. A Galaktikus Köztársaság intézményei békeidőre épültek, és nem rendelkeznek megfelelő alkotmányos garanciákkal a válságkezelésre. A szeparatista háború nyomán bevezetett rendkívüli felhatalmazások lehetőséget teremtenek Palpatine számára, hogy a kivételes hatalmat fokozatosan állandósítsa. A szükséghelyzet kezelésére adott jogi válasz így nem a rendszer stabilitását erősíti, hanem a demokratikus berendezkedés felszámolásához és a Galaktikus Birodalom létrejöttéhez vezet. A rendkívüli jogrend itt nem a közösség túlélésének garanciája, hanem a hatalomkoncentráció eszköze.
Az előadás amellett érvel, hogy a két univerzum ugyanazon közjogi alapkérdésre ad eltérő választ: mi történik a szabadsággal és az alkotmányos renddel, amikor rendkívüli helyzet áll elő? Míg a Battlestar Galactica a jogilag szabályozott szervezet válságállóságát hangsúlyozza, addig a Star Wars a rendkívüli felhatalmazásokkal való visszaélés veszélyeire figyelmeztet. A két történet így nemcsak izgalmas sci-fi-narratíva, hanem a modern rendkívüli jogrendekkel és válságkezeléssel kapcsolatos alapvető alkotmányos tanulságok hordozója is.

Hornyik Sándor (ELTE HTK MTKI, Budapest)
Szürnaturalista világok –Csernus Tibor és Korga György sci-fi-illusztrációi a hetvenes évek képzőművészetének kontextusában
A hetvenes években két „szür-naturalista” festőművész is sci-fi-illusztrátorként vált sikeressé, Budapesten, illetve Párizsban. A science fiction kultúrája és esztétikája felől nézve az érdekes az, hogy egyikük sem volt sci-fi-rajongó, mindketten „külsősként” érkeztek meg ebbe a világba. Mindketten festőművésznek tanultak, Csernus Bernáth Aurél festészetéből kiindulva hozott létre egy különös, Max Ernst és Hantai Simon által inspirált szürreális realizmust, Korga viszont már Csernus festményei nyomán alakította ki sajátos, apokaliptikus realizmusát, melyet Csernus mellett a Neue Sachlichkeit „mágikus realizmusa” is inspirált. Az ő első budapesti egyéni kiállítása érdemelte ki 1964-ben a „szür-naturalista” jelzőt, melyet egy pártos művésznek és magas rangú kulturális tisztségviselőnek, Oelmacher Annának köszönhetünk. Korga Oelmacher kemény kritikája nyomán nem is kapott újabb komoly kiállítási lehetőségeket, mivel a szürrealizmus és a naturalizmus egyaránt komoly „bűnnek” számított a szocialista realizmus korszakában. Csernus viszont már 1958 óta – ekkor tért haza párizsi tanulmányútjáról az Ernst- és Hantai-élményekkel – nem kapott egyéni kiállítási lehetőséget Budapesten, de párizsi egyéni kiállítását 1963-ban végül egy komoly lektorátusi vita után mégiscsak engedélyezték. Az 1964-es párizsi kiállítás azonban nem hozta meg számára a várva várt nemzetközi sikert, így később csalódottan emlékezett vissza arra, hogy a hetvenes években Párizsban végül „csak” sci-fi-illusztrátorként vált sikeressé. Korgával valami hasonló dolog történt ugyanekkor Budapesten. Az ő szürnaturalizmusát Kuczka Péter fedezte fel, aki ekkor már jól ismerte a nemzetközi sci-fi-trendeket és vizuális kultúrákat is, és éppen illusztrátorokat keresett a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozathoz. Az európai sci-fi new wave pedig ugyanúgy a szürrealizmus lázában égett, mint Csernus és Korga, ugyanúgy Max Ernst, Yves Tanguy és Salvador Dalí szürreális vízióiban találta meg sajátos világainak grafikus vizualizációit. Előadásomban Csernus és Korga illusztrációinak bemutatásán és értelmezésén keresztül szemléltetném, hogy miért is válhattak sikeres „sci-fi-művésszé”, tudományos-fantasztikus illusztrátorrá azok a magyar festők, akik valójában a klasszikus, akadémikus realizmus megújításának új útjait keresték, és céljuk tulajdonképpen a valóság „visszatükrözése”, a való világ realitásának, élettel teli lüktetésének reprezentációja volt.

Horváth Csaba (KRE BTK, Budapest)
A fekete hús mint a történelem visszavonása (Havasréti József)
Bár science fiction mainstreamje kialakulása óta a valós vagy elképzelt technikai haladásnak a civilizációra, s azon belül elsősorban a társadalmi-politikai viszonyokra való hatását vizsgálja, Havasréti regénytrilógiának is felfogható sorozata inkább az emberi tudatot, és azon keresztül egy alternatív kultúraképet helyez a középpontjába. Ha Le Bris szerint a „science fiction nem más, mint az értelem tündérmeséje.", akkor Havasréti idevágó könyvei ezzel szemben a kultúravisszavonás rémálmát vizionálják.
Ezt a kultúra iránti szkepticizmust már a Nem csak egy kaland Walter Benjamintól vett mottója érzékelteti és tudományos kontextusba helyezi: ahol a biztos talaj áldását megvetik, áldozatai lesznek annak a kifürkészhetetlennek, mely az állóvízben ősvilágian vár.
A Nem csak egy kaland (2014), az Űrérzékeny lelkek (2014) és a Terepmunka (2022) sorozata a biztonság elvesztésének egy sajátos vetületét rajzolják fel. Havasréti azzal a kiindulóponttal játszik el, hogy az emberi tudat egy aspektusát a külső űrből érkező titokzatos anyaggal, a kiismerhetetlen és pusztító ösztönöket felszabadító fekete hússal köti össze, sőt, ez a kiismerhetetlen hatású, de romboló anyag nem csupán a Freud-féle Thanatost szabadítja fel. Az egyéni szinten túlemelkedve, a science fiction kliséit felhasználva az isteni gondviselésbe és a felvilágosodásba vetett hitet egyaránt visszavonja, ám igazából az ezeket megkérdőjelező pesszimista, de ugyancsak racionalitás magyarázatokat is.
Szerb Antal avatott monográfusaként nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy Havasréti József a Pendragon-legenda példája alapján járt el, amikor egy popkult-klisét a kultúratudományokkal hozott párbeszédbe. Havasréti egy olyan, meg nem érthető, kultúra előtti ösztönvilágot rajzol fel, amely valamiféle folyamatos árnyékként van jelen az emberi történelemben. Bár a világűrből érkező, rejtélyes spóraszerű anyag, amelyből a „fekete hús” lesz, különböző kultúrákban, társadalmakban és történelmi korszakokban is megjelenik, ezek az eltérő kulturális hátterű és eltolódott szinkronicitású szálak a félmúlt és a kortárs Magyarországon metszik egymást. A könyvek így szükségszerűen a történelem fogalmát is érintik, ám a sci-fi megszokott eljárásaival szemben nem a jövő, hanem a jelen és a múlt áll a fókuszban. Vagy még inkább az ember rettenete attól, hogy a világ nem az általa elképzelhető szabályok szerint működik; de kérdésére nem is a camus-i süket csend a válasz, hanem a Lovecraft-féle felfoghatatlan pusztítás és rombolás.

Horváth Márk (EKKE, Eger)
Poszthumanizmus és science fiction – A posztantropocentrikus ontológiák feltűnése Brandon Hackett A poszthumán döntés című könyvében
A kortárs gondolkodást áthatja egy erőteljes nonhumán fordulat, amelyet más szerzők posztantropocentrikus átformálódásként neveznek meg. Az olyan irányzatok, mint a különböző poszthumanizmusok, a spekulatív realizmus vagy az ökológiai gondolkodást meghatározó antropocén együttesen kezdik ki a modernitás humanista emberképét és radikális emberközpontúságát. Az irányzatháló irányzatai közül jelen előadásban elsősorban a poszthumanizmussal, pontosabban a különböző poszthumanizmusokkal foglalkozom. A poszthumán fordulat olyan egymástól amúgy erőteljesen megkülönböztethető poszthumanizmus árnyalatokkal operáló szerzői, mint Donna Haraway, David Roden, N. Katherine Hayles, Pramod K. Nayar vagy Rosi Braidotti mind egyetértenek, hogy a technológia és a technológiát fókuszba állító irodalmi zsáner, a science fiction alapvető fontosságú az irányzat számára. Két fókuszpontot vagy meghatározó tendenciát szoktak kiemelni, amely legerőteljesebben poszthumanizálja a kortárs gondolkodást, ezek az ökológiai válság, valamint a technológia.
Jelen előadásban utóbbira fókuszálok, felmutatva, hogy a technológiához való spekulatív viszonyulás meghúzódik az egész poszthumán gondolkodás mögött. Ha az antropocén jelentette geológiai ősidő jelenti a temporális poszthumanizáció egyik végletét, akkor a radikálisan széttartó emberi állapotot tematizáló technológiai fókuszú sci-fi jelenti az irányzat másik temporális kiindulópontját. A sci-fi a technológiai jövő megnyitása, a temporális horizont olyan radikális feltárása, amely az emberi állapotot sem hagyja érintetlenül. A sci-fi az esztétikai és az antropológiai forma kríziséből a lehetőségek széles horizontját tárja elénk. Lineáris fejlődésnarratíva helyett azonban a sci-fi szétzilálja és radikálisan megnyitja a jövőt. Előadásomban sci-fi és poszthumanizmus viszonyára fókuszálok, előtérbe helyezve Brandon Hackett A poszthumán döntés című művét. A kötet középpontjában különböző poszthumán entitások sajátos viszonya és dinamikája van. A szöveg alapján rekonstruálható a különböző poszthumanizmusokhoz való viszonya a szerzőnek, hiszen bizonyos aspektusai a szövegnek a transzhumanizmus irányát, míg más részei a Roden-féle spekulatív poszthumanizmust helyezik előtérbe. Mi a poszthumanizmus viszonya a poszthumanizmusokhoz, és Brandon Hackett mely posztantropocentrikus irányzatot helyezi középpontba. Esetleg a humanizmus kritikátlan továbbéléseként a transzhumanizmust támogatja, vagy a poli-poszthumanizmusok értelmében a különböző poszthumanizmusok párhuzamos együtt mozgása mellett érvel?

 

Keserű József (SJE TKK, Komárom)
A science fiction affordanciái
Ha a science fictionre nem egyszerűen műfajként, témaként, illetve poétikai vagy esztétikai modalitásként tekintünk, hanem a tudás hiteles formájaként, akkor Rita Felskit („What does literature know?”) parafrazálva azt kérdezhetjük: mit tud a sci-fi? Más szóval milyen (modális, esztétikai, strukturális stb.) affordanciákkal rendelkezik? Az affordancia ebben a kontextusban a dologban benne rejlő használati és cselekvési lehetőségeket jelenti (ld. Caroline Levine: Forms: Whole, Rhythm, Hierarchy, Network, Princeton University Press, Oxford, 2015, 6.). A science fiction affordanciáinak kérdése több irányból is megközelíthető. Kiindulhatunk például a sci-finek a nem emberi lények megjelenítésére irányuló képességéből. Idesorolhatóak – többek között – az emberi ágenciát meghaladó hiperobjektumok (Timothy Morton), időskálák és térbeli távolságok (ld. Ursula K. Heise: Science Fiction and the Time Scales of the Anthropocene, ELH, Vol. 86, No. 2, Summer 2019, 275–304.), valamint a többskálás jelleg egyéb megnyilvánulásai (ld. Marco Caracciolo: Narrating the Mesh: Form and Story in the Anthropocene, University of Virginia Press, Charlottesville and London, 2021, 3. fejezet). Emellett megemlíthetőek a hálózatosságnak azok a formái, amelyek – mint például a kauzális viszonyok problematizálása – kihívások elé állítják az alapvetően lineáris gondolkodásmódra hangolt emberi elmét. A science fiction jellemzői között ugyancsak fontos szerepet tölt be a jövőre irányultság. Ennek kapcsán feltehető a kérdés, hogy milyen spekulatív eljárásokat alkalmaznak a sci-fik a különböző fiktív (lehetséges és lehetetlen) jövők megalkotása során. Ezek a kérdések az emberi és a nem emberi határainak kérdésével szembesítenek, miközben rámutatnak arra is, hogy e fogalmakat nem egymással szemben álló pólusokként kell kezelnünk. A környezethez való viszonyunk, akárcsak az univerzumban betöltött helyünk kérdése, kitüntetett szerephez jut sok sci-fiben. Ezért sem mindegy, hogy a klímaválság és a hatodik kihalás korában milyen történetek határozzák meg a jövőről – és ezáltal a jelenről – való gondolkodásunkat. Az előadás – kortárs magyar sci-fi-irodalomból (László Zoltán, Markovics Botond, Antal József és mások műveiből) vett példák segítségével – amellett érvel, hogy a science fiction sajátos módon képes az embert a környezetével való összefonódottságában – mint egy hálózat részét – láttatni. Az ily módon körvonalazódó ökológiai szemléletmód a sci-fire olyan diskurzusként tekint, amely nemcsak a jövővel kapcsolatos elképzeléseinket képes formálni, de a jelenbeli cselekvési lehetőségeinkre is hatással van.

Konkoly Dániel (KRE BTK, Budapest)
Hazugságokból épült világok (Moskát Anita: A mesterhazugság)
Moskát Anita A hazugság tézisei című kötetének nyitónovellája, A mesterhazugság című mű autodiegetikus elbeszélője egy, a tudományos-fantasztikus irodalomban ritka elbeszélői pozíciót hoz létre, hiszen a hivatásosan hazudozó elbeszélő által narrált események hitele elbizonytalanodik, azaz Wayne C. Booth meghatározásával élve egy megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. A sci-fi-irodalom gyakran alkalmaz omnipotens elbeszélőt, ami miatt a legtöbb sci-fi műfajába tartozó mű nyelve azt a látszatot kelti, hogy nem kételkedhetünk az elbeszélő szavainak hitelességében. Erre a hitelesítési aktusra (a narrátor szavahihetőségére) valószínűleg azért lehet szüksége a műfajnak, mivel történetei fikciók. Moskát novellája azért hoz létre újdonságot a műfajban, mert az általa szerepeltetett megbízhatatlan elbeszélő a hazugságaival azt a látszatot kelti, hogy az elbeszélés mögött létezik az általa elbeszélteknél is igazabb valóság, ami emiatt erőteljesebben verifikálja a kitalált világot, mint a szavahihető narrátor. Az elbeszélt világban a hazugság épületeket emel, míg az igazság rombol. Eltekintve attól, hogy ez a nyelvfelfogás az elbeszélt világban egyértelművé teszi, hogy az adott megnyilatkozás igazság-e, avagy hazugság, mégis izgalmas játékteret nyit annak, hogy önértelmező gesztusként gondoljuk el, ugyanis minden sci-fi-novella vagy -regény „hazugságokkal” épít világokat.

Kovács Gergely (Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma; DE BTK Irodalom-, Kultúra- és Nyelvtudományok Doktori Iskola, Debrecen)
A kortárs magyar ifjúsági disztópiák nyelvi világa
Az előadás a 21. századi ifjúsági irodalom népszerű irányzatainak, a közeli vagy távoli jövőbe helyezett disztópikus regényeknek a nyelvi megoldásait vizsgálja. Az elmúlt évtizedben született regényekben – Rojik Tamás (Szárazság, Árulás) Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter (Az Emberek Országa), Miklya Luzsányi Mónika (Étienne könyve), valamint Zágoni Balázs (A Gömb, Odaát) – az elbeszélő és a szereplők által használt nyelv a fikciós atmoszféra kialakítása, valamint az ismerősség és az idegenség közötti egyensúly megteremtése mellett a befogadó jelenére vonatkozó, gyakran edukációs jellegű üzenetet is hordoz.
A vizsgálandó alkotások azokra a fiatalokat is foglalkoztató jelenkori problémákra hívják fel a figyelmet egyértelmű vagy rejtett utalásokkal, amelyek szorosan összefüggenek a társadalom működésével. A jelenkor fogalmi kereteiből kilépve az „estrangement” eljárását több esetben is hasonló, de egyedíthetően eltérő nyelvi világ segíti. A regények nyelvi elemzésének elsődleges célja azoknak a mintázatoknak a feltárása, amelyek a fantasztikus irodalmi hagyományokra épülve, de mégis saját fikciós környezetet kialakítva segítenek bemutatni a műben teremtett világot, és közben nemcsak felhívni az olvasók figyelmét saját koruk kérdéseire, hanem megoldásokat, megküzdési stratégiákat is mutatni.
Az ifjúsági, illetve young adult közönségnek szánt kortárs regények szerzői számára a legnagyobb kihívás az „irodalmias”, mégis hiteles szereplői nyelvhasználat megformálása. A szóhasználat és a beavató vagy magyarázó jellegű megszólalások elemzése a regények oktatásban történő felhasználásában is segítséget nyújtanak.

Kovács Krisztina (SZTE BTK, Szeged)
A Kádár-kor és a science fiction – Kuczka Péter és a Galaktika helyzete a szocialista irodalomesztétika mezőiben
A kommunizmusból lassan kiábránduló író köztudottan 1956-os ténykedése miatt került az aczéli kultúrpolitikai modell tiltott majd tűrt kategóriájába. Kényszerpályára állítása a tudományos-fantasztikus irodalom, valamint a young adult egyik legnagyobb nyereségének bizonyult. Kuczka a Kozmosz Fantasztikus Könyvek, a Galaktika, a Metagalaktika, a Móra Ferenc Könyvkiadó főszerkesztői, szerkesztői posztjai révén honosított meg a szocialista művelődéspolitika rendszereiben idegen testként egzisztáló populáris alzsánereket. Futorológiai érdeklődése a vizuális kultúrával szoros kapcsolatot tartva erősített meg szubkulturális műfajokat, eközben a science fiction kiadásának ürügyén crossoverek, határátlépések megvalósítására is nyílt módja. Az előadás a Kozmosz és a Galaktika tájékozódásának irányait, valamint kiadástörténeti sarokpontjait áttekintve próbálja megközelíteni a populáris és a magas irodalom kapcsolatát, igyekszik bemutatni a tömegkultúra a korabeli korlátokat feszegető akcióit, formálódását.

Kovács Veronika (PTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola)
A repülő embertől a delejes halálig – Karinthy Frigyes technikacentrikus szemlélete és az autopatográfia science fictionje
Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül (1936) című műve a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, tudományos-fantasztikus alcímmel. A szöveg önéletrajzi keretben írt betegségelbeszélés, azaz autopatográfia, amely a kor technikacentrikus szemléletével közelíti meg a betegségtapasztalat retrospektív elbeszélésének lehetőségét.
Elemzésem hátterét a XX. század fordulóján kibontakozó második ipari forradalom jelenti, amely az orvostudomány területén is szemléletbeli megújulást hozott, és alapjaiban változtatta meg az emberi test határairól, valamint a halál elkerülhetetlenségéről alkotott korábbi képzeteket. Ez az átalakulás a science fiction irodalom egyik meghatározó tematikus motívuma, amely a technológiai fejlődésbe vetett hit, valamint az emberi test átalakíthatóságának és módosíthatóságának kérdései köré szerveződik.
A tudományos-fantasztikus szemlélet a Karinthy-életmű meghatározó aspektusa. Előadásomban kitérek H. G. Wells és Karinthy kapcsolatára és az életmű főbb tudományos-fantasztikus szövegeire, melyek az Utazás a koponyám körül előzményeiként is értelmezhetők. Arra keresem a választ, hogy a tudományos-fantasztikus alcím milyen hermeneutikai keretben értelmezhető, egyrészt a szerzői szándék másrészt a befogadó közösség rekonstrukciós lehetőségei szempontjából.

Limpár Ildikó (PPKE BTK, Budapest)
Szörnyűséges történetmesélés – Hibriditás, narráció és kontroll Theodora Goss Athéné Klub-sorozatában
Theodora Goss magyar származású szerző, akinek az életművében markánsan jelennek meg magyarságának kulturális lenyomatai. Athéné Klub-trilógiájában például a kiindulópont London, de a cselekmény később áthelyeződik Budapestre. A karakterek egy része magyar vonatkozású háttörténettel rendelkezik, illetve a történetbe szervesen beleépül a Magyar Akadémia átmitologizált intézménye, csakúgy, mint Drakula budapesti rezidenciája. A konferenciaelőadás az említett trilógia feminista és szörnyelméleten alapuló olvasatát adja a narrációs forma jelentőségére fókuszálva.
A science fiction és a fantasy határán egyensúlyozó Athéné Klub-sorozat a Frankenstein-univerzum olyan posztmodern kiterjesztése, amelyben a 19. századi irodalmi „őrült tudós” karakterek lányai állnak a fókuszban. A viktoriánus Angliából induló történetben különleges hölgyek alakítanak alternatív családként funkcionáló közösséget, amelynek fő kohéziós ereje a közös tapasztalás: a szörnyként létezés. Felnövekedéstörténetük közös kihívása, hogy megpróbálják feldolgozni saját létezésük, saját teremtésük traumáját, vagyis azt, hogy egy ambiciózus apa a saját lányát használta fel kísérletei céljára, hogy istent kísértő, (szörny)teremtő munkát végezzen. A hölgyek mássága genderspecifikus tudomány eredménye, a patriarchátus nőket elnyomó rendszerének manifesztációja. A szörnyűséges női test tehát a tudományos határáthágás és a korszakra jellemző mizogínia, a nők alacsonyabb rendűségébe vetett hit jelölője. A szörnyűséges hölgyek felnőtté válása ilyeténképpen nem csupán a szörny és az ember közt húzódó képzelt határ ismételt átlépéséből, hanem a női és férfi nem közti kulturális konvenciók átjárásából következik. A hölgyek felelősségvállalása atyáik felelőtlenségére adott válaszreakcióként értelmezhető, és ez mutatkozik meg a történet elbeszélésmódjában is: a bűnügyi regény műfaja középpontba állítja a rejtett, elhallgatott, eltüntetett bűn morális dimenzióját; a narráció formája utal a hibriditás/szörnyűséges központi témájára, és szubverzív módon rámutat arra a legfontosabb kulturális konvencióra, amely a női főszereplők traumáihoz vezetett: a nők elhallgatásának gyakorlatára.

Maczák Ibolya (AVKF, Budapest)
Ballada a vízözönről (Csernai Zoltán)
Előadásomban az 1960-as évek elején publikált Az özönvíz balladája című Csernai Zoltán-regényt elemzem – a belőle készült, 1985-ben, sajátos körülmények között publikált képregény tükrében. Egy korabeli ismertetés szerint „[a] távoli Cet csillagkép Tau nevű bolygójának lakói eljutottak a Földre, Mezopotámiába, ahol éppen háború dúlt Ur és Uruk város között. A »csillagemberek« a maguk magasabb rendű erkölcsének szellemében már-már békét teremtettek a hadviselő barbárok között, de a félistenként tisztelt Gul-ga-mis király dárdájával úgy találta megsérteni az egyik »csillaghajót«, hogy az atomreaktorként működő motorban megállíthatatlan láncreakció indult meg, s ez az atomrobbanás idézte elő a katasztrofális tengerárt.” Az ismertetés (ismeretlen) szerzője szerint Csernainak „alkalma van a regényesen bonyolított történeten belül népszerűen bemutatni a régészet és segédtudományainak módszereit, sőt a mai történettel párhuzamosan megelevenedik Ur és Uruk küzdelme, s ebből a fiatal olvasók elsajátíthatják a mezopotámiai őskultúráról való ismereteink alapelemeit is”. Előadásomban arra keresem a választ, hogyan írta át a (a Magyarországon néhány évvel korábban megjelent) Gilgames-eposzt és a magyar olvasók számára kevésbé ismert mitológiai vonásokat (így például az En-hercegnő szerepét, Enhéduanna alakját). Kitérek arra is, hogy ez a nézőpont hogyan változtatja meg Gilgames karakterét – és miként módosul ez tovább a képregényváltozatban.

Madár Mária (MNMKK PIM, Budapest)
Képzőművészeti science fiction a periférián tenyészve – Kuczka Péter mint képszerkesztő
Kuczka Péter nevét olvasva az 1969-ben induló Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, majd az 1972-től megjelenő Galaktika antológia, majd a magazinok mögött álló koordinátor alakja bontakozik ki, aki Magyarországon a Kádár-korszakban megjelenő science-fiction-irodalom kapuőrévé vált. A Kozmosz könyveket, vagy a Galaktikát kézbe véve azonban az az élménye lehet az olvasónak, mintha egy vizuális koncepció mentén kerültek volna válogatásra a borítók tervezői és a regionális kitekintések képválogatásai. Sőt, a Galaktikánál egyes számok kifejezetten egy-egy képzőművész életművéből mutattak be válogatást. Gyakran pályakezdőkét! Valószínűleg a popkulturális vagyis a tömegkulturális termékek megbélyegző átka miatt az elmúlt évtizedekben nem foglalkozott a művészettörténeti szakma a science fiction témájú képzőművészettel, annak 1960-as években induló reneszánszával és meghatározó magyar alkotóival. Nagy részük feledésbe merült. Emellett a Magyarországon megjelenő sci-fi vizuális kultúrája mögött álló Kuczkával sem, aki több esszéjében is utalt arra, hogy a magyar sci-fi-irodalom mellett a hiányzó vagy mozaikosan létező képzőművészetet is meg kell teremteni. Nem a Galaktika és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat volt az egyetlen, amelyben ez a téma erősen megjelent (pl. IPM magazin), de előadásomban Kuczka tevékenységén keresztül vizsgálom a „periférián tenyésző” jelenséget és a koordinátor által kijelölt forrásait, melyek a szürrealizmus útvesztőibe vesznek. Az 1960-as évek vizuális kultúrájával és kultúrpolitikájával foglalkozó szakemberek a sokak által ismert 3 T (támogatott, tűrt, tiltott) esetleges struktúráján keresztül elemzik a korszak esztétikai változásait, kényszereit és dinamikáit, melynek Kuczka is ismerője volt rövid képcsarnoki munkája okán is. A hierarchizált cenzúragép működésében az alkalmazott grafika területe volt az egyik, ahol több mindent lehetett, ami festészetben retorziót vont maga után. Így sokan kerültek a grafika színterére azok közül, akik olyan módon alkottak, mely az állami kultúra számára nem volt elfogadott. Itt azonban menedéket leltek és egzisztenciát kaptak, amelyhez a korszak folyóirat- és könyvsorozatok szerkesztőinek a szeme és ízlésvilága is hozzájárult. Furcsa önellentmondása a Kádár-rendszernek, hogy a nyilvánosság számára jobban hozzáférhető újságok és könyvek borítóin olyan művek is megjelentek, amelyért képzőművészeteket lehetetlenítettek el és utaltak kiállítási szilenciumra, miközben a tömeg vizuális ízlését jobban meghatározták. Az „éppen mit lehet” dinamikája a Kádár-korszakban változott, amiért Korga Györgyöt az 1960-as évek elején félreállítják, az az 1980-as évekre élét veszti. Korga lett a magyarországi sci-fi-képzőművészet meghatározó festője, akit Kuczka választott ki az 1960-as években. A festő szürnaturalizmusa és szürrealizmusa a sci-fi témájú képzőművészetet művelő alkotók egész sorát inspirálja (pl. Ámon Lászlót, Panner Lászlót, Gadó Jánost). Annyira, hogy sem a Galaktikában, sem a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban sem válik meghatározóvá az a techno-optimista vizualitás, mely az űrkorszak tudományos-technikai propagandájának képi világából ismerős lehetett.

Mekis D. János (PTE BTK, Pécs)
A Szoba és a Doboz – Magyar sci-fi-tévéjátékok a szocializmus idején
Az előadás a Kádár-kori magyar sci-fi-tévéjátékok mediális és dramaturgiai útkereséseivel, adaptációs technikáival és alapító gesztusaival foglalkozik. A címben jelzett Doboz nem egyéb, mint a chroma key- vagy green screen-technológia, amelynek tradicionális magyar neve blue box; a Szoba pedig az a zárt, színházias tér, ahol rendszerint a szereplők beszélgetnek. Mindkettő meghatározó tényező a magyar szocialista televízió sci-fijeiben, s figyelemre méltó, hogyan kerülnek sajátos, történetileg változó alaktani viszonylatba. Ennek kutatása során reflektálok a feltáruló filozófiai és retorikai keretekre, esztétikai és politikai összefüggéseket is észrevételezve. A korabeli recepciót is fürkésző, értelmező műveleteim célja, hogy a bonyolult konglomerátumként feltáruló média- és műfajtörténeti események és a vizuális narráció együttes elemzésével hozzájáruljanak a ránk maradt artefaktumok/kulturális produktumok teljesebb megértéséhez. A diakrónia mellett fontosnak tartom a szinkrón rácsodálkozást is. Az előadás pragmatikus tézise, hogy a ma rendszerint a „retró” kategóriába sorolt, és meglehetősen lesajnálva kezelt televíziós sci-fik olyan, sajátos értékekkel rendelkeznek, amelyekből a mai befogadó esztétikailag és etikailag is többet profitálhat, mint a szimpla elutasításból. Az előadás, egyebek mellett, a következő műveket tárgyalja: Jövőbéli históriák (r. Horváth Tibor, 1970), Az elszabadult idő (r. Mihályfi Imre, 1972), Az orchideák bolygója (r. Rajnai András, 1976), A halhatatlanság halála (r. Rajnai András, 1976), Űrtörténetek (r. Nemere László, 1977), Csillagűzött szerető (r. Bartha Attila, 1979), Az erőd (r. Szinetár Miklós, 1979), Atlantisz (r. Rajnai András, 1982), valamint a Pirx kalandjai (r. Rajnai András, Kazán István, 1972), az Utazás a holdba (Csányi Miklós, 1974) és A feladat (r. Várkonyi Gábor, 1975) című minisorozatok. A vizsgálódás során kiemelt figyelmet szentelek Rajnai András munkásságának.

Melhardt Gergő (MNMKK PIM, Budapest)
A globáltér romantikája – Tandori Dezső: A Stevenson-biozmagória
Tandori Dezső egy regényt (A xyget [Steve éve]) és A hét űrbűn címen novellákat tartalmazó kötete (1984) a harmadik évezred második felének „globálterében” játszatja cselekményét. A Hc. G. S. Solenard álnéven írt A Stevenson-biozmagória a szerző egyetlen e műfajba tartozó alkotása, amely több szempontból kapcsolódik más álnéven írt detektívtörténeteihez, illetve többi regényéhez.
Előadásomban bemutatom, hogy a szerző korábbi regényeiben kikísérletezett, metafikcióra épülő posztmodern prózapoétika a science fiction zsánerrel érintkezésbe lépve miként hoz létre a műfajt ürügyként (ahogy mondja: űr-ügyként) használó, majd magáról lerázó lírai sűrítettségű filozofikus szöveget. A posztmodernizmus történelemfelfogásának megfelelően a jövőbeli történetekben minden a múltról szól: a humán és nem humán szereplők (robotmadarak, test nélküli létezők stb.) tetteinek és gondolatainak középpontjában R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című regénye áll, amely, mivel a romantika fantáziakultuszát a skizofréniáig terjeszti, szemléletileg és elbeszéléstechnikailag is ideális átírás-alapanyag az egzisztenciális thrillerré váló posztmodernista science fiction számára. Mindezt a szereplő- és helyszínnevek anagrammatikus variációi is erősítik, ugyanis minden tulajdonnév, a szerzői álnevet beleértve, Robert Louis Stevenson vagy Jekyll és Hyde nevének betűiből áll össze.
Az előadásban igyekszem rávilágítani, hogy a Tandori-féle sci-fi nem a társadalmi viszonyokat, a termelésmódokat vagy a technológiai környezetet hosszabbítja meg a jövőbe (ezekhez legalább valamennyire koherens cselekményre volna például szükség, ami itt nincs), hanem az egzisztenciálfilozófia alapvető kérdéseit-kételyeit. Magányos-e a megkettőzött személyiség lélekprojekciója? Mit érez a robotmadár?

Nagy Péter (PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, Pécs)
A szovjet űrpropaganda narratívái a magyar tudományos-fantasztikus irodalomban Fekete Gyula A Kék sziget című regényének példáján keresztül
A világűrért folyó katonai-tudományos küzdelem szimbolikus jelentéssel is bírt: ki lesz a főszereplője az emberiség kozmikus kivonulásának? Az ezzel kapcsolatos várakozások, mítoszképzés az élet minden területén megjelent, a játszóterek rakétamászókáitól, a középületek elnevezésén át a tudományos-fantasztikus irodalomig.
A szovjet űrpropaganda szólamait a szocialista tömb országai, így Magyarország is átvette, és azt saját politikai, társadalmi, illetve kulturális viszonyaikhoz igazította. Ez napjainkban is meghatározza a világűrről folyó diskurzusunkat, annak mind képi, mind nyelvi elemeiben. A világűr meghódítását a propaganda így egyszerre kapcsolta össze a szocialista rendszer legitimációjával, a tudományos-technikai modernizációval (TFF), valamint egy fejlettebb és igazságosabb kommunista társadalom ígéretével. A világűr így nem csupán a nagyhatalmi versengés színtereként, hanem a társadalmi fejlődés lehetséges jövőjeként is megjelent.
Az előadás Fekete Gyula 1959-ben megjelent, A Kék sziget című ifjúsági tudományos-fantasztikus regényének példáján keresztül azt vizsgálja, miként jelentek meg a magyar sci-fi-irodalomban a korai szovjet űrpropaganda és a szocialista modernitás meghatározó narratívái. A regény elemzését a korabeli sajtó, filmhíradók, politikai beszédek, propagandaanyagok és levéltári források vizsgálata egészíti ki, lehetővé téve az irodalmi szöveg szélesebb történeti és ideológiai kontextusba helyezését.
Az előadás központi kérdése, hogy a regény miként kapcsolja össze a tudományos-technikai fejlettséget egy magasabb rendű társadalmi és erkölcsi berendezkedés képzetével. Hogyan jelenik meg benne a világűr békés meghódításának eszméje, a közösségi cselekvés elsődlegessége, a nemzeteken átívelő együttműködés, valamint a történelemnek a háborús és elnyomó múltból egy harmonikus, technikailag fejlett jövő felé tartó értelmezése? Milyen szerepet kap a tudomány a társadalmi rendszer felsőbbrendűségének igazolásában, és hogyan állítja szembe a mű a közösség szolgálatába állított technikai fejlődést a militarizmussal, a társadalmi egyenlőtlenséggel és a pusztítás céljait szolgáló tudománnyal?
Az előadás nem a regény világa és a Szovjetunió közötti közvetlen allegorikus megfelelést kívánja bizonyítani. Arra keresi a választ, hogy A Kék sziget miként alakította át a szovjet űrpropaganda narratív készletét a magyar utópisztikus tudományos-fantasztikus irodalom nyelvére. A mű ilyen módon nem csupán a korszak ideológiai képzeteinek lenyomataként értelmezhető, hanem olyan kulturális közvetítő közegként is, amely az űrkorszaki a szocialista modernizáció és egy lehetséges társadalmi jövő modelljeként tette hozzáférhetővé a magyar olvasóközönség számára.
Az űrtörténet e speciális magyarországi interpretációjának megismerése segíti a korjellemző narratívák dekódolását, így a korszak mindennapjainak megértéséhez is új perspektívákat kínál. Ugyanakkor a kérdés interdiszciplináris vizsgálata hozzájárul ahhoz, hogy a szakirodalomban „nemzeti űrmítoszként” azonosított jelenség történeti alapjai pontosabban feltárhatók legyenek. Kapu Tibor közelmúltbeli űrrepülése alkalmas kiindulópontot kínál arra, hogy a hazai kutatások e narratíva irányába nyissanak, és új perspektívából vizsgálják a magyar űrhajóskultusz és nemzeti űrmítosz formálódását és jelentésrétegeit, és annak összekapcsolódását az űrpropaganda egy speciális területével, a tudományos-fantasztikus irodalommal.

 

Nemes Z. Márió (ELTE BTK MMI Esztétika Tanszék, Budapest)
Posztapokaliptikus imaginárius
Előadásomban magyar posztapokaliptikus disztópiákkal szeretnék foglalkozni. Központi kérdésem az, hogy hogyan jelenik meg ezekben a művekben (Vogronics András: Disztópia 2038 – Magyarország, Urbánszki László: A vége után I–II., Lőrinczy Judit: Az utolsó tanú stb.) a nemzeti identitás politikai-ideológiai motívuma, illetve milyen módon fogalmazódik újra a nemzeti történelem narratívája posztapokaliptikus körülmények között? A „vég utáni” állapot vajon a nemzeti traumákból való felépülés lehetőségét rejti-e magában vagy inkább a traumatörténet továbbíródásához vezet? Az előadás ideológiakritikai perspektívája egy politikai antropológiai dimenziót is rejt magában, ugyanis arra igyekszem választ találni, hogy a magyar történelem „utáni” állapot milyen „posztmagyar” szubjektumokat hoz létre. A politikai antropológia ugyanakkor ebben az esetben nem választható el az irodalmi antropológiától, hiszen a regények elemzése során a posztmagyarság színrevitelének prózapoétikai kérdéseivel is foglalkozni kell, mely kontextusban a „posztapokaliptikus imaginárius” Wolfgang Iser felől értelmezett fogalma válik megkerülhetetlenné.

Orosz Márton (Vasarely Múzeum, Budapest)
A gravitáción túl – Az űrkorszak ikonográfiája a magyar neoavantgárdban
Az űrkorszak hajnalán a szabadság egyetemes érvényű képzetei számos művész számára a gravitáció meghaladásának, a földi létezés korlátain való túllépésnek, valamint az ember kozmikus felszabadulásának metaforáiban öltöttek testet. Az önkényuralmi rendszerek által meghatározott politikai valóságban a világűr határtalansága különös jelentéssel ruházódott fel: a fizikai tér meghódításának víziója egyúttal a szellemi autonómia, a képzelet szabadsága és az egyéni önrendelkezés lehetőségének szimbólumává vált.
Az előadás azt vizsgálja, miként alakult át az űr a késő szocialista Magyarország művészetében a technológiai haladás, a szabadságvágy és a politikai reprezentáció összetett kulturális jelképrendszerévé. Középpontjában az 1969-es holdra szállás globális ikonográfiájának magyarországi recepciója áll: annak vizsgálata, hogyan értelmezték és formálták át a kortárs művészek az Apollo-program által közvetített képeket és narratívákat egy olyan kulturális közegben, amelyet a pártállami ideológia és cenzurális mechanizmusok határoztak meg.
A korszak művészeti reflexióit Gyémánt László, Lakner László, Altorjai Sándor, Szentjóby Tamás, Hencze Tamás és más alkotók munkáin keresztül mutatja be az előadás, feltárva az űr motívumának eltérő jelentésrétegeit: a tudományos utópia, a politikai allegória és a szabadság metafizikájának összefonódását.
Az előadás kitér azokra a kiállítási tervekre és művészeti kezdeményezésekre is, amelyek a pártállami kulturális kontroll következtében nem valósulhattak meg, valamint elemzi az űrkutatás vizuális kultúrájának hidegháborús politikai összefüggéseit. Külön figyelmet kap az Apollo-programhoz kapcsolódó amerikai kulturális diplomácia: a Táncsics Mihály utcai brit kulturális attasé lehallgatott lakásának szerepe mint a korszak informális kulturális találkozási pontja, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban bemutatott holdkőzet-kiállítás történetének rekonstrukciója. A Washingtonban nemrégiben feltárt állambiztonsági dokumentumok segítségével kerül bemutatásra, hogyan alakult át egy tudományos bemutató a hidegháború kulturális diplomáciájának és geopolitikai reprezentációjának jelentős eseményévé Budapesten.

Pintér Károly (PPKE BTK Angol–Amerikai Intézet, Budapest)
Alternatív történelem mint retrospektív utópia – Egy boldogabb korszak képei Kondor Vilmos Második Magyar Köztársaság regényeiben
Kondor Vilmos egy sikeres és termékeny magyar krimiíró álneve, aki valódi személyazonosságát gondosan őrzött titokként kezeli. Miután Budapest Noir (2008) című hard-boiled detektívregényével nemzetközi sikert aratott, Kondor több mint egy tucat krimit írt, amelyek mindegyike a 20. századi magyar történelem egy-egy markáns korszakában játszódik, és nagy hangsúlyt fektet az adott kor társadalmi-politikai légkörének aprólékos rekonstruálására.
Legfrissebb regénytrilógiájában (amely a Második Magyar Köztársaság sorozatcímet viseli) azonban Kondor az alternatív történelem területére merészkedett: legutóbbi három könyve (2022–2024) mind az 1960-as évek Budapestjén játszódik, ám ez a fiktív Budapest a második világháború utáni tényleges magyar történelemtől eltérő események nyomán alakult ki. Kondor fikciójában Magyarországnak sikerült fegyverszüneti megállapodást kötnie a szovjetekkel, és 1944 végén szembefordult a náci Németországgal, így elkerülte a tartós szovjet megszállást, és többpárti, szabadpiaci demokráciává fejlődött, amely gondosan ügyel semlegességének megőrzésére a hidegháborús Európa két ellenséges tömbje között.
Kondor kísérlete, hogy egy ország múltjának képzeletbeli fordulópontjára építve alternatív történelmi idővonalat képzeljen el, korántsem számít újdonságnak a nyugati fantasztikus irodalomban, ám a magyar fantasztikumban alig akadnak előfutárai. Regényeit emellett a részletekre fordított aprólékos figyelem, képzeletbeli Budapestje építészetének és tárgyi kultúrájának meggyőző és emlékezetes ábrázolása, valamint az a feltűnően más politikai légkör is megkülönbözteti, amelyben ismert történelmi személyiségek váratlan szerepekben bukkannak fel (például Kádár János a regényekben a budapesti rendőrség főkapitányaként jelenik meg).
Előadásomban amellett kívánok érvelni, hogy Kondor regényeinek feltűnő sikere legalább részben annak a meglepetésnek, izgalomnak és időnként ironikus paródiának köszönhető, amelyet retrospektív utópisztikus víziója kínál az olvasóknak. Bár alternatív Magyarországa korántsem tökéletes vagy ideális (elvégre főhőse rendőrségi nyomozó, aki gyilkosságokat és más bűncselekményeket vizsgál ebben a fiktív világban), a történetek háttereként szolgáló elképzelt világ csábító bepillantást enged egy másfajta, demokratikusabb és szabadabb történelmi fejlődés lehetőségébe, amelyet követve az ország nemcsak a 20. század második felének kommunista diktatúráját kerülhette volna el, de akár az 1990 utáni demokratikus kísérlet eltorzulása és kudarca is megelőzhető lett volna.

Reuss Gabriella (PPKE BTK, Budapest; Rózsahegyi Katolikus Egyetem, Szlovákia)
Hőlégballonnal a Holdra 1856-ban – Gustav Reuss úttörő sci-fije és helye a közös közép-európai kánonban 
A magyar tudományos-fantasztikus irodalom korai történetét és kanonikus mérföldköveit kutatva megkerülhetetlen viszonyítási pontként kezeljük Madách Imre Az ember tragédiája című művének falanszter jelenetét (1862), Jules Verne Utazás a Holdra (1865) című klasszikusát, vagy éppen Jókai Mór A jövő század regénye (1872–1874) című látomását. Létezik azonban egy feledésbe merült, mindezeket megelőző, különleges határterületi szöveg közvetlenül a szomszédságunkból: Gustav Reuss (Reuss Gusztáv, 1818–1861) magyar és szlovák botanikus, orvos és polihisztor Hviezdoveda (angol fordításban: Science of the Stars) című, 1856-ban megjelent műve.
Reuss Gusztáv fiktív történetében a főhős, Hrutochlav egy hőlégballon segítségével indul útnak a Holdra a (ma szlovákiai) Nagyrőce melletti legmagasabb hegyről. A narratíva szakít a klasszikus kalandregények sémáival; sokkal inkább azt a kísérleti folyamatot és gondolatmenetet követi, amelyen keresztül a főhős az előkészületek során eljut bizonyos fizikai és csillagászati törvényszerűségek felismeréséig. Az előadásom amellett érvel, hogy a mű egy rendkívül modern, oktató jellegű (didaktikus), ugyanakkor finom iróniával átszőtt korai tudományos-fantasztikus szövegként olvasható.
Az előadás célja kettős. Egyrészt szeretné ráirányítani a magyar közönség és szakma figyelmét a jelenleg is zajló szlovákiai Reuss-kutatásokra, felmutatva a szöveg magyar nyelvre történő lefordításának és hazai recepciójának szükségességét. Másrészt Reuss soknyelvű (magánleveleiben a németet, a magyart és a szlovákot is aktívan használó, orvosi praxisában latint, kedvtelésből franciát alkalmazó) identitásán és sokoldalú munkásságán keresztül arra világít rá, hogy ez a korai sci-fi-kísérlet a közös közép-európai kulturális örökség része. Ezzel az előadással szeretném megerősíteni (esetleg szlovák kutatópartnert is behívva), hogy a magyar irodalomtudománynak és a hazai sci-fi-kutatásnak is sürgető feladata beemelni Reuss Gusztáv / Gustav Reuss életművét, illetve ezen művét a saját vizsgálódási horizontjába.

 

Sik Endre (ELTE TÁTK és ELTE TK, Budapest)
Hogyan használd pratchettedet?
Az alap: ha elmész valahová, mindig legyen nálad pratchett. (Ha otthon vagy, elég, ha tudod, hogy hol van a legközelebbi pratchett.)
Használati utasítás:

• A pratchettekben találhatsz alkalmas szöveget, ami humorával hasznodra válik, ha félsz az öregedéstől (lásd Cohen, a barbár történetét), ha nem bízol a rendőrségben (lásd Ankh Morpork rendőrségét), ha aggódsz amiatt, hogy mi következik a halál után, vagy ha félsz magától a haláltól.
• A pratchetti humor általában nem öncélú viccelődés, hanem olyan komoly kérdésekre kínál továbbgondolásra érdemes választ, amit addig esetleg fel sem tettél, de amik a jövőben jól jöhetnek még. Például, hogy születnek és tűnnek el az istenek, mi a bizottságok szerepe a politikában, miért kell tartani a teokráciától, milyen büntetés dukál a gonoszságért (különös tekintettel a reinkarnációban hívők esetében), hogyan lehet zsarnokságot elkerülő módon zsarnokoskodni, milyen veszélyeket rejt magában a kultúra, például az opera, a beatzene vagy a mozi, hogyan indult be a kapitalista és a technológiai fejlődés (a posta rovására a távíró, az érmék helyett a papírpénz, a vonat, a bank stb.).
• De a pratchetti humor segítségével tanulhatsz is, amitől később kedved támadhat az alaposabb tudásszerzésre. Legyen ez a futball „feltalálása” (lásd az angol munkásosztály öntudatra ébredését), egy múltba zárkózó világ (az ősi Egyiptom) önsorsrontása, a szex hatása a varázslásra (és általában az alkotásra?), a generációváltás hatása a varázslásra (Hókuszpóktól Einstein felé), a boszorkány és a varázsló szakmák nemspecifikusságának okai, s ennek hatása a világra.
  Összefoglalóan: 1, Egy kitalált világ nemlétező szereplői elképzelt viselkedésének bemutatásával nagyon jól lehet segíteni a mi világunk működésének megértését (első következtetés: Pratchett jó szociológus). 2, A humor ebben a folyamatban a megértést (mindkét értelemben) segíti, amennyiben kevés szóval és derűs bölcsességgel könnyebb nehéz dolgokat jól elmagyarázni, mint sok szóval és ellentmondást nem tűrő kijelentésekkel (második következtetés: Pratchett jó tanár). 3. Történik mindez bonyolult (és olykor változó) karakterek mozgatásával, egymásba fonódó (olykor köteteken keresztül bonyolódó) narratívákon keresztül, és rengeteg szórakoztató kikacsintással és szóviccel (lásd looter és luter, illetve Herrena, the Henna-Haired Herridan – szegény fordítók). (Harmadik következtetés: Pratchett jó író.)

Sohajda Erik (DE BTK, Debrecen)
Az ember lázad a gépben? – Géplázadás és nem emberi intelligencia Karinthy Faremidójában
A géplényeket és mesterséges intelligenciákat ábrázoló sci-fi-történetek egyik meghatározó modelljében a gép az ember teremtményeként jelenik meg. Emberi célok szolgálatára hozzák létre, képességeit emberi mércék szerint határozzák meg, majd a konfliktust gyakran az teremti meg, hogy megtagadja az engedelmességet, és alkotója ellen fordul. Lázadáson azonban nem pusztán az utasítás megszegését vagy az emberrel kialakuló célkonfliktust értem, hanem olyan viszonyt, amelyben a mesterséges lény felismeri alárendelt helyzetét, elutasítja alkotója rendelkezési jogát, és felszabadulásra vagy a hatalmi viszony megfordítására törekszik. A gép lázadása így látszólag az emberi korlátok meghaladását jelzi, motivációi azonban olyan, az emberi kultúrában kialakult fogalmakhoz kapcsolódnak, mint a szabadságvágy, a sérelem, az önfenntartás vagy a hatalom megszerzésének igénye.
Az előadás központi kérdése ezért az, hogy a géplázadás valóban a gépi intelligencia önállóvá és nem emberivé válását fejezi-e ki, vagy éppen azt mutatja meg, hogy a sci-fi továbbra is emberi pszichológiai és politikai minták alapján képzeli el az értelmes gépet. Felszámolja-e a lázadás az úr–szolga viszonyt, vagy csupán megfordítja azt, amikor a korábbi szolga maga kíván uralkodóvá válni? Elképzelhető-e olyan gépi intelligencia, amely nem az emberi hatalmi viszonyokat ismétli meg?
E probléma ellenmodelljeként vizsgálom Karinthy Frigyes 1916-ban megjelent Utazás Faremidóba című kisregényét. A mű szolaszijai nem az ember által létrehozott mesterséges intelligenciák, hanem szervetlen anyagokból felépülő, céltudatosan cselekvő lények, akik saját fajtársaikat maguk állítják elő, és önálló társadalmat alkotnak. Mivel nem az ember szolgáiként jöttek létre, a műben nem az engedelmesség megtagadása vagy az alkotó elleni lázadás szervezi az ember és a géplény kapcsolatát. A szolaszik nem az ember feletti uralom megszerzésére törekszenek, hanem eleve az emberi civilizáción kívüli, önmagukat magasabb rendűnek tekintő létformát képviselnek.
Faremidó azonban nem kínál problémamentes kiutat az emberi hierarchiákból. A szolaszik a szerves életet betegségként, az embert pedig a Föld élősdijeként értelmezik. Midore korábban pusztító sugarakkal próbálta eltávolítani a földi doszirékat, beavatkozását pedig a Föld meggyógyításaként fogta fel; később azért hagyott fel vele, mert arra jutott, hogy az emberek saját pusztító természetük következtében egymást semmisítik meg. Bár a szolaszik kívül állnak az emberi teremtő–teremtmény viszonyon, az alá- és fölérendeltséget nem számolják fel, hanem az egészséges és beteg, a maradandó és romlandó lét különbségeként alkotják újra. Felmerül tehát, hogy valóban nem emberi logikát képviselnek-e, vagy Karinthy civilizációkritikájában az emberi hierarchikus gondolkodás tér vissza általuk más alakban.
Az előadás amellett érvel, hogy a sci-fi számára nem az embernél intelligensebb gép elképzelése jelenti a legnagyobb kihívást, hanem egy olyan intelligenciáé, amelynek eredete, motivációi és társadalmi viszonyai sem az emberi természetet ismétlik meg. Az Utazás Faremidóba ellenmodellként eltávolodik az ember alkotta, majd alkotója ellen lázadó gép történetétől, saját ellentmondásain keresztül azonban megmutatja az antropocentrikus képzelet határait, miközben az ember és nem ember, az élő és élettelen viszonyának újragondolásával a későbbi poszthumanista kérdésfelvetéseket is megelőlegezi.

Sulics Fruzsina (MNMKK Országos Széchényi Könyvtár, Budapest)
Bódy Gábor Psychotechnikuma
Bódy Gábor (1946–1985) utolsó befejezett, önéletrajzi ihletésű filmforgatókönyve a Psychotechnikum avagy Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliában. A tudat, a gondolkodás, érzelmek, lélek, tehát a „psziché” és technológia, a rendező életművének folytonosan összekapcsolódó fogalmai. Ebben a műben találkozik Bódy különleges filmes világa Gulliver utópisztikus utazásaival egy különleges, a világmindenség kozmikus egyidejűségében létező terében, a Psychotechnikumban, amelyet egy férfi és egy nő szerelmének története foglal keretbe, akik folyton elsodródnak egymástól. Bódy tulajdonképpen egy technológia uralta, folyton változó térben vizsgálja az interperszonális kapcsolatokat, ide-oda cikázó rossz szellemek és lázálomra emlékeztető epizódok között. A szerző az ötlethez 1975-ben készített első szinopszisában egy, a jövőben, 2900-ban játszódó sci-fiként határozta meg a készíteni kívánt film zsánerét, amelyet ekkor még egy evolúciós folyamat köré építve képzelt el. Későbbi terveiben ezt a kulturális tapasztalatok egy masszává sűrítésére szolgáló evolúciós folyamatot egy férfi történetébe ágyazta, amelyre a befejezett forgatókönyv is koncentrál. Előadásomban Bódy Gábor a filmtervhez készített jegyzetei és a többféle megvalósítási koncepciót tartalmazó levelezések tükrében kívánok értelmezési kereteket adni a forgatókönyvhöz.

Száz Pál (Comenius Egyetem BTK, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Pozsony)
Disztópiák a két világháború között – Tipológia és motivikus párhuzamok a közép-európai prózában
Adriana Babeți írja közép-európai regényszótárában, hogy a „sötét utópiák” gyakorisága a térség irodalmában a történelmi tapasztalatából eredő fenyegetettség érzésének egyik szimptómája. Az előadás azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a disztópia a két világháború között a cseh, lengyel, magyar és horvát irodalomban, és milyen társadalomkritikai mintázatok olvashatók ki belőle.
A vizsgált művek ritkán építenek zárt, orwelli jövőállamot. Jellemzőbb a motivikus keveredés: a találmány, amely szétveti a világot, a háború, amely már maga társadalmi rend, a gép, amely az ember helyére lép, a tudósok alkotta város, amelyet romba dönt a fejlődés. Az összehasonlító elemzés e művek tipológiáját és motívumrokonságát igyekszik meghatározni. A korszak disztópikus alkotásainak súlypontja a cseh irodalomra esik. Karel Čapek: R.U.R., Abszolútum-gyár, Krakatit, Harc a szalamandrákkal és A fehér kór című művei ugyanannak a kérdésnek a változatai: mihez kezd a hatalom azzal, amit a technika lehetővé tett számára. Ugyanennyi figyelmet érdemel Haussmann Velkovýroba ctnosti című regénye, és Weiss felhőkarcolója, a Dům o tisíci patrech kapitalizmusallegóriája. A lengyel vonal a katasztrófa felé húz: Smolarski Miasto światłościja és Słonimski Dwa końce światája a saját vesztébe rohanó társadalom története. Ugyanez vonatkozik Witkacy két disztópikus regényére: Az ősz búcsújára és a Telhetetlenségre. A magyar szövegek gulliveriádák: Karinthy Faremidója és Capilláriája, illetve Szathmári Kazohiniája az utópia és disztópia közötti ambivalenciát jelenítik meg, míg Babits Elza pilótája az örök háború katasztrofizmusát képviseli. Az ekkoriban kibontakozó horvát sci-fi irodalmából két regény különösen érdekes: Šufflay csendes-óceáni jövőregénye, az első horvát SF-disztópia, inkább tragikus, míg Hanžeković Gospodin čovjekjének posztapokaliptikus robinzonádja optimista jövőképet nyújt.
E szerzők disztópikus és utópikus kereteket, groteszk és avantgárd stílusokat, valamint spekulatív eszközöket – robotokat, telepátiát, tudatmódosító anyagokat és pusztító technológiákat – alkalmaztak a korabeli szorongások kezelésére: tematizálták a technológia dehumanizáló hatásait, a totalitarizmus felemelkedését, a társadalmi konformitás és a modernitás tágabb válságát a geopolitikai instabilitás közepette. Bár a nemzeti irodalmi hagyományok eltérnek, a racionalitás paradoxonai, a korlátlan hatalom és a közelgő katasztrófa közös témái egyesítik a korpuszt. Az előadás amellett érvel, hogy a két világháború közötti kelet-közép-európai science fiction a műfajt a szórakoztató irodalmon túl komoly irodalommá emelte, regionálisan jellegzetes, ugyanakkor globálisan releváns hozzájárulást nyújtva, amely később a disztópikus és filozófiai fikció fejlődését előrevetítette.

Szekeres Nikoletta (SZTE BTK, Szeged)
„Amerika, Európa sokat változott azóta...” – Ó- és Új Világ találkozása Koronka József Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben című művében, Jókai Mór A jövő század regényében és Lakatos László A jövő házassága című regényében
„Amerika és Európa kölcsönös függését, Európa kiszolgáltatottságát, valamint ezzel összefüggésbe állítva, a férfi-nő viszony »jövőjét« tematizálta A jövő házassága című regényében Lakatos László, a 20. század első fele Magyarországának ünnepelt, de mindenképpen ismert írója, színpadi szerzője és újságírója”, írja Sipos Balázs az amerikanizálódás jelenségére is reflektáló regényről írt tanulmánya bevezető soraiban. Jókai Mór A jövő század regénye előszavában az Új Világot úgy jellemzi, mint ami „egész világterhével ráfekszik Európára”, és bár ez a szemlélet a könyvön végigvonul, Amerika mégis fontos ihletője a regénynek. Koronka József 2836-ból tudósító levélregényének hőse, az Amerikából Bull (az egykori London) városába utazó K.J. feljegyzéseiből ismerhetjük meg a hanyatlásnak indult Európa képét.
Előadásomban a három jövőbe néző regényt abból a szempontból vizsgálom, hogyan tekintenek Ó- és Új Világ kapcsolatára, milyen félelmek, modernizációs elképzelések, víziók bontakoznak ki a tengerentúli találkozások mentén.

Szeredi Merse Pál (MNMKK PIM Kassák Múzeum, Budapest)
A konstruktivista technofuturizmus kritikája a magyar avantgárdban az 1920-as évek első felében – Bortnyik, Kassák, Moholy-Nagy
Az előadás a magyar avantgárd konstruktivizmus-recepciójának kritikai rétegeit vizsgálja az 1920-as évek első felében, három bécsi, illetve weimari emigrációban dolgozó művész, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos és Moholy-Nagy László példáján keresztül. A magyar avantgárd nem vette át reflektálatlanul a nemzetközi, mindenekelőtt az orosz konstruktivizmus technofuturista orientációját, hanem annak kritikai adaptációjára törekedett: programjának centrumába nem a gépet, hanem az embert, a „kollektív individuumot” állította. Az avantgárd e vitái a korszak spekulatív képzeletének tágabb kontextusába illeszkednek: a gép által megteremtett – vagy éppen a gép által fenyegetett – új ember víziója az 1920-as évek elején egyszerre volt jelen az irodalmi utópiákban és disztópiákban, valamint a képzőművészet ikonográfiájában. Az előadás középpontjában Bortnyik Sándor 1924-ben, Weimarban festett programképei, Az új Ádám és Az új Éva állnak. A kutatás korábbi álláspontja a két kompozíciót elsősorban szatíraként, a művész avantgárd-kiábrándultságának dokumentumaként értelmezte. Az előadás ezzel szemben amellett érvel, hogy rétegzett, ironikus művekről van szó, amelyeken Bortnyik a dada és a konstruktivizmus vizuális eszközeinek referenciális használatával a modern kor új emberének utópikus és disztópikus konnotációit egyszerre jelenítette meg. A képtér azonosítható parafrázisokból épül fel: El Liszickij Proun 1c kompozíciójának pontos másolata, a Bauhaus-színpad mechanikus kísérleteinek térszerkezete és Paul Scheerbart üvegarchitektúra-víziója egyaránt megidéződik. A felhúzható automataként ábrázolt új Ádám és a bábu-Éva a kiborgként elképzelt új ember korabeli ikonográfiájához kapcsolódik, amelynek irodalmi archetípusát Karel Čapek R.U.R. című drámája teremtette meg 1920-ban. Bortnyik e spekulatív képi nyelvet használva egyszersmind érvényteleníti is a technológiai progresszió társadalomátformáló erejébe vetett feltétlen hitet. Bortnyik képi kritikájának elméleti párhuzamait a Kassák-kör egykorú szövegei adják. Kassák Vissza a kaptafához című esszéjében (Ma, 1923) attól óvta a konstruktivista csoportokat, hogy a kritikusok által emlegetett „gépromantika” áldozataivá váljanak: álláspontja szerint a művészeti termelés eredője és végcélja az ember, a művészet társadalmi hasznosítása pedig nem immanens része sem a műalkotásnak, sem az alkotói folyamatnak. Moholy-Nagy ezzel párhuzamosan a művészet és az élet egységének megteremtésében jelölte ki az új művészet feladatát: a technika számára nem célként, hanem az emberi érzékelés kitágításának eszközeként jelent meg. Az előadás e három pozíció összeolvasásával amellett érvel, hogy a magyar avantgárd a konstruktivizmus technofuturizmusára adott válaszában egy árnyaltabb, emberközpontú programot dolgozott ki: a gépi utópiák és disztópiák spekulatív horizontján az új társadalom új emberének megteremtését tekintette feladatának.

Tokai Gábor (MNG, Budapest)
Philippe Druillet képregényeinek magyarországi hatása
Philippe Druillet nevével, aki fantasztikus képregények rajzolójaként lett ismert, valószínűleg a Galaktika 16/1975-ös számában találkozott először a szélesebb magyar közönség. Az itthon elérhető képregényekhez szokott szem számára szinte sokkoló lehetett az a mintaszerű grafikai igényességgel és felkészültséggel megvalósított képi világ, ahol a képkockákon a legkülönbözőbb alakok fantasztikus tömege nyüzsgött, hihetetlen távlatú űrbéli építményekkel találkozott az ember, amelyeken érdekesen keveredett a modern és a historikus szemlélet, és amely a panelek egész vizuális jellegét meghatározta; és mindezt pszichedelikus op art-szerű motívumok színezték. Druillet képi világa érezhetően hatott Helényi Tiborra és Nagyvári Lászlóra, akik egymástól valószínűleg függetlenül, de mégis nagyjából egy időben, 1978 nyarán jelentkeztek Druillet hatását is mutató saját képregényekkel. Bár megvalósításában Nagyvári képregényében is sok a fantasztikus elem, a Magyar történelmi mondák téma miatt mégis kevésbé tartozik a konferencia témájához, így elsősorban Helényi munkásságát és Végtelen képregényét tárgyalom.

Tóth Dóra (MNMKK PIM, Budapest)
„Milyen lesz a világ száz esztendő múlva?” – Jövőkép és társadalomábrázolás Medve Imre A megholt Peleskei nótárius harmadszori és utolsó feltámadása és utazása a földön című művében
Medve Imre (Tatár Péter) 1870-ben megjelent vásári nyomtatványa, A megholt Peleskei nótárius harmadszori és utolsó feltámadása és utazása a földön, vagy: Milyen lesz a világ száz esztendő múlva a Peleskei nótárius-történetek egyik legkülönösebb folytatása, amely az eredeti, Gvadányi által írt mű humorát egy száz évvel későbbre helyezett jövővízióval kapcsolja össze. A mű kerettörténetében a mennyországban élő Nagy Zajtay István Isten engedélyével pillanthat be a száz évvel későbbi Magyarországba, ahol egy gyökeresen átalakult társadalommal kell szembesülnie. Az előadás azt vizsgálja, milyen szerepet kap a műben a cselekmény jövőbe helyezése, és hogyan teszi lehetővé a szerző számára a saját korának társadalmi jelenségeiről folytatott szatirikus reflexiót.
A mű jövőképe olyan motívumokat használ, amelyek a spekulatív fikció későbbi szövegeiben is visszatérnek, mint a technikai fejlődés tovább gondolása, a Földön túli utazás képzete, valamint a társadalmi intézmények radikális átrendeződése. Vizsgálatom középpontjában azonban nem az egyes tudományos-fantasztikus motívumok eredetének feltárása áll, hanem annak bemutatása, hogyan szerveződik a jövő társadalma egységes világképpé. A jövő megismerését Medve Imre elbeszélésében nem egy tudományos vagy technikai eszköz, hanem egy túlvilági kerettörténet teszi lehetővé. A mű ezáltal sajátos módon kapcsolja össze a fantasztikus utazást a jövőbe vetített társadalmi vízióval. A közlekedés, a városszerkezet, az oktatás, a család, az igazságszolgáltatás és a gazdaság ábrázolása egyaránt azt a kérdést veti fel, hogyan jelennek meg a műben a modernizáció különböző jelenségei. Ezzel összefüggésben az előadás kitér arra is, hogy a technikai fejlődés, Budapest világvárossá válása, a hagyományos nemi szerepek átalakulása, a válás, valamint a zsidóság korabeli antiszemita sztereotípiákon keresztül történő ábrázolása miként kapcsolódnak össze a jövővízióban, és hogyan járulnak hozzá egy olyan jövőkép felépítéséhez, amely nem lezárt jövőként, hanem a jelen társadalmi folyamataiból kibontakozó, a kortárs olvasó döntései és cselekvése révén még alakítható lehetőségként jelenik meg.

Török Lajos (KRE, Budapest)
Az Egri csillagok emlékezete az ifjúsági irodalomban – Pierrot – Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje
A hazai irodalomoktatás egyik egyre égetőbb feladata a kötelező olvasmányok revíziója. A többnemzedéknyi múltra visszatekintő iskolai kánonunkban számos olyan alkotás található, amelyek olvasása és feldolgozása egyre nehezebb feladatot jelent mind a tanároknak, mind pedig a diákoknak. Emiatt valószínűleg már többször felvetődött a gyakorló pedagógusokban a kötelezőket magában foglaló szövegkorpusz összetételének megváltoztatása. Tudvalévő, hogy egészséges körülmények között az irodalmi hagyomány mindenkori kanonizációjában döntő szerepe van az élő irodalom tradíciószükségletének. Nincs ez másként az ifjúsági irodalomban sem. Ha a kortárs – nagyjából az elmúlt tizenöt-húsz esztendő termését magában foglaló – ifjúsági irodalmunkra vetünk egy pillantást, több olyan mű is akad, amely a tradícióból éppen azokat a műveket „szólítják meg”, amelyek évtizedek óta bebetonozott darabjai az iskolai kánonnak. Ezek közé tartozik a Pierrot és Szélesi Sándor szerzőpáros 2011-ben megjelent Jumurdzsák gyűrűje című regénye. A mű egy 2006-ban megjelent számítógépes kalandjáték feldolgozása. A mű több, az ifjúsági irodalomban is népszerű műfajt ötvöz: a (történelmi) kalandregényt, a sci-fit és a krimit. A három szálon futó cselekmény három idősíkban zajlik: egy a 16. század közepi, egy a századforduló kori, egy pedig a 21. század eleji Egerben játszódik. Az első abból a történelmi világból táplálkozik, amelyről Gárdonyi Egri csillagok című regénye szól; a második – amelynek egyik hőse maga az író – a mű keletkezéstörténetébe fon misztikus és fantasztikus szálakat; a harmadik pedig az előző kettő nyomainak kalandjáték- és kriminarratívába foglalt (re)konstruálásával foglalkozik. A három idősík közti átjárást a Gárdonyi-regény genezisének történetében felbukkanó Ábray professzor időgépe biztosítja: az író ismerőse és a professzor segédje visszautazik az egri ostrom előtti napokba. Az utazással az a célja, hogy a forráshiánnyal küszködő Gárdonyinak adatokat szerezzen, ezzel segítendő az írót készülő regényének előmunkálataiban. Az időgépet Ábray professzor tudta nélkül használja fel, viszont 1552-ben egy egri lovascsapat vezetője eltulajdonítja tőle azt a gyűrűt, amellyel saját korába visszatérhetne. A 16. században maradva az egri várnak a 19. század végén is meglévő helyein üzeneteket hagy az írónak arról, hogy szerencsétlenség érte és hogy küldetését nem tudta teljesíteni. Gárdonyi ezekből a hátrahagyott nyomokból felfedez néhányat, de kutatásait nem sikerül befejeznie. A regénynek ez a cselekményszála fonódik össze a 2005-ben az USA-ból Magyarországra érkező, édesanyja révén magyar származású Jonathan Hunt kalandjaival, aki – a rejtély jövőbeli megoldásában bízó Gárdonyinak az utókorra testált üzeneteit is megfejtve – nemcsak Jámbor Zsigmond titkát ismeri meg, de azt a gyűrűt is megtalálja, amelyet az időutazó elveszített és haláláig hiába keresett. A Jumurdzsák gyűrűje olyan kortárs ifjúsági regény, amely műfaji sokszínűségével és izgalmas cselekményével lehetőséget kínálhat arra, hogy az Egri csillagok jelenkori tankönyvi feldolgozásainak tradicionális interpretációs sémái által felkínált olvasatok helyett a tizenévesek olvasáskultúrájához közelebb álló szempontokat vezessen be a Gárdonyi-mű értelmezésébe. Előadásomban arra keresem a választ, hogy a Jumurdzsák gyűrűje miként hasznosítható az Egri csillagok mint tananyag feldolgozása során.

Váradi Gábor (SZTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola, Szeged)
A matamáta, a sokatevő és az ichthyosaurus – Tudományosnak és fantasztikusnak látszó állattan Jókai műveiben
Jókai Mór a magyar tudományos-fantasztikus irodalom egyik megteremtője, technikai és társadalmi utópiák álmodója, akinek műveiben fizikai, kémiai, geológiai, csillagászati és nem utolsósorban biológiai ismeretanyag keveredik végtelen képzelőerővel. Az élővilág nagy ismerője volt, és műveiben korának három természettudományos országát (növények, állatok, ásványok) előszeretettel szerepelteti, sokszor egyszerre tudományos és fantasztikus minőségben. Sokat kutatott téma Jókai természetismerete és geológiai, botanikai, illetve malakológiai témái, azonban a fantasztikus állatábrázolásairól viszonylag ritkán esik szó, akkor is leginkább a geológiából kiindulva az ősvilági rekonstrukcióiról (Fekete gyémántok, A jövő század regénye, Egész az északi pólusig). De fantasztikus állatvilággal népesítette be számos írását úgy is, hogy tudományos ismereteit szárnyaló fantáziájával ötvözte. Bizonyos lényeket időben, illetve térben ragadott ki saját életterükből, vagy egyes tulajdonságaikat (méret, viselkedés) fokozta már-már meséssé, és olykor egészen meglepő ökoszisztémákat is alkotott köréjük (A Nepean-sziget, Az egyiptusi rózsa). Természettudományos tévedés vagy fantasztikus világok tudatos építése volt vajon Ausztráliába jaguárt (és még tőle elkülönített onkát), Egyiptomba édesvízi delfint vagy Erdélybe rozsomákot telepíteni? Jókai kriptozoológus volt vajon, vagy az ismert állatvilág határait tolta ki a mitológiai felé? Akárhogy is, ha a valódin túlmutató természetábrázolásait fantasztikumként kezeljük, akkor lényegesen több fantasztikus írást tulajdoníthatunk a Nagy Mesemondónak, mint eddig. Mindezeken végigmenni Jókai életművében órákra (vagy akár kötetekre) rúgna, ezért az állatvilág fantasztikus ábrázolásának néhány példájára szorítkoznék. Az emberekkel együtt élő, istenként tisztelt őslények (Óceánia) mellett ártalmatlan teknősök válnak szörnyeteggé (Ahol a pénz nem isten) és a pogány bajnokok félig mitikus ragadozókra vadásznak (Bálványosvár, Görögtűz). Előadásomban ezen állatábrázolásokban kísérlem meg a tudományos és a fantasztikus vonásokat elválasztani és rendszerezni.

Vécsey Virág (ELTE BTK MMI Média és Kommunikáció Tanszék, Budapest)
Posztapokaliptikus ökovízió
Ez az előadás egy kortárs magyar animációs cli-fivel, a Műanyag égbolttal foglalkozik, vagyis egy olyan filmmel, amelyben az antropogén klímaváltozás központi szerepet kap. A klímaváltozás hatásainak tapinthatóvá válásával, egyre gyakoribbak az olyan narratívák, amelyek ember és természet viszonyában az embert eltávolítják a hierarchia csúcsáról, és a nem ember természetet helyezik a középpontba, egy nem túl távoli, ökocentrikus jövőt vizionálva. Az előadás először a kortárs populáris kultúra ökodisztópiáinak kontextusába helyezi az elemzett filmet, Gregers Andersen (2025) ötosztatú tipológiáját segítségül hívva, illetve más, fősodorbeli cli-fi-animációk és -irodalmi művek sorába illesztve azt. Ezt követően az animációra mint filmes kategóriára jellemző, olyan formai és esztétikai sajátosságokat tekinti át, amelyek az ökológiai beszédmód alakításában központi szerepet kapnak, úgy, mint az antropomorfizmus, plazamatikusság és metamorfózis. Ezek a környezetvédő mozgalmak és ökofilozófiai irányzatok központi kérdésére, ember és természet ontológiai és episztemológiai egységére, illetve elkülönítésére reflektálnak képileg konstruált nyelven. A metamorfózis, az új materialista elméletek transzkorporealitás (Alaimo, 2008, p. 238) fogalmával összekapcsolva az elemzésében is kitüntetett helyet kap. A transzkorporealitás arra a masszára vonatkozik, amelyet valamennyi élőlény alkot a világban, és a világgal, illetve egymással való kapcsolata révén. Ez a közös anyagiság mellett az anyag ágenciáját is jelenti. A Műanyag égbolt a nem emberi természet végéből indul ki, és a transzkorporealitásnak, sőt hibriditásnak olyan verzióját vizionálja, amelyben az emberi faj fennmaradásának önnön áldozatkészsége a záloga. A film központi kérdése ugyanis az, hogy megőrizzük-e az emberi civilizációt, vagy adjunk teret annak, hogy kialakulhasson egy alternatív evolúció. Sötét társadalmi disztópiája ellenére nem egy bizonyos politikai, államszervezési, gazdasági rendszer kritikáját nyújtja a film, hanem a jelenlegi rendszer csődjének materiális és immateriális következményeire fókuszál, ökofilozófiai kérdéseket feszegetve. Némileg szakít azzal az elképzeléssel, ami a társadalmi ökológiának, az ökofeminizmusnak és az ökomarxizmusnak is fontos eleme, miszerint az igazságos társadalmi berendezkedés és a működő ökológiai rendszer egymásnak feltételei. A társadalmi és környezeti problémák összefüggéseinek rasszhoz, genderhez, vagy épp történelmi mintázatokoz köthető vizsgálata helyett az emberi faj fennmaradásának szükségességét, az elért tudományos és technológiai vívmányok hasznosságát latolgatja egy evolúcióbiológiainak is mondható perspektívából. A fákká változó emberek mítosza egyszerre nyúl vissza az antikvitás mítoszaihoz és tapogatózik előre egy sötét technofuturisztikus jövőbe. Az ágencia kiterjesztésének plasztikus metaforája, hogy a szépséggel és életet adó nektárral rokonított, illatos és mikromennyiségű virágpor bír a teljes civilizációt veszélyeztető erővel. A bioszférához köthető anyag ágenciájának nemcsak ez, hanem a technológiai segítséggel beültetett növényi magok is hordozói a filmben. A materialitás fontosságát hangsúlyozó film azonban a külső metamorfózisok testhorrorja helyett a belső, lelki, attitűdbeli átalakulásoknak rendeli alá az ökoszisztémák fenntarthatóságát. Az emberi civilizáció elsődleges és mindenek felett álló megmaradását felkérdező Műanyag égbolt az embert helyezi a középpontba, antropocentrikus dilemmáját mégis a növény–ember metamorfózissal, hibriditással és evolúciótörténeti időléptékben látva megoldhatónak, ami elvezet az emberi és nem emberi természet kettőségének feloldásához.

 

Veres Miklós (MNMKK PIM, Budapest)
MacGuffin és üdvtörténet, avagy a dualizmus kori magyar nyelvű sci-fi-irodalom történelemszemléletéről
Előadásunkban kísérletet teszünk a dualizmus kori magyar nyelvű sci-fi-irodalom történelemszemléletének felvázolására. A kalandot és izgalmat ígérő irodalmi alkotások mellett, a kor tudományos-fantasztikus irodalmi termése reflektált egyes eszmetörténeti áramlatokra. Célunk, hogy felvillantsuk a korabeli sci-fi-irodalom eszmetörténeti kontextusát, ütköztessük a különböző jövőképeket, és rámutassunk az egyes szerzők történelemről és a haladásról alkotott elképzeléseire.
Tézisünk szerint a kor tudományos-fantasztikus műveinek történelemszemlélete alapvetően lineáris. Jókai Mór A jövő század regényének előszavában vázolta fel azokat az egymást követő történeti korszakokat, amelyek magasabb civilizációs fokra emelték az emberiséget. A Hegel hatását mutató elképzelés szerint a világ utolsó nagy történelemi korszakát, a tudomány fejlődése alapozza majd meg, amikor technikai találmányok segítségével az emberiség utópisztikus, paradicsomi állapotba lép. A nemzeti eutópia – amelynek megteremtésére már a reformkorban voltak kísérletek ¬ vágya tükröződik Jókai követőiben (Privigyey Pál, Farkas Gyula stb.), akik a technikai felfedezések eredményeit a magyar nemzet nagyságának emelésére fordították A 19. század utolsó harmadának sci-fi-irodalmára jellemző a hit és a bizalom a technika haladásában, amelynek origója a találmány, amely egyfajta üdvtörténeti „MacGuffin” szerepét tölti be, elhozva az emberiség számára a tökéletes eutópiát.
A találmány és a természettudományos eredmények szerepét azonban több író másként ítélte meg. Egyes szerzők, mint például Herczeg Ferenc, a szórakoztatás lehetőségét látták benne. Mások, mint Tóvölgyi Titusz és Naszády József sci-fijeiben jelentősége háttérbe szorult. Regényeikben a földi paradicsom egyes eszmetörténeti áramlatok (kommunizmus, anarchizmus) hatására valósul meg, amelyek átformálják az ember alaptermészetét.
A földi paradicsom megteremtésének kritikáját Beksics Gusztáv Barna Arthur című regénye fogalmazta meg. Beksics Jókai és Verne nyomán jár, mégis eszmei mondanivalójában ellentmond mestereinek, amikor kritika alá vette a technikai találmányok és természettudományos felfedezések embert formáló hatását, és a kor szocialista eszmeáramlatait is. Egyes szövegek még tovább mentek, és a disztópia gondolatáig is eljutottak, azt vizionálva, hogy a gép egyszer átveheti az emberiség helyét.

Zemlényi-Kovács Barnabás (Vrije Universiteit, Amszterdam)
Jövőbe zárt technotájkép – Sci-fi-esztétika mint a technofuturizmus kulisszája és kritikája Süveges Rita Panoráma sorozatában 
Az ökológiai válság idején az űrkorszak későmodernista sci-fijének vizuális kultúrája egyszerre tért vissza a technoutópikus és geomérnöki jövővíziókban, mint a természet rendjét sosem látott szinten szabályozó technológiai innovációk, illetve az egyre élhetetlenebbé váló Földön kívüli élet kiépítésének retrofuturisztikus formanyelve, és az ezekkel szembenálló ökofilozófiai, illetve ökopolitikai narratívákban, mint a természetről és az ember szerepéről alkotott korábbi képzetek radikális újraalkotásának egyik kulcsfontosságú eszköze. Süveges Rita 2025-ben bemutatott Panoráma című bársonyfestmény-sorozata, amelyekben retrofuturisztikus űrhajóajtókon és -ablakokon keresztül érintetlennek tűnő természeti tájak tárulnak fel, a sci-fi-esztétikának ezt az ellentmondásos, részben rendszerlegitimáló, részben rendszerkritikus szerepét tematizálja, összefüggésben egy másik vizuális hagyomány, a tájkép műfajának kritikai vizsgálatával. A festményeket kézenfekvőnek tűnhet emberi és nem emberi, technológia és természet, kontroll és káosz oppozíciójának színreviteleként olvasni, amelyben a biztonságos szemlélői pozícióból, technoarchitekturális kereteken keresztül látott vad örvények, sivatagok és dzsungelek „panorámája” a fenséges esztétikai hagyományát idézi. A Panoráma ezt a hagyományos dualitásokra alapozott képzetet épp egy másik romantikában gyökerező kategória, a kísérteties révén ássa alá, olyan sci-fire hasonlítva, ahol az elsőre hétköznapinak tűnő környezetről fokról fokra kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik: sem a jelenetek ideje és a helye, sem a néző pozíciója, sem a természet és a technológia, a „kívül” és a „belül”, a jövő és a múlt. Süveges Rita az ökofilozófia sci-fi-jellegű vízióit és a sci-fi felszabadító ökológiai fantáziáit ötvözve keresi a formalizált retrofuturizmusok művészeti és politikai alternatíváit.

Zombori Mónika (SZM, 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény, Budapest)
A jövő városa a tudományos fantasztikum és a művészeti utópia között – Nicolas Schöffer Kibernetikus város projektje
A magyar származású Nicolas Schöffer (1912–1992) életművét a művészettörténet elsősorban a kinetikus és kibernetikus művészet meghatározó teljesítményeként tartja számon. Nemzetközi pályája Franciaországban bontakozott ki, Magyarországon pedig az 1970-es évektől vált egyre hangsúlyosabbá jelenléte. Művei ekkor kerültek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe, majd 1980-ban szülővárosában, Kalocsán megnyílt a Schöffer Múzeum, az 1982-es műcsarnoki retrospektív pedig hazai elismertségének egyik legfontosabb állomása lett. Kevésbé vizsgált ugyanakkor, hogy az 1960-as években kidolgozott La ville cybernétique (Kibernetikus város) koncepciója miként kapcsolható a tudományos fantasztikum vizuális kultúrájához. Az előadás amellett érvel, hogy Schöffer projektje sajátos köztes pozíciót foglal el a 20. század technológiai utópiái és a tudományos fantasztikum között. Míg az utóbbi a jövő városát többnyire spekulatív fikcióként jeleníti meg, Schöffer ugyanennek a jövőképnek a megvalósítására konkrét kísérletet tett: a kibernetika, az urbanisztika, az építészet és a képzőművészet összekapcsolásával egy működő város modelljét kívánta létrehozni.
Az előadás központi kérdése, hogy miként változik egy radikális technológiai vízió kulturális jelentése az idő múlásával. Schöffer számára a Kibernetikus város nem irodalmi vagy filmes fikció volt, hanem egy művészeti, technológiai és társadalmi program. A város működését a visszacsatolás, az információáramlás és a folyamatos alkalmazkodás elvei szervezték volna, miközben a fény, a hang, az idő és a kommunikáció a hagyományos építőanyagokkal egyenrangú városalakító tényezőkké váltak. A művészet ebben a rendszerben a városi környezet szervezőelvévé válik.
A kortárs recepció már Schöffer életében érzékelte e vízió sajátos státuszát. 1974-ben a Le Monde-ban megjelent cikk Schöffer monumentális terveit az „art fiction” kategóriájába sorolja, miközben a művészt az ipari korszak egyik legtipikusabb alkotójaként mutatja be. Frank Popper visszaemlékezése szerint Schöffer élénken érdeklődött a tudományos fantasztikumhoz közel álló irodalom és film iránt, amelyet a tudományos és filozófiai gondolkodással szoros kapcsolatban álló kulturális területként kezelt. Mindez azt támasztja alá, hogy Schöffer nem a tudományos fantasztikum műfaji keretei között alkotott, hanem ugyanabban a technológiai képzeletvilágban mozgott, amelyből a korszak jövőképei is táplálkoztak.
A 21. századból visszatekintve a Kibernetikus város nemcsak új olvasatot nyer, hanem kulturális státusza is átalakul. Schöffer eredetileg megvalósíthatónak szánt urbanisztikai programja csupán töredékesen valósult meg, miközben a megépült kibernetikus tornyok működtetése a technológiai optimizmus korlátaira is ráirányította a figyelmet. A projekt így fokozatosan eltávolodott a gyakorlati várostervezés lehetőségétől, és egyre inkább a tudományos fantasztikum felől vált értelmezhetővé. Éppen ez a történeti elmozdulás teszi különösen érdekessé Schöffer példáját: ugyanaz a koncepció, amely saját korában megvalósítható jövőprogramként jelent meg, ma már a spekulatív technológiai képzelet részeként olvasható.
Az előadás amellett érvel, hogy Schöffer példája nemcsak a modern művészet és a tudományos-fantasztikus gondolkodás kapcsolatának újra értelmezéséhez járulhat hozzá, hanem ahhoz is, hogy a jövő technológiai képzeletét a műfaji kategóriákon túlmutató kulturális jelenségként értelmezzük. A Kibernetikus város így nem egyszerűen egy jövővízió előképeként értelmezhető, hanem annak példájaként, miként alakulhat át egy megvalósíthatónak szánt művészeti program kulturális jelentése a történeti tapasztalatok fényében.