Mindannyian Gát utcaiak vagyunk.
Sok szeretettel köszöntünk mindenkit a József Attila Emlékhelyen. Nagyon örülök, hogy ennyien itt vannak. De az örömömtől máris zavarba jövök. Nem tapintatlan-e ez az öröm itt és most, nem részvétlen-e? Minek örülsz, kedves Jocó? Szabad-e örülni egyáltalán? Szabad-e lelkesedni? Vagy a kultúra akkor jó, ha szigorú, ha hivatalos, ha merev, ha megközelíthetetlen? Legyen-e a kultúra inkább összeszorított szájú, legyen-e sznob, legyen-e kiégett, unott és cinikus?
Ezt jelentené, hogy mindannyian Gát utcaiak vagyunk?
Gyásznap a mai, József Attila halálának évfordulója, idén immár a nyolcvannyolcadik. Emlékezni és vigasztalódni jövünk össze ilyenkor. De hogy itt vagyunk közösen ebben a virrasztalásban, az igenis lehet öröm, és talán lehet ünnep is. Az ünnep pedig lehet hétköznapi. Lehet a kultúra mindennapos. Mert miért is emlékezünk valakire, aki nem családtag, nem barát, akit nem is ismertünk személyesen? Miért jöttünk ide szabad akaratunkból ma ennyien? (Hiszen senkit nem a képviselője, a munkáltatója vagy az osztályfőnöke vezényelt ki, ugye?) Azért vagyunk itt, mert ünneplünk egy költészetet, egy üzenetet, egy felszabadító érzést. Azt ünnepeljük, aki ma is osztozni tud a fájdalmainkban, az indulatainkban, az eszményeinkben, a hiteinkben, az álmainkban. Miatta jobban értjük a világot magunk körül és jobban értjük a gomolygást is önmagunkban. Ezért fogalmazódik meg bennem a provokatív felszólító mondat: ne József Attilára figyeljünk, hanem az ő tekintetén keresztül egymásra és a közös valóságunkra! Tudjunk egymásról, mint öröm és bánat!
Ezért legyünk mindannyian Gát utcaiak.
Gát utcaiak vagyunk, mint Pőcze Borbála, a Mama. Ez a vidéki lány, ez a ferencvárosi mosónő, ez a gyermekeit egyedül nevelő édesanya. Gyakran gondolok arra, hogy ez az évforduló egyszerre az ő évfordulója is. Pőcze Borbála ugyanis december 4-én született, 1875-ben, tehát idén pontosan 150 éve. És Pőcze Borbála élete nem ismeretlen számunkra, mert az ő élete legalább annyira ünneplésre, osztozásra és tanulságra méltó, mint kivételes fiáé. Milyen szép és véletlen egybeesés, hogy Ferencváros minden évben éppen december 4-én, Borbála-napon ünnepli a Kerület Napját.
Hiszen mindannyian Gát utcaiak vagyunk.
A nyolcvannyolc éve halott József Attila viszont már nem önmagáról beszél. József Attila régóta rólunk és nekünk szól, ha voltunk már magányosak és megalázottak, fáradtak vagy fásultak. Ha szégyenkeztünk már olyasmiért, amit velünk műveltek, olyasmiért, amit nem is mi követtünk el. Ha éreztük már úgy, hogy muszáj loholnunk – hogy muszáj loholnunk, pedig hiábavaló. Ha voltunk már dühösek a másokat ért méltánytalanság és igazságtalanság miatt. Ha éreztük már úgy, hogy noha boldogulunk, mégsem vagyunk boldogok. Vagy épp ellenkezőleg: ha hagyatkozhattunk már rá az önzetlen szerelem varázsütésére, az anyai szeretet erejére, az összetartozás emelkedettségére, ha hagyatkozhattunk már rá egy megrendítő műalkotásra, a lenyűgöző tájra vagy az isteni gondviselés nem evilági jeleire.
Mindannyian Gát utcaiak vagyunk.
A Gát utca tanulság. A Gát utca prizma. A Gát utca egy világszemlélet, amely hajlandó tudomást venni arról, hogy az életünk mozaik: igenis számít, hogy mi van a nap és a hónap végén, velünk és másokkal, újra és újra. De nem feledkezik meg arról sem, hogy az életünk panorámakép, távlat, hosszútávfutás. Üveggolyó tehát, és távolság – egyszerre. Mert József Attila nemcsak a magyar irodalom nagy alakja. József Attila az egykori lakásuzsora és a lakhatási szegénység áldozata is. József Attila az egykori gyermekvédelmi rendszer ártatlan és kiszolgáltatott alanya is. József Attila dolgozó ember volt, aki nemcsak jogos munkabért követelt mindannyiunknak, hanem a teremtő és odaadó munka méltóságát is („adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nékem nem elég a munkabér, a munkaerő ára”, olvassuk a Majd emlékezni jó lesz című versében, de ugyanezt olvassuk a bibliai Prédikátor könyvében is.)
József Attila mozgalmár volt és aktivista, rendszerkritikus értelmiségi, mentális zavarral küzdő állampolgár, cenzúrázott, eltanácsolt és perbe fogott művész. Költő foglalkozású budapesti lakos. Üldögélt a rakodópart alsó kövén, ismerte az ország törékeny falvait és a holt vidékeket, könyökölt a fülkefényben, hiszen vasútnál lakott, vagy épp Szegeden a Brüsszeli körúton, a szárszói Horváth-panzióban, a terézvárosi Lovag, a zuglói Korong, a ferencvárosi Gát vagy a párizsi Vieux Colombier utcában. Az ő életének a tapasztalatai, mindaz tehát, amit ő látott és átélt mind-mind érintik honfitársaink, a mai magyarok sokaságának mindennapjait. Ezek a hazánk égető ügyei ma is.
Tehát mindannyian Gát utcaiak vagyunk.
Ebben a szellemben vállalkozunk arra tegnap óta és holnaptól, hogy mindannyiunk otthonává tegyük a József Attila Emlékhelyet. Az a reményünk és az a mi munkánk, hogy itt találkozzanak majd diákok és nyugdíjasok, tanárok és szociális munkások, tétova kamaszfiúk és gyermeküket egyedül felnevelő édesanyák, olvasók és nem olvasók, ferencvárosiak és makóiak, szabadszállásiak és öcsödiek, kunok, székelyek, romák és franciák. Jöjjenek akár a Gólya presszóból, jöjjenek akár Kurtág-koncertről, jöjjenek akár Fradi-meccsről vagy jöjjenek akár szentmiséről. Akárhonnan jövünk, a Gát utcából indultunk és a Gát utcába tartunk.
Mindannyian Gát utcaiak vagyunk.
Elhangzott 2025. december 3-án, József Attila halálának 88. évfordulóján a ferencvárosi József Attila Emlékhelyen.