1934. október 24-én hunyt el Boncza Berta, azaz Csinszka. Az évforduló alalmából szeretettel várjuk az érdeklődőket október 25-én 15 órától egy személyes hangvételű tárlatvezetésre az Ady Emlékmúzeumba. A programon a helyszínen váltott kiállítási belépővel (1200 Ft) lehet részt venni.
//
Csinszka temetése kapcsán Móricz Zsigmond szavait lánya, Móricz Virág idézi fel:
„1934. okt. 28.
Ennél mulatságosabb temetést soha nem láttam életemben, mint a Csinszkáé.
A sírszalon zsúfolva. Ketten voltunk, Virággal, ő vitte a csokrot, negyven rózsát fehér szalaggal.
– Így lopta be ő mindig a maga kis csokrát, az utolsó percben érkezett és rátette a koporsóra a legjobb helyre s aztán elillant – mondta Virág. S csakugyan, visszaemlékeztem, most egy éve a Rella12 temetésén ez volt.
Virág ment elöl, s lassan szivárogtunk befelé a tömegben centiméteres gyorsasággal…
Végre egész elöl vagyunk: a ravatal pompás… Óriási koszorúk, rettentő szalagok, persze a dáliák uralkodnak, micsoda pompás hideg virág: nem szeretem, nincs illata, de fejedelmiek.
Virág elhelyezi a csokrot, aminek története van: születésnapján egy kis rigmust táviratoztam neki, hogy 40 rózsát izenek… Nem is válaszolt rá, gondolom felduzzasztotta az orrocskáját, hogy le van leplezve… Még a nekrológba is csak 39-et engedélyezett…
Ó, de édes teremtés volt: rettentő sajnálom, hogy ez a kis élet kevés arra, hogy foglalkozzanak vele… mindig holnapra toltam: kicsit haragudtam is rá, hogy oly kutya kegyetlen volt az öreg asszonnyal.13 Öreg Adyné jó falusi mérgezett üzenetet küldött neki, hogy csak egy selyem ruhát szeretne a fia dús örökségéből kapni, hogy abban eltemessék… Azt mondta rá: van neki elég ruhája, nem kell új ruha a koporsóba.
Azt is mondta: örüljön, hogy nem vétetem el a fiától az állást, itt vannak a vörös levelei, ha kiadom, nem lesz többet a Lajoska14 debreceni tankerületi főigazgató méltóság többet.
Nagyszerűen tudott gyűlölködni, mint egy kis hárpia. Egyáltalán, ebben nagyon hasonlított Adyhoz.
Istenem: huszonöt éves volt, mikor elmaradt, s most negyven.
Márffyhoz jutok, ő kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám … könnyek… köszönöm a leveledet…
Bizony könnyek. Édes gyermek.
– Láttad, milyen szép.
– Lehet látni?
– Nézd meg.
Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve? … Mintha élne… csak a szemei már üveges-nedvesek… Ki van festve, mint életben… Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban … A szája rúzsos…
Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a teremből a szabadba. Pedig a virágok ágyán a letörött virág, mintha mulatna az egész komédián.
Ahogy napfényre érek, akkor kezdődik a démoni kép: Csinszka olyan, mint egy tizenöt éves lány a koporsóban, ellenben itt kint mindenki megvénült… Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők, rokkant férfiak … Mindenki öreg.
Mikor Pestre jöttem pár hete (harmincöt éve) akkor volt mindenki ilyen öreg, aki az irodalom körül akkor szerepelt … s most a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakkal, kievett rágott arcok…
–Parafinnal fecskendeztek be neki, hogy sima legyen az arca – mondja valaki.
Rátok is ráférne.”
„El tudnám sorolni a többi ál-őszinte tanú haragjának, meg nem értésének, irigységének rugóit. Nem érdemes. Csak hívok valakit, aki jó szót is ejtsen szegény kis édes, bolond Csinszka mellett: apámat.” Móricz Virág, Csinszka-sirató, Élet és Irodalom, 1975. szept. 20., 10.