/// Meghosszabbítottuk a naplóbejegyzések beküldésének határidejét, az írásokat május 21. szerda 12:00 óráig várjuk!
Májusban egy rendhagyó PIM Esti Extrára várjuk a naplóírókat!
Ezúttal a szerkesztett, publikálásra szánt naplókról lesz szó a Halálom esetén elégetendő! - Írói naplók kiállításunkban, majd Bazsányi Sándorral, a PPKE BTK volt Esztétika Tanszéke által működtetett kreatív írás képzés akkori vezetőjével, oktatójával együtt a ti naplóbejegyzéseiteket elemezzük egy kreatív naplóíró workshop keretein belül.
Arra kérjük a résztvevőket, hogy Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójának alábbi részlete alapján írjanak egy hasonló hosszúságú, témájában vagy hangfekvésében akár hasonló, akár különböző parafrázist, amelyeket a workshop során együtt elemzünk. Az írásokat előzetesen, május 21. szerda 12:00 óráig várjuk a marton.brigitta@pim.hu email címre.
A workshop során összesen nyolc szöveget tudunk közösen elemezni – az első nyolc beküldött írást választjuk ki. Természetesen akkor is szeretettel várunk, ha nem küldenél saját szöveget: az esemény lehetőséget ad új nézőpontok, írói megközelítések megismerésére is.
Nem professzionális munkákat várunk ezen az alkalmon, hanem minden olyan lelkes jelentkezőét, aki szívesen kipróbálná magát ebben a műfajban.
Esterházy Péter - Hasnyálmirigynapló
(részlet)
(részlet)
„2015. július 3., péntek
Sok napig semmit nem írtam. A folyamatos mulasztásérzés; a rossz tanuló, aki sohase voltam.
2015. július 6., hétfő
Délelőtt. Ismét a kórházban. Már vettek vért, hoztam vizeletet, imádkoztam. – Mit csináljak egy ilyen mondattal? Tényleg lehet arra hivatkozni, hogy „így történt”? Megint a „Lám…” effektus. Figyelem, figyelem! Műfajproblémák a halál torkában!
Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se. Még nem mozdított ki a „helyzetemből” a betegség. Micu tegnap azt kérdezte, beszélgetsz-e a Mamával. Egyszerre éles és gyerekes kérdés. Megjegyzi, hogy annyi szerepem van (író, híres ember, apa stb.). Azt hiszem, azt reméli, hogy ezeket most eldobom, és ő, a drágám végre megismerheti az apját, az igazit.
Nincs bennem egy igazi apa. Egy igazi én, melyet nem látnak, és ez a végletesség, ami nő bennem, a viszonyom hozzá, a viszonyunk egymáshoz kihozna belőlem. Ez a definiálatlanság vagyok.
Víve a leleteket, rám köszön egy idős, nagydarab, nehezen mozgó asszony. Visszaköszönök. Nem akarom föltartani, de imádom magát. Mit is válaszoltam? Vigyorogtam, az biztos. Hosszú ó-kkal, csóóókolom? Elfelejtettem. A realista hétszentségit.”