ROMANTIKUS (ANTI)HEROIZMUS IRÓNIA ÉS TÚLZÁS KÖZÖTT
A 19. század második fele monumentális festészetének patetikus képeit – például a haldokló Petőfi ábrázolásait - gyakran és nem alaptalanul nevezik (poszt) romantikusnak, mint egészen sajátos művészeti formátumot, amely az irodalomban, a zenében és a festészetben a heroikus figura saját esztétikáját hozza létre, amellyel szemben a közönség kicsinek érzi magát. A hős elsősorban férfiember, aki a becsület és az eszmény kedvéért nem riad vissza a fizikai haláltól sem, aki a túlélés által a nemzet dicső emlékezetébe száműzetik. A heroikus és a nem heroikus elemzése során a német romantika kontextusában arra a következtetésre jutok, hogy a tragikus hős alakja a kora romantikus diskurzusokban és irodalmi formákban semlegesül. Művészi egzisztenciák, marginalizált csoportok, mint a „cigányok”, indiánok, vagy a kívülállók és vesztesek (Nikolaus Lenau, Joseph von Eichendorff) kerülnek a középpontba. Azok a szerzők, akik a német posztklasszikus Kleisthez és Körnerhez vagy az osztrák Grillparzerhez hasonlóan olyan nagy, kvázi mitikus alakokkal mernek foglalkozni, mint Hermann, a cserkesz, a magyar-horvát hős, Zrínyi, a Habsburg-dinasztia alapítója, I. Rudolf vagy Libussa (Libuše) mitikus alakja, sem politikai, sem esztétikai értelemben véve nem valódi romantikusok.
Wolfgang Müller-Funk az Európai és Összehasonlító Irodalom- és Nyelvtudományi Tanszék (Bécsi Egyetem) nyugalmazott professzora és karának kutatási koordinátora. 1983 és 1990 között a müncheni egyetem, 1993-tól 1998-ig a bécsi és a klagenfurti egyetem oktatója volt. 1999-ben kinevezték a birminghami egyetem német kultúratudományok professzorává. Fontosabb monografikus munkái: Erfahrung und Experiment (1995), Die Farbe Blau (2000), Die Kultur und ihre Narrative (2002/2008), Kulturtheorie (2006/2010), Komplex Öster- reich (2009), Joseph Roth (1989/2012), The Architecture of Modern Culture. Towards a Narrative Cultural Theory (2012), Die Dichter der Philosophen (2013).
ROMANTIC (ANTI-)HEROISM BETWEEN IRONY AND EXAGGERATION
The pathetic images of monumental painting in the second half of the 19th century - such as the depictions of the dying Petőfi are often and not unjustly described as (post-) romantic, as a very specific art format that generates its own aesthetics of the heroic figure in literature, music and painting, against which the audience feels small. The hero is the primarily male human being who does not shy away from physical death for the sake of honour and ideal, who is banished in the glorious memory of the nation through survival. In my analysis of the heroic and the unheroic in the context of German Romanticism I will show conclusion that the figure of the tragic hero is neutralised in early Romantic discourses and literary formats. Artistic existences, marginalised groups such as ‘gypsies’, Indians or outsiders and losers (Nikolaus Lenau, Joseph von Eichendorff) take centre stage. Those authors who, like the German post-classics Kleist and Körner or the Austrian Grillparzer, dare to tackle the great quasi-mythical figures, such as Hermann the Cheruscan, the Hungarian-Croatian heroe Zrínyi, the founder of the Habsburg dynasty, Rudolf I, or the mythical figure of Libussa (Libuše) are all politically and aesthetically not romanticists in an genuine sense.
Wolfgang Müller-Funk was Professor of Cultural Studies at the Department of European and Comparative Literature and Language Studies (University of Vienna) and research coordinator of his faculty. From 1983 to 1990 Müller-Funk was a lecturer at the University of Munich. From 1993 to 1998 he was a professor at the Universities of Vienna and Klagenfurt. In 1999 he was appointed Professor of German Cultural Studies at the University of Birmingham. His most important monographic works are Erfahrung und Experiment (1995), Die Farbe Blau (2000), Die Kultur und ihre Narrative (2002/2008), Kulturtheorie (2006/2010), Komplex Österreich (2009), Joseph Roth (1989/2012), The Architecture of Modern Culture. Towards a Narrative Cultural Theory (2012), Die Dichter der Philosophen (2013).