Mottó: „Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.”[1]
„Milyen tiszta, milyen soha nem ismétlődő, milyen semmiféle más kapcsolattal nem pótolható kaland az első fiúbarátság! Soha nem kaptam később emberektől azt, amit ettől a gyermekbarátságtól kaptam; nem is találkoztam többé baráttal életemben.” – írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi ihletésű művében.[2] Az író kamasz- és fiatalkorát kutatva megkerülhetetlen személy Schwarz, illetve Mihályi Ödön, a barát.[3]
Ödön hetedik gyermekként született a Schwarz családban 1899. április 5-én a Sáros vármegyei Somoson (ma: Drienov, Eperjesi járás, Szlovákia). Édesapja, Schwarz József földet bérelt Somoson és Bogdányban, majd a haszonból házat vásárolt Kassán, ahová 1905-ben beköltöztek. Ödön 1926-ban Visszaemlékezéseiben írja,[4] hogy alázatos és nagyon jó gyerek volt, de kövér és ügyetlen. Kassán, a saját házukban tudta meg a többi ottlakó gyerektől, hogy ő gazdag és zsidó. Emellett saját bevallása szerint alig tudott magyarul, Somoson tótul beszéltek. Apja az 1908–1909-es tanévben beíratta a kassai premontrei főgimnáziumba. A második osztályban mennyiségtanból és magyar nyelvből is megbukott, így osztályt kellett ismételnie. Az 1911–1912-es tanévben, a harmadik évfolyamban kerültek egy osztályba Grosschmid Sándorral.
Két éven át voltak osztálytársak, majd Grosschmid az 1913–1914-es iskolai évet Budapesten töltötte. Ez a távollét szolgáltatott először alkalmat a fiúknak a levelezésre. A leveleket Ödön megőrizte; hagyatéka korai halála, valamint a viharos történelmi események és a költözködések ellenére is szinte hiánytalanul fennmaradt a családi szekreterben,[5] ahonnan az Ödönnek írt levelek bekerültek a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárába.[6] A küldemények 1913 és 1919 között íródtak, egy közülük pedig 1928-ban.[7] Nagy részük nincs datálva, így a bennük található információk segítenek a keltezés – pontos, illetve hozzávetőleges – meghatározásában. Ödön válaszlevelei sajnos elvesztek, megsemmisültek, egyetlen egy Grosschmid Sándornak írt levele található meg a PIM Kézirattárában (ezt valószínűleg nem küldte el).
Mihályi hagyatékában fennmaradt a Naplója is, amelyben az 1914 és 1921 közötti évekből találunk feljegyzéseket, és amelynek címet is adott: Az Egyhez vezető Út; alcíme: Mihályi Ödön naplója, amit tizenhatéves korában kezdett el, és az édesanyja emlékének ajánlja egyben.[8] Édesanyja, Fränkel Jozefin, 1912. április 25-én halt meg,[9] Ödön 1915. április 5-én lett tizenhatéves. Bejegyzéseit a cím ellenére 1914. július 12-én kezdi. A Napló olvasásakor gyakran jutottam arra a következtetésre, hogy Ödön visszaemlékezik az eseményekre, és utólag írja meg azokat, a mindennapjairól egyébként is hallgat, leggyakrabban az őt foglalkoztató érzésekről, olvasmányairól, múltbéli tapasztalatairól jegyez fel filozofikus gondolatokat, amolyan kamasz elmélkedéseket. Nem ír rendszeresen, néha hónapokig semmit, a legtöbb feljegyzés 1918-ból és 1919-ből származik.
A levelek – illetve a Napló is – abban segítenek, hogy rekonstruálhassuk a két fiú kamaszkorát és barátságát. Filológiai szempontból is nagyon fontos dokumentumokról van szó, amelyekben igazi, kamaszos őszinteséggel vallanak terveikről, gondolataikról, érzelmeikről, amelyek máshol fel nem lelhető adatokat és információkat tartalmaznak Márai Sándor és Mihályi Ödön ifjúkorára vonatkozóan.
Az első levél Ödön számára Budapestről érkezett, amikor Grosschmid Sándor az ötödik osztályt a Budapesti II. kerületi Érseki Katholikus Főgimnáziumban végezte.[10] A levél keltezése december 8., évszám nélkül. A benne lévő információk egyértelműen az 1913-as évre utalnak. Ödön ekkor tizennégy éves múlt, barátja még csak tizenhárom. Ehhez képest vicces a megszólítás és a búcsúzás is:
„Kedves Fiam! Váratlan leveledet örömmel kaptam és olvastam, te vagy az egyedüli, aki megemlékeztél rólam, szegény szibaritáról, pedig hát neked nem is írtam, nem üdvözöltelek akkoriban Pestről. [...] És nem is fogom többé elhagyni Pestet, mert hiszen a középiskolát már kijárom itt, egyetemre szintén itt járok, letelepedni is itt akarok, Kassán semmi esetre, egyszóval én már valószínűleg búcsút mondtam örökre Kassának akkor, amikor aug. 28-án fölrobogtam a fővárosba. […] A fiúkat üdvözlöm, a te kedves leveledet pedig ismételten köszönve sokszor üdvözöl öreg barátod. Grosschmid Sanyi.”[11]
1914. június végén Grosschmid hazament Kassára, majd szeptemberben újra a premontrei főgimnáziumban, Ödönnel egy osztályban folytatta tanulmányait. Hatodik osztályosokként már tagjai lehettek a főgimnáziumi Bajza Önképzőkörnek, ahol a magyar nyelv és irodalom szakosztályában a diákok felolvasásokat tartottak, szavaltak, önálló dolgozatokat, fordításokat és költői műveket mutattak be. Emellett mindkét fiú megpróbálkozott a helyi sajtóban való publikálással is, mégpedig meglehetős sikerrel.[12] Mivel a főgimnázium fegyelmi szabályzata tiltotta az effajta tevékenységet,[13] ezért mindketten álnevet, illetve művésznevet választottak; az egyik Márai, a másik Mihályi szignóval – csak vezetéknévvel – jelölte írásait az 1915-ös kassai napilapokban.
Az iskolában a tanáraik nem nézték jó szemmel a két fiú barátságát. Ezt bizonyítja az egyetlen fennmaradt, Ödön által írt levél is:
„Kedves Sanyi! Az Igazgató Úr megbízásából kérlek, légy szíves ezentúl engem lakásomon, utcán vagy bárhol is kikerülni. Mindkettőnk jól felfogott érdeke követeli – amint azt az Igazgató Úr is többször hangsúlyozta – hogy egymással ne találkozzunk. Múltkori beszélgetésünknek is szomorú vége lehetett volna. Csak az Igazgató Úr szeretetteljes jó akaratának köszönhetem, hogy nem lett komoly, sőt súlyos következménye az esetnek. És ha most a te érdeked nem is, de az enyém igenis követeli, hogy vége szakadjon ennek a barátságnak, mert nekem nincs egyáltalában szándékomban eltávozni egy olyan intézet kötelékeiből, ahol a hibáimat is oly szeretettel és oly jóakarattal nézik el. Üdvözöl Schwarz Ödön főgimn. VII. o. t.”[14]
A levél stílusa — barátokról lévén szó — túl hivatalos és életszerűtlen, ami arra enged következtetni, hogy valószínűleg maga az igazgató[15] diktálta Ödönnek, aki persze nem küldte el, ezért maradhatott meg a hagyatékában. A levélnek nincs keltezése, Ödön hetedik osztályosként írta alá; a tartalmából kiderül, hogy a levél valószínűleg Grosschmid Sándornak az intézményből való távozása után, 1916 tavaszán íródott. A hetedik évfolyam meghatározó volt Márai életében. Az iskola névkönyvében a második félévi bizonyítványa helyett ez a bejegyzés olvasható: „szüleinek kívánságára az intézetből kimaradt”.[16] Távozásának oka az lehetett, hogy eltanácsolták a Pesti Hírlapban 1916. március 29-én Salamon Ákos álnéven megjelent Lucrétia fia című elbeszélése miatt. Az iskolai jegyzőkönyvekben viszont nem találunk fegyelmi eljárást ellene,[17] az ügyet valószínűleg az édesapjára, dr. Grosschmid Géza ügyvédre és jogtanácsosra való tekintettel nem folytatták. Márai a hetedik osztályt magántanulóként fejezte be az eperjesi katolikus főgimnáziumban.[18]
Grosschmid Sándor 1916. június 11-én Kassáról írta a következő levelét Ödönnek, aki ekkor Siófokon tartózkodott. „Mon cher” megszólítással kezdi, majd így folytatja:
„hidd el, én is nagyon vágyok utánad, hiszen olyan igen nagyon magamba vagyok… De talán jobb is, hogy nem vagy itt, így el tudok neked mondani olyan dolgokat, miket csak leírni lehet, elbeszélve frázisok és pózok lennének... [...] Castor és Pollux-féle ideális fellengzőségektől menten szeretlek, több vagy nekem mint »barát«, az énem egyik elválaszthatatlan része vagy és kiegészíted ezt a nyomorult, vergődő lelkemet...”[19]
Ödön 1916. június 17-én bejegyezte a Naplójába: „Elgondolom innen Kassát, távolról még nosztalgia is bánt, a kassai robotok, a Sanyi, a rét, a kassai rajok, mennyire kitöltötték az életem.”
Márai Sándor csaknem húsz év múlva így emlékezik vissza az Egy polgár vallomásaiban:
„Nemsokára nélkülözhetetlen lett számomra ez a pajtás, s barátságunkat, mint valamilyen komoly és tiszteletre méltó kapcsolatot, az iskolában s a családban is eltűrték, s legalább kezdetben szemet hunytak fölötte. Később úgy vették észre, hogy Dönyi[20] az én »rossz szellemem«; de akkor már fölesküdtünk egymásnak, s minden szülői és hatósági terrorral szemben összetartottunk.”[21]
A másik oldalon a Schwarz család tagjai abban a meggyőződésben éltek, hogy Márai volt Dönyi megrontója. A családban legendák keringtek erről a kapcsolatról. Mihályi Gábor írja, hogy a fiúk barátságának két fő motívuma volt; az egyik, hogy írók, művészek lesznek, a másik pedig a polgári világ elleni lázadásuk.[22]
Ödön Emlék két tizenhatéves diákról címmel számol be barátjáról a Naplójában:
„Tizenötéves volt, gimnazista, romantikus. Rossz novellákat és rossz verseket írt. [...] Még alig ismerte az irodalmi fogalmakat, írókról is keveset tudott, nem ismerte a Nyugatosokat sem. Én hívtam fel a figyelmét Kosztolányira, akinek még húsz éves korában is hatását érezte. Pár hónap alatt nagyot fejlődött. Beletanult a szerepébe, a haját belelógatta a homlokába, felhajtott gallérú felöltőket viselt – utálta a nyárspolgárokat, akiket szakembereknek hívott. Felszínes lett, el nem mélyülő. Elkábította az a tudat, hogy olyat ír, amit esetleg lenyomtatnak. A meglátásai, a megérzései miatt felsőbbrendűbb. Mindenkit vérig sértett, megalázott. – Különben meleg kedves fiú volt és gyakran szomorú. A cimborám. […] Sanyinak nagyon lágy pillantásai voltak. A szeme folyton meghazudtolta a száját, mert folyton az emberekről beszélt, akiket hatalmasan megvetett. Sanyi egoista volt, holott sokat szenvedett kétszínűsége miatt, ki éjszakákat sírt át, mert sírva vágyott a jóra. Ővolt alegjobb barátom, és leszorította szülői akarat, amit úgy hívtunk, önkény, iskolai redves és szűk padok, kellemetlen hosszú fehérreverendás papok, a tanáraink, az iskola, az akaratrontó, a szabadságölőkerítés, mely örökös vétókat állított elénk.”
1916 őszén Márai nyolcadik osztályosként folytatta Eperjesen a gimnáziumot. Ödönt a hetedik év végén a premontreiek osztályismétlésre ítélték, mennyiségtanból és magatartásból is elmarasztalták, mert többször és súlyosan áthágta a fegyelmi szabályokat.[23] Így 1916 szeptemberében ő is elkerült Kassáról, apja a budapesti Dr. László Mihály Nyilvános Főgimnáziumba íratta be.[24]Ekkor leveleztek a barátok a legsűrűbben.
„Édes Ödön, kimentem az állomásra, hogy egy utólsó adieu-t intsek Neked; a tolongásban és zsivajban idegen pillantásokon keresztül csak egy búcsú pillantást vethettem feléd – és mikor indult a vonat, a forgatagban elkallódtál, nem is láthattuk egymást. […] Köszönöm, hogy szeretsz. Köszönöm, hogy egy felsőbb hatalom rendeléséből együvé sodródtunk milliók között, köszönöm, hogy a szavunk egymás iránt minden kis léhaságon keresztül is csak szeretet és jóság. Köszönd, hogy szeretlek. Nem vagy itt, és ha szeretek, rád gondolok, ha fojtogat a keserűség, a hangodat szeretném hallani. Ha mondanivalóm van, mind ez ötvenezer ember közűl egyhez sem szólhatok, zavarodottan hallgatok el, mert nem szólhatok Hozzád. Ez az érzés mélyebb, mint az ösztön. […] Sokszor, szeretettel ölel: Sanyi.”[25]
1916. október elején Márai Sándor megérkezett Eperjesre, és azonnal levelet írt barátjának: „reggel hatkor jöttem, egy órája, hogy itt vagyok, első írásom a Tiéd”.[26] Közben Ödönnek nem vált be a pesti magániskola, és tervezte, hogy ő is Eperjesre megy. 1916. október 30-án ezt írta neki barátja: „Jere, fiam, jere, – furcsán kedves játéka lenne a sorsnak, ha ezt az évet, erőszakon, hamisságon és piszkon való egymástóli eltávolodásunkon keresztül (fizikai csak, úgy-e) – együtt töltenők mégis.”[27]
Száz évvel ezelőtt nem lehetett könnyű a barátok közötti kapcsolattartás, ami postai küldeményekben merült ki. Persze módjukban állt naponta többször is lapot, levelet, táviratot feladni egymásnak, amit a következő idézet is bizonyít: „Édes Ödön, híradásod bosszantott, egy hosszabb és részletesebb levelem intézeti címre valószínűleg a posta, vagy a méltó [méltóságos úr] fogja [!] lett, hogy nem kaptad kézhez – tegnap írott hét [!] kártyámmal is ez fog történni valószínűleg. […] karácsonykor mindenesetre találkozunk, s ez gyönyörű és jó.”[28]
Az 1916. évi karácsonyi szünidő után, amit együtt töltöttek Kassán, 1917. január 23-án Márai ezt írta barátjának: „Édes Ödön, […] Az első arc, aki elém ötlött, az első ember, ki a három hónap után az otthonomban, honnan kiebrudaltak, hozzám szólt, Te voltál. A nagyon ritka percek áhitata ült a szívemben, mikor feléd nyújtottam a kezem s Te megfogtad azt s bevezető nélkül azt mondtad: drágám, adj tíz koronát kölcsön!…”[29] Majd így folytatódik a levél: „Te vagy a szerencsés véralkat, nem én; te vagy az energia-ember, az aktivitás, a megnyilvánuló-erő, én csak hagyom néha, hogy belém pillantsanak; te tudsz megnyilvánulni: és ez a különbség kettőnk között. Talán mindenen keresztül – sőt éppen e passzív-aktív kontraszt révén vonzódunk egymáshoz.” Ebben a levelében már emlegeti Lipcsét is, ahová májusban készül valószínűleg továbbtanulni, és ami ekkor még bizonytalan: „Az apámat bevették katonának s ha föl nem mentik, anyagilag nagyon gyöngén állunk s én májusban nem mehetek se Lipcsébe, se másüvé, hanem bankba megyek, igen… esetleg a Pénzintézeti Központba. Akkor aztán, – sejted ugy-e? – finis egyszer-mindenkoron. – De lehet, sőt valószínű, hogy a bank fölmenteti az apámat. S akkor még elmegyek májusban Lipcsébe.” Márai Sándornak ez a vágya végül csak 1919 őszén valósult meg.
Mihályi 1917 februárjában került Eperjesre, az evangélikus főgimnáziumba, ahol hadi tanfolyamon vett részt. Tehát 1917. február végétől április közepéig mindketten Eperjesen tanultak, és valószínűleg gyakran találkoztak. Ödön április 16-án leérettségizett,[30] másnap ezt írta neki Márai:
„Édes Ödön, gratulálok, ugye, ma este minden jó, siker, megbékülés, szép, lármás este és sok élmény, harmonikus finisű lezárt élet mögötted. Nagyon érezlek ma este és szeretnék veled lenni. […] Mi összekerültünk: régen, és Te voltál a bűnös, hogy ma így vagyok, ahogy vagyok; nélküled ma talán jogásznak készülnék és boldog lennék. De ami kevés szép és élményes óra az elferdűlt életemben mégis akadt, azt veled éltem. S ami kevés jóság, egyetlen érték bennem van, veled kapcsolódott. Ezt köszönöm neked és köszönöm ezt a hat hetet, köszönöm, hogy sok kis és nagy komiszságok és sok kis és nagy komiszságaim el nem idegeníttetek tőlem. Értsd meg; énnekem senkim sincs rajtad kívül. Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. Mert énkörülöttem nem élnek és éltek emberek, csak kétfélék: akik utáltak és akiknek közönyös voltam. Engem – így állok ma, istenemre – nem szeret senki. És – így állok ma – nem szeretek senkit. Ez az őszinteségek órája: téged se. Nem szeretlek. Nem jutottam még veled ennyire. Csak te vagy az egyedűli, aki hozzámtartozol. […] Rád jóérzéssel és őszinteséggel gondolok. Ebben az órában szerencsét kívánok neked, kívánom, hogy tudj szeretni és találd meg magadat valaki másneműben. – Ne árulj el, és talán valamikor szeretni foglak. Ölellek Sanyi.”[31]
Márai a következő levelében megemlíti, hogy a közelgő érettségi miatt nagyon rossz a lelkiállapota, és sürgősen szüksége van 20 koronára, amelynek megérkezését Ödöntől postafordultával várja.[32] Majd egy sértődött hangulatú levél következik, amelyben biztosítja barátját, hogy ha mégis feladta a 20 koronát, nyugodjon meg, mert ő postafordultával visszaküldi, és sok szerencsét kíván a laphoz, amelyből ő szeretne véglegesen kimaradni, „nincs szükségem rá, hogy barátságból, szívességből és szánalomból helyet szoríts nekem. Üdvözöl Sándor”.[33] Május 23-ikai levelében pedig ezt írja: „a lapot nélkülem kell csinálnod, a nevemet odaadom, de szöveget tőlem ne várj. Föltett szándékom egy esztendeig nyilvánosság elé nem állani […]. Elintézett dolog, én a lapba – se a tiedbe, se másébe – nem írok.”[34]
Mihályi a hadiérettségije után önkéntes katonai szolgálatot teljesített Kassán.[35] Márai 1917. május 29-én Eperjesen leérettségizett,[36] majd júniusban, valószínűleg tüdőbetegsége miatt, Bártfafürdőn tartózkodott. Barátjának a következőket írta:
„Nézd, nagyon félek tőled. Néha, ha beszélek veled, idegennél idegenebb vagy nekem. És néha – s ez, hál' istennek a gyakrabbi – világosan érzem, hogy nálad közelebbim nincs. A lenézésed soha nem bánt, inkább érdekel. Én nem tudom magamat lenézni. Téged hozzám érzés nem fűz, csak viszony. Ez nem is baj. A viszonyt erősebb és átlátszóbb szövetből szövik, mint az érzést. Összekerültünk. Kissé összenőttünk és a – cimborád lettem. Úgy-e, kedves? Az egy furcsa délután volt, az az eperjesi, mikor a naplódat olvastam. Így is lehet? – már hogy a fenébe ne lehetne így is. Tartalmat kerestem benned, a chaotikusságod érdekelt, mert sokat ígért, sőt ígér. Érdekelt és izgatott, ahogy velem bántál, mindig felülről lefelé, az elnézésnek mindig egy árnyalatával. Nem ismertelek el és nem ismerlek el annak, aminek hiszed magad, de néha mintha tisztelnélek.”[37]
Tizenhét év múlva Márai az Egy polgár vallomásaiban így emlékezik vissza:
„Sugárzó értelmű fiú volt és meglepően művelt. Dönyi verseket írt, mikor én még dolgozataimat sem mertem egyedül fogalmazni… »modern« költőket olvasott, ő adta először Tolsztojt kezembe, szempontokkal és kritikával olvasott, mélyen megvetettük kortársaink szórakozásait, elmerültünk a betűben. Egészen természetesnek tetszett, hogy mind a ketten felesküszünk a betűre, írók, talán költők leszünk egyszer… Nem is ábrándoztunk erről, olyan önként következett kettőnk találkozásából. Dönyit mindig okosabbnak, »igazibb«-nak éreztem, mint magamat. Soha nem mondtam meg neki, s azt hiszem, nagyon meglepte volna, ha egy napon megtudja, hogy az »alacsonyrendűség« képzete kínoz társaságában… Különb volt, nálam műveltebb, eredetibb koponya. Mindenesetre sokkal jobb ember volt, türelmesebb és férfiasabb, mint én.”[38]
1917-ben Mihályi Ödönnek megjelent első, Ma itt borongok néhány kétkedéssel... című verseskötete,[39] amelyben az Esti fény című verset Grosschmid Sándor barátjának ajánlotta.
1917 szeptemberében Márai Budapestre ment egyetemre,[40] Mihályi Kassán, a jogakadémián tanult tovább.[41] A Naplójából tudjuk, hogy 1917. december 3-án ő is Budapestre utazott, és januárban beköltözött a Centrál Penzióba.[42] A Budapesti emlék címmel írt másfél oldalas naplóbejegyzésében olvashatjuk a következőket: „Az ágyban cigarettázva gondolkoztam – folyton a jövőről. Nagy nyugalommal öltözködtem és gyönyörűen megmosakodtam. Újságot olvastam és zsongott az élet, Sanyi leveleit vártam ilyenkor, aki csak a leveleiben volt már csak őszinte.”
Márai Sándort Kassán 1918. január elején sorozó bizottság elé hívták, január 10-én ezt írta barátjának: „Kedves Ödön, holnap reggel soroznak. Nagyon köszönöm Neked, hogy ezekben a nehéz órákban vígasztaló és jólelkű szavakkal mellém álltál – mert megint csak ott van minden, ahol évek előtt volt, ahol talán mindig is volt, amin segíteni már alig-alig lehet: hogy nincsen senkim és egyedül vagyok. Ölellek Sándor.”[43] 1918. január 29-én Naplójában Ödön is az egyedüllétről panaszkodik, két férfit hiányol maga mellől: Bálint Leót[44] és „Sanyit”.
Márai Sándort, valószínűleg a tüdőbetegsége miatt, a sorozó bizottság alkalmatlannak nyilvánította a katonai szolgálatra.[45] Végre felszabadult a lelki nyomás alól, és saját költségén ő is kinyomtatta első verseskötetét Emlékkönyv címen.[46] „Drága Ödönke, az utolsó hetekben sok minden elfoglalt s nem juthattam íráshoz; küldöm neked a mellékelt füzetet: kívülem te vagy az egyetlen, aki nem szabad, hogy komolyan vegye ezt; s igazán nem több és nem is akart több lenni: emlékkönyv. De kellett ez is, ez a leszámolás a verssel. Talán soha nem fogok többé verset írni.”[47]
Márai 1918 tavaszát és nyarát betegsége miatt Tátraszéplakon és Dobsinán töltötte,[48] doktor Guhr Mihály kezelte, tüdővérzése volt. Augusztus végén pedig már Virágvölgyből küldte a leveleit barátjának.[49] Az egyikben a következőket olvashatjuk:
„Amit arról írsz, hogy hagyjam abba az újságírást, az szép, de tökéletes félreismerése a helyzetemnek, magamnak, az értékemnek, a szükségszerűségemnek. Én nagyon érthetően megmagyaráztam már Neked, magyaros és világos szavakkal, hogy nekem újságírónak kell lennem, sőt újságíró-írónak kell lennem, […] Lásd be végre, amit olyan nehéz belátni,[…] hogy nem vagyunk írók. Mi csak írunk, fiam. […] És ami így közvetlenül, ha erről beszélünk, mindennél fontosabb: ne legyen ez, aminthogy most igenis az, mesterségesen föltorlaszolt határ kettőnk között, ahol és ezért, egyre idegenebben és elcsodálkozóbban és észrevétlenül közönyösödve állunk egymás mellett.”[50]
Ödön augusztus 29-i Napló-feljegyzése szerint: „A Sanyi utolsó lapja a régi barátságot jelzi. Viszont ez hatalmas öröm. […] Senkit sem tudok a tehetségemről meggyőzni. Pedig föltétlen meg vagyok győződve a magam értékiségéről. A kiforrási pont is nagyon közel van. Talán egy következő írás és mindent elérek. Elég lenne, ha Sanyi megértene. Talán tudja már.”
Márai Sándor később így ír erről az Egy polgár vallomásaiban: „Dönyi rövid életében mindössze sorokat írt, nem mert nekifogni semminek, vallásosan tisztelte a mesterséget; s mikor én eltévedtem az újságírásba, féltékenyen könyörgött, ahogy egy szerzetes könyöröghet hitét elhagyni készülő társának; aztán sorsomra hagyott… […] Dönyi arra tanított, hogy csak tiszta hangon, ünnepi pillanatokban szabad megszólalni.”[51] Az újságírásról Márai Sándor szüleinek sem volt jó véleménye. „Mikor családom neszét vette később, hogy újságok körül forgolódom Pesten, sokáig elveszett embernek tartottak, mintha gyepmesternek vagy hóhérnak állottam volna be.”[52]
1918 szeptemberében Márai visszautazott Budapestre, hogy folytassa az egyetemi tanulmányait. Ödön ekkor még a Centrál Penzióban lakott, ahol baloldali fiatalokkal barátkozott. Naplójában megemlíti Better Dezsőt, aki Ödön jó modorának tulajdonította az „elhibázottságát”, az volt a véleménye róla, hogy azért szerencsétlen, mert gazdag. Ödön Visszaemlékezéseiben is írja, hogy szégyellte úri létét, megalázónak, lealacsonyítónak vélte, ezért volt alázatos és magányos.
A penzióban lakott a Quittner család, ők voltak a tulajdonosok. Mihályi ezt írja a Naplójába: „Minden este együtt ülünk. Beszélgetés. Lumpolunk. Sokat iszunk. Minden vasárnap kirándulás a budai hegyekbe.” Better Dezső megvetette az újságírókat, és ezzel a véleményével befolyásolta Ödönt is, aki – saját bevallása szerint – neki köszönhette, hogy nem ezt a foglalkozást választotta. Felesége, Quittner Rózsi tartotta el Dezsőt, angol- és németórákat adott. Quittner Hilda orvosnő volt, morfinista, később Márai szeretője.[53] Quittner Karcsi művész, festő volt, Ödönnel jó barátok lettek, és később is tartották a kapcsolatot.[54] Quittner Renée és a férje, Gál Imre is ott lakott, és Péter Károly, Hilda férje, anarchista – Ödön szerint mind kommunisták. Velük barátkozott a fiatal Márai Sándor is, őket emlegeti tíz év múlva, Mihályi Ödön halálára írt nekrológjában:
„Ez a generáció egyedül maradt ebben a felelősségben, ősök és barátok nélkül, ezt tudtad, tudtad abban a pillanatban, mikor a Dorottya utca sarkán futottunk 1918 októberében, most sétáltunk valahol s valamiről beszéltünk s egyszerre forradalom lett és mellettünk hasba lőttek egy munkást… Akkor hazamentünk a Central-penzióba és tudtuk, hogy itt most valami más kezdődik, ami végeláthatatlan és feltarthatatlan, s csendesen beszéltünk róla hajnalig és bejött Imre is és azt mondta, hogy ő már régen tudta. És Imre és Dezső és Rózsi és Hilda és Karcsi és Centrál penzió és forradalom és béke és orosz könyvek és német és francia és magyar könyvek, emberek arca, drága, drága kedvesek, akiket elsöpört ez az idő s nem jöhetnek többé vissza és most Te, Ödön!”[55]
Feltételezem, hogy a penzióban lakók és Ödön baloldalisága volt hatással a fiatal Máraira, aki nagy lelkesedéssel vetette bele magát a forradalmi eseményekbe 1918 októberében, majd ez a lelkesedés folytatódott 1919 tavaszán és nyarán is, a Tanácsköztársaság idején. Márai különböző sajtóorgánumokban, köztük a Vörös Lobogóban is publikált,[56] cikkei gyűjteményes formában is olvashatók.[57] (Tanulmányomban erre az újságírói tevékenységére nem térek ki.)
Márai Sándor már ekkor is rögzítette élete történéseit. A kassai Új Élet 1919. októberi 12-i számában részleteket közöltek 1918–1919-es naplójából,[58] ahol azt írta, hogy 1918. december 24-én szanatóriumban volt, ezúttal valószínűleg egy budapestiben. Húga, Grosschmid Kató naplójában olvasható a következő bejegyzés 1918. december 31-éről: „Nagyon szomorú karácsonyunk volt, Sanyi betegen van szanatóriumban.”[59] Ödön 1919. október 16-án szintén feljegyzi, hogy: „A Sanyi naplójából olvasom a megjelent részleteket. Csak félig igaz és hangulatos.”
1919. február 15-én Márai Kassáról írt levelet Mihályinak:
„Furcsa, egyszerre kaptam S. Böske levelét, meg a tiédet. Nehéz volt kritikusnak lenni fölöttetek. Ti vagytok a két ember, akiket közel engedtem magamhoz. Ki vagyok nektek, ez bánt most. Neked: régi pajtás. Te nekem: az egyetlen »barátom« – a szónak minden morális értelmében. Az vagy, mert meg tudom neked még bocsátani azt is, hogy ismersz. Egyszer matura előtt ideadtad a naplódat. Emlékszel az akkori rám? Olvastam: »A cimborám.« Engem az anyámon kívül, soha arcúl még nem ütött ember. De akkor éreztem, hogy vérhullám az arcom. Ez – dátumra meg tudom mondani – öt hónapig tartott. Novemberben gyógyultam meg belőle, mikor feljöttél Pestre.”[60]
1919. február 26-án Mihályi Ödön is beiratkozott Budapesten az egyetem bölcsészkarára.[61] Újra Budapesten voltak mind a ketten, együtt lelkesedtek a Tanácsköztársaságért, Mihályi Naplójában feljegyezte, hogy bejelentkezett a kommunista pártba is. Ritkán leveleztek, mert sokat voltak együtt, Ödön május 7-i bejegyzése szerint „Sanyi eltávolodott, lecsúszott”. Később, már októberben, ekként emlékezett vissza a pesti időkre: „Léhaság. Sanyi körül sok a baj és még több görögtűz. Hilda és ő. A felületen sok szenny, amely csodálatosképp mégis nagyon tiszta embereket takar.”
Márai Sándor 1919. június 26-i levele még a barátságukról tanúskodott: „Édes Ödön, […] Két ember van még a világon, akik joggal várhatják tőlem, hogy őszinte legyek: az apám és Te.”[62]
A Tanácsköztársaság bukása után mindketten visszamentek, illetve -menekültek Kassára. „Még csak nem is bűnhődtem a kommunista voltom miatt, mert kirántott a gyáva sorsom és hazaküldött Kassára...” – írta Ödön a Naplójába. Márai Sándor életének erről a szakaszáról hallgatott.
Kassa az első világháborút követően, 1919-ben, már a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott, tehát ott semmiféle atrocitás nem érhette a Tanácsköztársaságban részt vevőket, ezért a magyar művészek közül többen is Kassára emigráltak, ahol ekkor demokratikus és szabad szellemű kulturális élet volt kibontakozóban.[63] Mihályi és Márai is bekapcsolódtak a helyi irodalmi életbe.[64]
1919. szeptember 11-én Ödön a következőket jegyzi fel Naplójába: „Sanyit a regényén keresztül szeretném az én útjaimra vinni. Érdekes, mennyire hatok rá. Ő rám sohase – soha nem gyakorolt semmi befolyást.” Pár nappal később, 22-én így ír: „Sanyi is szegény tele van csömörrel. De mi úgy túl vagyunk a közös érték megállapításokon, nem tudunk egymásnak semmit se adni.”
Mihályi ősszel nem ment vissza Budapestre, hanem beiratkozott a prágai német egyetemre,[65] Márai pedig végre Lipcsébe utazhatott újságírást tanulni az Institut für Zeitungskundéra.
Ödön 1919 októberében Prágában a Naplójában nosztalgiával gondolt vissza a pesti szép időkre: „Tulajdonképpen a dolgok iránytalanul löknek, és mi szabjuk meg az irányukat. Sanyit is, engem is egyfajta dolgok sodorták. Az eredményünk mégis kettő. Őbelőle író lett, belőlem ember elsősorban. Őbelőle ember lett másodsorban énbelőlem pedig író.” Október 25-én feljegyezte, hogy a barátja egy hétig Prágában volt, és „Pestet csináltunk Prágából”. Márai Sándor október 20-án már Lipcséből írt levelet Ödönnek, amelyben bocsánatot kért tőle, hogy búcsúzás nélkül utazott el, levelét így zárta: „Szeretettel ölellek Sanyi.”[66] Október 22-én pedig már a lipcsei Drachéban jelent meg írása.[67]
1919. november 4-én Ödön bátyjától, Schwarz Leótól vádló és számonkérő levelet kapott, amelyet bemásolt a Naplójába:
,,Kedves Ödön, […]. Térjünk a főtárgyra: tehát Pesten megnősültél, illetve valamely nővel éltél, sőt a fáma szerint ezen viszony Prágában folytatódik. […] Kassán el van terjedve, hogy Grosschmid anyja nagy kétségbeesés között meséli, hogy te megnősültél és őt vetted rögtön házibarátnak. […] De ha igaz, úgy már most kijelentem, hogy minden támogatást meg fogunk vonni tőled, s miután teljesen megbízhatatlan vagy teljesen fölösleges, hogy költöd a rengeteg pénzt, sőt hogy előre is megmondjam nagykorúságod esetén gondnokság alá foglak helyeztetni s legpiszkosabb érvek felhozatalától sem fogok megijedni. Most újabb 1500 kor. adósság sül ki, mit Böhm úrtól vettél föl. Légy szíves add be te azt apának, mert én erre hajlandó nem vagyok. Kérlek postafordultával válaszolni. Szívélyesen üdvözöl, Leó!“
Ödön ehhez annyit fűzött hozzá, hogy „Sanyi nagyzolása kellemetlenkedik itt”. Leó csaknem húsz évvel volt idősebb Ödönnél,[68] és apahelyettesként gyámkodott felette. A Leó feladata volt a kellemetlen ügyeket elsimítani, és eltitkolni a szigorú öreg Schwarz, az apjuk előtt.[69]
November 7-én Márai is elmondta a saját verzióját az „üggyel” kapcsolatban:
„Kedves Ödön! Miután »kedves soraimat« megkaptad, engedd meg, hogy »f. hó 5.-éről kelt nb. leveledre válaszoljak«. Mit akartok tőlem? Hagyjatok engem békében. Semmiféle nyilatkozatot nem írok és általában nem értek semmit az egészből. – Ezzel nem azt mondom, hogy utánam az özönvíz – de tudtommal semmi olyan nem maradt utánam, amivel komolyan kellene törődnöm. Egy pár adósság, esetleg egy pár hazugság – hát aztán? […] Én a felelősséget magam felől – meglehet, önkényűleg – mostantól kezdem el dátumozni. Ha senki más, Te egyedül meg kell, hogy értsed ezt, Neked nem szabadutánam kiabálnod, s ha mindenki reklamál, röhög és üvöltöz, nem bánom, de egész Magyarországból és egész elmúlt életemből Te vagy az egyetlen, akit változatlanul át akarok menteni magamnak. […] Ha, mit tudom, könnyelműségből és elhiheted, szándékomon kívül, valami kellemetlenséget okoztam neked, bocsáss meg; – és tudd meg, hogy ezt a két szót az apámon kívül senki nem kapta még tőlem, csak Te. […] Újat egyelőre még nem kaptam magamtól – de igyekszem elfelejteni a régi magamat. Valami nagyon furcsa sejtés, dacos megenyhülés, szorongó öröm kezdődik bennem – összegezve, Ödönkém: az apám embert akart faragni belőlem – és, azt hiszem, én művész lettem. Változatlanul, a régi szeretettel ölellek, Sanyi.”[70]
Mindeközben Ödön levelet írt Márai anyjának, aki 1919. november 8-án válaszolt is neki:
„Kedves Mihályi! Levelét 6-án kézhez kaptam. Ámulással olvastam. Azt, igenis, tudtam, hogy Maga megnősült. Sanyi tényleg ezt mondta. De azt nem tudtam, távolról sem sejtettem, hogy én »kétségbeesve mesélem, hogy Maga megnősült és hogy Sanyit rögtön Magához vette házibarátnak«. […] Itt egyelőre még csak Sanyi hazudott, ami még érthető, hiszen újságíró. De ki akart még újságíró lenni? – Isten vele! Fogadja őszinte szerencsekívánataimat nőtlen állapota fölött, talán korai is lett volna még, mint Sanyinál egy »házibarát«-ság. Nemde? Sziv. üdvözlettel Grosschmidné”.[71]
Ödön erről a levélről nem tesz említést a Naplóban, viszont november 14-én megjegyzi, hogy: „Mostanra amint látszik házassági botrányom eltisztult, ugyan tudom, megmarad a köde, de köd ellen harcolni igazán kár, Don Quichote még sem leszek.” Majd másnap, november 15-én írja:
„Soha ennyi levelet nem kaptam, mint most, mindennap egy-kettőt, az emberek vetkőznek a soraik között, különösen Sanyi, aki bocsánatot kér tőlem, de nem őszintén. Nagyon furcsa ember szegény, kíváncsi vagyok, boldogul-e. Az absolut könnyelmű. Semmi energia, csupa vágy. Olyan, mint egy Rodin torzó, az egyik oldalon rafinált finomságok, a másik oldalon durva kő. Sokkal finomabb anyag, mint a kidolgozása. Márványlelke van egy impresszionista szobrász kidolgozásában. Képes lesz-e a fejét a falnak vágni, hogy újból elölről kezdje magát.”
A különös történet folytatódik, november 19-én Ödön ezt írta a Naplójába: „Ma írtam meg haza a legőszintébb levelem és tegnap egy kellemetlen csúnya stílusút kaptam Sanyitól. A Sanyi körül baj van, ha nem csalódom, nagyon furcsa véleményem lesz nemsokára jelleméről”. Majd barátjának írt válaszát bemásolja Naplójába:
,,Rendben van Márai Sándor, nézzünk tisztán a dolgok szeme közé. Ma hazulról azt a hírt kaptam, hogy te egy társaságban az ismert pletykán kívül még sok más aljasságot terjesztettél rólam, a tehetségemről, a pesti tartózkodásomról, tudom is én miről. Hát rendben van. Én úgy tudom, hogy valamelyes őszinteséggel még mindig tartozol nekem, feleld meg, mi a célod azzal, hogy a hátam mögött össze-vissza hazudol rólam mindenfélét, persze azután másoktól megtudom. […] Tudom kettő a világnézetünk, neked nevetséges, amit írok, nekem tragikus. […] megírtam haza, hogy nem hoztad el a télikabátom. Sőt azt is megtudtam, hogy a kofferemből a fehérneműm elvitted – eddig nem reflektáltam a dologra, de ne vidd odáig, hogy megtegyem. Nekem fáj ezeket a sorokat leírnom, te akartad így. Hát úgy van-e, hogy ravaszul ki akarod a barátságunk valami célra használni. Kételkednem kell benned, holott szeretlek. Az utolsó leveled hangja is megdöbbentett, hát ez a magadbaszállás útja? Dicsekszel azzal, hogy dolgozol, hogy művésznek érzed magad, hát még mindig csak ennyi az ambíciód, mikor akarsz már ember lenni? […] Válaszod várok ölel Ödön.”
Márai Sándor november 26-án küldte el utolsó levelét Ödönnek:
„Ezekután még csak azt nem tudom, Mihályi Ödön, hogy mit akarsz hát tőlem? Egy szép levelet akarsz, ami majd rendbehoz mindent? Nem írok neked szép levelet. Ne örülj. Nem kapsz tőlem mérges levelet se. Egyszerűen közölni akarom veled: A szép levelet a bátyádnak írtam meg ma – teljesen úgy, ahogy ezt egy régebbi leveledben tőlem kívántad. […] Tartozom magamnak s az utólsó öt évnek azzal, hogy ne zárjam itt le ezt a levelet s mielőtt pontot teszek, ideírjam a következőket: Mélyen meg vagyok döbbenve, s mégis nagyon nyugodt vagyok. Túlestünk rajta. Ezt én egy éve tudom, várom: csak nem terveztem ilyen korán. […] Én minden jót kívánok neked Sanyi. Még valami: a fehérneműd – szennyes, úgy tudom – a kofferedben van. Tehát csak, »reflektálj a dologra« bátran.”[72]
Márai tényleg írt egy levelet Schwarz Leónak is, amit ő – feltételezésem szerint – bizonyítékként elküldött Ödönnek, és így került ez is a hagyatékba, és onnan a Petőfi Irodalmi Múzeumba:
„Igen tisztelt Uram, […] 1., Az összes híreket, melyek Mihályiról vidéken forgalomban vannak, én hazudtam össze. Mindebből egy szó sem igaz. 2., Mihályi nőtlen. 3., Mihályi egy nagyszerű, tehetséges és kitűnő fiatalember, és én egy álnok barát vagyok. Fölkérem és fölhatalmazom Önt, igen tisztelt Schwarz úr, hogy ezt a levelemet bárhol, bárkinek, mint a föntebbi hírek cáfolatát, megmutassa. Az összes érdekeltek részéről ezért nekem kijáró jogos megvetést elfogadom. Még valami: Mihályi fölkért, hogy hozzam át a télikabátját Pestről Prágába. A kabát az úton elveszett – pontosabban nem is veszett el, hanem egy úron van Alsó-Ausztriában, akinek nem volt télikabátja. A kabát elvesztéséért tehát felelősséget vállalok, s kérem Önt, írja meg nekem a kárt, amit én legrövidebb időn belül – egy darab után kell itt pénzt kapnom – megküldök az Ön címére. Nagyon sajnálom, hogy Mihályi Ödön életében nekem szerep jutott. Ő is sajnálja. Tévedtem. Ő is tévedett. Ez a tévedés kiderült: remélem, hogy Mihályi nélkülem gyönyörűen fog sikerülni. Én neki ehhez tiszta szívből sok szerencsét kívánok. Bocsásson meg, hogy ilyesmivel háborgatom Márai-Grosschmid Sándor.”[73]
Valószínűleg ezzel mindenki lezárta az ügyet, a fiúk befejezettnek tekintették a barátságukat, az öt közös évet. December 2-án Mihályi gondolatban – „Ha Sanyinak írnék, így válaszolnék:” – még írt egy levelet Márainak, amit lejegyzett a Naplójában:
„Kedves Sanyi, te egy év óta tudtad már, hogy szétválnak az utaink – én nem akartam, én az én utamra akartalak csábítani – nem sikerült. Nagyon jól tudom mi van veled és fáj nekem is a sorsod. Most magadra hagylak és én írom meg a »szép levelet« és hosszú ideig nem írok neked – addig, míg kiteljesülsz és férfi leszel. Másképp akartad te is – úgy ismerlek – hiszen öt év, amit együtt éltünk át, megtanított engem tereád figyelni. Szeretlek, mert bátor vagy, szeretlek, mert én gyáva vagyok. Különben ezt te régebben tudod, mint én. De nekem a jó ember sorsa jutott és most már szívesen vállalom az osztályomat. Hidd el, nem lehet úgy, hogy össze nem ütköznénk. […] Szervusz”
Ezután még magának lejegyzett pár gondolatot: „Milyen furcsa, hogy befejeződött ez is. Öt év óta neveljük egymást, hozzuk egymásnak a szenzációinkat. Sok minden történt miatta és általa. Kell, hogy ő is kifaragja magát. Bűnös – mert nemtörődömje a világnak, egoista. Micsoda összeomlásokban fogja a zászlóit vinni. De író lesz és ezzel meg lesz elégedve, ünnepelt író lesz. És én pedig kis hivatalnok egy szurtos utcában. Pfuj.”
Itt és így fejezi be Naplójában barátságuk történetét Ödön. Fia, Mihályi Gábor szerint Márai Sándor provokálta, hogy fölrobbantsa ezt a barátságot, mert kényelmetlen volt számára Ödön szellemi gyámkodása, miközben az nagy hatással volt rá, műveltebb és olvasottabb volt Márainál.[74] Ödön nem tartotta sokra az újságíróskodást, anyagilag sem szorult rá. Irodalommal szeretett volna foglalkozni.
Márai Sándor 1934-ben, az Egy polgár vallomásaiban fejezi be barátságuk történetét: „Kivételesen érzékeny és hálás, tiszta jellemű fiú volt első barátom. Az ifjúság érzékeny szakaszán végigkísért ez a barátság; felnőtt fiatalemberek voltunk már, mikor elromlott, s akkor is én bontottam fel, terhes volt ez a kapcsolat is, egy napon brutálisan menekültem előle. De még később is, a »szakítás« után is ő volt az, aki kezét nyújtotta felém, s mindenesetre az egyetlen ember volt, aki – halála órájáig – hűséges maradt hozzám. Fiatalon halt meg, alig múlt harmincéves.”[75]
Megjelent: „Maradj izzó parázs“, Tanulmányok Márai Sándor életművéről, szerk. Kosztolánczy Tibor, Reichert Gábor, Szávai János, Bp., Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2020, 61–76.
[1] Márai Sándor, Füves könyv, Bp, Helikon, 2001, 46–47.
[2] Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Bp, Helikon, 2019, 220.
[3] Schwarz Ödön családi nevét a m. kir. belügyminiszter 1918. évi okt. 18-án kelt 23.521 sz. engedélyével „Mihályi” névre változtatta át. Forrás: Leckekönyv, Kassai Királyi Állami Jogakadémia, 1917/18-as év. Mihályi Ödön hagyatéka, melynek tulajdonosai Mihályi Gábor és Mihályi Péter. (A továbbiakban: Mihályi-hagyaték.)
[4] Mihályi-hagyaték.
[5] Mihályi Gábor, Két apa között: A magyar baloldal tragédiája (1899–1990), Pozsony, Kalligram, 2012, 20.
[6] Horváth Zoltán (1900–1967) publicista, irodalomtörténész — Mihályi Ödönné, szül. Spiegel Magda második férje — volt az adományozó 1963-ban.
[7] 54 darab küldeményről van szó: 43 levél, 4 levelező- és 5 képeslap, 1 távirat, 1 névjegykártya.
[8] 21 x 34 cm, fólió méretű füzet, félvászon kötés.
[9] Gyászjelentés (Mihályi-hagyaték).
[10] Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban BFL) Fond VIII. 27.b. 30. kötet.
[11] K: PIM V. 2293/179/21.
[12] Ötvös Anna, Márai Sándor írásai az 1915-ös kassai napilapokban = Médiatörténeti tanulmányok 2014, szerk. Klestenitz Tibor, Sz. Nagy Gábor, Bp., MTA BTK, 2015, 21–44., illetve Ötvös Anna, Mihályi Ödön indulása: Publicisztikai írásai a kassai lapokban az I. világháború idején = Széphalom: A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, 25. köt, szerk. Kováts Dániel, Sátoraljaújhely, 2015, 293–304.
[13] „Sajtó útján vagy írásban, a tanári karnak előleges jóváhagyása nélkül bármit is közzé tenni, szigorúan tiltatik” ( A kassai premontrei főgymnásium fegyelmi szabályai, Kassa, 1877, 3).
[14]K: PIM V. 2293/192.
[15] A gimnázium igazgatója az 1915–1916-os iskolai évben Szabó Adorján volt (A jászóvári premontrei kanonokok kassai főgimnáziumának értesítője az 1915–16-os iskolai évről, Kassa, 1916).
[16]Štátny archív v Košiciach (továbbiakban ŠA KE), Fond Hlavné gymnázium premonštrátov v Košiciach 1783–1919, č.šk.: 57., inv. č.: 568.
[17]ŠA KE, Fond Hlavné gymnázium premonštrátov v Košiciach 1783–1919, zápisnice, č.šk.: 13., inv. č.: 192, 193.
[18] Štátny archív v Prešove (továbbiakban ŠA PO), Fond Štátne gymnázium v Prešove 1786–1953, inv. č.: 21.
[19]K: PIM V. 2293/179/1.
[20] Mihályi Ödönt a családban egész életében Dönyinek, illetve Dönyikének szólították. Köszönöm az információt Mihályi Péternek.
[21] Márai, Egy polgár vallomásai, i. m., 224.
[22]Mihályi Gábor, Találkozás ifjú apámmal, Kalligram, 1999/7– 8, 17.
[23] ŠA KE, Fond Hlavné gymnázium premonštrátov v Košiciach 1783–1919, č. šk.: 57., inv. č.: 568.
[24] BFL Fond VIII. 87.b. 32. kötet.
[25] K: PIM V. 2293/179/36.
[26] K: PIM V. 2293/179/3.
[27] K: PIM V. 2293/166.
[28] K: PIM V. 2293/179/7.
[29] K: PIM V. 2293/179/9–10.
[30] ŠA PO,Fond Kolegiálne gymnázium 1852–1944, inv. č.: 534.
[31] K: PIM V. 2293/179/12.
[32] K: PIM V. 2293/179/27.
[33] K: PIM V. 2293/179/8.
[34] K: PIM V. 2293/165.
[35] A Mihályi-hagyatékban található egy kézzel kitöltött nyomtatvány a Magyar királyi kassai III. honvéd kerületi „A” tartalékos tiszti iskola pecsétjével ellátva, ami igazolja, hogy „Schvarcz Ödön” önkéntes 1917. április 18-án lépett szolgálatba, és 1917. szeptember 8-án fejezte be azt.
[36] ŠA PO, Fond Štátne gymnázium v Prešove 1786–1953, inv. č.: 65.
[37] K: PIM V. 2293/179/22.
[38] Márai, Egy Polgár vallomásai, i. m., 224.
[39] Valószínűleg szerzői kiadás, készült a Kassai Könyvnyomda és Lapkiadó R-T.-nél 1917-ben.
[40] Grosschmid Sándor neve megtalálható a Budapesti Tudományegyetem évkönyvében, az 1917/1918-as almanachban mind a jogi, mind a bölcsészhallgatók között szerepel az I. félévben: 1917/1918 I. jogász/bölcsész. Az információt Székely Hunornak, az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár levéltárosának köszönöm.
[41] Leckekönyv, Kassai Királyi Állami Jogakadémia. 1917. szeptember 5-én iratkozott be, és 1921. június 28-án fejezte be a tanulmányait (Mihályi-hagyaték).
[42] A Centrál Penzió címe Budapest, Rákóczi út 18. volt, amely több, Mihályi Ödönnek írott levelező- illetve képeslapon is olvasható.
[43] K: PIM V. 2293/179/16.
[44] Bálint Leó Mihályi Ödön unokatestvére volt az anyai, Fränkel ágról (Családi levelezés, Mihályi-hagyaték).
[45] PIM, Márai-hagyaték, jelzet nélkül.
[46] Nyomta a Kassai Könyvnyomda és Lapkiadó R-T., 1918.
[47] K: PIM V. 2293/179/45.
[48] K: PIM V. 2293/179/19., V. 2293/179/37., V. 2293/179/38., V. 2293/179/48., V. 2293/179/43., V. 2293/179/49.
[49] K: PIM V. 2293/179/20., V. 2293/179/6., V. 2293/179/23. – Virágvölgy ma Kvetnica, Szlovákia.
[50]K: PIM V. 2293/179/23.
[51] Márai, Egy polgár vallomásai, i. m., 225–226.
[52] Uo., 72.
[53] Uo., 491.
[54] A Mihályi család tulajdonában több Quittner-kép is található. Köszönöm az információt Mihályi Péternek.
[55] Márai Sándor, Mihályi Ödön, Prágai Magyar Hírlap, 1929. július 9., 4.
[56] Mészáros Tibor, Márai Sándor bibliográfia, Bp, Helikon – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2003, 165–166.
[57] Márai Sándor, Március, s. a. r. Kakuszi B. Péter, Szeged, Lazi, 2006.
[58] Márai Sándor, Napló 1919, Új Élet, 1919. október 12., 11–12. Lásd Fried István, Két epizód az ifjú Márai Sándor életéből = F. I., Márai Sándor titkai nyomában, Salgótarján, Mikszáth, 1993, 25–36.
[59] 2018 végén került Dr. Jáky Gyuláné Grosschmid Katalin (1904–1985) 1918-tól írott naplója a budapesti Darabanth Aukciósház árverésére. A tételt több héten át meg lehetett tekinteni, sajnos, a napló jelenlegi tulajdonosának kiléte ismeretlen.
[60] K: PIM V. 2293/179/17.
[61] Leckekönyv, Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem (Mihályi-hagyaték).
[62] K: PIM V. 2293/179/28.
[63] Košická moderna, Košice modernism, ed. Lena Lešková, Košice, Východoslovenská galéria, 2013.
[64] Az Uj Élet Ady matinéja, Kassai Hírlap, 1919. szeptember 30., 3. Lásd Ötvös Anna, Lola könyve, Bp, Helikon, 2017, 147–150.
[65] Meldungsbuch, Philosophische Fakultät deutschen Karl-Ferdinands-Universität zu Prag. – Ödön 1919. október 1-jén a 3. szemeszterre iratkozott be. A 9. szemesztert 1923. február 15-én fejezte be (Mihályi-hagyaték).
[66] K: PIM V. 2293/179/29.
[67] Mészáros, i. m., 166.
[68] Schwarz Leó 1880. szeptember 15-én született Somoson - ma: Drienov, Eperjesi járás, Szlovákia (Családi levelezés. Mihályi-hagyaték).
[69]Családi levelezés (Mihályi-hagyaték).
[70]K: PIM V. 2293/179/30.
[71]K: PIM V. 2293/170.
[72] K: PIM V. 2293/179/46.
[73] K: PIM V. 2293/171. – Mihályi Ödön valószínűleg 1920 januárjában ismerkedett meg Kassán egy baráti társaságban Spiegel Magdával (1902–1958), Dusikával, akit 1922. március 12-én feleségül vett (Spiegel Magda naplója, Mihályi-hagyaték; illetve Mihályi Péter információi).
[74] Mihályi, Találkozás ifjú apámmal…,i. m., 18–19.
[75] Márai, Egy polgár vallomásai, i. m., 220. – A Kassai Ujság Start! című beszámolója szerint (1929. július 2., 1–2) Mihályi Ödön 1929. június 30-án egy Tátra autó utasaként részt vett a Kassai Autóklub versenyén, amikor egy kanyarban az autójuk nekirohant egy kilométerkőnek, majd egy fának ütközve felborult, és maga alá temette az utasait, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Mihályi kórházba került, és Kassán július 2-án meghalt.