"Petőfi Sándor! Gatyába tácol." és így tovább:)
Mindenki ismeri. Mindenki szajkózta legkésőbb általános alsóban vagy éppen kiabálta, teli tüdőből, mert volt benne valami megfoghatatlan, közönségességében valami egyszerű, ami biszergethette az embert, hogy huncutságot követ el, kicsit tilosban jár.
Petőfi a XIX. század közepén szövegeivel, személyiségével kisajátott stílusokat, petőfissé tette őket, megteremtette A Költőt, megkerülehetetlen kiindulási, elrugaszkodási, viszonyítási pont lett minden utána következő, magyar nyelven alkotó művész számára.
Ez a sorozat abból indult ki, hogy a Petőfihez leginkább kapacsolódó közhelyeket - híres, magyar, forradalmár, költő - játékba vonja, egyértelműségüket elbizonytalanítsa, jelentési lehetősgeiket reflexívebbé tegye, s ezzel gazdagítsa. Vagyis Petőfit a költőt és az embert is viszonyulás tárgyává tegye. Leléptesse márvány talpazatáról az örökifjú kultusz-bronz szobrot, aki nem szűnő dianmizmussal általában örökkön emelt kézzel mutat valahova szinte parancsoló elszántsággal, hogy újra olvassuk szövegeit, hogy megismerjük, hogy elvesszünk művészetének rengetegében, hogy rácsodálkozhassunk személyisége ellentemondásosságára.
Ne (csak) tiszteljük, ismerjük és legyen róla véleményünk!