Petőfi! Petőfi everywhere!
Petőfi a kötelező tananyag, akitől már óvodás korunkban is legalább egy verset olvasunk és arra sem pontosan tudunk visszaemlékezni, mikor is találkoztunk először a nevével. Petőfi, A Költő. Petőfi, A Forradalmár. Hátározott névelő és caps lock mindenhol. De miért? Valóban olyan remekek a versei? Vagy esetleg a személyisége a titok nyitja? Mi teszi Petőfit Petőfivé? Persze a választ senki nem tudja, de ha elolvassátok Nemes Nagy Ágnes esszéjének részletét legalább két dolgoban biztosak lehettek: nem minden tökéletes (sőt!), amit Petőfi alkotott és érdemes őt olvasni (lehetőleg nagy mennyiségben), mert bosszantó a titka:)
"Nézzük most a részleteket. Hogyan csinálja meg a költő a tájleírást? És itt mindjárt súlyos zavarba esünk. Semmilyen versről nem lehet megállapítani, hogy voltaképpen miért jó, legfeljebb körülírni, közelítgetni lehet. Ennél a versnél pedig végképp csődöt mondunk. Mitől olyan remek ez, az isten szerelmére, mikor esztétikai merítőhálónk, legalább első merítésre, semmi érdemlegeset nem tud kifogni A Tiszából?! Az eszköztelenség netovábbja ez a vers, sőt egyes eszközei egyenesen kifogásolhatók. Megállapítja Gyulai Pál éppen úgy, mint Illyés Gyula – csak a legelső, valamint a legnagyobb hatású Petőfi-könyvet említve –, hogy költőnk hanyag rímelő; A Tisza ezt bőven bizonyítja. Itt található a híresen csúnya verssor is: Mely nyelv merne versenyezni véled?, amely a magyar e betűk pirulva emlegetett piramisa. Csapnivaló rímeken, hanyag sorokon, a magyar tízes laza ritmusán át megy, megy, lépdegél a vers előre, punktumosan, ráérősen elmesélgetve a látható-hallható környezetet, a tiszai tájat. Olyan punktumosan, hogy – bevallom – a vers engem gyerekkoromban egy festmény alkotására ihletett. Szépen, sorban lerajzoltam, amit olvastam: a folyót, a parton álló költőt, akit apró bajusszal és kecskeszakállal láttam el, kezébe papírtekercset adtam, hiszen az illik egy poétához, aztán odasikerítettem a fövenyszőnyeget, a rétet, az erdőt és a többit, ahogy következnek egymás után, a felhőket gyönyörű cukor-rózsaszínre mázoltam. Az egyetlen, amiben eltértem a leírástól, az a halak ábrázolata volt. Nem és nem bírtam lemondani a halakról, amint a Tiszában fickándoznak, jókora kövér halak, inkább bálnák, mint keszegek. Gyermeki alkotásomat jellemzőnek tartom. Nincs ember, nincs gyerek, aki azonnal, kétség nélküli világossággal maga előtt ne látná a vers helyszínét, részleteit és körpanorámáját egyaránt. Hja persze, a realizmus, mondjuk erre könnyedén. Ne siessünk annyira. Jósika Miklós, vagy mondjunk nagyobbat, Kemény Zsigmond táj-, alak-, helyzetleírásai talán nem realisták? Mégis ki az a sasszemű olvasó (ki az a gyerek), aki a tetőtől talpig részletesen ecsetelt, sisakforgójától kezdve így-úgy fűzött, csatolt, ilyen-olyan színű lábbelijéig halálpontosan elénk állított alakot látni bírná? A realizmushoz ugyanannyi (Kosztolányi szavával) boszorkányos varázslat szükségeltetik, mint a legszürrealistább vízióhoz. Petőfi rajza tehát megvesztegetően, szinte félrevezetően tiszta. Csakhogy azt nem olyan könnyű előállítani."
Nemes Nagy Ágnes
Petőfi Sándor: A TISZA
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a meznek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erd: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfell, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhk usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dics természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Kés éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsbl készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésembl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az rült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. Február