Sem a szabadságnak, sem a szerelemnek nem kedvező időket élünk, Petőfi Sándor! Szabadságunk időben és térben behatárolt, szerelmünkhöz hiányoznak az alkalmak. Mozgáslehetőségeink kínosan korlátozottak, találkozásainkat kontaktokká silányították a történések.
Sok mindenről beszélhetnék most neked, veled, sok mindenről beszélhetnék mellé! Ahogy olvastam, nem voltál túlzottan udvarias ember, én sem leszek tehát az, amikor azt mondom, könnyebb volt nektek akkor, azon az esős napon, amelyet máig emlegetünk, amelyet máig tisztelünk, és feltehetően mindaddig tisztelni is fogunk, amíg a magyar nyelvet beszélik ezen a tájon. Miért is volt könnyebb? Vagy csak vagdalkozom az utókor kisszerűsége mögé bújva? Talán, talán. Ti akkor felkeltetek valami ellen a szabadság nevében és a szabadságért, és méltó halált tudtatok halni érte, amikor annak eljött az ideje. Harcotok szabadságharc volt, halálotok hősi. Láttátok, meg tudtátok nevezni az ellenségeiteket, és csataterekre tudtatok menni ellenük, szemtől szembe velük.
Mi is harcolunk most, fiatalok és már nem fiatalok – de nem a szabadságért, hanem az életünkért. Nem nemesen, nem is gyáván, kényszeresen és sok tanácstalansággal a lelkünkben. Mi nem látjuk az ellenséget, aki jelen van, nem méltó harcban esünk el, ha elesünk, hanem ostobán és értelmetlenül. A járvánnyal szemben nincsenek eszméink, fegyvereinket nem mi tartjuk a kezünkben, hanem az orvosok, a nagyhatalmak és a politika. Kiszolgáltatottak vagyunk, nem csak a láthatatlan ellenségnek, hanem a helyettünk védekezőknek is.
Életünk nem emberi, hanem hatalmi játszmák függvényévé vált. Földrészek nem egyeznek földrészekkel, országok nem egyeznek országokkal, népek nem egyeznek népekkel, emberek nem egyeznek a népekben egymással. Iránytalan felháborodás és alaktalan félelem vesz körbe bennünket. Nem gyávábbak vagyunk talán nálatok, egykori márciusi ifjak, csak még inkább kiszolgáltatottak.
A nyomdákat – értsd a médiát ezen – már elfoglalták, és miért és kinek is foglalnánk el újra! A sajtó szabad, cenzúra régen nem létezik. Demokrácia van. A felelős minisztériumok Budapesten vannak. Az országgyűlés hetente összeül egy-egy kiadós – és többnyire értelmetlen – marakodásra. Egyenlőek vagyunk a törvény előtt polgári és vallási tekintetben is, de úgy tűnik fel számomra, többször élünk vissza a törvénnyel, mint élnénk vele. Nemzeti őrseregünk felállítva, korszerűsítve az észszerűség határáig, vagy még azon is túl. A mind több ránk háruló terheket közösen viseljük, ki többet, ki kevesebbet alapon. Az úrbéri viszonyokat formálisan megszüntettük, de a közjó szempontjából ezeket a gyakorlatban eltüntetni eddig nem sikerült. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján előírva van, de amint azt Orwell 66 évvel ezelőtt megírta, mindig vannak és lesznek egyenlőbbek. A Nemzeti Bank működik, hol rosszabbul, hol jobban, még nem mentünk tönkre. A külföldi katonákat elvitték tőlünk, a magyar katonákat akaratuk szerint viszik külföldre. Politikai foglyok tudomásom szerint nincsenek a börtöneinkben. Az a bizonyos unió, amit a tizenkettedik pontban kifejtetlenül követeltetek, viszont máig nem valósult meg, Trianon százegy évvel ezelőtt ezt végső pecséttel zárta le.
Szóval, rendben vagyunk, úgy-ahogy. Nem beszámoló vagy panaszfolyam akart lenni az előző válaszfelsorolás az akkori követeléseitekre. Csak jelzés: nem vagyunk túl jól. Akkor sem, ha megvalósult majdnem minden, amire ti vágytatok. Épülünk, ám közben leépülünk. Nem elsősorban a vírus miatt. Azt vagy legyőzzük, vagy ő győz le bennünket. Kiderül. Hanem, mert nem szeretjük egymást. Vagy nem jól szeretjük. Ember az embert, magyar a magyart. Még most sem, amikor van közös ellenség, amelynek egyetlen szándéka elpusztítani bennünket. A halál az ablakunk alatt kaszál, és mégis ádáz küzdelem zajlik pénzért, hatalomért – mintha mindegy is lenne, mibe kerül ez nekünk. Kinek is?
De talán hagyjuk, ünnepelnünk illik ilyenkor. Ám hogyan? Az utcák üresek, a boltok és intézmények bezártak, a rólad elnevezett intézményben, amelynek a kertjében üldögélek most, közönség nélkül zajlanak a rendezvények, ha annak lehet nevezni őket, a könyvtár, ahol olyan kellemes órákat tölthettünk emberibb időkben, szintén bezárt. Bezárt a világ, Petőfi Sándor, és te ezt aligha tudod most, így, elképzelni. Közben dúl a harc, megállás nélkül folyik a küzdelem; de csak részben a vírus ellen. Meghasonlott önmagával a társadalom, és akik ezt a meghasonlást okozták, küzdenek most – a vírusvédelem gátlástalan felhasználásával is – egymással.
Olyan jó lenne a Pilvaxban emlékezve leülni együtt – ha megvan még, és nem nyílt a helyében egy gyorsétterem –, de nyilván be van mostanság zárva az is.
Szomorú vagyok. Szomorú napok ezek. Sokat gondolok rád. A közelmúltban a kezembe került a 102 évet élt Fadgyas Bálint honvédfőhadnagy visszaemlékezése, aki halála előtt így beszél az utolsó óráidról: a még élő Petőfit bevitték Székelykeresztúrra és ott Lázár Márton vendéglős istállójában a jászolba fektették a sebesültet, aki azonban ott a jászolban reggelre meghalt… végül egy fa alá gödröt ástunk, a holtestet koporsóba tettük s a koporsó fedelén szögekkel kivertük ezt a nevet: Petőfi Sándor. Igaz, nem igaz, tömegsír vagy csak egy jeltelen hant Székelykeresztúron, egy fa alatt, ki dönti el már ezt!
Ami engem megragadott és foglalkoztat, a kikerülhetetlen párhuzam: Ő jászolba született, Te pedig jászolban haltál meg. Ez a jászol talán a kiválasztottak sorsa.
És lásd, a mai időkben hiába idézném ide Utassy József emlékezetes sorait, aki egy más korban, más okból szólított meg: Talpra, Petőfi. Sírodat rázom. Szólj még egyszer… de nem folytatom, mert tényleg nem tudom, miről is kellene most szólnod. Ha lehet, érdemes ma beszélni valamiről is.
Zalán Tibor
2021. március 15.
A beszédről készült felvétel az alábbi képre kattintva megtekinthető.
