„tanácsokat nem fogadhatok el”

 

 

 

 

 

Kosztolánczy Tibor – Nemeskéri Erika

„tanácsokat nem fogadhatok el”

Márai Sándor Nyugat-szerkesztőknek írt 1924-es levelének tágabb kontextusa[1]

 

 

Rónay László irodalomtörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum 1971-es, a Nyugat folyóiratra emlékező kiállításához kapcsolódva rendezte sajtó alá a Vallomások a Nyugatról című kötetet. Márai Sándortól a felkérésre a következő válasz érkezett:

 

Salerno, 1971. január 25.

Kedves Öcsém,

 

leveled megkaptam. Sajnálom, de kívánságod nem tudom teljesíteni, mert *én soha nem voltam munkatársa a „Nyugat”-folyóiratnak. Olvasója voltam, nagyrabecsültem a folyóiratot, tiszteltem sok kiváló munkatársát, – de soha nem adtam kéziratot ennek [a] lapnak. Úgy tudom, egyik rádióelőadásomat – Jules Renard naplójáról – elkérte és közölte a szerkesztő. Ez volt minden.*

Édesapádat barátsággal köszöntöm, Neked minden jót kíván:

Márai Sándor

P. S. A kívánt bibliográfiai adatokat itt küldöm.[2]

 

Rónay László és Márai kapcsolatfelvételére a Rómában élő Szőnyi Zsuzsa közreműködésével került sor, Márai az ügyről neki is beszámolt:

 

Rónay György fiától levelet kaptam (ellentétben a Maga levelével, amely ezt bekonferálta és amely nem jött meg, ez ideérkezett) – azt kérdi, [!] valamilyen tervezett hazai kiállítás alkalmából írjam meg emlékeimet a „Nyugat” folyóiratról, amelynek „buzgó munkatársa voltam”. Az igazság, hogy én soha egyetlenegyszer sem írtam a Nyugatba, – a folyóiratot persze én is nagyrabecsültem, munkatársai között voltak, akiket tiszteltem, de a szerkesztés szempontjai arrogánsan eklektikusak voltak, ezért soha nem adtam ennek a folyóiratnak kéziratot. Ezt megírtam Rónay fiának, remélem, ezzel beéri.[3]

 

Márai 1935-ös Renard-esszéje valójában utolsó Nyugat-publikációja volt; egy 1919-ben közreadott emlékezés és egy 1934-es esszé mellett ez utóbbi évben kapott helyet a folyóiratban az Egy polgár vallomásai első fejezete három folytatásban.[4]

Márai még a Rónay Lászlónak és Szőnyi Zsuzsának ugyanazon napon írt levelekben is különbözőképpen nyilatkozott a Nyugattal való kapcsolatáról, és hasonló ellentmondások jellemzik a naplófeljegyzéseit. 1967 januárjában Gellért Oszkár Egy író élete című könyvét[5] olvasva – többek között – a következőket rögzítette: „Gellért könyve rosszhiszemű. És amíg lapozom, megértem, miért nem írtam a Nyugatba (sokszor kértek, 1941-ben adtam is egy vagy két kéziratot, de azelőtt soha), miért idegenkedtem attól, hogy együtt énekeljek ezzel a nagy együttessel.” Az okok erősen kimódoltnak tűnnek: Márai szerint a Nyugat egyfelől a nagy tehetségek „otthona” volt, de ugyanakkor „ürügy is volt arra, hogy másod- és harmadrendű, -rangú tehetségeket becsempésszen a »liberális, progresszív« Gellért Oszkár az irodalomba; és ezek a másodrangú csillagok a nagy Állócsillagok fényében egy ideig ragyogtak, de aztán teljesen elhalványodtak…”[6]

1969 áprilisában Fenyő Miksa kritikáját[7] olvasva Napló (1958–1967) című könyvéről Márai még sarkosabban fogalmazott. Nem a bírálat megállapításaira reflektált, hanem kritikusának megbízhatóságát vonta kétségbe:

 

Fenyő Miksa 91 éves, és ez az élettani fenomén csakugyan rendkívüli. A valótlanságok között, melyekkel teletömi cikkét, az egyik: Ignotus „vezette be” írásaimat a Nyugathoz, amelynek egyik „megbecsült munkatársa voltam”, és ő, Fenyő Miksa (aki kéretlenül csetlett-botlott a nagyhírű és kitűnő folyóirat körül) mindig „örült, hogy találkozhatott velem” a Nyugat munkatársainak körében, a Bristol szállodában… Mindebből egy szó sem igaz. Ignotus nem „vezetett be” a Nyugathoz, már csak azért sem, mert soha, egyetlen szót sem írtam ebbe a folyóiratba – valahogy nem volt kedvemre való oda írni; Osvát, aztán Babits és köre túlságosan ezoterikus volt. És egyetlenegyszer sem vettem részt a Nyugat találkozóin, sem a Bristolban, sem másutt. És hosszú pesti ottélésem idején egyetlenegyszer sem találkoztam Fenyő Miksával. Ez így igaz.[8]

 

S ha ez így igaz (volna), akkor Márai csak az emigrációban ismerkedhetett meg Fenyő Miksával. Egyik találkozásuk 1952 januárjában, Rómában esett meg, és naplójukban mindketten megörökítik. Márai a régebbi ismeretségről nem szól,[9] Fenyő a Bristol-beli találkozások hangulatát idézi meg, de az ő szövege alapján sem állítható bizonyosan, hogy Márai megjelent volna ezeken a találkozókon.[10]

 

 

*

 

A gimnazista Márai Sándor 1915 decemberében tíz verset küldött Osvát Ernőnek (közülük egy sem kapott helyet a Nyugatban), levelében ragaszkodását is kinyilvánította:

 

Önök az egyetlen lap és egyetlen irány, amiben még bízom s azt hiszem, hogy nekünk, – nem akarom ezt az ütésektől fáradt szót használni: modernek, – kikhez csekélységem is bátorkodik magát odatartozónak vélni, meglehet, reménytelenül, – nekünk talán valami kis összetartozandóságunk is van, valahogy jó fogni az egymás kezét, simogatni.[11]

 

Márai Osvátnak szóló 1918. április 2-i levele arról tanúskodik, hogy időközben személyesen is megismerkedtek.[12] A háború idejére tehető az a találkozás is, amelyre Márai Osvát-nekrológjában emlékezett. Eszerint Osvát elhatározta, hogy valamilyen ügyben segíteni fog Márainak, és a találkozó időpontját reggel hét órára jelölte meg. Márai fél órát késett:

 

a nálam sokkal idősebb ember ott fagyoskodott egy félórát a villamosmegállónál, várt rendületlenül, kopott kabátjában, kezein lyukas fekete cérnakesztyűk, szemrehányás nélkül, s ahogy végtelen tapintattal iparkodott zavart mentegetőzésemre kifogást találni, a lomha villamosjáratot okolta, nem az én neveletlen késésemet.[13]

 

Márait 1918-ban apja egykori iskolatársa, Buza Barna újságíró, a Károlyi- és Berinkey-kormány későbbi minisztere vitte be újságírótanoncnak a Magyarország napilaphoz.[14] Márai 1919-ben, a proletárdiktatúra alatt is újságíróként dolgozott, többek között Babits Mihály bölcsészkari előadásairól tudósított,[15] a Nyugatban újságíró-mentoráról, az 1918 októberében elhunyt Török Gyuláról szóló visszaemlékezésével debütált az 1919. június 16. – július 1-jei (a betiltás előtti utolsó) számban.[16] Saját emlékei szerint 1919 júliusában Alsókéked-fürdőnél egy embercsempész átszöktette a határon, így jutott el a cseh megszállás alatt lévő Kassára, ott érte a proletárdiktatúra bukásának híre.[17] 1919 őszén Németországba utazott, és a Lipcsei Egyetemhez tartozó újságíró-iskola, az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett.

Nagy Lajosnak küldött 1920. februári levele egyfajta visszatekintő számvetésként hat:

 

Most kezdek nyugodtabb lenni; nem, [!] most már minden elintézettebb és nyugodt körülöttem. Fegyverszünet az apámmal. Ad nekem három évet Németországban – az ára egy filozófiai doktorátus. Legyen. Valami rossz érzés fog el, ha ezt a féligsikerült vegetativ gondtalanságomat megzavarja a magára, magukra emlékezés. Hogy él? Sokat szenved ugye, mások miatt is. Mi becsületes emberek voltunk (becsület alatt emberi s nem társadalmi becsületet értek) megtettük a magunkét, amennyiben erőnkben állott. De sok volt közöttünk a becstelen és hivatatlan – s ez a bűnünk, hogy tűrtük őket. Én most sokat emlékezem és gondolkozom. Keveset olvasok. Iszonyú hibák történtek. Lusták és léhák voltunk, a magunk legközelebbi dolgaival szemben is. Minden hiába: pesti emberek Pesten pestet játszottak.[18]

 

1920-ban keveset publikált – főként kassai lapoknak és a Drache című német újságnak írt. Első német nyelvű próbálkozásairól szólva Márai az Egy polgár vallomásaiban a regényesített felismerésre helyezi a hangsúlyt, miszerint ő valamiképpen ösztönösen már tudott németül írni. A ködösítő-misztikus mozzanatok Márainál sokszor elfedik a pontosabb indoklást, azonban a lipcsei évről szóló beszámoló plasztikusan jeleníti meg azt a nyughatatlan lélekállapotot, amelyben az újságírás egy fiatalembert elszólít az egyetemről.[19] Ugyanakkor Márai nem érezte magát otthon a német nyelvben, kétségeiről Sándor Imrének a következőképpen számolt be:

 

Csak magyarul tudunk írni – nézze, nekem most jött és jönni fog dolgom a Jugendben, Simplicissimusban, Dracheban, Tagebuchban, apró feuilleton-ok itteni lapokban, amolyan 50 Mk-ás csodák. A technikája az, hogy megírom németül, s van egy tűrhetően intelligens Typp-mamsellem,[20] aki németre lekopogtatja. Egyelőre a dolgaim azzal hatnak, (mint a Jugend szerkesztője írta) „ich bitte Sie, mein Herr, möglichst in gebrochenem Deutsch zu schreiben, denn der Reiz Ihrer Arbeit besteht darin, das[s] es von einem Ausländer herrührt ist, der des Deutschen |:nicht:| vollkommen mächtig ist.”[21] Szóval Jancsi gazda Bécsben; holott én kifogástalanul beszélek s nyelvtanilag hiba nélkül írok németül – sőt gondolkozom németül – van bizonyos irodalmilag összelopott német szókincsem, de hol van ez attól, hogy ritmust tudjak adni egy prózának, az a tudattalan, belső ökonómiája a szavaknak, ami engem hoz ki abból, amit írok – szóval az az eredendő stílus, amit a nyelv átörököltsége maga ad – de amit máskép[p]en, mint átöröklés útján nem is lehet megszerezni. Igaz, az csak a, b, c – de hogy írjon az, aki az abc-t nem tudja?

Kezdek letenni arról a reményről, hogy valaha német író legyen belőlem.”[22]

 

Márai 1920 nyarán Frankfurtba költözött, közben „a »drága heidelbergai dombok«-ról” küldött üdvözletet Babits Mihálynak.[23] 1920 augusztusában Füst Milánnak panaszkodott elszigeteltségéről és az otthoni kollégák vele szembeni közönyéről – és már újólag kapcsolatot keresett a Nyugattal:

 

Légy olyan jó, s írd meg, él-e a Nyugat, ki szerkeszti s Neked közöd van-e hozzá? Ha él, s ha Neked közöd van hozzá, úgy küldenék Neked egy kéziratot – mert tisztelem-becsülöm a Nyugatot, de kötelességem a kéziratommal szemben, hogy csak olyan ember kritikájára bocsássam, akinek a kritikáját vállalom is. A tiédet vállalnám. […] Kérlek, ha látod Osvát urat, add át neki üdvözleteimet.

 

Ugyanebből a levélből tudható, hogy Márai 1919 őszén Földi Mihálynak – a Nyugat akkori segédszerkesztőjének – is küldött figyelőket, de választ nem kapott.[24] Márai 1920. szeptember 13-án sietősen írt Füstnek, üzenetéből megtudhatjuk, hogy időközben két kéziratot postázott „Osváth úrnak”, de a Füstnek ígért írás még várat magára.[25]

Az előbbi két kézirat további sorsáról nincs tudomásunk, de Márai 1920. november 2-i levele szerint kudarccal végződött a Nyugatnak szánt és Füsthöz eljuttatott novella ügye is:

 

Őszintén köszönöm soraidat – s véleményed alapos mérlegelése után be kell látnom, hogy a novella csakugyan rossz – nem abban az értelemben ugyan, ahogy Te kifogásolod – de rossz, mert nem tudta elhitetni veled, hogy minden sora, még az is, amit Te hiányainak sorolsz fel: szándékos és tudatos. Ezt utólag persze nem lehet magyarázni – s ezért rossz; mert olvasás közben nem nyilvánul meg belőle, hogy e zsúfolt, s irodalmilag (ez a bökkenő) céltalan kuszaság, e befejezetlenség, e kínos humor (amit Te cinizmusnak láttál) nem egy írónak, hanem egy embernek az összeesése (ez esetben irodalmi eszközökkel, egy novellán keresztül) a dolgok elemi értelmetlensége, az élet indokolatlansága előtt; ahogy megérintjük néha egy indulatsikolyban az életünk értelmét (irodalmilag) úgy, mint egymás mellé fűzött, megkomponált mondatokkal, egy irodalmi társasjáték szabályai szerint, nem tudnék soha. Rossz a novella, mert, mint látszik, nem ötlik fel a végén a kérdés: de hát mi ez, ennek nincs se füle, se farka? ez a könyvekből és emlékekből kiszakított és egymáshoz kent tohuwabohu? nyilván valami mást akarhatott hát vele, mint egy novellát írni, aminek eleje van és vége s a közepén szép lendületesen történik valami megható vagy mulattató irodalmi csinosság.

Én ezt az írást hat hónapig írtam; ugyanannyiszor átírtam; hidd el, egy és-betűcske [!] nincs benne, amit ne szándékosan hagytam volna a helyén. Mindezzel érvelni persze nem lehet s én belenyugszom a véleményedbe, hogy a novella rossz.

 

Kézirat hiányában nehéz kikövetkeztetnünk, hogy Füst miért ítélte „rossz”-nak az írást, azonban Márai magyarázata rávilágít arra a poétikai problémára, amely a Nyugatnak 1924-ben küldött vers visszautasításában is közrejátszhatott. Márai a húszas évek elején az expresszionizmus hatása alatt állt, s nem lehetetlen, hogy a zilált novellát azért szerette volna a Nyugathoz eljuttatni, mert azt gondolta, hogy a szerkesztők nyitottak az efféle kísérletekre. 1920 novemberében Márai még eltávolító egykedvűséggel kisebbítette a kudarc jelentőségét:

 

Abbahagyni? Látod, ez az, ahol Flaubert-et és Füst Milánt nem fogom tudni megérteni soha: hogy ti az írást legalább olyan fontos ténynek tartjátok, mint az életet. Te is! Te is! Én nem értem ezt. Az ember ír, ha ép[p]en erre van szándéka, mint ahogy eszik, alszik, nőkkel foglalkozik v. zenét hallgat. Önbizalom? Az élet egy parancsoló szükség, amit el kell viselnem; az írás, amit lehet csinálni jól vagy rosszul, minden esetben legföllebb egy rendkívül nemes időtöltés, s egészen biztos az, hogy egy jó ember existenciája fontosabb, értékesebb, mélyebb a közösség szempontjából, mint egy tehetséges íróé. – Én valószínűleg nem fogom abbahagyni, mert mögöttem 6 év háború s 2 év forradalom esik a fiatalságomra, s idegekkel, egészséggel és kedéllyel annyira készen vagyok, hogy az írás az egyetlen narkotikum, ami egyik napból átlök a másikba.[26]

 

 

*

 

Márai 1924 tavaszán Charles-Louis Philippe (1874–1909) francia íróról figyelőt küldött a Nyugatnak – a levélhez egy saját verset is mellékelt (a kapcsolatfelvételt illetően közvetett biztatásnak vélhette, hogy Szabó Lőrinc Öt új verseskönyvről című Nyugat-kritikájában elismerően nyilatkozott az ő Emberi hang című 1921-es kötetéről).[27] A kéziratokra azonban a folyóirat nem tartott igényt, és erről a szerzőt néhány szavas magyarázat kíséretében értesítették. Márai Sándor Gellért Oszkárnak és Osvát Ernőnek címzett válasza,[28] amelyet alább teljes terjedelemben közlünk, több mint egy fiatalember kifakadása. Nemcsak a hangneme célzottan bántó, a benne rejlő üzenet is átgondolt, és túlnő a dolog jelentőségén.

 

Páris, június 28. 1924

[Párizs, 1924. június 28.]

 

Igen tisztelt Uraim,

 

levelüket megkaptam. Akármilyen kényszeredett-kelletlenül is, de kénytelen vagyok válaszolni reá, mert más esetben kiteszem magam a veszélynek, hogy hallgatásomat érzékenykedésre [!] magyarázhatják. A kritikával szemben, amit Önök szívesek voltak rajtam gyakorolni, csak a dilettáns érzékeny, ami én nem vagyok. Viszont van itt valami más, ami nekem nagyon fontos, s engedjék megragadnom az alkalmat, hogy ebből az apropos[-]ból el is mondjam Önöknek.

Mindenekelőtt: a levelük, már megbocsássanak, nagyképű, vállveregető és minden szavában pesti. Ezt magyarázom magamnak azzal, hogy Önök, mint valami irodalmi legfőbb ítélőtábla, abban a szerkesztői munkában, amit évtizedek óta végeznek a Nyugat körül, reászoktak egy állandó siheder-nevelő hangra válaszaikban, amire ott bizonyára szükség is van. A magam esetében egy kissé megütődtem rajta. Én e kéziratokkal szemben nem kritikát kértem Önöktől, hanem egyszerűen elébeterjesztettem egy irodalmi folyóiratnak egy rövid prózaírást és egy verset, s mi sem természetesebb, minthogy az illető folyóirat szerkesztői válaszukban közlésre elfogadják, vagy mint nekik nem megfelelőt, elutasítják az elébök terjesztett kéziratot. Ez ellen nem lenne semmi kifogásom; Önök tovább mennek s kritikát gyakorolnak egy író munkájával szemben két sorban olyan hangon, ahogy ez vidéki lapok szerkesztői üzeneteiben szokásos. A legnagyobb megütközéssel kérdezem magamtól, mi ez a hang és mivel igazolja magát? Én huszonhatéves vagyok,[29] tehát elég fiatal ember, de nem elég fiatal ah[h]oz, hogy hat esztendei keserves és lelkiismeretes írói munka után ne tudjam, mit tudok és mit nem, s fejlődésem mai keretén belül mi érett és befejezett bennem és mi nem. Önök versemet érdekesnek, de „hányaveti” hangon megírottnak találják – s én kérdem magamat, nem-e az Önök megállapítása hányaveti, mikor egy író versével szemben nem hajlandók annak mérlegelésére, hogy ha valami abban a versben „hányaveti”, úgy az bizonyára az akar lenni, tudatos és, egy belső forma öltönyének cifrázatára, szándékosan hányaveti. Az én verseim „hányavetiek” azért, mert irtóznak a nagyképűségtől, mert |:irtóznak:| a szép és komoly szavaktól,[30] amiket a magyar irodalom az utóbbi esztendőkben|:,:| egy kicsit az Önök mentorsága mellett, undorítóan és banálisan kihasznált, s Ady óta egy egész generáció úgy járt Önöknél a „szép és komoly” szavakra, olyan szemérem, ökonomia, felelősségérzet nélkül, mintha kurvákra járna s örömét lelte rajtuk. Ez egészen külön fejezete a magyar irodalomnak, ez a szépenírás, amit Önök tenyésztettek s az írócsemeték elvesztették a legelemibb szüzességet a szavak szemérmével szemben. A véletlen úgy hozta, hogy levelükkel egyidőben került kezembe a Nyugat utolsó két évfolyama, amit látni nem volt szerencsém. Átolvastam és elképedve ültem utána; konstatáltam benne a régi Móriczot, s egyebekben azt, hogy Magyarország talán az egyetlen ország az írástudó világon, beleértve az egyébként nagyon tehetséges Libériát is, ahol még nem tudják az írók, hogy a háború után se úgy|:,:| se ugyanarról nem lehet írni, mint ezt a háború előtt lehetett; hogy a „magyar líra csodálatos hegedűje még egyre szól”[31] ugyan, de inkább hegedű már csak, mint élő líra, s hogy a Nyugat talán |:az:| egyetlen európai folyóirat, amelyik fiatal emberekkel még mindig literaturát tenyésztet, a szó legavasabb papirosértelmében; [!] s hogy ez a literatura a maga irodalmi horizontján belül még arra sem látszik rezonálni, hogy a világon háború is volt, sőt orosz forradalom is volt, s hogy az élő emberiség egy új világképbe fordult, tudatosan vagy tudatlanul egy új életért dolgozik, aminek szociális felelősségérzete van, s hogy az emberi világ szellemi és testi élete[32] forradalmi stádiumban van; s az íróknak, a csürhe emberiség pásztorainak, nem a felhőket nézni a dolga most, hanem tilinkójával, ha már ilyen lírikus a kedve, ezt a csürhét olyan mezőkre terelni, ahol el bír legelni egymás mellett, van mit legelnie és békében él. Mindez az én nézetem, mert a világ így érezteti magát velem és sokak nézete, akikkel a világ így éreztette magát; s én egészen komikusnak tűnök föl magam előtt, mikor ezeket írom s utána az Önök Pápájának egypár őszintétlenül egyszerű verse után nyílt leveleit olvasom, melyekben fontosnak és nyilvánosság előtt elpanaszolásra érdemesnek tartja a tényt, hogy a fiatal írók nem köszönnek neki elég mélyen az utcán vagy tudomisén mit még.[33] Minderről szólni kell és jogom van szólni, mert a Nyugat nem egy magáncég, ami háziszerzőivel házipublikuma részére azt írat, amit akar, hanem egy kis ország magyarnyelvű szellemiségének egyetlen fóruma, ahová igenis minden generáció kényszerűen beállít a maga mondanivalójával, ha azt elmondásra érettnek tartja, még akkor is, ha „hányaveti” hangon tartja szükségesnek a dolgait elmondani. Ezért voltam bátor én közeledni a Nyugathoz, s ezért érzem valami csöndes megdöbbenéssel, de egyre erősebben, hogy nincsen visszaút, s egy félbarbár ország idegenbeszakadt és felelősséggel élni és dolgozni akaró fia, aki vagyok, hat esztendei távollét után[34] úgy hallom a magyar híreket, azzal a furcsa iránti [!] érdeklődéssel, ahogy külföldi lapokban Tibet érdekességeiről olvasni szoktam. A tragikus ebben az a fizikai tény, hogy se a testi, se a lelki bőréből ki nem bújhat az ember, s marad, minden csodálkozáson, időn és távolságon túl, aki nem szeret lenni, magyar. S ezért még csak felelősségre sem lehet vonni senkit.

Mindezt meg kellett egyszer írnom, s most abból az alkalomból írom, mert nekem van igazam s nem Önöknek, az én hányaveti, nem-szobatiszta versemnek, ami a maga szerénységében is forradalmi vers, van igaza, s nem az Önök kritikájának; ezt jogom van megírni, mert kész író vagyok s legalább olyan jól tudom, mi jó és nemjó [!] az irodalom, a magam s a mások irodalma körül, mint akárki Önök közül; tanácsokat nem fogadhatok el, nem én, hanem bennem az a generáció, amelyik legalább olyan pontosan tudja a kötelességét, mint Önök tudták egyszer a magukét. Én nem fogok többé a Nyugatnak sem „komoly” verset, sem mást küldeni, nem ép[p]en holmi sértődöttségből, hanem, mert a levelük nyomán egészen nyugodtan éreztem meg a törvényt, ami él és kihat örökké, hogy Önök voltak és én vagyok. Úgylátszik, ez ellen soha nem lehetett, ma sem lehet tenni. S az a generáció, ami az enyém, s aminek megvan a maga lírája (és ez távolról sem az a líra, amit Önök forradalmi líra címén és Walt Whitman-hatások alatt szoktak elkönyvelni, s ami bizony „mély és komoly”) ez a generáció egy térbeli kényszerűség folytán kopogtatott és kopogtatni fog Önöknél s aztán tovább fog menni, mert nem adhatnak a számára helyet.

Nincs igazuk; s kitéve magam a veszélynek, aminek, ugye, a levél során már jóságosan [!] kitettem magam, hogy jó adag önérzetet konstatálnak rajtam, folytatom tovább még, hogy nincs igazuk az érvekkel, amikkel Figyelőmet refüsálták.[35] A Nouvelle Revue[-]t Magyarországon, mint ezt egy rövid telefonkérdezéssel az éditeur[-]től minden pillanatban megtudhatom, legföllebb ha száz ember olvassa (biztos, hogy ennyi se)[.] S Philippe[-]ről a magyar publikum nem tud sokkal többet, minthogy Bübü címen írt a szifiliszről egy disznó könyvet.[36] (Kérdezzen meg kérem, a Nyugat Philippe-tanulmánya dacára, gyorsan egy orvost, egy curiai bírót, vagy egy újságírót, amennyiben ezeket szellemi lényeknek lehet tekinteni, hogy hallották-e csak valaha is nevét?) Az én írásom nem Philippe-„tanulmány” volt, hanem egy megírott éspedig jólmegírott apró Figyelő az én észrevételeimről Philippe körül, abból az alkalomból, hogy most Párisban élek s ez az író az eszembe jutott; Philippe[-]ről igenis elmondja a legfontosabbat, s önmagában véve – ez a fontos az egész körül – a kis írás megáll. Önök újságíróktól és kabaréíróktól (Harsányi Zsolt, Szenes Béla) hoztak írásokat;[37] ezzel persze nem tudok feleselni.

Minden jót, Uraim, azzal a csöndes izgalommal és szomorúsággal búcsúzom Önöktől, ahogy a fiú elhagyja a szülei házát, ahol felnőtt ugyan – s ezért hálás – de ahol nincs helye többé; ép[p]en azért, mert felnőtt.

Változatlan tisztelettel, ebben az értelemben:

Márai Sándor

 

[Címzés a csonka borítékon:]

Nagyságos

Gellért Oszkár és Osváth Ernő uraknak.

BUDAPEST

Hongrie

Vilmos császár út 51.

 

[Feladói cím:]

Exp. S. Márai, Paris (I) 5, rue Cambon

 

[Gellért Oszkár ceruzaírásos megjegyzései a borítékon:]

Márai

1924

[rektó]

 

K. u. –

ha kéziratokat visszaküldünk, indokolni szoktuk, hogy miért nem <. . . . . .> közöljük azokat. Látom, hogy indokolásunk ezúttal nem volt szerencsés; |:akárhogy is volt:| azt, hogy bántóan hatott, <. . . . . . . . őszintén> |: nagyon:| sajnáljuk.

Üdvözlettel

[a Márainak küldött válaszlevél piszkozata a verzón]

 

Ezzel próbáltam kibékíteni Márait Osvát levele után!

[későbbi megjegyzés a verzón]

 

 

*

 

Márai a húszas évek első felében itthoni ismerősei előtt komoly, beérkezett írónak festette le magát, noha igazából még csak írói kísérleteket tudott felmutatni. Mindazonáltal ezeknek a kísérleteknek olyan, nemzetközi hírnévvel rendelkező orgánumok is helyet adtak, amelyek magyarországi szerzők munkáira ritkábban reflektáltak. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy Márai az általa „meghódított” fórumok közül a legtekintélyesebbnek minősülő Frankfurter Zeitungban gyakrabban csak 1924 második félévétől publikált,[38] viszont a budapesti Ujságnak éppen 1924 májusában lett munkatársa. Mindemellett Németországban, majd Párizsban is önálló egzisztenciát teremtett – abban a városban, ahol írótársai jobbára csak állami ösztöndíjakkal vagy turistaként jártak. Unikális nyugati művésszé vált. A Nyugattól érkező visszautasító levél – amelyről csak annyi tudható bizonyosan, hogy abban versét „hányaveti”-nek minősítették – elbizonytalaníthatta Márait az általa kidolgozott szerepben, és a sértésekkel saját önbecsülését állította helyre.

Márai az 1924-es „leszámolás” után Osvát életében már nem publikált a Nyugatban, azonban Mihályi Ödönnének írt 1929–1930-as levelei arról tanúskodnak, hogy például 1929-ben Osváttal munkakapcsolatba került. A könyvet, amellyel kamaszkori barátjának, az 1929 nyarán autóbalesetben elhunyt Mihályi Ödönnek állított emléket, Márai a Nyugat emblémájával kívánta közreadni, és Osvát ezt engedélyezte is. Azonban az Osvát halála utáni új szerkesztőségi felállással szemben Márai a sajtóban Ignotus „igazságát” kezdte hangoztatni (Ignotust 1921-ben Berlinben már személyesen ismerte).[39] Ignotus nevének levételét a Nyugat címlapjáról – többek között – akként interpretálta, mintha az Babits Mihály és Móricz Zsigmond részéről „az akadémizmus, a Kisfaludy Társaság, a hivatalosság, az aktuális rezsim békejobbja felé” való közeledés újabb jele lenne.[40]

Márai ekként tájékoztatta Mihályi Ödönnét (a költő özvegyét) a megváltozott helyzetről:

 

A Nyugat mostani gazdáival, Babits-al és Móricz-al a lehető legrosszabb viszonyban vagyok, minden lehetséges alkalommal támadom őket hetek óta, s támadni is fogom, amíg ez a fajta Nyugat létezik. Ilyen körülmények között nem mehetek hozzájuk, emlékeztetni őket Osváth ígéretére, egyáltalán nem kérhetek tőlük semmit.[41]

 

A Pantheon által megjelentetett könyvben végül Márai mellett Ignotus és Lesznai Anna emlékeztek az elhunyt művészre.[42]

Nem véletlen tehát, hogy Márai 1932-ben elhárította a felkérést, hogy a Nyugat új költői antológiájában szerepeljen.[43] Egy évvel később Babits Mihálynak írt levelében már nem zárkózott el a publikálástól („örömmel írok a Nyugat-nak, ha te szerkeszted, mert kritikádban megbízom és elfogadom azt”), ám a levélben Ignotus jogcímeinek említésével mégis mintha feltételhez kötötte volna a lapban való szereplést:

 

De: Ignotus maholnap lap nélkül marad Magyarországon. Ez méltatlan helyzet, s ezt nem érdemli. Nem gondolod, hogy ideje volna helyet adni neki a Nyugat-nál? Ebben a kérdésben szolidáris vagyok vele; bocsásd meg ezt az elfogultságot; oly ritkán vagyok valakivel, valamiben szolidáris.

Ha erről beszélgetni óhajtsz, mindig és bárhol rendelkezésedre állok.[44]

 

Márai 1933 őszén egészen közel került a Nyugat ügyeihez. A fennmaradt levelekből annyi tudható, hogy ennek az évnek a nyarán Márai és Horváth Zoltán[45] lapindításon gondolkodtak, mintának a francia Marianne című újságot tekintették. Horváth Zoltán 1933 szeptemberében értesült a Nyugat (soron következő) pénzügyi válságáról, és a külföldön tartózkodó Márainak felvetette annak lehetőségét, hogy a csődközeli helyzetbe került Nyugatot ők vásárolnák meg. Márai azonban elvetette Horváth ötletét[46] – és közben a Nyugat-válság is megoldódott Hegedüs Lóránt és Fenyő Miksa segítségével.[47]

Az 1930-as évek közepére Márai udvarias-távolságtartó viszonyt alakított ki a Nyugattal, a kapcsolat normalizálódását jelezték a Babitstól rendre megérkező tiszteletpéldányok, amelyeket Márai udvarias levelekben köszönt meg.[48] A Nyugat rendszeresen szemlézte Márai évről évre közreadott munkáit, a kritikák többnyire méltánylóak. Noha szóvá tették a Márai-próza modorosságát, elismerték, hogy az író új regénytechnikát teremtett.

Márai nem tartozott írói körökhöz, javarészt önerejéből építette fel művészi pályáját. Sikereinek csúcsán is udvarias közönnyel fogadta az elismerő vagy kétkedő kritikákat. Egész életében autonóm ember maradt, aki számolt döntéseinek következményeivel – az évek múlásával ez a következetesség erőt adott neki. A Nyugatra vonatkozó későbbi indulatos tagadás – amely korántsem felel meg a tényeknek – pedig azzal is magyarázható, hogy az emigrációban olvasott magyarországi cikkek és könyvek a folyóiratot olyan kontextusba helyezték, ami számára elfogadhatatlan volt.