Gondolatok a „Tettek ideje.
Lakhatási mozgalmak a 20. században” kiállításról
(2017. január 26. - április 2., a PIM filiáléjában,
a Kassák Múzeumban)
A kiállítást több mint három héttel annak megnyitása után, 2017. február 17-én, egy pénteki napon volt alkalmam először hosszabb időn át megszemlélni. Nem látogatói minőségben tettem ezt, mert magyarországi múzeumi alkalmazotti tevékenységem első munkanapját töltöttem akkor a PIM Kassák Múzeumában, annak negyedévezredes óbudai Zichy Kastély épületében, mint a múzeum újdonsült jegypénztárosa.
A kiállítás több oknál fogva nagyon érdekesnek és egyedinek ígérkezett.
Egyik egyedi vonását az jelentette, hogy több együttműködő rendezője volt: a kiállítást ugyanis a Kassák Múzeum érintett munkatársai a Közélet Iskolája közösségi oktató- és kutatóközponttal együttműködésben valósították meg.
További egyedi vonása volt, hogy a Közélet Iskolája részéről a projektben többek között kilenc lakásszegénységben élő ember, köztük hajléktalan is részt vett. De a társadalomtudósok is képviselve voltak. Ily módon a „Tettek ideje” - Horváth Bence 2017. március 23-i internetes írásának megállapításával élve - „nem egy szokványos kiállítás lett, nem középosztályi háttérből érkező kurátorok válogatták össze a műveket, hanem lakhatási szegénységben élő emberek nézőpontja és véleménye formálta a végeredményt” (Horváth Bence: Budapestnek azt a történetét mutatják meg a Kassák Múzeumban, amit alig ismerhetsz. https://444.hu/2017/03/23/budapestnek-azt-a-tortenetet-mutatjak-meg-a-kassak-muzeumban-amit-alig-ismerhetsz).
A Kassák Múzeum 2017. január végi – április elejei időszaki kiállítási ismertetője fokozta a kíváncsiságomat, mert rámutatott arra, hogy az avantgarde múzeum avantgarde névadója köztudottan – például Munka című folyóiratán keresztül – „a társadalmi egyenlőtlenségek feltárására [is] fókuszált és a szegénységben élők emancipációján dolgozott” (http://www.kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=235). A Kassák Múzeum e kiállítása a maga eszközeivel többek között a XX. századnak azt az egyik vetületét mutatta be tényszerűen és személyes beszámolókkal is alátámasztott hiteles módon, amely annak idején Kassák szociális érzékenységét és tevékenységét ébren tartotta.
Az időszaki kiállítási ismertetőből tudtam meg azt is, hogy Kassák nemcsak a Munka folyóiraton keresztül, hanem önéletrajzi regényében, az Egy ember életében is foglalkozott a témával, „s szuggesztív erővel jelenítette meg a túlzsúfolt bérházak világát és a korszak olyan eseményeit, mint az általános választójogért folytatott küzdelmet, a lakbérsztrájkokat …” (http://www.kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=235). De azt is az időszaki kiállításnak és a vele foglalkozó ismertetőknek köszönhetően tudtam meg, hogy Kassák Angyalföld címmel önálló művet szentelt a lakásbérlők harcának, melyből a Kassák Múzeum kiállításának címeként választott idézet is származott: „Mindig csak a szavak, és megint csak a szavak, eltanácskozzátok az egész életet. Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” (KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8) (REGÉNY) 26.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00456/14219.htm)
A Kassák Múzeumnak a szociálisan hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos következetes érdeklődését egyébként jól szemlélteti, hogy a múzeum kiállítási és kutatási programot indított 2012-ben Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban címmel (http://kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=14), nagy „teret biztosítva a szociálisan érzékeny témák és művészeti projektek bemutatására, s ebbe a sorba illeszkedett be a Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században című kiállítás is”. A „Tettek ideje” kiállítás a XX. századból az 1989-es rendszerváltásig terjedő időszak lakhatásért folytatott küzdelmeit tekintette át.
A kiállítás készítői számos kölcsönző intézmény anyagait használták fel: köztük legalább hét múzeumét, továbbá könyvtárakét, levéltárakét, gyűjteményekét és magánszemélyekét. Olyan anyagokról is szó van, amelyeket maguk a hátrányos helyzetű emberek készítettek saját életkörülményeikről.
Az állam a XIX. és a XX. század fordulóján különösebben nem érezte feladatának, hogy szociális lakhatást biztosítson. A kiállítás egyik fontos célkitűzése volt, hogy megmutassa, „sokkal több civil kezdeményezés létezett az elmúlt 100 évben, mint amit gondolni és ismerni szoktunk” (Horváth Bence; op.cit.).
A nyomorúságos lakhatási körülmények között élő csoportok mindennapjait a hatalommal való szembenállás és az otthon, mint legszemélyesebb intim tér védelme határozta meg. A nyomor mellett a hatóságok részéről zaklatásoknak voltak kitéve, házaikat, kunyhóikat bármikor elbonthatták, ledózerolhatták. A lakhatást mint alapvető igény és szükséglet biztosítását a mindenkori hatalom nem érezte magáénak, úgy volt vele, mindenki oldja meg, ahogy tudja. A XIX. század utolsó harmadában megindult gazdasági fellendülést és iparosítást nem követte megfelelő számú és a kor igényeinek megfelelő lakások építése az állam részéről. A
szegénymunkások gyakran ötöd-tized magukkal laktak együtt egy kicsi, komfort nélküli bérlakásban, hogy a bérleti díjat egyáltalán fizetni tudják.
A meglévő megoldatlan problémákat súlyosbította, hogy az I. Világháború után, az elcsatolt területekről sokan elmenekültek, elsősorban a középosztály, a hivatalnoki apparátus és a pedagógusi réteg. Budapesten elsősorban a pályaudvarokon koncentrálódnak, vagonlakókká váltak. Az állam ekkor barakk telepeket létesített (Auguszta-telep, Zita-telep, Mária Valéria-telep). Ám továbbra is megmaradtak a nyomortelepek, barlanglakások. Ez utóbbiakat többször próbálták hivatalból felszámolni, ám a lakók otthonaik védelmére érdekszövetséget kötöttek és felléptek a hatóságokkal szemben.
A kiállítás hihetetlen dolgokra is ráirányította a látogatók figyelmét. Itt többek között a barlanglakásokra gondolok. Ezek további építését, már 1897-ben rendeletileg megtiltották. Ám az utolsó barlanglakó, özvegy Tóth Győzőné 1971-ig, élete végéig barlanglakásban élt.
1944-ben a budapesti zsidóság gettóba zárása, illetve a vidéki zsidóság deportálása és megsemmisítése minden bizonnyal a XX. század legnagyobb mértékű lakásfoglalási hullámát eredményezte egész Magyarországon: az elhurcoltak lakásaira, értéktárgyaira, minden egyéb ingóságaira rátette a kezét az akkori állam, illetve a lakosság egyes csoportjai.
A II. Világháború utáni erőteljes iparosítás és a mezőgazdaság átszervezése következtében tömegek költöztek a vidékről a fővárosba. Az évtizedek óta tartó lakáshiány enyhítésére ekkor kezdődött a munkásszállók, később pedig a lakótelepi háztömbök építése..Az 1960-as évek végétől tömegesen is beindult a mai városképet is meghatározó lakótelepek építése. Ezzel egy időben kezdtek elterjedni a kölcsönös lakásépítési, avagy a kaláka mozgalmak. A kalákázás nagy előnye volt, hogy időben jelentősen lerövidítette a lakáshoz jutást és az élőmunka révén jóval olcsóbb volt.
Az 1980-as évektől az egyre romló külső és belső gazdasági helyzet miatt már jóval kevesebb lakás és munkásszálló épült, a férőhelyek lecsökkentek. Budapest utcáin is láthatóvá váltak a hajléktalanok, 1989. november végén pedig kitört a „rongyos forradalom”. A MÁV bezáratta éjszakára a pályaudvarokat, ahol a hajléktalanok kényszerből húzták meg magukat. Erre válaszként a Blaha Lujza téren ülősztrájk kezdődött, „tüntetések kezdődtek ... a Déli és a Keleti pályaudvaron. A magyar társadalom egy jelentős része ekkor találkozott először a hajléktalanság problémájával, amit a Kádár-rendszer minden eszközzel próbált láthatatlanná tenni. A tüntetéseket komoly médiaérdeklődés és társadalmi szimpátia kísérte...” (Horváth Bence, op. cit.)
Nagyon érdekes volt látni ezt a kiállítást. Olyan arcát ismertem meg általa Budapestnek, amely nincs ilyen érzékletesen leírva a tankönyvekben. Mint a kiállításnak otthont adó múzeum munkatársának, külön érdekes volt a kiállításhoz kapcsolódó programokon jelen lenni, amelyeken számos esetben maguk az érintettek is felszólaltak, tárlatot és beszélgetéseket vezettek. Volt alkalmam például találkozni és meghallgatni a közelmúltban lebontott Illatos úti Dzsumbuj-telep néhány egykori lakójának személyes történetét is. Azt is megértettem, hogy mennyire fontos az alulról jövő önszerveződés és civil kezdeményezés és összefogás, ha egy hátrányos helyzetű társadalmi csoport vagy csoportok eredményt akarnak elérni. A kiállítás címét adó Kassák idézet a legtalálóbban fejezte ki a téma fontosságát.
Bass László a kiállítást megnyitó 2017. január 25-i beszédében megállapította:
„ …egyértelmű a mondandóm: olyan nem lehet, hogy ne legyen közünk így vagy úgy a lakóhelyünkhöz, városunkhoz, az elmúlt évszázadhoz, az itt élők lakáskörülményeihez – és a nyomorhoz, a szegénységhez is. Hiszen akkor is tagjai vagyunk ennek a közösségnek, a városnak, az országnak, ha elfordítjuk a fejünket. Ha nem akarunk tudomást venni a lakótelepekről, a munkásszállókról, a hajléktalanságról, akkor is van hozzá közünk.” (TETTEK IDEJE. LAKHATÁSI MOZGALMAK A 20. SZÁZADBAN - Bass László Megnyitó Beszéde; http://kassakmuzeum.hu/index.php?p=tettekideje_megnyito) A kiállítási megnyitóról szóló egyik beszámoló pedig úgy fogalmaz, hogy „... a mögöttünk hagyott évszázadban sokan, többé-kevésbé nyíltan és szervezetten, sokszor a hatalom ellenében tettek valamit a lakhatási problémák megoldása érdekében.” (Szarka Károly, https://www.prae.hu/article/9573-az-nem-lehet-hogy-nincs-hozza-kozunk/ )
A kiállítást több mint három héttel annak megnyitása után, 2017. február 17-én, egy pénteki napon volt alkalmam először hosszabb időn át megszemlélni. Nem látogatói minőségben tettem ezt, mert magyarországi múzeumi alkalmazotti tevékenységem első munkanapját töltöttem akkor a PIM Kassák Múzeumában, annak negyedévezredes óbudai Zichy Kastély épületében, mint a múzeum újdonsült jegypénztárosa.
A kiállítás több oknál fogva nagyon érdekesnek és egyedinek ígérkezett.
Egyik egyedi vonását az jelentette, hogy több együttműködő rendezője volt: a kiállítást ugyanis a Kassák Múzeum érintett munkatársai a Közélet Iskolája közösségi oktató- és kutatóközponttal együttműködésben valósították meg.
További egyedi vonása volt, hogy a Közélet Iskolája részéről a projektben többek között kilenc lakásszegénységben élő ember, köztük hajléktalan is részt vett. De a társadalomtudósok is képviselve voltak. Ily módon a „Tettek ideje” - Horváth Bence 2017. március 23-i internetes írásának megállapításával élve - „nem egy szokványos kiállítás lett, nem középosztályi háttérből érkező kurátorok válogatták össze a műveket, hanem lakhatási szegénységben élő emberek nézőpontja és véleménye formálta a végeredményt” (Horváth Bence: Budapestnek azt a történetét mutatják meg a Kassák Múzeumban, amit alig ismerhetsz. https://444.hu/2017/03/23/budapestnek-azt-a-tortenetet-mutatjak-meg-a-kassak-muzeumban-amit-alig-ismerhetsz).
A Kassák Múzeum 2017. január végi – április elejei időszaki kiállítási ismertetője fokozta a kíváncsiságomat, mert rámutatott arra, hogy az avantgarde múzeum avantgarde névadója köztudottan – például Munka című folyóiratán keresztül – „a társadalmi egyenlőtlenségek feltárására [is] fókuszált és a szegénységben élők emancipációján dolgozott” (http://www.kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=235). A Kassák Múzeum e kiállítása a maga eszközeivel többek között a XX. századnak azt az egyik vetületét mutatta be tényszerűen és személyes beszámolókkal is alátámasztott hiteles módon, amely annak idején Kassák szociális érzékenységét és tevékenységét ébren tartotta.
Az időszaki kiállítási ismertetőből tudtam meg azt is, hogy Kassák nemcsak a Munka folyóiraton keresztül, hanem önéletrajzi regényében, az Egy ember életében is foglalkozott a témával, „s szuggesztív erővel jelenítette meg a túlzsúfolt bérházak világát és a korszak olyan eseményeit, mint az általános választójogért folytatott küzdelmet, a lakbérsztrájkokat …” (http://www.kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=235). De azt is az időszaki kiállításnak és a vele foglalkozó ismertetőknek köszönhetően tudtam meg, hogy Kassák Angyalföld címmel önálló művet szentelt a lakásbérlők harcának, melyből a Kassák Múzeum kiállításának címeként választott idézet is származott: „Mindig csak a szavak, és megint csak a szavak, eltanácskozzátok az egész életet. Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” (KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8) (REGÉNY) 26.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00456/14219.htm)
A Kassák Múzeumnak a szociálisan hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos következetes érdeklődését egyébként jól szemlélteti, hogy a múzeum kiállítási és kutatási programot indított 2012-ben Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban címmel (http://kassakmuzeum.hu/index.php?p=kiallitas&id=14), nagy „teret biztosítva a szociálisan érzékeny témák és művészeti projektek bemutatására, s ebbe a sorba illeszkedett be a Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században című kiállítás is”. A „Tettek ideje” kiállítás a XX. századból az 1989-es rendszerváltásig terjedő időszak lakhatásért folytatott küzdelmeit tekintette át.
A kiállítás készítői számos kölcsönző intézmény anyagait használták fel: köztük legalább hét múzeumét, továbbá könyvtárakét, levéltárakét, gyűjteményekét és magánszemélyekét. Olyan anyagokról is szó van, amelyeket maguk a hátrányos helyzetű emberek készítettek saját életkörülményeikről.
Az állam a XIX. és a XX. század fordulóján különösebben nem érezte feladatának, hogy szociális lakhatást biztosítson. A kiállítás egyik fontos célkitűzése volt, hogy megmutassa, „sokkal több civil kezdeményezés létezett az elmúlt 100 évben, mint amit gondolni és ismerni szoktunk” (Horváth Bence; op.cit.).
A nyomorúságos lakhatási körülmények között élő csoportok mindennapjait a hatalommal való szembenállás és az otthon, mint legszemélyesebb intim tér védelme határozta meg. A nyomor mellett a hatóságok részéről zaklatásoknak voltak kitéve, házaikat, kunyhóikat bármikor elbonthatták, ledózerolhatták. A lakhatást mint alapvető igény és szükséglet biztosítását a mindenkori hatalom nem érezte magáénak, úgy volt vele, mindenki oldja meg, ahogy tudja. A XIX. század utolsó harmadában megindult gazdasági fellendülést és iparosítást nem követte megfelelő számú és a kor igényeinek megfelelő lakások építése az állam részéről. A
szegénymunkások gyakran ötöd-tized magukkal laktak együtt egy kicsi, komfort nélküli bérlakásban, hogy a bérleti díjat egyáltalán fizetni tudják.
A meglévő megoldatlan problémákat súlyosbította, hogy az I. Világháború után, az elcsatolt területekről sokan elmenekültek, elsősorban a középosztály, a hivatalnoki apparátus és a pedagógusi réteg. Budapesten elsősorban a pályaudvarokon koncentrálódnak, vagonlakókká váltak. Az állam ekkor barakk telepeket létesített (Auguszta-telep, Zita-telep, Mária Valéria-telep). Ám továbbra is megmaradtak a nyomortelepek, barlanglakások. Ez utóbbiakat többször próbálták hivatalból felszámolni, ám a lakók otthonaik védelmére érdekszövetséget kötöttek és felléptek a hatóságokkal szemben.
A kiállítás hihetetlen dolgokra is ráirányította a látogatók figyelmét. Itt többek között a barlanglakásokra gondolok. Ezek további építését, már 1897-ben rendeletileg megtiltották. Ám az utolsó barlanglakó, özvegy Tóth Győzőné 1971-ig, élete végéig barlanglakásban élt.
1944-ben a budapesti zsidóság gettóba zárása, illetve a vidéki zsidóság deportálása és megsemmisítése minden bizonnyal a XX. század legnagyobb mértékű lakásfoglalási hullámát eredményezte egész Magyarországon: az elhurcoltak lakásaira, értéktárgyaira, minden egyéb ingóságaira rátette a kezét az akkori állam, illetve a lakosság egyes csoportjai.
A II. Világháború utáni erőteljes iparosítás és a mezőgazdaság átszervezése következtében tömegek költöztek a vidékről a fővárosba. Az évtizedek óta tartó lakáshiány enyhítésére ekkor kezdődött a munkásszállók, később pedig a lakótelepi háztömbök építése..Az 1960-as évek végétől tömegesen is beindult a mai városképet is meghatározó lakótelepek építése. Ezzel egy időben kezdtek elterjedni a kölcsönös lakásépítési, avagy a kaláka mozgalmak. A kalákázás nagy előnye volt, hogy időben jelentősen lerövidítette a lakáshoz jutást és az élőmunka révén jóval olcsóbb volt.
Az 1980-as évektől az egyre romló külső és belső gazdasági helyzet miatt már jóval kevesebb lakás és munkásszálló épült, a férőhelyek lecsökkentek. Budapest utcáin is láthatóvá váltak a hajléktalanok, 1989. november végén pedig kitört a „rongyos forradalom”. A MÁV bezáratta éjszakára a pályaudvarokat, ahol a hajléktalanok kényszerből húzták meg magukat. Erre válaszként a Blaha Lujza téren ülősztrájk kezdődött, „tüntetések kezdődtek ... a Déli és a Keleti pályaudvaron. A magyar társadalom egy jelentős része ekkor találkozott először a hajléktalanság problémájával, amit a Kádár-rendszer minden eszközzel próbált láthatatlanná tenni. A tüntetéseket komoly médiaérdeklődés és társadalmi szimpátia kísérte...” (Horváth Bence, op. cit.)
Nagyon érdekes volt látni ezt a kiállítást. Olyan arcát ismertem meg általa Budapestnek, amely nincs ilyen érzékletesen leírva a tankönyvekben. Mint a kiállításnak otthont adó múzeum munkatársának, külön érdekes volt a kiállításhoz kapcsolódó programokon jelen lenni, amelyeken számos esetben maguk az érintettek is felszólaltak, tárlatot és beszélgetéseket vezettek. Volt alkalmam például találkozni és meghallgatni a közelmúltban lebontott Illatos úti Dzsumbuj-telep néhány egykori lakójának személyes történetét is. Azt is megértettem, hogy mennyire fontos az alulról jövő önszerveződés és civil kezdeményezés és összefogás, ha egy hátrányos helyzetű társadalmi csoport vagy csoportok eredményt akarnak elérni. A kiállítás címét adó Kassák idézet a legtalálóbban fejezte ki a téma fontosságát.
Bass László a kiállítást megnyitó 2017. január 25-i beszédében megállapította:
„ …egyértelmű a mondandóm: olyan nem lehet, hogy ne legyen közünk így vagy úgy a lakóhelyünkhöz, városunkhoz, az elmúlt évszázadhoz, az itt élők lakáskörülményeihez – és a nyomorhoz, a szegénységhez is. Hiszen akkor is tagjai vagyunk ennek a közösségnek, a városnak, az országnak, ha elfordítjuk a fejünket. Ha nem akarunk tudomást venni a lakótelepekről, a munkásszállókról, a hajléktalanságról, akkor is van hozzá közünk.” (TETTEK IDEJE. LAKHATÁSI MOZGALMAK A 20. SZÁZADBAN - Bass László Megnyitó Beszéde; http://kassakmuzeum.hu/index.php?p=tettekideje_megnyito) A kiállítási megnyitóról szóló egyik beszámoló pedig úgy fogalmaz, hogy „... a mögöttünk hagyott évszázadban sokan, többé-kevésbé nyíltan és szervezetten, sokszor a hatalom ellenében tettek valamit a lakhatási problémák megoldása érdekében.” (Szarka Károly, https://www.prae.hu/article/9573-az-nem-lehet-hogy-nincs-hozza-kozunk/ )