megkeseredett
A téren ült egy kopott padon,
rozsda levelek hullottak
ősz-színű kabátjára.
Fogai megszűrték a szavakat,
melyeket az arra haladókra kidobott.
„nálad”
Megérkeztél, parkettás szobában vártalak.
Nem tudtad, csak én, hogy
megszokott, hosszú ölelésünkkor oxytocin termelődik,
többé nem szerotonin.
Szamovárról beszéltél vagy kristálycsillárokról,
vagy valami orosz irodalmi helyszínről, lélekrobbanásról,
vérvörös szemekkel a tegnapi bulitól,
én csak arra vártam, hogy végre
elköszönhessek.
Ópium
Csáth Gézának
Sárga kanapé tükrözi vissza
reggeli gyomortartalom keserűjét
szűk paletták mögött lesve ki
az új nap fénytelen hideg tiszta.
Zsibbadt a tagom nem mozdul semmi
ha nem volna a fiolában
valamennyi remény
kopott bőrtáskám alján csontjaim zörögnek
meleg ölekről fantáziálva
elhagyott tenger szoros kavicsos partján.
Tudom, hogy vannak helyek
ahol a mákostészta nem elfogadott ebéd
de én hű vagyok hozzád
buja kert és hős zsivány.
Sorolhatnám míg lenne elég idő
de újra egymagamban nézem
tükörképemet így hívva elő
a reggelt a sárga kanapé kopott bőrhuzatán.