Árnyjátékok: Móricz Zsigmond szerelmei címmel 2019. október 22-én rendhagyó felovasó estet tartottunk az A38 Hajón. Az előadásról készített felvétel megtekinthető itt.
Kovács András Móricz Zsigmond, Zeck Juli Holics Janka, Simonyi Mária, Magoss Olga és Litkei Erzsébet leveleiből olvasott fel. A szövegrészleteket fotókkal illusztrálva közöljük.
A levelekből, naplókból összeállított szerelmi történetet az ATMO instrumentális jam sessionje helyezte zenei keretbe. A zenei-irodalmi impulzusok mellé a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design-hallgatóinak munkái adtak vizuális élményt.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE HOLICS JANKÁNAK, BUDAPEST, 1904. SZEPTEMBER 25.
(...) Miért kell ilyen soká várnunk! Ha egy démon egy szerelmespárt átokkal akar megverni, azt adja rájuk, hogy sokáig várjanak egymásra (…)
Míg te itt nem vagy, nincs és nincs egy fél napi nyugalmam belemerülni valami témába, nem és nem tudok dolgozni éppen semmit. Száz meg száz terv rajzik át előttem, de nem bírok hozzá nyugodni. Ahhoz, hogy valaki alkosson, nem elég ötlet, ihlet, akarat, ahhoz léleknyugalom kell. És ez nekem nincs, míg rendben nem leszünk.
Szerelmes Boldogságom!
Jöjj már, jöszte már! Ha lírikus volnék, most gazdag alkalmam volna száz új eredeti dalra. De nincs rá erőm. Csak nagyobb terjedelmű dolgot tudok írni én. És most annyira nem tudok, hogy egyszerűen egy apró mesét is elrontok. Semmire se megyek semmivel.
Ha te, édes, segíteni akarsz rajtam s a jövőnkön, siess! Siess! (…)
Most minden vázlat marad bennem, nálam.
Már van vagy kilencven tárcám készen, – a megírásra; a noteszem tele van teljesen kialakult témákkal. Karácsonyra annyi dolgom lesz, hogy tíz esztendeig elég lesz feldolgozni. (...)
Nekem van írnivalóm özönnel, csak Neked legyen édes olvasó kedved. Van? Ugye van? Nekem is vóna! (...)
Igaz! Nem leszünk fakó, közönyös, követelő emberek. Nem! Mi nem is ismerjük, milyen úgy az élet! Leszünk jók, egymást szerető, egymásért rajongók – óh csókol szívből
Zsigád
A levél teljes szövege itt olvasható: Móricz Zsigmond levelezésének digitális kritikai kiadása (1892–1913)
HOLICS JANKA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, VASHEGY, 1904. OKTÓBER 16.
Édes Zsigám!
(...) A Péczely-cikket olvastam. Úgy várom most Az Ujságot, mindegyikben szeretnék valamit látni. De nem mindenik jut a kezemhez. A Petőfit várom, lesem most. Már tán megjelent. A Magyar Szóhoz itt nem igen juthatok. És miről ír maga édes, amit el akar küldeni, vagy mit. Nem értem. Valami dicshimnuszt emleget. Hát hiába várom? Küldje hát már. Mi lehet az? Valami irás? Persze, más nem lehet (...)
És ilyet is ír: – most nem tudok szerelmes levelet írni. – Hát ez a koszorúja minden eddigi mondásainak. De édes, hisz nem köti szerződés velem szemben ? hogy maga szerelmes levelet köteles nekem írni. Vagy én tán követeltem ezt magától? Hisz maga nincs kötelezve szerelmes levelek írására. És én köszönöm szépen ezt a szerelmes levelet, amelyiknek ilyen elhatározással ülnek neki; – most szerelmes levelet kell írnom, fogok is. Én mindig ilyenfélét határoztam el, (ha határoztam) mielőtt magának írtam: Aztán tartózkodj, nem szabad nagyon kikiabálnod, hogy halálosan szerelmes vagy, hogy nem tudnál anélkül élni; ne légy émelygős és légy tartózkodó, adjad a bankot, légy hidegvérű és elegáns, stb. stb. és mindig az lett a vége, hogy elragadott az indulat (sok levelet küldtem én úgy magának, hogy a kályhatüze volt a kézbesítő és közvetítő) és hogy lett belőle szerelmi vallomás, – pedig egy comme il faut francia lány csak büszke és hideg és érzéketlen lehet. Aki nem ilyen, az nem comme il faut. Erre a pozsonyi néni tanított, akitől annyit hallgattam, hogy Janka, maga egy comme il faut lány. (Pedig maga tudja, hogy milyen voltam) (...)
És édes, én mindent elviselek, – mindent! – Azért mondom most is, hogy maga most már nemcsak engem, a családot is ismerve, gondolja meg most, míg nem késő, gondolja meg, nem leszek-e én akadálya a maga célhoz jutásának. Édes! Mindent elviselek, csak azt az egyet nem, hogy maga megszokjon, vagy hogy csalódjon bennem. Pedig úgy hiszem, most maga sokkal többnek, értékesebbnek lát, mint ami vagyok, annál nagyobb lesz a földre esés. És ha maga leesik, engem üt agyon. – Mert az én ideálom a nyugodt békés tisztességes és amennyire lehet gondtalan, kicsiny igényű nyárspolgári élet. Csak ha így nem lehet, csak akkor extra. (...)
Nem irok többet, lehet, hogy még volna írnivalóm, de nem akarom, hogy nagyon vastag legyen a levél. Ma tán maga is írt.
Édes anyjának kezét,
magát csókolja szerető Jankája
A levél teljes szövege itt olvasható: Móricz Zsigmond levelezésének digitális kritikai kiadása (1892–1913)
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE HOLICS JANKÁNAK, DEBRECEN, 1925. JANUÁR 5.
Édes feleségem,
ma van húszesztendős fordulója házasságunknak.
Leírom gondolataimat. Leírjam? Ne írjam? Jobb, ha nem írom. És mégis leírom.
Ugyanilyen kétségbeesett, szoruló szívvel éltem azon a napon, mint ma. Semmi pénzem nem volt és semmi kilátásom pénzre. Száz korona havi fizetés? Ez még a szüleim háztartásában is töredék összeg volt, pedig én annál úribb életre vártam.
Valami sötétség, reménytelenség feküdt rajtam. Nem voltam könnyelmű, de kétségbeesett. És ebből semminek sem volt szabad meglátszani. A maga arca hamvas piros volt, a szeme ártatlanul lázas, emlékszem állandó zavarodottságára, finom vékony mosolyára, lázas kis izgalmára.
Erőt az adott, hogy maga nem félt az élettől, a jövőtől és maga igénytelen volt.
Mikor a nagy frizurával megláttam, megrémültem: egyik érzésem az volt, hogy ezt a nagyvilági fejet nem ismerem, idegen, – a másik az, hogy ilyen frizurát én nem tudok eltartani.
Frakk volt rajtam, Formanek szabó igazította rám, és idegen anyagból csinált neki gallért, – égett a testemen: ha frakk, legyen frakk. Ezzel szemben maga kifogástalan, letompított estélyi ruhában.
Tornyos frizurájával magasabb is volt nálam.
Én úgy éreztem s ez volt egyetlen, az egyetlen szál, ami magasztossá emelte az egész eseményt, mely velem történt, hogy maga felsőbbrendű lény, aki engem ki fog emelni addigi életem zűrzavaros sötétségéből és én nemsokára nagy író leszek és mindaz, ami most hátrányomra van, eltűnik az emberek szemében s a tanúk és násztársaság büszke lesz, hogy jelen volt az esküvőmön.
Erre a jövőre oly határtalanul sokat bíztam, hogy ennek a kedvéért képes voltam mindent nélkülözni, mindent lenyelni és várni, várni. Mert összes idegeimben ott feszült valami rettenetes, elszánt akarat, nagy író lenni. (---)
Csak az én két titkom éltetett: a jövőm és Maga! A jövőm feltétlenül biztos, nagy író leszek és Maga kibírja, elviseli velem az átmeneti szomorú időket.
Egyszobás lakást vettem ki, – szégyenkezve, de – jó lesz odáig!
Negyven forintért vettem egy hálószobát, – majd csináltatunk együtt iparművésszel remeket!
Nem volt egy jó ingem, – vettem talán 3-at, – majd lesz tucatszámra!
De már most magyar iparművész tervét választottam ki a szoba kifestésére, finom s egyszerű mintát, de eredetit: addig is nemessé, széppé tenni magának a várakozási időt!
Gondolkozom, nem novellát írok-e?
Nem színezem-e túl az akkori érzéseimet? Valami cél érdekében nem mentem-e bele hamisításba?
Talán nem, mert hiszen most is tisztán és remegő szívvel érzem ugyanazokat.
Az életemet, az egzisztenciámat egy titokra építettem, arra, hogy nagy írónak érezem magam: ez volt a biztos jövőm.
Erről azonban nem szólhattam, erre még célzást sem tehettem, mert egyelőre abszolút sikertelenség vett körül. És nemcsak egy külső sikertelenség, de belső írásaim, s minden sor amit leírtam, a tehetségtelenség dohosságát árasztották. A szó, ha már leírtam, elvesztette zengését-pengését, és szürke, nyomorult fagombbá lett. Tudtam, hogy velem szemben nem igazságtalan a szerkesztő, aki nem adja ki írásaimat, s az olvasó, aki nem veszi észre. Komoly és határozott, és biztosan felismerhető tehetségtelenség volt az. (...)
Egyetemet nem végeztem, nem volt időm: már a remekműveimet írtam. Hivatalt nem vállaltam, nem volt értelme, hogy erre fecséreljem el erőmet, mikor írnom kell. A világon semmi pénzkeresetre nem gondoltam: majd az írás! (...)
Erre házasodtam.
Házasodtam, mert szerelmes, szerelmes, szerelmes voltam.
És mert Maga szerelmes, szerelmes, szerelmes volt belém. Sem isten, sem ember meg nem akadályozhatta egyesülésünket. (...)
(…) egy lány, aki beleszeretett a borzas hajú, suta, félszeg, csöndes szegény-szagú fiúba. És az egyetlen lány, aki életemben imponált nekem, mert eszes volt, pontosan olyan eszes, mint egy korombeli fiú. Ugyanannyi iskolát végzett, mint én, ugyanúgy lehetett vele beszélnem bármilyen elméleti kérdésről, mint egyetemi társaimmal, – holott addig minden lány, akit megismertem, üres, hiú, bögyösködő, nevetgélő, szellemileg jelentéktelen nőcske volt, akit csak gúnyosan, viccesen és megvetően tudtam kezelni.
És ez a lány szép volt, gyönyörű volt, almavirág színű, karcsú, sötét szemű, finom ajkú, széplábú, furcsa lebbenő szépségű, fejét előre dugta, és belenézett zavartalanul a dolgokba.
És engem inspirált. Neki írtam, rá gondoltam, előtte produkáltam magam… Most már igen, már megvolt az élettársam, aki ugyanúgy rá fog szánni egy életet arra, hogy nagy író legyek, mint én. És ha azt mondja, hogy nem, akkor is igen. (...)
MÓRICZ ZSIGMOND: ÉLETEM REGÉNYE
Én, sajnos, a feleségemet mindig úgy neveltem, hogy nem volt jelző elég szép az ő szépségét dicsérni, nem volt engedelmesség elég alázatos, az ő istenségét imádni. Borzasztó. S nem volt elég pénz, hogy a mennyei angyal szolgálatára álljak vele. Igazán, ha visszagondolok, valósággal megmérgeztem, akit szerettem: én kemény s kritikus ember vagyok mindenkivel szemben. Sose voltam senkihez más, mint természetes, de a szerelemmel valami hamis és kietlen önmegalázás járt együtt, ami annyira elviselhetetlenné vált már, hogy orvoshoz fordultam, győzze meg a feleségemet, hogy nem okos, amit csinál… S nem lehetett szegénnyel semmire se menni, mert sajátságos módon azonnal öngyilkossággal fenyegetett. Vita, az volt, de érvelés soha. Most már, ha egy oly asszony, mint Janka, aki valóban rendkívüli lény volt, magas kultúra és jellem, és élethez s emberekhez értő s zseniális szellemiség, ha egy ilyen nő is képes volt kikényszeríteni magának a férjnek ilyen fokú megalázkodását, akkor egy kisebb kapacitású nő még sokkal könnyebben beleszédülhet ugyanebbe a kábítószernél kellemesebb férjkínzásba. Ez nem éppen a papucs, ez egy még annál is rosszabb kölcsönös önkínzás. Mesterséges megnehezítése az együttélésnek; a féltékenységnek súlyos állapota: csak az a fél szenved benne, aki úgy érzi, hogy a másiknak elvesztését ő nem tudná megakadályozni, mert nem veheti fel a versenyt a nagyon könnyen elképzelhető versenytársakkal – tehát be, akarja zárni könyörtelen bűvkörébe a házastársát. Tíz percet nem bír ki, hogy ne tudjon róla: ha már tíz percig kiesett a szeme elől, hogy hol van ő, s mit csinál, remegés tör ki rajta, hogy többet nem kap tőle pénzt. Már mást szeret, már másnak adja, jaj, de szerencsétlen vagyok, de én tudtam előre, hogy el fogom veszíteni. Meg kell halni... De ha jön egy egészséges válás, s az élete biztosítva van, akkor felőle addig a pontig eltűnhet a férj az éj sötétségében míg a tartásdíj nincs kockáztatva.
A modern házasságban, azt hiszem, az a (...) cél, hogy a két nembeli fél normális nyugalomban élhessen együtt. Egyenrangúak, egycélúak. S legyenek egyerejűek is. De hisztériára nincs szükség.
MÓRICZ ZSIGMOND FELJEGYZÉSE SIMONYI MÁRIÁRÓL
Mikor legelőször megláttam, már. úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem csillaga. Venus az ég alján, csodálatosan izzó fényben, de gőzkörrel körülvéve.
Nem értettem, mi ez a fénytörő fátyol, melyen át ezerbe törve, szűrve, szétszórva száll a fény. Abban a szerepben, Strindberg Hattyúvére, mintha éppen lényének koralltörő gazdag kiáradása lett volna, megsokszorozta szuggesztív hatását.
Karcsú, szinte vékony lány, ingóan hajlékony, mint a mesevirág lebbenő ága, minden legkisebb pszichikai fuvallatra reagál. Ez a sudár, hirtelen nőtt, sugárzón kiszökkenő, mégis éles és energikus termet a fő jellemvonása: ez a nő nem bírja a szülőnő öblös tulajdonait: ez nem egy termő asszony, nem ígér tucatnyi gyereket, hiányzanak a feminizmus nagy s izgató mellékletei, csípeje keskeny, méhe meddő, emlői nincsenek, szája vékony békaszáj, orra jelentéktelen: az összes nemi élet segédszervei elpárolgóan, alig is megrajzolva.
De az egész nő éppen ezért valami határtalan szűziesség, valami transzcendentális érintetlenség varázsával bír: hangja oly édes és titokzatos fuvolaszó, mint üvegharang, mint szélmegérintett eolhárfa zenéje: a holdsugár muzsikát, és az életnél, a nemzés nyöszörgésénél és bőgésénél határtalanul mélyebb erotikai kiteljesülés.
Kétszer vagy háromszor megnéztem miatta a Hattyúvért, s ma, kb. 12 év után még itt remeg idegeimben az isteni jelenségnek minden hangja. Csodálatos, akkor sem értettem magából a strindbergi eseményből semmit, azóta is hiába akarok foglalkozni vele, képtelen vagyok gondolatra az írásmű körül: amint meghallom, mert rögtön hallom a Simonyi Mária édes, édes és csilingelő szívhangjait: ugyanabba a mérgező kábulatba esem, amibe akkor. Mint az ópiumnak adom át magam ennek a hatásnak, tág szemmel alszom; s a színpadi kék és színes fényekbe fürdetett lányt iszom: mert beiszom, mint napfényt szememmel, fülemmel s összes idegeimmel, egész testemmel és minden pórusommal, édes csiklandozás árad el a bőrömön, s mint álomban, elfoly a természet istenisége…
Ó, mért nem akkor... mért nem hozta a sors akkor utainkat össze.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, MISKOLC, 1924. FEBRUÁR 4.
Kedves, nekünk találkozni kellett.
Én nem tudom, én belebolondulok ebbe a büdös posta intézménybe. Én már három levelet írtam Magának, és semmi válasz: én meg kell hogy rohanjam Magát és beleharapjak, és halljam a hangját, hiszen folyton itt csilingel, azt hiszem, fülzúgásom van.
(...) édes, hát ne kínozzon, maga buja, legutolsó buja, a páholyokból szédülve ugranak rá a – szemek, és tajtékot hánynak... engem itt esz a fene Miskolcon, egy piszkos szálloda redves odvában.
Veszett kutya vagyok, tudja, már pár kilót fogytam...
Nem írok többet, míg utánam nem sikolt.
SIMONYI MÁRIA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, 1924. FEBRUÁR 4.
Maga édes legutolsó buja – fogcsikorgató reszketéssel olvastam levelét – magáé voltam, mire a végére értem.
Jöjjön, jöjjön a magáé vagyok régen minden porcikámmal. Szemérmetlen vagyok, nem szégyellem. Maga tett azzá, csak Magának vagyok az. Szédült és őrült – minden gondolatom, vágyam Maga – belepusztulok, azt sem bánom. Mért nincs itt mellettem, hogy beleharapnék, hogy csókolnám a megfulladásig. Ne várasson soká, mert meghalok a vágyakozástól. Nem érzi, hogy ölelem, hogy oda simulok Magához – egyek vagyunk, én édesem – – (…)
Ma hétfőn délután kaptam első levelét. Most előadás előtt. Tudja, hogy nem hiszem, hogy mennyire nem ismer? Tudja, minden vadságom mellett is milyenmeghatóan szent az én érzésem Maga iránt. Gondoljon engem egy kicsit különbnek, mint eddig. Jó? Hallatlan! „Hazudik”, „kipletykáz”.
Maga csak külsőleg lát (amit nem lát, elképzel) és úgy látszik, ez Magának elég is. Hát nem vagyok én egy ilyen ocsmány kis álat [!] – tudja – csak ezt akartam még ma megmondani.
HOLICS JANKA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, 1924. AUGUSZTUS
Kedvesem, most nem látja az én szomorú, síró, kétségbeesett arcomat, nem hallja a panaszos zokogásomat, nem látja, amint kétségbeesett őrjöngéssel rohantam végig, végig, nem hall, nem lát engemet, hát most nem zavarom szomorú fizikai lényemmel, most hát boldog, most örül? Örül most, egyetlen kedvesem? Mert mindig azt mondta, hogy örülni szeretne, de én nem engedem, ha rám néz, nem mer örülni.
Most nem néz rám, hát így boldog?
Mert én, óh, én kimondhatatlan vággyal sírok utána. (…) maga a legjobb, legtökéletesebb ember, maga adta egy másik léleknek a legnagyobb érzést, ami bennem csak támadhatott. Maga mártír volt egy hosszú életen, egy zsarnok kemény lelke egy életen sanyargatta, vágta kemény fejszével a maga gyöngéd, édes, simuló lelkét. Soha többé nem akarom vágni, ebben a boldog felésugárzásban csak a gyöngéd, odaadó, elismerő, alárendelt, könyörgő és soha utol nem érhető, felülmúlhatatlan, őrült szerelem a maga bánatosan boldog, sokat megtépett, de most felszabadult lelke felé.
Itt, vagyis az utolsó eszmélt pillanatomban fogadom, hogy mindig csak, szerelemből kínoztam, hiszen elhiszi, ugye, kedvesem? hogy nem akartam igazán a bántásért bántani. Úgy szerettem, ahogy magának nem volt jó, de nem kételkedik benne, hogy ez volt a szerelmek szerelme, ugye?
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1924. SZEPTEMBER
Itt a leveled szívem szép Szerelme, ágyban talált délután 5-kor, én most nem bírok fenn lenni, ágyban lakom, az ágy rezgett velem, úgy vert a szívem.
Én tudtam, hogy szerettél te büdös kegyetlen, hogy milyen előkelő tudott lenni, jaj, el kellett jönnöm Pestről, mert úgy nem maradhatott, el kellett futnom, hogy le ne gázoljalak nyílt színpadon (…)
Fél 8, most ütik meg a gongot. Most lép ki maga a színpadra, és az édes, édes szép szájában van az én kis szavam. A szájában van, a nyelvén, az ínye közt, az egész száját teletölti az én szavam, amit én adtam a szájába. És a maga ajka közt megnő, mint egy bűvös isteni vázában, és a maga lelkében fölizzva lobog ki, és mint nagy drága bunkós gyilkos dikció lobog az emberek ámuló szeme előtt, és én itt fekszem, oly erőtlenül a boldogságtól elájulva, te nagyszerű nőstény, csak dolgozz, dolgozz: ez kéj.
Még sokat fogunk együtt dolgozni. Csütörtökön már. Telefonálok. (…)
És ha jövök, arcot lefesteni, semmi rúzs és semmi, meztelen arccal várod a csókom (…).
Hogy történt ez a brutális tűzvész, ami lefolyt, s amit én spontán, csírájában oly őszintén lejegyeztem magának: minden szót, ahogy jött. Kell, hogy a szerelem minden szót megszentel[jen], amit a szerelmes kimond.
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, DEBRECEN, 1925. FEBRUÁR 11.
Szégyenkezve bújtam el az emberek szeme elől egy hotel szennyes zugába. Már nincs másutt helyem.
És nincs élő ember, akihez szólani tudnék. Nincs, aki bizalmam bírja. Két asszony? Egyiktől eltéptem magam, s ezzel megöltem, és mégis soha többé hozzá nem csatolódhatom, mert ha más nem: ez a gyilkos év örökre sötét titokként áll közénk.
És a másik, akihez csatoltam magam, nem vett fel. Hiába volt minden áldozat és áldozás. Nem látta meg, mit nyerhet bennem, és az okossága győzött a lázon. Másom nincs. Se barát, se fegyvertárs, se rokon, senki. Nincs egyebem, csak a tollam. Ez az utolsó, amely még nem
hagyott cserben. Egyelőre ez még életben tart.
Most is írok. Kinek?
FÜST MILÁN: TELJES NAPLÓ, 1925. ÁPRILIS 1.
Móricz Zs. megbolondult. – Elutazott Debrecenbe, – hogy ő ott akar magában végezni az asszonnyal – Simonyi Mária! – az kell neki! – Az asszony veronált vett be… Az orvos telegrafált: az asszony a végét járja Nem jövök vissza, az asszony tegyen, amit akar, – válaszolta sürgönyileg. Mégis hazament, mert a debreceni lapokban bennállt a hír s ő nem ülhetett benn a kávéházban… – Hazajött – s az asszonyt addigra megmentették. De a dolog folytatódott... – a kulisszák, – a színésznők, – ekörül volt a nagy baj! – (Mint mondják, ezért is akart mindenáron darabot írni.) – Csúnya robajban tört ki megint a köztük levő ellenkezés. – Nagy Endre meséli, hogy inni vitte barátját, hogy könnyebben viselje szertelen nosztalgiáját. Egy ilyen estén megint kitört: „Nem lehet tőle szabadulni, – vele kell megöregedni… Lehetetlen elviselni ezt a nőt. – Megöljem?” (Egy parasztnak nem való freudizmus. Azzal szemben, aki az életét az embernek áldozta: – nem vetemedhetem eddig az őszinteségig! Az objektivitás: idegenség.) (…) Hű, jó, odaadó feleség volt, aki kissé keményen hideg is tudott lenni, – (kíméletlen a véleményei kimondásában tisztánlátása kiábrándító volt,) – de aki annak élt, hogy a férje minél jobban érezze magát mellette s minél jobban dolgozhassék! – Művésznek jobb környezete alig lehetett! – – S ezt akarta volna megölni Móricz! – Szörnyű az élet! – Persze: az asszony ki volt már merülve el volt nyűve – s elvesztette varázsát.... mert mi jutott osztályrészeül? – Körút vidéken, ahol Móricz notesszel járt körül s az asszonya lányokkal egy padon várta be Móricznak felfrissülés kellett… [...] Mit nyújthat az élet oly sokat? Neves író, gazdag ember, szép családja volt, egészséges, – mit kívánhatott még az élettől. – De ő még panaszkodott... Neki még az élet telje kellett volna, – az, ami unalmas, undok, szívtelen, megvetendő! – – A bizonytalanságnak, bűnnek, gazságnak, szörnyűségnek ebben a tengerében még jobb, ha az ember vallásos. Ez a jobbik választás, – én nem haragszom már Tolsztojra, amiért ezt választotta. Azért választotta, mert rendkívül érzékeny lelkiismerete volt. – – – Mily különös, hogy ez az ember, épp Móricz tette nékem azt a vallomást, hogy őt a felesége tette naggyá. Egész élete minden energiája arra kellett, hogy bebizonyítsa néki, hogy érdemes volt hozzá mennie feleségül.
HOLICS JANKA BÚCSÚLEVELE, 1925. MÁRCIUS 30.
Míg én élek, addig maga nem tud szabadulni attól, hogy adósa valakinek és azt az adósságot miattam nem törlesztheti le, úgy érzi talán, hogy van egy elintézetlen ügye avval a valakivel, amit miattam nem intézhet el, látom az arcán, hogy elvágyik innen és miattam nem mehet el, hogy tombol benne a düh ellenem, és nem töltheti ki, hogy szerelemre vágyik éppen úgy, mint én, és ezt nem érheti el. Édes! Ez így van a maga arcára kiírva, a belső tombolását így mutatja az arca, – de emlékezzen rám édes, ez mind, mind csak képzelt adósság, képzelt ügy, képzelt vágy, képzelt düh, és képzelt szerelem. – A valóság, a maga élete, múltja, amelyik tiszta, szent volt, a jelen, amelyik kínos, elviselhetetlen és a jövője, amelyikről én hiszem, hogy megbékélt, visszatérő, bocsánatkérő lesz, ez mind csak én vagyok. De csak az életem árán hiszi ezt el. Ha én már meghaltam, magammal viszem a maga adósságát a sírba, a maga arcáról lemossa az én kicseppenő vérem mindazt a kínos, zavaros, gyötrő érzést és csak egy, egyetlen egy kép marad rajta: a tiszta utolsó és legutolsó és öröktől örökké tartó egyetlen biztos nyugalom: az én rendíthetetlen szerelmem és a maga ebben bízó, ettől élő becsületes nyugodt lelke.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ: MÓRICZ ZSIGÁNÉ – JANKA
Lapos mellű, barnásszürke arcú puritán.
Úgy járkált közöttünk, mint egyik parancsolat a tíz közül. Talán ez: ,,Ne kívánd felebarátod feleségét...” (illetve férjét).
Protestáns.
A szó, az Ige az ő számára cifraság nélkül a lényeget jelentette. Játszani nem tudott. Lenézte a játékot. Bűnnek érezte. A szavakkal való játékot is.
Egyenes volt. Kemény. Kérlelhetetlen. Zsiga mesélte nekem, felesége jellemzésére, hogy feleségének a nővére az esküvőjét követő napon elhagyta férjét, és sohase tért vissza hozzá, mivel az a kályha elé szórta szivarja hamuját. Őt is egy bordában szőtték a nővérével, ő is abból a fából volt faragva. Valóban fából, keményfából. Csupa szabály, csupa tiltás, csupa bírálat. Kínos volt együtt lenni vele. Kemény volt. Nem éles, csak kemény, mint a száraz hasábfa.
Az Üllői úton laktak, egyszerű, majdnem szegényes bútorok közt. Növendék koromban Zsiga hívott, menjek föl hozzájuk. Kérte, szavaljak néhány költeményt. Szavaltam, s Zsigát egyre többet, egyre jobban érdekelte a versmondás.
Janka egyszerre csak felállt, egyenesen, keményen a kis támlás díványról, s mint élő tilalomfa ott állt, állt, nem mozdult, amíg meg nem értettem, hogy ez a „felállás” ellenem szól, s zavartan el nem távoztam.
Testét, vállát hátrafelé feszítve, összeszorított ajakkal, beszédes némasággal, ellenségesen meredt rám. Ki tudja, hányszor gyötrődhetett ehhez hasonló helyzetekben, addig a napig, amíg végül egy napon bevette a méregadagot, amely megölte.
Halála óráján láttam. Ott feküdt az ágyon, szürkésbarnán, keményen, összeszorított ajakkal. Mindössze néhány kékesfekete hullafolt a karján jelezte, hogy már nem él.
ÚJSÁGHÍR MÓRICZ ZSIGMOND ÚJ HÁZASSÁGÁRÓL, 1925. AUGUSZTUS
Budapestről jelentik: Móricz Zsigmondnak, a nagy magyar írónak a családi élete sokat foglalkoztatja az utóbbi időben a közönséget (…) Móricz Zsigmond felesége megtudta, hogy férje miben töri a fejét, hogy válni és újra nősülni akar és ezért öngyilkosságot követett el. A mérgezés ugyan nyomban nem volt halálos, de felesége pár nap múlva kiszenvedett. Azóta nem sokat beszéltek a nagy íróról, amíg a múlt héten váratlanul az a hír terjedt el – melyet az Új Kelet is közölt, – hogy Móricz Zsigmond a Balaton mellett a legnagyobb csendben házasságot kötött Simonyi Mária színésznővel. Simonyi Mária a magyar fővárosi színészet egyik legszebb jelensége, magas, elegáns, karcsú és provánszi szőkeségű. (…) A házassági hír természetesen nagy érdeklődést keltett és az uborkaszezón pletykaéhes publikuma mohón kapott rajta. De csak pár napig élősködhettek a csiklandós szenzáción, mert Móricz Zsigmond ma a pesti lapokban ezt a cáfolatot tette közzé: „Külföldről hazaérkezve, azzal a szenzációval fogad az egész világ, hogy közben – lapok szerint – feleségül vettem egy szép, előkelő s ragyogó tehetségű művésznőnket. Mivel sajnos, nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy e hírt megerősíthessem, lovagias kötelességem azt dementálni. Én magam egyelőre síremléket építek s nem oltárt. Tisztelettel Móricz Zsigmond.”
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1925. ÁPRILIS 28.
Bizonyára tudja, hogy a feleségem megölte magát. Több mint egy évig tartott a harc: az elvesztett férfiért.
Bizonyára egyszerű törvények ezek, de szörnyűek. Én minden erőmet fölhasználtam, hogy megakadályozzam a fenyegető vészt. Maga tudja, hogy milyen szörnyű harcokat vívtam. Akkor mikor a fényképésznél volt, s én felüzentem: 24 óra óta állottunk pihenés és alvás nélkül szemben a revolveren verekedtünk. Agyon akarta lőni magát. S közben egy zseninek páratlan logikájával vitatkozott.
Én azért futottam maga után, hogy egyszer már megbeszéljem magával, mit tegyek. Mert én elszánt módon építettem idegeimre a boldogság látszatát. Soha senki nem sejtette, hogy mi közöttünk milyen viszony van. Az én házaséletem a boldogság mintaképe volt. Minden férj és minden feleség irigyelt, aki ismert. Sejtelmük nem volt, még a szülőknek és testvéreknek sem arról, milyen véres és kegyetlen önuralom kellett nekem ehhez. Hazudni, hazudni, hazudni. Reggeltől estig hazudni azt, hogy oly szerelmes vagyok, amit már túlozni sem lehet. Igaz, ez a hazugság nem volt nehéz, mert valóban szerelmes voltam. 1902. február 3-tól 1924. január 30-ig én nem néztem más nőre. Nem, még azalatt sem, mikor maga, a maga lénye már úrrá lett rajtam. Egész addig, míg ki nem tört bennem annak a tudata, hogy szerelmes vagyok Magába: addig folyton ő volt a vezércsillagom. S attól kezdve Maga. (…)
És mégis oly szörnyen kiábrándultam belőle, hogy a húsz éves rajongás és odaáldozás, méreggé és öngyilkos kétségbeeséssé vált bennem. Nem tudom megmondani mennyire reszkettem már. Ha ő nem, nekem kellett volna már De én tele voltam életvággyal és reménnyel. Nekem volt valakim: neki senkije. Én már újra írói lázban voltam. Minden szó, amit magától hallottam, minden helyzet, amiben láttam, minden remény lánggá és fénnyé lett bennem. (…)
Mária: írjon egy sort. (...) Ha nem ír: nem zavarom többet.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1925. MÁJUS 5.
Mária!
Nem telefonált, és nem írt.
Folytatja azt a játékot, hogy elfogadja leveleimet és nem reflektál rá. Nem, ez nem megy így tovább. Mikor írtam, egy hónapja volt a feleségem halálának. Fordulónap.
És tegnap, a temetésé. Kint voltam a temetőben.
Mária, én azóta nem aludtam és nem sírtam. A feleségem megölte magát értem: mert én a magáé lettem. És én itt állok egyedül.
Mária, adja vissza az álmaimat és a könnyeimet. Adja vissza a leveleimet, hogy a feleségem szellemének engesztelő áldozatot adjak: elégethessem. Ne tagadja meg, mert ő itt áll felettem, mint húsz éven át, és nézi a betűimet, amiket leírok és a gondolataimat, amiket gondolok.
Azt hittem, maga a helyébe lép, a székébe ül, és az ágyába fekszik, és betölti az ő szerepét az életemben, mint Múzsa és Segítőtárs: nem jött. (…)
Engedje, hogy halálomig imádhassam, és adja vissza az életet. Ez a táska a feleségemé. Kérem, rakja bele összes leveleimet. Itt a kulcsa.312 Zárja be.313 És ha nem most rögtön, amikor jónak látja, küldje el nekem.
Én addig ébren, gyötrődve és vívódva és viaskodva várok. Máris nyugodtabban, hogy ezt leírtam. Kezét térden és végtelen csókolom.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1925. JÚNIUS 10.
Igaz, remélem, nem képzeli rólam, hogy én magát mint feleséget gazdaasszonnyá akarom minősíteni? El sem tudom magát képzelni a konyhában, legfeljebb kíváncsiskodva. Bár hiszen én ismerem az asszonyi természetet, s tudom, hogy abban a pillanatban, mikor kell, tudnak sarkukra állani... Én magával egy olyan legmagasabb együttműködési viszonyt képzelek el. Már annyiszor adta jelét annak, hogy minden soromat, sőt minden gondolatomat érti, s hogy kíméletlenül, s minden melléktekintet nélkül kész azonnal kifejezést adni a véleményének, hogy boldogan és nyugodtan érzem, közölhetek magával minden ideát és írást, maga átveszi a kritikus szerepét. (…) egy jól elgondolt s megcsinált munkánál is folyton kell az ellenőrző, éppúgy, mint a színésznek a rendező. Az ember nem látja önmagát, de rögtön megérzi s megcsinálja azt, amit kell... A feleségem ezt nagyszerűen tudta csinálni, szólania sem kellett, már az olvasás gyorsaságából, a szeme állásából, és ha szólt, egyetlen szavából tudtam, mi a baj, hol írtam el magam, mit kell újraönteni, mit kell kihagyni, s hol tévedtem magában a lényegben. S mikor maga a múlt éjjel a velencei cikkről beszélt, majd megcsikkant a szívem, oly boldog voltam: tényleg, senki nem merte megmondani nekem... Ki veszi magának azt a felelősséget, hogy…
Csak egy szerelmes női szív… (…)
Csak sajnos, másfél éve nincs lelki egyensúlyom. Mióta magát úgy szerelembe őrjítettem magammal együtt, azóta csak ver a szél s a vihar, semmit, semmit sem éltem, semmit nem produkáltam, most is a gerincem fáj, és a beleim táncolnak, mert folyton arra gondolok, hogy én, látja, így kiöntöm s kitárom magamat Maga előtt s maga erre a levélre sem fog reflektálni, és maga egy nekem félelmes vitustáncban forog, nem látom, nem értem, csak rettenetesen fáj. (…) De ha maga nem válaszol... Legalább irgalom legyen benne, mondja ki, hogy nem szeret...
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE MAGOSS OLGÁNAK, 1925. AUGUSZTUS 13.
Kedves Nagyságos Asszonyom, én hosszú pályámon ahhoz edzettem magamat, hogy csupa olyan dolgot írjak le, amit más szégyellt volna meg is érinteni, de Magával szemben mégis kötve érzem magam, s egyelőre nem volnék képes olyan szót papírra tenni, amitől magának még jó értelemben is el kellene pirulnia. Tehát nem kell félnie leveleimtől, bár nem ígérhetem, hogy a konvenció határain belül marad szürke udvariasságom.
A maga jelleme nagyon érdekel. Milyen gyermekkori megrázkódtatásokon kellett Magának keresztül mennie, hogy ennyire alá tudja rendelni vágyait az akaratának. A szenvedélyt a meggyőződésnek. A fiatalságát a kötelességteljesítésnek.
Maga szeret magáról beszélni, de arról nem fog, amit én kérdek. Nem fogja elmondani életének azt a részét, amely az én új regényemnek a témája... Tudniillik írok most egy regényt, amelyben a tizenöt éves gyermekek lelkében végbemenő roppant szerencsétlenségeket írom meg. Azt a pillanatot, amikor a férfivá, vagy nővé váló gyermek kiábrándul az apjából, az anyjából, a felnőttekből, mert rajtakapta őket a csaláson: azon, hogy vizet prédikálnak, s bort isznak, hogy erkölcsre, modorra, s önuralomra tanítják a gyerekeiket, s ők maguk erkölcsteleneknek, vadaknak s beszámíthatatlanoknak tűnnek fel a gyermeki lélek abszolút ítélete előtt.
Nem is kérem, hogy erről beszéljen, mert talán még ma sem érte el azt a kort, a belső felszabadultságnak azt a viharát, amelyben összeomlott a tekintély! Mert a Maga önuralma vagy öntudatos, vagy öntudatlan. Az utóbbi esetben Maga egy ártatlan s szent lélek, akit nem szabad kizavarni jól elrendezett lelki otthonából. Vagy öntudatos, s akkor boldog lesz, ha kérdés nélkül kitárhatja magát, mert magában megvan a szent közlési vágy, éppúgy mint bennem. Csak én szerencsésebb helyzetben vagyok, mert én mint író írom ki magamból, s módom van rá, hogy nevet s alakot adjak a saját szenvedéseimnek, s az olvasó nem gyanúsít meg avval, hogy önmagamat zokogom ki... Emlékszik, mikor nem is tudom, milyen vakmerőséggel rácsaptam a maga lelki élményére, s valami vad dühöt vágtam ki benne... milyen ámult volt!... Mennyi ilyen bánata volt az én szegény feleségemnek!... Egész életen át... Mindig őt írtam, s mindig idegen volt neki... Megszüntettem az ő mélyen érzelmes, becsületes, gyöngéd jó hangulatait, s rideggé s keménnyé kovácsoltam... Márvány volt, puha felületek s halk színek, fények rajta, s én zordon bronzba öntöttem, sőt kovácsoltvassá mintáztam. Hogy követelte az ő sentimentjeit, s én rámutattam a jellem acélvázára... (…)
Mért mondta el maga nekem a minap, hogy maga milyen szerelmes tud lenni? Hogy a szobán nem tud keresztülmenni, a torkán nem megy le a lélegzet, s imbolyog a világ!... Mi volt ez?... S ki volt ez?... Elmondjam, hogy én milyen őrült voltam másfél esztendeig? Mint egy őrültek házbeli alak?... Kezét csókolom. Nálam már meglehetősen elmúlt, de Magánál?... (…) Kezét csókolja
Móricz Zsigmond
MAGOSS OLGA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, 1926. FEBRUÁR 12.
Kedves Zsiga!
Miért kell annak úgy lennie, hogyha az ember a boldogságot akarja építeni, akkor mindig áldozatot kell hoznia. Az alap mindig lemondásokra, és ami súlyos, a mások kisebb-nagyobb szenvedéseire épül. Én mindig úgy érzem, hogy az ilyen boldogsághoz nincs jogom. De erőm sincs hozzá, sem a magam lemondásaihoz, sem a másokét elfogadni, sőt megkívánni. Magának van ereje, és nekem nincs. De hogy melyikőnknek van igaza, azt nem tudhatjuk. Az életnek talán a Magáé egészségesebb, a Maga felfogása, mert Maga úgy él, mint aki az életnek esküdött fel, és én, látja, a halál hatalmában vagyok. És hogyha Maga szeret engem, Zsiga, ne is próbáljon engem onnan elszakítani. (…)
Azt írta, hogy jó Magának énvelem ülni. Jó, több mint jó, nekem gyönyörűséges. De vajon milyen keveset jelenthetne az életünkben ez a hangulat, ha rendes, gyakorlati életet kellene együtt élnünk. (…)
Veszedelem, Zsiga, óriási veszedelem, ami felé futunk, én tudom, és még sincs erőm, hogy visszatartsuk magunkat. Tépelődtem örökké, felsorakoztatom az ellenérveket, akad elég saját meggyőződésemben is, de még több kívülről jövő. Nem bízom magában, mint emberben. Művész, aki más erkölcsi szabályokat állít maga elé, mert előtte csak egy cél van: teremteni! És minden, ami akadályozza a munkájában, mindenen keresztülgázol, legyen Isten, vagy ember, esemény, érzés, törvény. Jogosítva érzik magukat az egoizmusra, az anarchizmusra, mindenre, ami a jó, békés keresztyén lélek előtt visszarettentő. Nem bízom Magában, és mégis vonzódom Még nem tanultam meg becsülni, és máris szeretem?... Lehet egy ilyen érzésnek létjogosultsága? […]
Kérdi, hogy mikor láthat? Amikor kedve van, nincs akadálya, s lejön, mi mindig szívesen látjuk.
Üdvözli
Olga
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE MAGOSS OLGÁNAK, BUDAPEST, 1926. FEBRUÁR 14.
Úgy látszik, egy asszonyra annyira szórakoztató az én egész furcsa lényem, hogy nem lehet elég sokat produkálnom magamat. Ő legalább haláláig nem unta meg, sőt egyre szenvedélyesebben kívánta. S abba halt bele, mikor elvesztett.
Én közben minden szerelmi gát mellett is írtam és írtam, és csak írtam. Az írások egyszerre csak jók lettek, sikert arattak, pénzt hoztak. Ő [Janka] azonban nem engedett a háztartás szigorúságából. Minimális összegbe került. Jól tudott bevásárolni, jól tudta felhasználni, jól tudta megteremteni a nívót. Soha nem maradt el sem ruhában, sem életben a milliomos ismerősök mellett sem, s pedig szinte jelentéktelen összeget emésztett fel az életünk, úgyhogy a feleslegből bútort csináltattunk, földet vettünk, aztán házat építtettünk.
Közben egyre vadabb ellenkezés nőtt közöttünk titokban. Ő egyre szenvedélyesebben gyűlölte az írásomat. Úgy gyűlölte, mint a szeretőmet. Ez az ő szava volt. Gyűlölte, mert ellensége volt az. Ő felvidéki volt; én utáltam a hegyeket, a tótokat, a lutheránusokat. Ő fantasztikus gyűlölettel nézte az én alföldemet, a kálvinistákat, a kövér zsíros szájú, vadmagyarokat.
De ez mind csak egymás ellen való indulatunk kifejeződése volt: gyűlöltük egymás hátterét, hogy ne kelljen egymást gyűlölnünk.
Emellett imádtuk egymást. Énnékem más nő nem volt az egész világon, harmincöt könyvem minden nőalakja ő. Ő imádott engem, valóban istenné nevezett ki, s nem engedte, hogy én megsértsem az ő, rólam alkotott véleményét.
Én mélyen tiszteltem az ő életmunkáját, ő mindennél nagyobbra becsülte az én írói értékeimet. Egyetlen munkámhoz sem adta beleegyezését, de amint készen voltak, olyan herkulesi dicsőségű tettekké váltak előtte.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1926. MÁJUS 19.
Kicsim, kis babám, édes kis Királyném!
Most pont hat óra reggel szerdán, most hozták a Maga első két levelét, már fent vagyok, s megírtam hét sort a pünkösdi tárcából, de hogy lehetne folytatni, mikor közbeszólsz... ha beleszólsz, abbahagyom, s agyoncsókollak, s csak aztán megyek vissza a munkához…
Csók, csók, csók, csók, csók, csók, csók, csók, csók. Most aludj tovább kedves kis feleségem... Betakarom magát a fehér gyapjútakaróba: még másban nem tudom elképzelni, megsimogatom azt az édes kócos haját...
Megírtam a tárcát… (…)
Nagyon szeretem magát. Hogy mondjam meg, teleinni szeretném magamat magával. Folyton azt érzem a karomban, hogy ölelni szeretném, csak ölelni. Magamhoz szorítani, hiszen ha be lehetne inni, fölszívni és beélni… De ez is jó, csak ha érzem a szemét, a pillantását, a sóhajtását, a jó kis jóságát, egyem meg, én egyetlenem egyem, kedves kicsim, te szép, te jó, te enyém, te kedves, te kedves, te kedves... jaj csókol… még...
(…) Tizenkét témát írtam egyszer magának: azok ma is élnek, ha azok nem, vannak újabbak.
Nincs itt mit beszélni, ha maga kinyitja a szívét, akkor én élek s teremtek: ha bezárja, elcsüggedek, s közömbös a világ: ...hogy hálálom meg, hogy szeretek mindent, ami magához tartozik. (…)Ha rám gondol, a szíve megnyílik, és az egész levegő izzó lesz körülötte, és az emberek mámorosak... Nem irigylem, nekem az valami mindennél szentebb dolog: kiadni a szív és vér izgalmát, hogy az emberi szívek, mint valami szuggesztív mámortól megkapva, érezzék meg, hogy milyen boldog titkok vannak az életben!... Minden művészetnek ez a rendeltetése: osztoztatni a szíveket a szívben…
Szeress, akkor szeretnek!
És légy büszke királynő, mert van valaki, aki egész szívvel s egész élettel a tied: a párod!
Imád
Zsigád
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE MAGOSS OLGÁNAK, BUDAPEST, 1926. JÚNIUS 25.
Nagyságos Asszonyom!
Bocsásson meg, de becsületes dolognak csak azt érzem, hogy a mellékelt csomagban az ön szép leveleit rendelkezésére bocsátom.
Kívánjon nekem szerencsét, én boldog vagyok, és kérem Istent, részeltesse önt is ebben az ajándékában.
Hálásan gondolok vissza arra az időre, mikor egy tiszta, nemes, gazdag szív sugárzását éreztem, s alázattal kérem, bocsásson meg!
Kézcsókoló híve
Móricz Zs.
Első levelét a Tündérkertben találja meg, Olga! (IV. kiadás.)
SIMONYI MÁRIA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, STARY SMOKOVEC, 1928. AUGUSZTUS 28.
Édeském, vasárnap reggel ragyogó napsütés. Bennem is. Magától! Magához! Tudja hol tartok? Szeretnék odabújni – és hallgatni és simogasson és csókoljon és hallgasson. Úgy érzem, hogy semmi sem volt az életemben, csak Maga. Szabad ilyeneket elmondani? Elmondani? Nem is tudom – csak leírni. Úgy érzem, csak megírni tudom. Ilyen az élet – hogy ha tudnék is beszélni – nem jutunk hozzá. Borzasztó! Kihagyni az életből a legszebbet. Vagy csak azért hallgatunk, mert mindent tudunk egymásról? Vagy tovább tart, ha hallgatva őrizzük? Nem tudom – nem tudom. De van, itt van, és maradjon is, mert csak addig érdemes élni. Ölelem egész lelkemmel
Mária
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK,1929. JÚNIUS 8.
Most jött a posta, s legnagyobb örömömre két édes levele is érkezett.
Istenem. De érdekes.
Éppen azt írtam az utóbb, hogy író mellett csak olyan asszony élhet meg, akinek saját dolga is van, ugye?
S ugyanakkor ugyanazt írja Maga.
S az az érdekes, hogy Maga kezd olyan szerelmes lenni, mint a „privátok” szoktak. Persze, ott, egyedül, nincs más, ugye? Édes kis bogaram. Csak az édes kis fantázia, ami összefon.
S milyen furcsa: azt írja, hogy nem szeretne téma lenni, hogy pénzért árulják. És én valóban abból élek, hogy minden mondatban meglopom magamat. Hát ez az: „kiveti a legnemesebb érzéseit, hogy a sarki kutyák bámulják. Jaj de utálom...” Hogy is van...
Mintha már hallottam volna ezeket az érzéseket és szavakat. Minden tisztességes és nemes lelkű nő így gondolja.
De hogy is van ez? Hiszen Maga is kiáll! Kitálalja a testét, a hangját, a lelkét a tömegnek. Hálóingben játszik, ágyban, és esténként 500 ember előtt koitust játszott a Katonában.
És az írói feldolgozástól, amely mégis nem annyira szemtől-szembe való kitalálás, ettől fél?... Nincs hozzászokva... Ez a része a lelkének szűzi.
Valóban, Maga mindjárt az elején azt mondta, hogy: – Maga folyton magát írja, az életét!
Írjon már egyszer valami témát!
Ez nem volt csak ötlet, ez úgy látszik, a maga lényének tiszta megnyilatkozása volt, s ha most végiggondolok azon, hogy miket írtam e három év alatt, – valóban igen kevés sorom van, ami kettőnk egymáshoz való testi-lelki viszonyára vonatkozik, vagy abból származik. Kivilágos kivirradtig, Úri muri, Nagy fejedelem, Muzsikaszó, Légy jó, Electra – hol van valami Magából?
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE MAGOSS OLGÁNAK, BUDAPEST, 1930. FEBRUÁR 5.
Olga, Olga, hajnali Álom!
Nem, nem fogok magának levelet írni. Bármennyire vágyam beszélgetni Magával, – nem tehetem ki külső izgalmaknak. Nem illik hozzám ez a méltatlan helyzet, amit a levelezés előidézne.
Boldog vagyok, hogy láttam, hogy megéreztem.
Ha ilyen nehéz éveket át tudtunk élni, jó az Isten, majd csak elrendez.
– Öregek vagyunk – mondta.
Öreg, akiben nincsenek többé elhasználatlan energiák. Mibennünk van. Felejthetetlen az a sarok ott a kis szobában. Nem úgy ültünk, mint két öreg, hanem mint két üde siheder. Maga olyan volt, mint egy virágzó azálea. Szép volt, bölcs is a szépségében.
Boldog vagyok, hogy láttam, és a Sors dolga, hogy amit elrontott, jóvátegye.
Janka egyik végszava az volt hozzám, hogy: „amit maga akar, az teljesedik.”
Én akarom Magát. A vasárnapom a Magáé.
Első gondolatom az volt, hogy minden vasárnap írok. Nem írok, de érezze azt, hogy gondolok, gondolkozom, és érzek maga felé.
Egy könnyelmű lépést már megtettem: előfizettem a Maga nevére a Nyugatra. Azt éreztem, hogy kell látnia, amit cselekszem, kell olvasnia, amit írok, s hogy így olykor-olykor egy-egy üzenet eljut, amit csak Maga ért.
Áldja meg az én Istenem, kedves, szeretett Olga, s maradjon mindig az, aki...
S én is maradhassak a Maga
Zsigája
MÓRICZ ZSIDMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, POZSONY, 1930. SZEPTEMBER 13.
Kedves Máriám,
a felolvasás megvolt, óriási siker – egyetlen előfizető sem. Utána vacsora. ½1-kor lefeküdtem, most ½2. Nem tudok aludni.
Eszembe jutott, hogy éppen most három hónapja, hogy eltörött a pohár, amelyben szerelmünk bora volt. (Augusztus 13. Hévíz.)
Tehát eltelt három hónap. S hátra van az élet.
Rettenetesen fáradt vagyok. Se harcolni, se megnyugodni nem tudok. És dolgoznom kell, lelkesedés és öröm nélkül, mert, egyszerűen mert lelkiismeretesnek születtem.
Azelőtt nem fárasztott – hittem. Ma nem hiszek s nem remélek többé. Mondja, mért dolgozzak? Csak kötelességből?
Azonkívül az is gyötör, hogy kárára vagyok a Maga érvényesülésének. Nem élhet szabadon mellettem mint színésznő, s én nem tudok segíteni, mert nem tudom Magát megírni. Négy és fél éve, hogy együtt vagyunk, egy sorom nincs azóta, amiben Magát írtam volna meg. Addig, míg nem éltünk együtt, őrjöngve írtam Magát, a Pillangó, Odysseus, Amor és Psyche, egy kötet novella. Azóta – semmi.
Egész különös, a Múzsa megszűnt abban a pillanatban, ahogy – feleség lett.
Ezen nem lehet segíteni. De ma már ott tartunk, hogy még beszélni se tudok lelki dolgomról Magának. Maga a harmadik mondat után megkérdi, hogy „hány órakor érkezett meg a vonat?” – ebből látom, hogy nem érdekli, amit ömlengeni kezdek, s megfagy bennem a szó.
Hogy lehet ezen segíteni?
Mária, Mária, Drága Mária – nincs többé vágyam s nincs reményem. (…)
Maga nagyon bölcs és jó – magának kell megtalálni a megoldást. Maga még fiatal, szép és tehetséges nyarát éli – nem sorvadhat el mellettem, és nem szürkülhet meg miattam.
Kezét csókolja tisztelettel, csodálattal és
hálával
Zsiga
SIMONYI MÁRIA LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK, 1932. JÚLIUS 2.
Szombat reggel
Gazsikám, szívem, minden rendben – én is. Csak egy kicsit most jön ki az utóbbi hetek fáradtsága, még csak a benti napok – izgalmak, hurcolkodás – Anyus kiszállítása, majd leányfalusi két nap alatt rendbe leszek.
Most jött Virág és hozta a Maga levelét. Tudja, hogy már nincs is semmi bajom. Maga, maga, na mit mondjak! Ha most itt lenne – jaj, de végigzabálnám – így csak e levelet falom, iszom.
Égek – ölellek nagyon
Máriád
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1935. OKTÓBER 9.
Délután kendőlebegtetéssel búcsúztam az egyik asszonytól, s most telefonálok a másiknak.
Ugyanabba a csodálatos, kétségbeesett és nyomorult helyzetbe sodrom magam, amiben 12 évvel ezelőtt. […]
Szeretném tudni, mi ez a külön viszony Olgával?
Olga valóban elsősorban nem testi szépségével hat rám, hanem a lelkiekkel. Úgy tűnik fel előttem, hogy nőben senkivel sem találkoztam, aki annyi bájjal, szellemességgel, nem kicsattanó sziporkákkal, hanem a tökéletes „Juluka” nyugodt lelkiségével áll szemben velem. Azon felül egy olyan társadalmi osztályt képvisel, amelyet nagyon szeretnék megismerni, de nincs rá módom. A dzsentri nyílna meg a segítségével előttem. Ezzel a kormányzó rétegbe nézhetnék bele. Mivel pedig én csak élmények alapján tudok írni, tehát nagyon szükségesnek érzem, hogy ez a korhadt és elrontott standardot valósággal megismerjem. […]
Olga egész biztos, hogy nagyon befolyásolna, de félelmes tulajdonságai vannak, mint feleségnek: Párizsban, írja, nem engedte el az urát, hogy megnézzen egy gyárat: féltékeny a gyárra, hogy azt szereti ő mellette. Ez egészen Janka-vonás. […] Olga a házasságot csak úgy tudja elképzelni, hogy ő, mint szegény kis eltartott lény legyen jelen, akinek semmi más dolga nincs, mint követelni a párjától a gyöngédség maximumát. Olga nem feleségnek való, hanem jó barátnőnek, aki úri távolságban s előkelőségben él és virul s maga szerény lényével. […]
Mária mellett semmi többet már nem kaphatok, mint anyagot, csak éppen azt, ami már itt van, s kiírva áll bennem. Ő ti. nem hozott semmit: sajátságos, hogy az a vágyam, hogy vele megismerem legalább a bohémvilágot, abszolúte nem sikerült. Ő tökéletesen szakított a régi életével és soha senkivel nem találkozik azóta régi barátai közül. Mivel nem beszél, vagyis, ha beszél, az jelentéktelen, múltjáról semmit sem tudtam meg, s minél jobban öregszik, annál kevésbé fogok tőle bármi adatot is kapni. …
Mellette az öregkor a teljes és aszkétikus lemondást jelenti. Én azonban nem vagyok erre való. Szeretem, ha nyüzsögnek körülöttem az emberek, de úgy, hogy engem ne zavarjanak. Visszavonulhassak, s ők érezzék jól magukat, ha az öreg se nem költ rájuk, se nem strapálja magát érettük. Ehhez a nőnek nagyon szellemesnek, irodalmi jellemnek és mindenekfelett műveltnek és önálló gondolkodásuknak kell lennie. Olyannak, aki: "nem akkor született, mikor MZsné lett." Olyannak, aki magában is valaki. […]
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1935. ÁPRILIS 29. ESTE 9.
Neki úgy elmondhattam mindent, ahogy itt leírtam. A legkomolyabb mondanivalóim sokkal jobban alakultak ki [Jankával] diskurálás közben, mert neki mindig volt ellenvetése: valósággal a másik oldalról vizsgálta meg, amit mondok. Ennek köszönhetem, hogy azalatt, míg élt, igazán nagy dolgokat csináltam és nagy hatással: az ő szellemisége az ország minden lehető véleménymondását jelentette. Csudálatos ember volt, zseni. Ez most már, tíz éve a halálának, de egyre erősebb bennem. Mária egy angyali lélek, és páratlan kedvességgel viszi az életünket, de lehetetlen vele efféle gondolatokat megbeszélni. Nemcsak a tanultsága hiányzik hozzá – nem ismeri a térképet –, hanem az idegereje is. Hiszen abban bele lehet bolondulni, ha egy férfi effélékkel jön minden pillanatban, és ilyen gyakran elvont és élettől távol álló dolgokkal szekírozza az asszonyt.
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1935. AUGUSZTUS 11. DÉLBEN 1.45
Eszembe jutott Janka, akinek mindig minden munkámat elmondtam, s ő ellentmondott, s így egyre feljebb feszítette a fantáziámat és a célkitűzésemet. Ez hiányzik. Tíz év óta teljesen hiányzik. Kétségbeejtő, hogy mennyire magam maradtam.
Ott hagytam az ebédet, mert ezt sem mondhatom el. A gyerekeknek?
Magamnak? Szörnyű sors az öreg sorsa: senki nem vállalja, hogy egy M: Zs. dolgába beleszóljon, se szerkesztő, se a munkatársak, se a barátok. Csak utólag kapok legfeljebb a fiatalok részéről visszautasítást ... Különösen egy darabnál rettenetesen hiányzik a megbeszélő partner.
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1936. SZEPTEMBER 18.
Nem küldtem el a keddi búcsúlevelet, s ezt végre jól tettem. Minden szerelmi levelemmel azt kellett volna tenni életemben, akkor nyugodalmasabb lett volna az életem. De jobb lett volna-é? Az én utamon komoly nagy izgalmat csak két dolog keltett: a nőkkel és a politikával való harcom. Mindakettőben én maradtam alól, de viszont ezek az izgalmak kerültek bele a regényeimbe, mint fűtőanyag. Most már lehet, hogy öreg vagyok: Nem alakul át ez az energia mozgó árammá.
Két napig félőrült voltam. Máriára rá sem tudtam nézni. (...)
Mennyit kell nekem adni, Máriának, ha elválok tőle?
Virág megáll, elképed, s azt mondja:
– Minden pénzt megér.
Erre kitört belőlem a sok keserűség. Hogy nem bírom. Nem modell. A régi nóta. Egy könyvemben sem adott semmit ... Végül Virág vigasztalt, hogy nyugodjak meg, és próbáljam másképp nézni a dolgokat. (...)
Tíz után elmentem Máriáért a Belvárosi Színházba. (...) Ő hihetetlen boldog volt, hogy érte mentem, s a húga előtt megjátszotta a szerelmes feleséget. Talán nem is kellett játszania, de én meglehetős szórakozott és hűvös voltam. Tele a fejem gonddal. A liftben azt mondja:
– Valamit elhibáztam.
Bementünk a lakásba. Nagyon felhúzott a megjegyzése. Nem tudtam, mire céloz.
Mikor átöltözött a fürdőszobában és kijött, azt mondom, de mindenre elszántan, hogy most leszámolok:
– Mit hibázott maga el?
Rám néz, nyugodtan és fölényesen:
– Elhanyagoltam a pályámat. (...)
– Ez az én tragédiám. Addig kellett volna utánajárni, míg ott volt Hevesi. Ki kellett volna forszírozni. A miniszterekhez kellett volna mennem.
– Hogy nem ment, ennek én vagyok az oka. Elismerem, hogy a maga pályáját én szakítottam ketté. Egyáltalán én vagyok az a súly, amely magát a víz alá nyomta. Tudom jól, hogy egy színésznőnek szabadnak kell lenni, nemcsak szexuális szabadságban, de teljes emberi s munkaképességi szabadságban. Maga mellettem átalakult polgárasszonnyá, gyerekeket nevelt és háztartást vezetett, és elejtette a pályát abban a reményben, hogy ezzel a nyugodt öregkort biztosítja magának ... De mi lett belőle? én magának nemcsak szerepet nem tudtam írni, de maga nem tudott nekem adni egy sornyi írói inspirációt.
– Én erről nem tehetek.
– Nem, maga nem tehet, de én sem tehetek. Ez egy fatális véletlen, amit nem láttunk előre.
Így nyugodtan beszéltünk órák hosszat. Éjfél után egytől egész negyed ötig. Igen nyugodt volt a hang. Velem valami furcsa dolog történt, egyáltalán semmi izgalom nem volt bennem. Végigmentünk az egész időn, Jankán és szerepén. Igen okosan mondott:
– Tegyük fel, hogy más nő kerül az életébe: elképzelhető, hogy maga azzal a nővel pótolni tudta volna Jankát? ... Maga húszéves volt, mikor megismerte, úgy összeszokott vele a gondolkodása, hogy elválaszthatatlan volt egész a legutóbbi időkig. Ki lett volna az a nő, aki evvel a hatással felveszi a versenyt? Ha Olga lett volna a felesége, akkor maga őt tudta volna írni?
– Nem tudom, de azt hiszem, igen, mert Olga egészen az a típus, mint Janka. Kísértetiesen hasonlítanak. Én akármikor le tudtam ülni még a Janka halála után tíz évig, és 64 oldalt írni, mintha fonogram lett volna, holott egyetlen szó nincs a Rab oroszlán-ban, amit ő tényleg kimondott, és az mégis olyan, hogy az ő lelkének a közepéből áradt... Olgát is el tudom képzelni, hogy ugyanígy hatott volna rám.
Mária: – Mást nem mondhatok, én magának teljes szabadságot adok, keresse a modelljeit, ahol akarja, engem ez nem zavar.
– Erre ugye ugyanezt kell viszonzásul felelni, de még annyit hozzá kell tennem, hogy magának az életéért nem kell aggódnia, mert míg én élek, a maga életfenntartása biztosítva van, sőt még azon túl is biztosítom a könyveimmel a maga haláláig.
– Ezt én tudom, és ebben egy pillanatig sem kételkedtem.
Megcsókoltuk egymást s elbúcsúztunk, a csók azonban részéről egyre szenvedélyesebb lett, csak az hűtötte le, hogy nem mentem vele a játékban messzebb.
Ma reggel hamarabb kelt, mint én, de nem jött be hozzám, mint máskor szokott. Aggódtam, hogy az este nem hagyott-e benne tragikus hangulatot, de mikor meglátott, a régi bizalmas nevetéssel nézett a szemembe.
Köztünk valami elintéződött. De az őszinteségben nem mentem odáig, hogy elmondjam, hogy levelezünk. Azt megmondtam, hogy most is voltam nála a trafikban, s órákig beszélgettünk. Három óráig beszélt egyfolytában, s nem szólottam közbe.
– Ezt én nem értem – mondta Mária –, hogy én három óráig beszéljek. Maga jól tudja, hogy nem vagyok beszédes.
– Ez az, ami nekem hiányzik. Mikor én magát elvettem, azt hittem, hogy most kapok egy olyan modellt egy olyan világból, amit nem ismertem.
– Bizony, maga ezt nem ismerte, magának olyan nővel nem volt dolga, mint én voltam s vagyok.
– Mit érek vele, ha lecsukott kagyló maradt, amelynek az életébe nem nézhettem bele.
– Erről nem tehetek. Az is lehetett volna értékem, hogy soha senkit és semmit nem adtam ki.
– De nekem az a jó modell, aki beszél, és kianalizálja azt, ami benne történik.
– Ezt elismerem, ez kényelmesebb, de ezzel a jövőben sem szolgálhatok.
– Az a baj, hogy én máig az a büdös paraszt vagyok, aminek maga a szerelmi dürrögés idején nevezett. Én olyan kispolgári nevelést kaptam az élettől, s azt a büszkeséget, hogy soha nem aláztam magam odáig, hogy a kerítésen csak ki is nézzek. Nem vádolhat meg, mint Lajfit, hogy mióta együtt vagyunk, csak egyszer is szoknya után futottam volna.
– Ezt nem mondom.
– De ha így van, nincs modellem.
– És az a lány, aki reklamálta, hogy az Úri muri-ban az ő életét írta le?
– A Rozika? Akkor én szabad ember voltam, mikor azzal összecsapódtam. Az utcán fogott meg olyan igazi Rozika-szavakkal, amik megállítottak az utca közepén, s elmentem vele egy garniba, és nehány együttlét alatt kibeszéltettem belőle azt a kis életet, amit szó szerint megtalál a regényben.
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA,1936. OKTÓBER 30.
Mit írjak modell nélkül? Kiesett a nő az életemből. Egyáltalán semmi nő nem volt már sok év óta, aki írásban izgatott, s mióta Janka megvonta magát és kitiltott a szellemvilágából, azóta oly üres voltam, mint egy kipukkant léggömb.
Már el is felejtettem. Ez az egy hónap rendbe szedett. Mindenki csodálkozik, hogy megfiatalodtam. Vidám vagyok, tudok dúdolni és nevetni és nem félni a holnaptól. És ez mind a csibe tette. Egy kis prolilányka, akihez semmi szívrezgés nem fűz, csak a csodálat, hogy van ilyen üde kis lény, s ez nem fél tőlem, sőt ragaszkodik, és oly kedveseket mond, mintha szerelmes lenne belém – holott én egyáltalán nem vagyok bele, én csak intellektuális érdeklődéssel viseltetem iránta, s ezt nem is tagadom, s szinte félek, hogy el fogom riasztani az őszinteségét, már keresni fogja, hogy mi az, amivel szórakoztathat, s az más, mint mikor kitárja a kis szívét, és magától ömlik ki belőle az öröm, az ujjongás és hála.
Mikor volt nő a közelemben, aki egy nap alatt három novellát tudott nekem adni? Már hat novellát írtam belőle, s valamennyi jó abból a szempontból, hogy tele van életörömmel és friss életszaggal. (...) Az életelixírrel, ózonnal és igazsággal. És optimizmussal.
LITKEI ERZSÉBET (CSIBE) LEVELE MÓRICZ ZSIGMONDNAK. 1936. NOVEMBER 16.
Kedves Apuka
netesék haragudni hogyilyesmit kérdezek de, nem tehetek rolla mert szeretem de azért ne tesék el bizakodni mert azért hogy, szeretem azért ne tesék roszul báni velem mert én nagyon sirok akkor mertén, én nem tehetek rolla hogy nagyon szeretem igazán nem is szeretem még senkit sem igy még csak magát ezért nagyon kérem szeressen apuka is ugy mint én magát szeretem akkor nem hagyjuk el egymás soha mégél apuka és én mindég boldogok leszünk mint egy kis galamb apárjával ugy élünk mi is pedig mi nem vagyunkférj és feleség. Ugy imádom én magát mint agolda az élyszakát mint galamb apárját ugy imádom én, ugy lesem akét kezét mint anyár esőt arét mint galamb a párját ugy imádom én, hogy ha maga meg tagad ezt tul-nem élem én. Szivem akkor – meg hasad ezt nem remélem én. Ugy imádom én magát mint ahold az élyszakát. Édes apukám ugye most kiváncsi tetszik lenni hogy mi akérésemm most meg mondom hát nekem az akivánságom hogy legyen szives engem olyan álásba hejezni hogy nekem semmi bajom ne legyen, Édes apukám ne tesék haragudni hogy, ilyesmit mondok de nagyon szeretem és kénytelen voltam szerelmet vallani mert még egyszer mondom hogy szeretem az apuka rabja leszek őrőké.
Sok csók csibe
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1936. OKTÓBER 22.
A kiscsibe kifuthat, – ezzel tette le Mária. a III. felvonást e percben.
A kiscsibe kifuthat. És a kis csibét, mint egy kifacsart citromot ki lehet hajítani.
Soha nőtől, még Jankától sem kaptam ilyen segítséget. Megírtam azt, amit Janka tett, gondolt s mondott. De átalakulva, szublimálva inkább, mint indító, erjesztő anyagot véve fel. Itt azonban az a csodálatos és soha nem hallottam lehetőség volt, hogy ez a kis Csibe szöveget diktált.
Mintha szerepet tanulna két színész. A férfi olvassa a férfi szöveget, a nő a nőét. Így mondtam én a fiú szerepet, az öreg grófot, az inast, a Clarisset, – és ő spontán, azonnal, magát beleélve a helyzetbe, azonnal felelt, mintha a súgópéldányból olvasná, s én csak leírtam a magam szavait, a kérdést, s utána a Csibe válaszait.
Állandóan el voltam ragadtatva a riposztjaitól, melyek olyanok voltak, hogy bármennyire értek is a stilizáláshoz, ezt így megfogalmazni nem tudtam volna.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE SIMONYI MÁRIÁNAK, 1936. DECEMBER 7.
Kedves Mária,
ha nekem terhes, magának bizonyosan még terhesebb az az alkalmazkodás, ami házi életünkben van. Mind a ketten megszűntünk egymásnak örömöt adni, csak gyöngédséget nyújthatunk, hogy ne zavarjuk a másikat.
Én föltétlenül beláttam, hogy a maga jelenléte nincs javára írói munkásságomnak. Még csak hat órája, hogy távol vagyok, s oly vidámnak és megkönnyebbültnek érzem magam, hogy ezt nem lehet pénzzel megfizetni. Bizonyosra veszem, hogy ha kipihenem magam, vígan dolgozom s akkor el tudom magát is tartani, s én is megnyugszom.
A legjobb azért, ha elfogadom amit maga már annyiszor felajánlott, hogy éljünk külön. A „válás” nekem, törvényesen kimondva, ez idő szerint nem jelent semmit. Én a nevemet magánál jó helyen tudom.
Tehát most annyiról értesítem, hogy én a telet itt akarom tölteni Lányfaluban.
MÓRICZ ZSIGMOND LEVELE LITKEI ERZSÉBETNEK, 1937. MÁJUS 15.
Édes fiam, Erzsi,
elolvastam a leveledet s nagyon meg vagyok döbbenve, hogy több mint fél éve szeretetem, áldozatkészségem és jóakaratom ennyire nem tudott benned semmi hasznos, okos és helyes átalakulást előidézni. Te most éppen olyan boldogtalan vagy, mint voltál szeptember 25-én éjjel, mikor a Ferenc József hídon megismertelek. Akkor is azt láttad egyetlen jövődnek, ha a Dunába ugrasz, és most is azzal fenyegetsz meg engem, hogy ismeretlen halállal emészted el magadat.
Ebből az következik, hogy az embereken nem lehet segíteni.
Mondd meg, mért költöttem én rád 2363 pengőt, ha ezzel még azt sem értem el, hogy nyugodtan és emberi módon érzed magad? Éppen olyan vad vagy, mint voltál, és nem sajnálsz engem, hogy azzal fenyegetsz, hogy megölöd magad.
Én még rászánok valamennyi időt, hogy foglalkozzam veled, de ha ez sem segít, akkor igazán nem fogok mást kezdeni, mint hogy madara hagylak, s élj, ahogy tudsz.
Az volt a tervem veled, hogy négy polgárival megajándékozlak, s akkor valamilyen állást vagy foglalkozást lehet neked szerezni, ahol szorgalmas munkával aztán eltartathatod magam, úgy hogy nekem tovább áldozatot kelljen hozni érted. De ha a tanulás nem megy, én nem erőltetlek. Amit én neked tettem, annak már is hasznát veheted. Van ruhád, ami nem volt, és egy kicsit tanultál is, jobban helyt állhatsz az életben, mint most egy éve.
Tudom én, hogy van egy rögeszméd, azzal hitegeted magad, hogy szerelmes vagyok beléd és mit tudom én, milyen álmaid vannak. Pedig nem tudom, hol veszed. Én a legelső napon megmondtam neked, hogy csak azért érdeklődöm irántad, mert tetszik nekem, ahogy mesélsz, s én azt meg tudom írni. (…)
Azt te nagyon jól tudod, hogy én tégedet nem kívánlak. Én legfeljebb úgy gondolok rád, mintha valóban a gyermekem lennél. De ha nem akarsz gyermekem lenni, – szeretőnek nem kellesz. Öreg ember vagyok, és arra már nincs szükségem.
Én csak gyönyörködni akartam abban, hogy egy tehetséges, szorgalmas, buzgó, jóravaló kislány hogy fejlődik a tanulás segítségével. (…)
Akkor újra hozzá fogsz a gépíráshoz, s ha képes lennél rá, a gyorsíráshoz is, és ha tökéletes gépírónő leszel, akkor el lehet téged valahol helyezni valamilyen irodában. (…)
Mást nem mondok. Gondold meg, mint kisleányom.
Csókol
Apád
MÓRICZ ZSIGMOND NAPLÓJA, 1936. JANUÁR 7.
Úgy látszik, az emberiség mindig jobban csodálkozott a szerelem fellobbanásán, mint a kihűlésén. Amennyiben megénekelték a nagy érzés minden fázisát, annyira nem foglalkozik az irodalom a lassú elmúlással. Ez nem is érdekes, a halál félelmes és nem érdekes. Hiányzik a vágyérzés, az élet további lehetőségének öröme. Amilyen jóleső az épülő házat látni, annyira kietlen és kellemetlen a házbontás, amit csak az tesz elviselhetővé, hogy tudjuk, hogy jön a helyére az új épület. Az ember nem akar elmúlni.
Ez az én esetem pláne nagyon lehangoló. (…)
Semmi sem indokolja és semmi sem magyarázza.
Azt könnyű megérteni, hogy egy másik nő kiöli az emberben a régihez való kapcsolatait.
De ha még ez sincs. Kiszeretni egy nőből csak azért, hogy semmi se maradjon a helyén, csak egy nagy rakás kiegyenlítetlen számla…
Elereszteni egy nőt a levegőben, ahogy felszárad a harmat, elmegy a köd… Hiszen ha legalább tisztább levegő maradna a helyén. De semmi… Unalom, kedvetlenség és magánosság… Hát milyen nő kellene nekem, akiből nem ábrándulok ki?
Janka izzó lelkisége is kevés volt. Untam, hogy ez a lélek kizárólag csak reám irányul. Semmi sem foglalkoztatja rajtam kívül. Se munka, sem a gyermekei. Kellett utána egy másik nő, [Mária,] akiben semmi sincs. Még én sem vagyok benne. A tény mindenesetre az, hogy elereszt fájdalom nélkül. Nem ragaszkodik hozzám sem.
Mária igazi művész egyéniség: határtalan munkára képes a színpadi szerepének kedvéért: azonkívül egyáltalán semmire sem jó. Mint én. Én sem akarok s nem tudok az íráson kívül semmivel foglalkozni. (…) Ahogy most végigmentem az előszobán, láttam magamat a tükörben: úgy topogok, a barna szvetterben, mint egy vén medve.
S most egy új életet kell kezdenem…