Akoluthia

jaj, az öregség; már az, hogy benőtt

sűrű szőrrel csak e két orrlikam, nagy ritkán kijutok

a hidegre, úgyis nehéz párlatom lecsalni; hogy persze megtapad

lassan rajtunk, minden nemünk csomósodik

kényelmetlenül, kor készti hastájt éledettre a sós bőrt

tódulna rajtam a kabát, leng nyelvemen a nyelv

a szó, mint fagyos víz, futni se akar, meghúzdni se

megcsomósodik tovább a csodát elnyelő ízdarab

elménk élénk madárháza alatt – bizony a szerelem

olyan vésett görög edényét lehetett

e szájról elvenni, telve a mámor isteni fodrával, késő ízzel

nyújtani a tárt természet ódáit, fölírni, szárnnyá kelteni

s a Teremtőt dicsérni, amiért érzékkel a gondolatot

elegyíthette értünk, szemérmes bizonyság, mi csiszolt lényei legyünk