Álmodni képtelen
Annyi csupán a furcsa ebben,
hogy nem a durva boncasztalon
készült képek friss látványa
miatt kellett felriadnom
aznap éjszaka többször is,
hanem épp ellenkezőleg: hogy
felidézhessem azokat újra és
mindegyre magamban.
Nem emlékszem, de nem
úgy emlékszem, hogy ezekben
a percekben bár egyszer is sírva
fakadtam. Úgy emlékszem,
hogy ezek az álmok, amelyek,
akár a túlélők szíve, időről időre
megszakadtak, eléggé kellemes,
eléggé derűs dolgokról szóltak.
Csak egy példa: vadasparkba
mentem veled és álmomban már
megszületett, futkosó fiunkkal.
Vagy egy másik: szeretkeztem.
De apám hullája erőszakos volt,
akár az apám, és felzavart engem.
Azt akarta, hogy csontra fogyott,
élettelen arcát lássam; azt akarta,
hogy vele legyek, és ne tagadjam
meg kakasszóra; hogy a holtteste
mellett virrasszak hajnalig, ha
álmodni képtelen vagyok róla.
Magunknak
Az írott szónak nemcsak nyoma, súlya is van –
erre még az apám tanított, ezt tanultam tőle el.
Legutolsó kézfogásunkat érzem egyre az ujjaimban.
Jólesik most azt játszani, hogy még mindig ő nevel.
Pedig az az igazság, hogy régóta már nem szólt hozzám,
öt évig éltünk egymás nélkül, amíg végül meg nem halt.
A magunknak tett vallomások hiányát még feldolgoznám,
de úgy hiszem, hogy emiatt a bűntudat csak engem mart.
A kimondott szónak nemcsak teste, éle is lesz –
erre az apám nem tanított, ezt tőle félve megjegyeztem.
Most már hiába kiáltanék, hogy édesapám, félreismersz:
itt maradtam árva fejjel, félreértve, elveszetten.
Helyettem
Párhetes kisfiam időnként komolyan
vigasztalhatatlan. Pipacsos, apró ajkait
ilyenkor megbillenti lágyan, mint a nyár végi
szelek a lenge szirmokat, míg hamuszínű két
szeméből halvány harmat párolog.
Előbb csupán forrásvízként csörgedező,
vékony hangja kisvártatva folyamnyi szélessé
testesedik, majd lesz mindegyre zajosabb és
zavarosabb, hogy végül egy hirtelen szakadék
taszítsa mindennél lármásabb zuhatagokba.
A szája már korábban rózsává dermedt, most
két tüskévé szorítja a szemeit is, tíz körmével
hadakozik a fájdalom ellen, vagy ellenünk, vagy
önmagát bántja, ha nem vagyunk kellően éberek.
Csak könnye nincsen, csak könnye van
ritkán őneki. Özönvizek áradása nem lehet
ennyire kétségbeejtő, és nem nyomaszthat
ennyire a fuldokló kövek, a sziklák éneke. Csak
a hitünk marad legvégül, hogy enyhülnek majd
a gyötrelmei, ha segíteni már nem tudunk rajta.
Elnézem gyakran, két karomban hogyan
kínlódik hatalmas hévvel, hogyan zokog tiszta
erőből, hogyan bűnhődik keservesen, és képtelen
vagyok már nem arra gondolni, hogy ez a gyermek
most helyettem szenved, hogy helyettem sír.
Persze, én tudom, hogy képtelenség ez,
hogy van neki épp elég tűrnivalója: egyre csak
kuszább és nyűgösebb álmai, a magzatinál egy
hidegebb, frissebb és zűrösebb világ, és egyáltalán,
a világosság, a megszokott hangok szokatlan arcai,
a nagymamák, nagynénik szerető búgása,
vagy a textil a testén, a pelenka súlya és húzása,
a felhők és a napsütés, a fagyok és a légnyomás,
a levegő a bőrén és a bőre alatt, az anyatej és a
hétköznapok küzdelmes, nehéz emésztgetése,
hogy szólni akar, és nem tud még hozzánk,
hogy legalább annyira tehetetlen, mint mi,
hogyha nyugtatnunk nem sikerül; és mégis,
amikor sírása nem múlik, már biztosan érzem,
hogy minderről az én fájdalmam tehet csupán,
az én fájdalmamért rándul ő görcsbe,
az én fájdalmam akaratából feszül meg
az ő ártatlan teste, mert nekem most sírnom
nem szabad, mert nekem most gyengének
nem szabad lennem, mert nekem most
nem szabad apámat gyászolnom, bárkit
is gyászolnom nekem most nem szabad,
ha ennyire egy tökéletes és tiszta életet
teremtettem, és különben is, az apámat
már hét nappal ezelőtt eltemettem.
Párhetes kisfiam időnként komolyan
képtelen viselni kéretlen terheit. Hamuszínű
két szemével kutatja egyre a tekintetem, hogy
mentsem őt meg én, aki egy lomha árnyat sem
elég bátor elűzni végre a gyermekétől.
Látom, ahogyan egyre harcol, és ez is már az
én bűnöm, hogy még ha ugyan lopva, csendben,
de ezzel a kereszttel terhelem az ő egyszerű szívét;
holott inkább megköszönnöm kellene, hogy ilyen
hamar megérkezett, ilyen hamar lett helyettem
fia az ő apjának. Karácsony van. A nemrég
gyújtott gyertyaláng fényénél azt suttogom
fülébe, hogy ne aggódjon, csak addig kell élni,
amíg még a halott fáknál erősebbek maradnak
a kivágni nem hagyott fenyők. De hiába, mert
hamvas arca még mindig ebben a szent
bánatban tündököl; hát meleg kezemmel
lágy fejét most lassan és finoman végigsimítva,
minden egyes lélegzetemmel, minden maradék
erőmmel csak vigasztalódni vágyom őt.