Lila hajtű
(részlet)
43. Otthon
A taxiból Párizs szürke és unalmas. Két téren kisebb csoport tüntet. Gabriela türelmetlen, mintha a repülő hamarabb indulna, ha gyorsabban odaérnek.
– Ezeknek mi bajuk? Megvan mindenük.
– A kapitalizmus ellen tüntetnek – mondja Leonid. – A franciák rájöttek valamire.
Gabrielát csupán az érdekli, hogy van a gyerek. Istvánt hívja többször, de nem válaszolt. Az anyósával nincs kedve beszélni.
A repülőút szempillantás alatt eltelik. Otthon hó és hideg, Leonid negyed órát takarítja a kocsit, az ablakot, amire alaposan ráfagyott. Elindítja a motort, a fűtést, Gabriela burkolódzik a nagykabátba. A hegyekben elszenderül, lakott településeken az utcai lámpák fénye pillanatokra megvilágítja elbillent fejét. A biztonsági övre támaszkodva, arcát kezére hajtva pihen. Leonid oda-odapillant. „Jó lett volna lejjebb engedni a háttámlát” – gondolja, de nincs szíve megállni, felébreszteni a nőt.
Két kisvárosban rendőrautó az út szélén. Leonid automata pilótára kapcsol, így biztosan a sebességkorlát alatt marad. Nem siet, nem fáradt. Szép az alvó nő a szomszéd ülésen, nagyon szép. „Legszívesebben meg se állnék a határig” – fogalmazza meg az érzést.
Késő estére érnek a városba. A jelzőlámpák sárgán villognak, forgalom alig. A Galagonya tetőre vezető kis utca fekvőrendőre az egyetlen, ami lassítja az Audit. Óvatosan billen keresztül. Az ismerős döccenésre mégis felébred a nő. Körültekint.
– Átaludtam az egész utat!
Leonid nem válaszol. Határozottan rosszul esik, hogy meg kell válnia utasától. Haza a zsörtös asszonyhoz, a ki- és bekéredző macskához. Tündétől legalább öt levelet jelez a mobil, egyiket se nyitotta. „Ráadásul holnap hétfő.” Az egyetlen jó a hétfőben, hogy láthatja a tündért, aki hamarosan kiszáll a meleg autóból. „Be egy idióta vadállat mellé az ágyba. Nem jó ez így.”
Röviden búcsúznak. Gabriela nyitja a kaput, rohan a házba, hátra se néz, nem integet, hiába várja a férfi. Ledobja a cipőt, kabátban indul a gyerekszobába. A fiú ágya mellett kis villany, az éjjeli szekrényen szirupok, gyógyszerek, lázmérő, papírzsebkendő. A gyerek szája nyitva, azon át lélegzik. Homlokára tapasztja a tenyerét. Láza nincs. Leveti a kabátot, a szőnyegre dobja. Műanyag játék moccan alatta. Kibújik a nadrágból, pulóverből, odébb taszigálja az alvó gyereket. Egyszemélyes ágy, de elég széles, hogy kényelmesen átölelje.
Hatkor ébred. A fiú éjszaka fordul néhányszor, szimmog, köhög keveset. Istvánt negyed hétkor a konyhában találja. Kávét főz.
– Na! Csakhogy itthon vagy – mondja.
– Szia. Hát neked mi bajod? – int Gabriela a férfi derekára, amit István a kezével támaszt.
– Krízis.
– Milyen krízis? Vese? – ámul a nő. – Tudtommal nincs baj a veséddel.
– Financiális.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy nincs pénz rakodóemberre. Én vagyok a rakodóember.
– Egyedül?
– Nem. Izával.
István két erős fiatalemberrel járt beszerzőútra, egy testvérpárral. Egyik vezette a nagykocsit, befért vele a legszűkebb gangon, mellékutcán, tolatott, parkolt, ahogy senki, bátyja pedig erős, mint a bivaly. A legnagyobb szekrényt, asztalt, legkényesebb bútort is képesek voltak kihozni karcolás nélkül bármilyen szűk padlásról, rozzant csűrből, keskeny ajtajú szobából. Mióta a pénzügy ráült a régiségboltra a bankkölcsön miatt, István képtelen kiszorítani a fizetésüket. Eddigre Izabella összes gazdag ismerőse berendezte a házát, hirtelen senkinek nem kell már antik bútor, patinás evőkészlet, egzotikus fából faragott nagyváza. Sőt, egyre több az elégedetlen kliens. A kényes, fekete bútor a hirtelen változó páratartalomtól megrepedt, a milliárdos ügyfél kéri vissza az árát. István hiába magyarázta, hogy a keleti bútor magasabb nedvességtartalomhoz szokott, ne rakja fűtőtest mellé. Gazdag embernek lehetetlen olyat tanácsolni, ami az elképzelésével ellenkezik.
– Keressek gyulladáscsökkentő kenőcsöt? – kérdi Gabriela.
– Kösz. Járok kezelésre.
A nő a kamrába indul, a három kosár gyógyszerből kiválaszt egy tubus kenőcsöt.
– Itt a lázmérő is, itt volt mindvégig – mutatja a hosszúkás dobozt.
– Megoldottuk.
– Tudom. De máskorra, ha esetleg szükséges.
– Anyám máskor is itt lesz. De látom, te egyre ritkábban. Istit átírattam a mi családorvosunkhoz. Tudod, mit válaszolt a barátnőd? A híres doktorica? Hogy egy gyereknek iskolás koráig ötven vírusos fertőzésen kell átesnie.
– Igaza van, ezt én is így tudom – mondja Gabriela.
– Lófaszt van igaza! – tör ki István. – A mi orvosunk kijött vasárnap reggel, megvizsgálta. Azt mondta, ha nem lépünk időben, tüdőgyulladásba is átmehet. A barátnőd egy dilettáns, nagyszájú picsa.
Gabriela nem tud mit mondani. A levegőben lóg a ki nem mondott félmondat: „akárcsak te”. Azt sem tudja, mi legyen a fiúval ma.
– Itthon maradsz te Istivel? – kérdi. – Ha úgysem vagy jól...
– Kurvára nem vagyok jól. És itthon maradok, persze. Valakinek a gyerekkel is kell törődni, nem csak a karrierrel.
– Ezt úgy mondod, mintha eddig a karrierem építettem volna, a család rovására! – hördül fel a nő.
– Ha eddig nem is, most szemlátomást ez történik – válaszol a férfi, és indul a mézes teával az emeletre. – Ha megbocsájtasz, felviszem Isti teáját, és beadom a gyógyszereit.
Gabriela tehetetlenül néz utána. „Ez megint nem az én férjem. Nem, ez nem az a férfi, akihez feleségül mentem.” Kávét tölt, csészével a kezében a fürdőbe indul. Készülnie kell a napra. „Holnapra szabadot kérek” – határoz.
44. A kérés
– Megdugtad?
Tünde szeme szikrákat szór.
– Mondjad, megdugtad?
Leonid igyekszik kellően megrökönyödött arcot vágni, közben a válaszon agyal. Ha válaszul azt kérdi, Kit?, hülyének tetteti magát. Ha azt feleli, dehogy dugtam, újabb lavinát indít, mert beleérthető, hogy megdugta volna. Ami igaz. Kívánta a nőt egész vacsora alatt, de már ebédkor. Csupán az tartotta vissza, hogy Gabriela berúgott, és a dolog nagyon úgy festett volna, mintha a professzor kihasználná a helyzetet. Márpedig Leonid hazafelé tervezett, amíg a nő oldalra dőlt fejjel aludt mellette. Hosszú távra tervezett. Azt is eldöntötte, hogy elég a követelődző nővérből. Túl nagy teret foglal, igen nyeregben érzi magát.
– Mondd, honnét veszel ilyesmit? Gabrielának férje, gyereke van. Szakmai konferencián voltunk, nem randin.
– A férjével nincs jól, Roxanatól tudom. A gyerek nem számít. Manapság mindenki azzal dug, aki kézre esik. Ott a pasi, ott az alkalom, hopp, dugunk egyet. Ott a nő, hopp, megdugjuk, ha ő is akarja. Nem-e?
A professzor hátat fordít, a szekrényből paksaméta papírt vesz ki. Elindítja a számítógépet. Körülnéz, hol a kávéja. Nincs kávé.
– Nincs kávé – szegi magasra állát a nővér.
Leoind elnézőn mosolyog, és asztalhoz ül, mint akinek ezer dolga van.
– Megírnám a beszámolót.
– Írasd meg a csibéddel – provokálja Tünde. Határozott léptekkel az asztal mögé kerül, két kézzel az irodai forgószék karjára támaszkodik, maga felé fordítva a férfit. Mereven a szemébe néz, majd letérdel elé. Fogja erősen a szék karját, jelezvén, a férfi nem menekülhet, nem fordulhat vissza, most meg kell hallgatnia.
– Te nem tudod, milyen várni. Mindig kibírni valahogyan a következő találkozásig, számolgatni napokat, órákat, perceket. Hogy bármi, amit addig végzek, puszta elfecsérelt idő, semmi nem érdekel igazán, nem képes lekötni a figyelmem. Mégis mindig találni kell elfoglaltságot, különben megőrülök. Ha a nappal eltelik, netán jut néhány perc ünnep, amikor együtt lehetünk, jön az este, a kegyelemdöfés. Lefekszem, és bár a testem hullafáradt, az agyam nem áll. Te vagy a fejemben, a mondataid, a hangodat hallom, a saját kérdéseim és válaszaim. Végiggondolom ezerszer, mit hogyan mondtam, hogyan kellett volna másképp, hol hibáztam, mivel bántottalak meg. Minden egyes mondatodat kielemzem, mi lehet mögötte, amiről nem beszélsz. Mert én az életednek csak egy szeletecskéje vagyok. De te az egész életem kitöltöd. Minden, ami nem te vagy, ami nem érted történik, maga a pokol.
Izzik a barna szempár. Szép a nő, ahogy fellángol benne a szenvedély. A férfi nyel, mást nem tud.
– Kérlek, Leonid! Soha semmi egyebet nem kérek. Egy gyereket. Fiú, lány, mindegy. Egy gyereket, aki te vagy, aki velem van, amikor már nem kellek neked.
– És amikor már nem leszek – mondja a férfi.
– Ne beszélj badarságot. Fitt vagy, egészséges, mindannyiunknál épebb és erősebb. Túlélsz engem. Mert én nem bírom sokáig, érzem.
Leonid az ablakra néz.
– Egy gyereknek apa kell.
– Nem föltétlenül. Egyre több egyedülálló nő vállal gyereket.
Néhány másodpercig nem szólnak. Cinegék nyitnikékje hallszik élesen, ahogy egymásnak feleselnek.
Leonid pontosan tudja, hogy tartozik a nőnek, Tünde, a klinika legszebb, legokokosabb nővére tíz éve szolgálja az életkedvét. Belőle töltekezik, fűti fel újra és újra a szenvedélyét, tölti az energiaraktárát, amivel aztán meglép, mint egy tolvaj, és átforgatja a munkába, a türelembe, amely Ilonához, a mamához, a békés mindennapokhoz szükséges. Tudja, hogy a kérés jogos, mégis minden porcikája, minden agysejtje tiltakozik ellene. Titkon azt remélte, ha hosszan kitart amellett, hogy márpedig nem vállal gyereket, Tünde lemond róla, s mivel szorítja az idő, keres egy maga korabeli férfit, akivel orvosolja a problémát. Szép nő, csinos, jól szituált, bárki férfit megszerezhet.
Óvatosan eltaszítja a nőt, a papírok közt lapoz. Előtte Gabriella kézírása. Elmereng az egyenletesen jobbra dőlt betűkön, a gé-k kanyargós szárán, a cifra kalapú nagy Té -ken. Falja a sorokat, de csak esztétikailag, csak az írás küllemét, az értelméből nem sokat asszimlál. Közben erősen gondolkodik, hogyan szabadul a kínos helyzetből. Gondolatai a szorult helyzet és a kézirat között cikáznak oda s vissza, megmagyarázhatatlan gyönyört érez a betűk láttán, kényszeresen keresi az arányokat, mintha képletbe akarná foglalni az orvostanonc stílusát, mintha valami következtetést akarna levonni, amely szerint igazodhat, terveket kovácsolhat.