Németh Ákos

„Este indul a gyors: eredj!”

 

Cs. Szabó László vándorévei

(részlet)

„Senki sem kérdezett, mégis felelek. Este indul a gyors: eredj! És ha virradat táján izgatott szendergésedből fölver a mennydörgő rajnai híd, szólj le a párás folyónak: Nyugaton vagyok, hol kürtös őseimet megszégyenítették, s apáim földjét fölosztották. De innen hozta Széchenyi a Hidat, sorsunk igazi jelképét. Odakünn pedig a demokráciát keresd, azt javítsd, azt próbáld hazádhoz nemesíteni. Mert az igazi demokrácia nem azonos a pénz hatalmával, s még kevésbé jelenti a hatalom kiszolgálását. Ezért méltó hozzád, magyarhoz.”

Cs. Szabó László: Búcsú a vándorévektől (1936)

 

 

 

Bevezetés: Az író és korunk

 

„… a párizsi kávéház terasza volt a »vándorévek« faunájának legfőbb lelőhelye. Mindnyájan ott készültünk rá, hogy azok legyünk, akik lettünk és főleg nem lettünk” – jegyzi meg Szerb Antal a visszaemlékezés szelíd öniróniájával, mégis nem kevés önérzettel utalva arra, hogy a húszas évek viszonylag szabad politikai légkörében felnőtt egy magyar írónemzedék, amelynek személyes fiatalkori élményét jelentette-jelenthette Európa és a nagyvilág.[1]

A jeles író és irodalomtörténész által Cs. Szabó László Búcsú a vándorévektől (1935) című esszéje nyomán „a vándorévek nemzedékének” nevezett korosztályt kettőjükön kívül többek között Márai Sándor, Halász Gábor, Hevesi András, Illyés Gyula és Szentkuthy Miklós képviselte. A fiatal Cs. Szabó László (1905-1984) e nemzedék kibontakozó irodalmi életének egyik legfontosabb szereplője volt; társaihoz viszonyítva az utókor mégis kevés szót ejt szerteágazó, esszé- novella- és útirajzírói, kritikusi, valamint a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetőjeként 1935-től 44-ig betöltött szervezői munkásságáról. A széles műveltségű, olvasóitól is sokat kívánó író és társadalomtudós nem volt, nem is lehetett iskolateremtő szerzője korának; időskori becslése szerint az 1930-as, 40-es évek során legfeljebb háromezer fős olvasótáborhoz juthattak el könyvei.[2] 1949-es emigrációja után pedig műveinek magyarországi sorsát harminc éven át a fagyos hallgatás, a könyvtárak zárt anyagába való sorolás jelentette, míg Nyugat-Európában megjelenő újabb kötetei az itthon maradt barátokhoz eljuttatott példányok révén csak egy rendkívül szűk nyilvánosság körében kelthettek visszhangot. Mindezen körülmények együttesen magyarázhatják, hogy a Cs. Szabó László kultúraközvetítő szerepével való számvetés és több művének újrakiadása a mai napig várat magára.

            „Ne áltassuk magunkat, Rezső, halálommal én is sebesen elvágtató lovas leszek, egy ideig tünedező alak a látóhatáron, halványuló emlék, aztán egy pont, végül semmi. S éppen azért fogok gyorsan elavulni, mert szívem, lelkem együtt lüktetett a korral, nyakig a század fia voltam ugyan, de kívülállóként, kényszerből, csak a peremszegélyen” – nyilatkozta Peéry Rezsőnek a londoni könyvtárszobája polcai közt élő idős író.[3] Több mint harminc évvel Cs. Szabó László halála után ma már megállapíthatjuk, hogy életművének időtállóságára vonatkozó pesszimista jóslata nem igazolódott. Annál is inkább, hiszen az író által negyven, hatvan, vagy nyolcvan évvel ezelőtt papírra vetett sorok számos esetben épp már-már zavarba ejtő időszerűségükkel állítják kihívás elé 21. századi olvasójukat. A harmincas évek fiatal útirajzírójának könyvében például többek között ilyen megállapításokra bukkanhatunk: „a demokrácia igazi gyöngéje nem a széthúzás – véleménykülönbség nélkül nincs demokrácia – hanem a vezetők félelme. Félelmük s kételyük nyílt közügy: könnyebben átragad a népre, mint a jól szervezett parancsuralomban, ahol a palotaforradalmak és embercserék távoli csillagháborúk az alvó tömeg fölött” – jelezve, hogy a világgazdasági válság korában élő szerző meglehetősen tisztán látta a népszerűtlen válságkezelő politikában rejlő veszélyeket a demokratikus berendezkedésű államok számára.[4] A jóléti társadalmak működési zavarait vizsgáló utazó ugyanakkor a politikai hisztériák természetét és a nyugtalan korban élő fiatalok radikalizálódásra való hajlamát is felmérte: „A fasizmust nem lehet jóléttel leküzdeni, csak hozzá hasonló Kalanddal” – szögezi le, mivel a szélsőséges ideológia észérvek és program helyett a frusztrált, válság-sújtott nyugati társadalmakat mobilizáló, társadalmi problémákat radikálisan leegyszerűsítő üzenetekkel és a fiatalság kultuszával hat.[5] De Cs. Szabó lényeglátása a magyar szellemi élet máig ható folyamatainak vonatkozásában is megvilágító erejű lehet: „Pistám, hidd el, csak innen, nagy messziről látszik, hogy csontig hatolt az urbánus-népi mondvacsinált ellentét, amely ellen mindig foggal-körömmel küzdöttem, teljesen hiába. Mindenki a betege, mindkét oldalon. Egyik oldalon a kismagyar nacionalista népi romantikus marxisták v. ex-marxisták, másikon a hajdan gyalázatosan üldözött, ma már szabadon érvényesülő s egyre tekintélyesebb, mégis változatlanul halálra sértett urbánusok” – írja a londoni emigráns budapesti barátjának, az irodalomtörténész Gál Istvánnak, már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján éles látleletet adva a hazai államszocialista kultúrpolitika „kiolvadóban lévő fagyasztószekrényéről”.[6]

Mint e kiragadott példák is mutatják, nagy a kísértés, hogy akarva-akaratlanul is kortársunkként olvassuk és értelmezzük Cs. Szabó László megnyilatkozásait, közvetlenül mai világunk problémáira vonatkoztatva az általa érzékeny tollal papírra vetett észrevételeket. E helyzetben a monográfus számára talán a legnagyobb kihívást az jelentheti, hogy a reflektálatlan „prezentista” értelmezést elkerülve hozza közel az író világát olvasóihoz. E feladatnak Quentin Skinner azon, már-már klasszikus érvényű megállapítását figyelembe véve igyekszem megfelelni, mely szerint az eszme- és irodalomtörténeti jelenségek vizsgálata során „a kontextusnak egy olyan végső keretként kellene megjelennie, mely azt segít eldönteni, hogy egy olyan társadalomban miféle hagyományosan felismerhető jelentések merülhettek fel elvben lehetséges közlési szándékként.”[7] A „század fia” által leírtak helyi értékének minél pontosabb megértéséhez nélkülözhetetlen a korabeli közeg: a vitaszituációk, valamint az író szavai mögött meghúzódó kulturális-ideológiai kódrendszerek ismerete, mivel általuk válik lehetségessé a különböző műfajú szövegek, megnyilatkozások által megvalósított társas cselekvések rekonstrukciója. „Akár azt gondoljuk, hogy az irodalmi műfajok megfelelő beszélésműfajok utánzásai-átalakításai, akár nem, megértésükhöz nemcsak az intertextuális univerzum meghatározott részének ismeretére van szükség, hanem annak a beszélt nyelvi univerzumnak az ismeretére is, amelyből szövegünk kiemelkedett” – amint Takáts József fogalmaz.[8] Az író diszkurzív cselekvéseinek hátterét pedig az a saját belső erővonalai által formált, különböző műfaji szabályrendszereket, elvárási horizontokat, intézményeket és orgánumokat magában foglaló irodalmi-kulturális mikrokozmosz – Pierre Bourdieu megfogalmazását követve „a kulturális termelés mezője” – jelentheti, mely „túlnyúlik az egyes cselekvőkön, és közös vonatkoztatási rendszerként működik”, ezáltal az adott írásmű keletkezésének lehetőség-feltételeit teremtve meg.[9]

A huszadik század első évtizedeiben született európai írók esetében a kontextus egyik legmeghatározóbb elemét nemzedéki helyzetük jelentheti. Mannheim Károly megfogalmazása szerint a nemzedéki elhelyezkedés „az érintett egyéneket a társadalmi-történelmi élettérben elfoglalt sajátos helyzetük következtében a lehetséges történés egy bizonyos játékterére korlátozz[a], és ezzel az átélésnek és a gondolkodásnak, a történelmi folyamatba való beavatkozásnak egy sajátos fajtáját sugallj[a]. Tehát […] teljességgel kizárja az átélés, a gondolkodás, az érzés, a cselekvés lehetséges módozatainak nagy részét, és az egyéniség megnyilvánulásainak játékterét bizonyos, jól körülhatárolt lehetőségekre korlátozza.”[10] A viharos huszadik század során évjáratonként különböző történelmi-társadalmi élmények által formált nemzedéki tudatok elkülönböződése, valamint a különbségekre ráépülő definíciók és öndefiníciók, ideológiák, intézmények és magatartásformák sajátosságai a két világháború közötti korszak szellemi életének egyik legjellegzetesebb vonását jelentették.[11] A nemzedéki nézőpontok és identifikációk az irodalmi viták és a publicisztika mellett a szépirodalmi alkotásokban is megjelentek, sőt az egyes szerzők nyelvhasználatát, s gyakran műfajválasztásukat is meghatározták.

A művek elsődleges kontextusában felmerülő-felmerülhető jelentések minél alaposabb feltárása mellett ugyanakkor e sorok írójának vélekedése szerint az olvasó mindenkori jelenében, azaz a mű utolsó kontextusában gyökerező kíváncsiság sem szégyellnivaló – már csak azért sem, hiszen magát Cs. Szabót is gyakran a saját korának megértése iránti vágy ösztönözte az irodalom-, társadalom- és művészettörténeti analógiák keresésére. Másrészt pedig a kései értelmezőnek azzal is tisztában kell lennie, hogy saját horizontjától – vagyis az utolsó kontextustól – akarata ellenére sem tudná teljesen függetleníteni magát. „[A]z utolsó kontextus értelmezési szempontjait részben az elsődleges kontextus jelöli ki, ám ezeknek egymáshoz való viszonya éppen az elsődleges kontextuson belül megfigyelhető változások történeti értelmezése révén átrendeződik. Az utolsó kontextusban megjelenő kérdést az elsődlegesbe »visszaolvasva« lehetőség nyílik az irodalmi diskurzus politikai vetületének és a személyesség kérdéskörének viszonyait tisztázni.”[12] Talán a 21. századi olvasó számára is tanulságokkal szolgálhat Cs. Szabó László munkássága, aki magyarországi pályaszakasza során egy tragikusan meghasonlott irodalmi mező szereplőjeként és egy népi-urbánus törésvonal mentén kettészakadt értelmiségi nemzedék tagjaként igyekezett a világnézeti szakadékokon felülemelkedni; s ennyiben mindvégig Babits egyik leghűségesebb tanítványa maradt. Kolozsvári származása, polgári neveltetése, nyugati műveltsége Cs. Szabót az „urbánus” táborba sorolta, s örökségéhez hűen mindvégig hitt a „városos Magyarország” és az azt körülvevő városos Európa továbbélő hagyományaiban. Konzervatív és liberális vonásokat szerencsés arányban ötvöző szellemi alkata ugyanakkor ellenállt mindenfajta doktrinerségnek, s ennek köszönhetően idős koráig fogékony maradhatott a más nézőpontok, más igazságok iránt. „Politikai zebra vagyok, így vagyok tökéletlen, de nyitott ember” – jellemezte magát az idős író.[13] Cs. Szabó közvetítő szerepe különböző dimenziókban: „apák” és „fiúk” nemzedéke; fikció és értekezés; régmúlt és jelen; nyugat és kelet; népi és urbánus pólusok között merülhet fel. Célom ennek körvonalazása; illetve annak bemutatása, hogyan, miképp, s alkalmasint milyen kompromisszumok árán volt képes e szerep kialakítására és betöltésére.

Az itt következő, s reményeim szerint szerves összefüggést alkotó tanulmányok portré-szerűen emelik ki az utazó és kultúraközvetítő fiatal gazdaságtörténész-író-kritikus tevékenységének főbb vonásait a szerző nemzedéki kontextusának illetve a kor politika- és társadalomtörténeti hátterének felvázolásával. Könyvemben a húszas évek végétől a negyvenes évekig tartó mintegy tizenöt év fontosabb Cs. Szabó-műveit, valamint az irodalmi „termelést” és „fogyasztást” meghatározó tényezőit vizsgálom. Ennek során a fiatal író utazásai, valamint a társadalmi színterek (egyetem, munkahelyek, társasági kapcsolatok), intézmények (szervezetek, fórumok, formális és informális társaságok, körök), médiumok (lapok, folyóiratok, Rádió) éppúgy meghatározó szerepet játszanak, mint az írói mentalitását befolyásoló hazai és külföldi irodalmi minták, munkastílus és hivatásetika, melyek révén nyugat-keleti illetve hazai közvetítő szerepét betölthette. E szempontból tanulságos lehet, hogy a szerző korai novellái miként tematizájlák a nyugatra szakadt fiatal magyar intellektuel identitását és tapasztalatait. De ugyanez az útkeresés követhető nyomon közgazdasági és politikai elemzéseiben is (Franklin Delano Roosevelt, 1934). Cs. Szabó munkásságában hamar kulcsszerepet kap az útirajz reformkori előzmények után ismét felfedezett műfaja, melyben a fikcióalkotást a politika- és kultúraelemzéssel kapcsolhatja össze (Hét nap Párizsban, 1935), ezáltal saját útirajz-típusát alakítva ki. Kiemelten foglalkozom a Doveri átkelés című, 1937-es publikálása óta máig kiadatlan útirajz-kötettel, mely a fiatal író „vizsgadarabja”, aki az irodalomtól a közgazdasági elemzésen át a művelődéstörténetig ívelő szintézisével harmincas évekbeli világképének összegzését alkotja meg benne. Könyvem második felének írásai a „hazatalálás”, a „szellemi repatriálás” folyamatát vizsgálják Cs. Szabó harmincas évek második felétől kezdve megjelenő műveiben, ahol a szerző a megszerzett nyugati perspektívát a nemzeti identitás, valamint a hazai és közép-európai kulturális-geopolitikai adottságok újragondolása révén kamatoztatja (Búcsú a vándorévektől, 1935; Kárpát kebelében, 1936). Ennek során a „Magyar Néző” identitásának kialakulásáig követem nyomon a fiatal író-esszéista pályáját, aki 1939-es kötetében így fogalmaz: „A nagyvilág útjára vetett magyar renaissance humanistát próbálom egyeztetni a honához hű reformkori vándorral. Zsámboki János és Szemere Bertalan közt keresd a helyem.”[14]

Cs. Szabó László „vándoréveinek” továbbélő örökségét számba véve nélkülözhetetlen az életmű jelentőségének objektív megítélése. Könyvünk hőse olyan, többnyire másodrendűnek tekintett műfajokban alkotott, mint az esszé, a novella és az útirajz, s a saját jelentőségét – túlzott becsvágy vagy álszerénység nélkül – Batsányiéhoz, Bajza Józseféhez hasonlónak ítélte. Az utókor is bízvást megerősítheti ezt a vélekedését; amiképpen az idős író azon önkritikus megállapításával is nehéz lenne vitatkozni, mely szerint munkásságának egyes darabjain hamar túllépett az idő. „… gondolat és mondat, érzelem és nyelvi fordulat között nála a legrövidebb az út…”; „… mindent megérez, ami sorskérdés, és mindenre reagál” – jellemzi Poszler György az új inspirációk iránt rendkívül fogékony fiatal író alkotói módszerét.[15] Mindeközben azt is látni kell, hogy a gyorsan reagáló esszéista számára a túl közeli fókusz időnkét kisebb-nagyobb aránytévesztésekre is vezethetett.

Cs. Szabó László életművének valódi jelentősége talán leginkább abban ragadható meg, hogy sokirányú tevékenysége során, az általa művelt területeken és műfajokban a nyugat-európai és a hazai műveltség szintézisét valósította meg. „Cs. Szabó László nyugati műveltségű ember, anélkül, hogy nosztalgiát érezne a Nyugat iránt. A nyugattal való alapos ismeretség kigyógyította a Nyugat mítoszából” – állapítja meg már a szerző legelső esszékötetét olvasva az éles szemű kritikus-barát, Hevesi András.[16] Cs. Szabó sok esetben ma már szinte ismeretlen szövegeinek újraolvasása, s általuk a kor szellemi folyamatainak alaposabb megismerése mai önmegértésünk szempontjából is fontos lehet, hiszen a nemzedéktárs József Attila szavait idézve „önnönmagára, eredetére tekinthet alá” általuk a 21. századi olvasó.

 

I. „A század tanúja”: ember és kultúra

 

„Nemzedékük volt a legirodalmibb nemzedék a magyar irodalomban. Az irodalom volt ihletük, élményük, kifejezésformájuk, életformájuk.”

Poszler György: Illúzió és értelem. Vázlat az „esszéista” nemzedék portréjához

 

 

 „Gyermekségem idején még Bukovinától Svájcig bontatlanul állt az Osztrák-Magyar Monarchia […]. Férfikorom delén a fasizmus cinikus hazárdjátékkal már megpróbálta az eurázsiai »élettér« leigázását, férfikorom alkonyán globális hidegháborúban akaszkodott össze két szuperhatalom s úgy rémlett: ma vagy holnap kinyílik két gombafelhő ernyője Moszkva és Washington fölött, öregkoromban cinikus egymás mellett éléssel kísérletezik három.”[1] Így foglalja össze a londoni emigráns egy minden korábbinál gyorsabb és mélyrehatóbb változásokat hozó évszázad élettel mérhető világtörténelmét. Cs. Szabó László időskori visszaemlékezéseiben az egyéni életút mindig jelen lévő hátterét a világpolitika változó díszletei képezik, a történelmi horizontok alatt roskadozó huszadik századi ember szinte végzetszerű kiszolgáltatottságát érzékeltetve. E korban az egyes ember már nem ura a sorsának, mivel életlehetőségeit jórészt rajta kívülálló erők, gyakran vak véletlenek alakítják. A Hűlő árnyékban-t (1982) papírra vető emlékíró keserű iróniával állapítja meg, hogy olyan, közel sem törvényszerűen bekövetkezett események, mint a bolsevik párt megszervezésére készülő Lenin hazatérése épp születése havában, 1905 novemberében, vagy az akkor már halálos beteg Franklin Delano Roosevelt negyedszeri megválasztása az Egyesült Államok elnökévé 1944-ben, egyaránt döntő befolyást gyakoroltak a kelet-közép-európai történelem, s vele együtt személyes életének alakulására.

Ugyanakkor Cs. Szabó meggyőződése, hogy a modernitás gyorsuló, s mind kiszámíthatatlanabb folyású idejében élő és alkotó individuum mégsem áll egyedül a történelem viharaiban, hiszen szellemi teljesítménye mindig másokéra támaszkodik, elődei által már megteremtett kulturális javakhoz adódik hozzá: „Minél hosszabb az életünk, annál több előd osztozik rajta.”[2] Az emberi alkotóerőket kibontakoztató, s ennek révén időtálló értékeket létrehozó tevékenység, akármilyen kevesen is művelik egy-egy időpillanatban, folytonosság hordozója: „minden írónak van szellemtársasága, a legnagyobb különc is valami nagyon régit folytat, néha nagyon régi bolondságot” – amint már fiatalkori esszéjében is megállapítja.[3] Szavai egybehangzanak a világirodalomról értekező Babits Mihály felfogásával, ugyanakkor jóval többről van itt szó a babitsi „nagy szellemek” téren és időn átívelő párbeszédénél.[4] A romboló időnek ellenálló, nemzedékek felett átívelő szellemi kapcsolatok ugyanis a társadalomtudós-esszéista értelmezésében a kulturális tőkefelhalmozás szociológiai illetve társadalomtörténeti szempontból is érvényes kereteit hozzák létre, ezáltal a „nyugati művelődés egyenletes légkörét”[5] biztosítva Európa szerencsésebb múltú országaiban. Az angol, a francia vagy épp az olasz nyelvterületen a felhalmozott kollektív emlékezettartalmak továbbélése az uralkodó eszmék változásai közt is folyamatos, mivel a kulturális javak átadásának-átvételének nemzedékek közötti folyamata a tudáselemek átrendezésének, átértelmezésének lehetőségét is magában hordozza: „»Új forradalmat öntök az antik emlékekbe!« Ez állhatna a nyugati műveltség homlokzatán” – állapítja meg az író egy André Chénier-sort parafrazeálva.[6] Így képzelhető el, hogy „ennek a műveltségnek a legádázabb képrombolója és legfiatalabb forradalmárja is évszázados emlékkincsekkel támad a világra”.[7]

A nyugat-európai társadalmak öröklött szellemi javainak fennmaradása ugyanakkor nem pusztán a szerencsés véletlen műve, mivel ezekben az országokban évszázadok óta különböző intézmények gondoskodnak a társadalmi emlékezet és a benne foglalt kulturális teljesítmények folytonos átadásáról. „Minden átörökítésben az a leglényegesebb, hogy az új nemzedéket belenöveszti az öröklött életfelfogásokba, érzelmi tartalmakba, beállítódásokba” – amint Mannheim Károly fogalmaz.[8] A kulturális emlékezet átörökítésének ilyen intézményei a fiatal Cs. Szabó által már gazdaságtörténészi disszertációjában (A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre, 1931) is vizsgált Északnyugat-Európa és Itália városaira jellemző polgári életformák keretei, vagy a nagy múltú egyetemek ifjúságának hagyományai, melyekkel diákként Párizsban, Leidenben és Oxfordban személyesen is módja nyílt megismerkedni. „Művelt népnek még a sihederje is öregúr” – írja anekdotázó visszaemlékezésében, némi iróniával utalva a holland diákélet gyakran évszázados hagyományokat őrző szokásrendszerének személyiségformáló erejére.[9] A kulturális tartalmak nemzedékközi átadása terén azonban kitüntetett szerep jut a családi kapcsolatoknak. Cs. Szabó ennek kapcsán megemlékezik néhány nyugat-európai családról, akik „szellemi hitbizománnyá alakították át az egyéni halhatatlanságot”.[10] Az angol Huxleyk vagy a francia Halévyk írókat, politikusokat, bölcsészeket és természettudósokat felvonultató, sok generációs „csillagképei” bizonyíthatják, hogy az egyes családokban, s belőlük kiindulva a közösség szélesedő köreiben felhalmozódó műveltség sűrű szövete lehetővé teszi a tudáselemek állandó jelenlétét és újrahasznosulását.[11] E sugárkörben a pályakezdő alkotó akkor sincs egyedül, ha tagadja őseit: „A fiúk lehetnek szellemi apagyilkosok, magános kezdők soha. Első szavuk ott is a tagadás, ez a tagadás azonban már tele van emlékkel.”[12] Ez az inspiráló légkör tartja folyamatosan magas hőfokon az európai szellem alkotó erőit, s teszi csodálatra méltóvá a magyar író szemében a nyugati országok kulturális életét.

Az erdélyi származású Cs. Szabó László az európai szellem kisugárzásának távoli pontján, de maga is kisebbfajta „családi halhatatlanságba” született.[13] Apai ősei, a csekefalvi Szabók és patakfalvi Ferenczyek Udvarhely megyei hivatalviselő és katonáskodó, református felekezetű székely nemesek és jogászok voltak, s már a reformkorban a vármegyei közélet ismert szereplői kerültek ki körükből; az író a „homo politicus” habitusát, eleven szellemét, vitatkozó kedvét örökölhette tőlük. Anyai felmenői, a Hannok Küküllő-vidéki szász polgárok, evangélikus lelkészek és pedagógusok voltak. Dédapja Berlinben tanult teológus, nagyapja székelyudvarhelyi gimnáziumi tanár, nagybátyái közül kettő a Képzőművészeti Főiskolán végzett. A családi legenda az ősök között tartotta számon az európai hírű 17. századi nagyszebeni ezüstművest, Hann Sebestyént. Munkabírását, tudós hajlamait, művészetek iránti fogékonyságát köszönhette nekik a leendő esszéíró. Apja, Cs. (azaz Csekefalvi) Szabó Kálmán (1878-1952) maga is írói álmokat dédelgetett. Az ambiciózus fiatal zsurnaliszta a millennium idején került a nyüzsgő Budapestre, s Zola, Maupassant és Bródy Sándor tanítványaként kezdte sikeresnek szánt karrierjét építeni, amikor megismerkedett a székelyudvarhelyi tanár lányával, Hann Jozefával (1877-1967). A szintén irodalmi érzékenységű fiatal nő fiókos szekrényében Émile Zola fényképét őrizte, s az Európát felrázó nagy per idején az igaztalanul megvádolt Dreyfus kapitánnyal szimpatizált. Az udvarlás anekdotába illő esetét veti papírra az emlékező, amikor felidézi a kávéházak bohémvilága mellett a századforduló „hivatalos” irodalmi életében is járatos vőlegény gáláns gesztusát, mellyel Gyulai Pál figyelmébe ajánlotta menyasszonya egyik német regényfordítását. A mű elnyerte a nagy tekintélyű, idős irodalmár tetszését, s meg is jelent az általa szerkesztett Olcsó Könyvtár sorozatban – bár a fordító keresztnevét a rejtélyes „P.” monogramra rövidítve, miután az emlékíró édesanyja ragaszkodott a Pepi becenévhez.[14]

Cs. Szabó László írástudó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten, 1905. november 11-én. A két eltérő habitusú, különböző vérmérsékletű ember házassága azonban nem tartott sokáig, s az író élete legmeghatározóbb első tizenhárom évét édesanyjával az akkor már Kolozsváron élő nagyszülők házában töltötte. A nagyapja íróasztala alatt játszó kisfiút itt is az irodalom légköre vette körül; a kor modern íróit, Flaubert-t, Balzacot, Dosztojevszkijt, Turgenyevet olvasó orvostanhallgató nagybátyjánál a közeli csucsai kastély ifjú úrnőjének, Boncza Bertának udvaroló Ady Endre is megfordult egy alkalommal. A nagy múltú, három nyelven beszélő iskolaváros kisugárzása, az erdélyi múlt és a protestáns hagyomány ereje életre szóló, meghatározó élményt jelentett a leendő író számára, ahogy később a város és Erdély elhagyásának-elvesztésének traumája is maradandó lelki sérülések forrása lett. A diák Cs. Szabó László édesanyjával 1918-ban került Budapestre. Apja, aki az irodalmi kávéházak mellett a versenyistállók környékén is otthonosan mozgott, a húszas években már a Nemzeti Lovarda igazgatója. A rövid időre ismét egyesülő család józsefvárosi ebédlőasztalánál a zeneszerző Kacsóh Pongrác, a színész Csortos Gyula és Szerémy Zoltán, valamint Mester Sándor, a Pesti Napló szerkesztője is gyakori vendég volt, s a gimnazistát különórákon Bartók Béla első felesége, Ziegler Márta tanította zongorázni.

Mindezen hatások együttesen terelgették a leendő író hajlamait és érzékenységét a kreatív tevékenység és az alkotói életforma irányába. A Lónyay utcai Református Főgimnázium diákja társaival – köztük Farkas Ferenccel, a leendő zeneszerzővel – már iskolai lapot szerkeszt, melyben első novellája is olvasható. A tizenéves szerkesztők sokatmondó címválasztása – Kelet – friss szemmel reflektál a háború és a forradalmak utáni zavaros idők „Nyugat alkonyát” jósoló hangulatára, s egyúttal a magyar irodalmi modernség emblematikus folyóiratának 1918-19 utáni, megtépázott presztízsére is. A címadás legfőbb ösztönzője azonban minden bizonnyal Szabó Dezső lehetett. Cs. Szabó kései visszaemlékezései szerint barátaival együtt rajongással olvasta a háború utáni korszak kulcsregényének szánt Az elsodort falut (1919), és hallgatta a „társadalmi apostol” igehirdetéseit a régi Képviselőház Sándor utcai épületében. Szabó Dezső vitalista társadalom- és művészetszemléletének, stílromantikus retorikájának hatása alól – saját bevallása szerint – már párizsi ösztöndíjasként, újdonsült barátja, Hevesi András inspirációjára tudott csak véglegesen szabadulni.[15]

Az új benyomások iránt rendkívül fogékony, ekkoriban már három idegen nyelven (az otthonról hozott német mellett angolul és franciául) szinte örökké olvasó fiatal Cs. Szabó érdeklődése a képzőművészettől a kortárs világirodalomig, a társadalomtörténettől a politikáig ívelt, s az orvostudományi karon töltött félév után végül a Közgazdaságtudományi Egyetem diplomáciai szaka mellett döntött, ahol később Teleki Pál témavezetése mellett kitüntetéssel doktorált gazdaságtörténetből. Az egyetemista fennmaradt naplójegyzetei bizonyítják, hogy a közszereplői ambíciókat ápoló pályakezdő értelmiségi tanulmányai mellett irigylésre méltóan széles kapcsolati hálót alakított ki és nagy társasági életet élt.[16] Az itthoni szakmai-társasági sikereket egészítették ki külföldi utazásai, melyek szintén az alkotói önépítést szolgálták: a frissen érettségizett diák első útja barátaival Olaszországba vezetett (1923); később ösztöndíjasként egy teljes évet töltött Párizsban az Institut des Hautes Études Internationales hallgatójaként (1925). 1927-ben London és Oxford következett, ahol Teleki megbízásából egy diákvitán vett részt a trianoni békerendszer – akkori kifejezéssel a „Duna-völgyi rendezés” – kérdéseiről, s a szintén meghívott cseh diákképviselővel vitatkozva ismertethette a magyar álláspontot; majd 1929 nyarán „alkotói szabadságra” a svájci Veveybe utazott Farkas Ferenccel, hogy a két jó barát Rousseau és Sztravinszkij nyomdokait követve merítsen ihletet a tájból.

Tanulmányai és utazásai, irodalmi és közéleti-társasági kapcsolatai a szülői és nagyszülői ház légkörének döntő hatását felerősítve inspirálták a kezdő írót és társadalomtudóst arra, hogy a kor hazai irodalmi mezőjében rejlő lehetőségeket jó érzékkel felmérve megtalálja és kibontakoztassa saját műfajait, írásmódját, írói-értelmiségi imázsát és közéleti szerepét. A fiatal Cs. Szabó azonban élményeivel, sokirányú tapasztalataival nem állt egyedül kortársai között; útkeresése a háború utáni nemzedék számos tagjának törekvéseivel találkozott. Az 1900-as években született európai korosztály tagjainak fiatalkori alapélményét az első világháború traumáját követő nemzetközi enyhülés, a Cs. Szabó által sokszor nosztalgiával idézett „locarnói közjáték” történelmi pillanata jelentette, Nagy-Britanniában a Samuel Hynes által tárgyalt „Auden-nemzedék”, a magyar irodalomban pedig „a Nyugat második nemzedéke”-ként, illetve „esszéíró nemzedék”-ként ismertté vált írócsoport szellemi genezisének hátterét képezve.[17] A nagy háború után felnőtté vált, s a húszas években viszonylag szabadon utazó, külföldi egyetemeket látogató fiatal európai írókat az általános értékrelativizmus, szkepszis és irónia Szerb Antal bon mot-jával „neofrivolitás”-nak nevezett életérzése éppúgy jellemezte, mint az értékkeresés és értékteremtés törekvései. „Az új emberek külföldről olyanfajta válságban érkeztek haza, mint egykor Bessenyei: sokkal európaibbak voltak, mint apáik és nagyapáik és mikor Páris, Berlin, London vagy Róma nagyobb vonalaihoz szokott szemmel hazatértek, lesújtva vagy unatkozó közönnyel szemlélték az itthoni biedermeieres, mindinkább elvidékiesedő, gyalogjáró irodalmat” – idézi fel közös ifjúságuk időszakát Szerb Antal.[18]

A hazatérés élménye minden bizonnyal a fiatal Cs. Szabó számára is sokkoló lehetett, amiképpen annak felismerése is, hogy „[a]z új magyar élet az összeomlás után már nem is tudott az igazi irodalomról. Valósággal fertőtlenítette magát tőle” – amint a bő évtizeddel később született Illyés-portréban fogalmaz.[19] A fiatal korosztály tagjainak reakciója egy politika feletti, félig-meddig informális intézményekre támaszkodó „eszményi közélet” megteremtése volt, melynek egyik legfontosabb központja a – többek között – Halász Gábor, Hevesi András, Szerb Antal és Cs. Szabó körül szerveződő „Hétfői Társaság”. A „hétfőiek” érdeme a harmincas évek során egy sokirányúan tájékozott, nyugati műveltségű, Magyarország és a világ sorskérdéseiről nyilvánosan gondolkodó és vitatkozó értelmiségi közeg kialakítása volt, mely egyúttal a magyar esszéirodalom új korszakának hátterét is jelentette. A hétfői napokon a pesti Spolarich kávéházban vagy a Mátyás pincében találkozó írócsoport felvállalt előképei között szerepelt a spanyol ’98-as nemzedék és az angol Bloomsbury-kör, mindenekelőtt José Ortega y Gasset és Lytton Strachey értekező prózája. Ortegától azt tanulhatták, hogy a kultúra világát „életen túli jelentőséggel rendelkező” „vitális funkciók” építik fel, a szellemi élet folytonosságán belül pedig „minden nemzedéknek megvan a maga hivatása, történelmi küldetése”[20]; míg Strachey-nek a viktoriánus Anglia bálványait célba vevő esszéiben az ironikus történetszemlélet erejére találhattak példát. Az esszéírók világszemléleti hátterének és írásmódjának legfőbb narrato-poétikai motiválóját azonban – Cs. Szabó kései visszaemlékezése szerint – Henri Bergson filozófiájának többük számára is revelatív erejű hatása jelentette: „… jó néhányunknak bergsoni volt a hitünk, hogy a teremtő, eleven tudat s e tudatban múlt és jelen összetartható egyidejűsége erősebb a lomha, széthulló anyagnál s a lélek kiszámíthatatlanul hat a matériára. […] Ha a modern magyar esszé keletkezéséről beszélünk, tudni kell, hogy Proust, Joyce, Babits vonalán Bergson unokái voltunk, az ő intuitív ismeretelmélete lappangott igyekezetünk mögött, hogy szakítsunk az elavult időkategóriával.”[21]

A szépírói erényeket társadalomtudományos műveltséggel, a magyar irodalom iránti szenvedélyt pedig világpolgári tájékozottsággal ötvöző fiatal értelmiségieket összekötötte a kultúra világteremtő erejébe vetett hit; egy szóval kifejezhető programjuk pedig – kimondva, kimondatlanul is – a közvetítés volt. Közvetítés Európa és a magyarság, művészet és tudomány, neofrivolitás és elvontság, távoli múlt és napi aktualitás, szellemi elődök és utódok között. Cs. Szabó maga is e vitatkozó, személyiségformáló években alakította ki egyéni írói identitásmintázatát, mely az egyszemélyes „irodalmi Deák-párt” összekötő, kiegyensúlyozó szerepvállalását vetítette előre. Az 1941-es esszében kijelölt szerep Cs. Szabó pályájának későbbi szakaszai során különböző kontextusokban ismétlődve, élete végéig az író és közéleti ember szellemi karakterének meghatározó vonása maradt: „Itt él ott, ott él itt” – írja az 1949 utáni nyugati magyar irodalom „intézményeként” számon tartott szerzőről fiatalabb pályatársa, Sárközi Mátyás.[22]

„Közös hétfői estéink özönvíz előtti, legélesebb emléke az, hogy Szerb Antal elégedetten pislogva kuncog magában, Halász Gábort belül rázza a néma kacagás, Hevesi András és én harsogva nevetünk” – idézi fel az idős esszéista barátainak és nemzedéktársainak alakját.[23] Mire közös mesterük, Babits szavai nyomán, Európa átborzongja az új Götterdämmerungot,[24] Hevesi egy colmari katonasír hősi halottja, Szerb és Halász a balfi munkatábor áldozata. Cs. Szabó – Poszler György fordulatával élve – „megcsinálja sorsát a történelemben”:[25] a Budán túlélt ostrom után, majd az emigránslét vállalása árán folytatni tudta – valahol máshol, valahogy máshogy – mindazt, amit itthon kényszerűen félbehagyott. 1951-től a BBC magyar adásának munkatársa és a Nyugaton élő magyarság mind tekintélyesebb képviselője, miközben tizenöt Magyarországon megjelent esszé-, útirajz- és elbeszéléskötetét az évek során újabb tizenöttel egészítette ki. Fenti emlékét 1981-ben már ismét Budapesten vethette papírra a több mint harminc év után hazalátogató „peregrinus”; ekkor Gál István mellett már csak ő él a régi hétfő esték asztaltársaságából. „A század tanújának” – amint magát gyakran nevezte – a túléléséhez kellett a vakszerencse. De valószínűleg kellett a kulturális cselekvés önmagán túlmutató jelentőségébe, a továbbélő „holtak erejébe” vetett hite is.[26]