A kötet elé
„Komédiás kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a fiatal nőknek az éneklő lovaggal, és padlásszobában tengetni életüket a szerelem mindenhatóságából.”
Krúdy Gyula
Hat évet éltem a szegedi Alsóvárosi Ferences Kolostor kétszázharmincötös szobájában, az itt eltöltött idő tapasztalatait összegzi e kötet. A kolostorban ülve, mint hagyományosan, írni tanultam, betűket másolni ebből a körém írt könyvből, aztán végső állomásként megpróbáltam mindezt egy kompozícióban feloldani. De lényegét tekintve errefele ugyanazt lehet látni, mint máshol, télen főleg varjakat, nyaranta meg minden más egyebet.
Utóhang
„Mégis fölteszem magamban a kérdést, csendes elmaradottságomban, hogy vajon nem az ironikus szerénység-e mindig a művész valóban tisztességes viszonya - nem, nem a művészethez, hanem a művészléthez.”
Thomas Mann
A mindössze két vagonból álló kis Bzmot még bevárta, míg a gyorsvonat fokozatosan lassítva megállt a kecskeméti állomás harmadik vágányán, aztán lassan elindult Lajosmizse felé. Miklóstelep, Úrihegy, Hetény, Nagynyír, Méntelek. Jellemzően tanyavilág, akácosok, királydinnye, homok. Sokszor utaztam ezen a vonalon, a nagyszülők háza közelebb volt így, mintha buszozok. A nagynyíri állomáson kellett leszállni, ami összesen egy betoncsíkból és egy rozsdás táblából állt. Onnan már csak egy kilométer gyalog az erdőszélen vissza, Hetény irányába. Ebben az út menti erdőben történt, hogy egyszer egy hónapig tengerimalacot ettek a rókák és a különféle kóbor állatok.
A Tata engedte ki őket, mikor már végül sehogy sem fértek el a mosókonyhában. Amíg még két malac volt, addig csak eléltek egy kalitkában a teraszon. Aztán viszont almot raktak. Aztán még egyet és így tovább. Valahogy helyet kellett keríteni, és mivel az ólakat már régen elbontották, a malacoknak nem maradt más, csak a nyári konyha, az udvaron.
Ott tovább gyarapodtak a kis állatok, egész odáig, hogy a napi két fej káposzta gond nélkül elfogyott. Az ablakon keresztül adtuk nekik az ételt, hogy ki ne szökjenek, és ez így ment hónapokig. Egy etetés alkalmával azonban, mikor a Tata végignézett a nyolcvan visítva zabáló tengerimalacon, úgy döntött, ez így nem működik tovább. A fáskamrából ládákat hozott elő, összefogdosta, majd a csemeteakácosban szélnek eresztette a rengeteg színes állatot. Ahol pedig, legalábbis gondolom, a tétova malacokat mind egy szálig fölzabálták a környék vadállatai.
Aztán elhagyta Kecskemétet a vonatom, irány Szeged. Ahogy az újonnan felszállt útitársaimról levettem a szemem, újra előttem volt a Tatáék homokos udvara. Egy nyáron birkapörköltet szopogattunk a napernyő alatt, kissé illetlenül, fintorogva köpködtük ki a csontszilánkokat, leginkább a szaft és a nokedli fogyott. Marika néni a spájzból kisdinnyét hozott, és amíg hatalmas kezeivel a savanyúságos tálban kotorászott, a gyerekkoráról beszélt. Valahogy Szabadszálláson, vagy a fene tudja hol, a testvéreivel kislibákat tettek el dunsztolni, mondta. Tartósítani szerették volna, hogy megmaradjanak puha sárgának, és hogy sose legyenek olyan vadak, mint a nagyok. Persze jól kikaptak, mikor az anyjuk megtalálta az üvegbe gyömöszölt, döglött kislibákat a vájlingban, a tollpárna alatt.
Aztán csokitorta következett. Míg egyik kézzel ettük, a másikkal nem győztünk elhajtani az eresz alól kirajzó darazsakat. – De a nagyapátok libapásztor is volt ám. Az tudna mesélni! Mondjad csak, hogy is volt az, Tata! Mindenki már előre ingatta a fejét.
Mivel az idősebb testvérek iskolába jártak, a Tatának egész kisgyerek korában meg kellett tanulni libát hajtani. Persze nem messzire, a ház mögötti csatornaparton rögtön ott volt a kiváló legelő. Egy alkalommal, ahogy ott álldogált kisnadrágban, vesszővel a kézben, irgalmatlanul rájött a szükség. De senki nem volt a közelben, hogy átvegye a pásztorkodást, míg elszalad. Hát maradt az árokpart, ami még hagyján, de mivel nem volt más alkalmatosság (vagy csak puszta kíváncsiságból), a hatéves kisgyerek az egyik apró, pihés állattal tette rendbe magát. – Aztán – mondta hetykén – ez megesett még párszor, úgy rákaptam az ízire. Még föl is nevettem a vonaton, mikor eszembe jutott a cinkosát kereső, büszke tekintete.
Ennek a Homokhátságnak, ahol leéltem az eddigi életem – folytatta a rövidesen megjelenő kötete elé szánt esszéjét a pályázatíró –, még egy szakembert is megkérdeztem, nincsen nagy, összefüggő története. Azt mondta, körberajzolni sem lehet, percről percre költöznek rajta arrább a buckák, ahogy a szél fúj, a Gödöllői-dombság lába ujjától egész a vajdasági kukoricaföldekig. Itt ilyen formák, amott másmilyenek. Pillanatképeket lehet csak róluk rögzíteni, olyanokat, mint e kötetben a szövegek. Persze az igény megvan, hogy a pontokat vonalkákkal kössük össze, aztán kisatírozzuk a tereket. Hogy leírjuk, mindez mégis hol történt meg, miért, mikor. Hogy válaszolni tudjunk rá, hogy ez után mi következik.
Aztán a jegyzetpapírt zsebre téve leszállt a vonatról és elindult egyenesen a Mátyás tér felé. A hátsó úton gyalogolt, a Borbás utcán egyenest, ahogy az a férfi is, aki minden nap eljár a Stefánia menzára, hogy a maradékot a disznóknak elvigye. Az utca végére érve átvágott a téren, elhaladt a kutyás Szent Ferenc mellett, majd ahogy kiért a templom bejárata elé, egy pillanatra felnézett a menhíren álló Szűzanya szoborra. Aztán továbbindult át a focipályán, a temető felé.
A Vaddisznó Franci nena
„Egy elvem van: asszonyokkal nem szabad vitatkozni.”
Móricz Zsigmond
Már jóval éjfél után villantották le a fehér Zastavát. A félrehúzódott kocsiban nagy volt a kétségbeesés, csak a sofőr ült tovább nyugodtan egyedül. Nem szállok ki, nem lesz baj. Még a kormányt sem engedte el egészen addig, míg a járőr aláírást kérve papírt és tollat nem nyújtott be az ablakon. Ekkor viszont a Józsi bácsi, a rendőr kezét a könyökénél megmarkolva behúzta a kocsiba és kivéve belőle az íróeszközt, teli tüdőből a toll nyomógombos részébe fújt. Vagyishogy kissé mellé, ahogy az ilyen esetekben szokás.
A járőr ijedten lépett hátra és nézett össze társával, majd néhány durva szó és mozdulat kíséretében kitessékelték a sofőrt a kocsiból. A tusakodást látva, ha mindez nem lett volna még elég, a Zastava három utasa is nyomban kiszállt és a rendőröknek esett. Egészen addig tépték, verték egymást, míg az erősítés meg nem érkezett. Józsi bácsiék másnap természetesen elzárva ébredtek, és maradtak is volna még bő egy évre, ha a Franci nena valahonnan pénzt nem kerít.
Senki nem tudja azóta se elképzelni, hogy a nena honnan szerzett elő annyi pénzt, hogy rögtön hazavigye az urát, és mindenki úgy folytassa, ahol abbamaradt. Hiszen a Franci világéletébe napszámból élt, s csak olykor árult plusz pénznek pörköltdiót vagy éppen tökmagot. Félre se nagyon tehettek, mert mind a kettő ivott, hajoltak össze mögöttük suttogva a templompadon némelyek. De csak csöndben volt szabad találgatni, ha a Francival nem akartak rossz viszonyt. Mert a múltkor is, mikor egy pletykát visszahallott, a két szem megmaradt fogával vicsorogva, futtából öklelte fel a haragosát. A helyiek úgy is hívták egymás között, a Vaddisznó Franci nena.
Pedig Temerinben általában csöndesen, a négy fal között rendezik a félreértéseiket az emberek. Csak úgy utcánként akad egy-egy rendetlen, kerítés nélküli ház, ahonnan ki lehet hallani, hogyha egy étel nem sikerült vagy éppen rosszak a gyerekek. A nyugodt kis városban a Franciéké volt az egyik család, ahol nem tartottak titkokat. Két sarokra is tudták például, hogy egyszer a nena tojást ütött a paradicsomlevesbe, és hogy ilyet ki hallott már, s a Józsi nem eszi meg. De még az újságban is megírták annak a tyúkhúslevesnek a történetét, amely miatt a szomszédnak rendőrt kellett hívnia.
Egy rekkenő augusztusi délelőtt, mikor a hőségtől a nyulak is majd megfulladtak a kamra palatetője alatt, a nena feltette a forrázóvizet. Ám amíg a zöldségeket mosta, pucolta, annyi almapálinkát megivott, hogy ültébe elaludt. De az ura is, aki ahelyett, hogy a fazekat szegecselte volna meg, egész délelőtt csak a muslicákat hessegette a diófa alatt. Csak mikor megéhezett, vette észre, hogy a Franci alszik, és hogy az étel meg sehol.
Egyből ébresztette, rázta a székbe a nenát. – Hogy köhögné lófasztó, hol az ebéd? De a Francit se kellett félteni. – Mert te mit csináltál? Te here! Neked jár a szád? Te, aki megbasztad a saját anyád? Röpködtek a szomszédok által már jól ismert frázisok. Végül aztán az asszony fortyogva az ólakhoz csörtetett és kiválasztotta az ebédnekvalót.
A Franci, hogy ne rúgkapáljon, egészen különleges módon vágta az állatot. Nem tudni már, honnan, de egyszer hozzájutott egy kimustrált útjelző bójához, amelynek a keskeny vége egészen elkopott, éppen úgy, hogy a lyukon egy baromfi feje szépen kifért. A nena csak betuszkolta a bója alján a tyúkot, aztán az elején ki a nyakát, majd lendült balta, hullott a fej, s az állat közben nem rúgott, nem is csapkodott.
Ezen a vasárnapon azonban az előkészületeknél a bója elmaradt, és a nena egyenesen a forrázóvízbe vágta bele a vörös kopasznyakút. Aztán, úgy, ahogy volt, a szörnyethalt csirkét, tollastul, belestül csapta az asztalra, az ura elé. – Na, nesze, ezt edd meg te gané állat, te!
A Józsi először megilletődve mérte végig az elázott dögöt, majd egyszerre felpattant és úgy szájon vágta a nenát, hogy az rögtön kiköpte mind a két még épen maradt szemfogát. Az eddig csak hallgatózó szomszédok ekkor hívtak rendőrt, nehogy már még nagyobb legyen a baj.
*
Évekkel később aztán, mikor földbe tették a két öreget, már csak a régebbi lakosok emlékeztek a nena agyaraira. Annak pedig, hogy a nena többi foga hova lett, csak a sekrestyés tudta a történetét. De talán nem is kár, hogy az eseteket nem rögzítették orvosi kartonok.
Bár rengeteget változott az ellátás az elmúlt évtizedben, volt érzéstelenítő, röntgen, néhol még őrizték páran a régi idők módszereit. A temerini doktor is, aki szerint például fájdalomcsillapító helyett elég az orvosi szék karfáját szorítani. Ha pedig a páciens mégis nagyon jajgat, csak rá kell ordítani. – Elhallgat! Nem kiabál! Nem csoda hát, hogy a váróban ücsörgő betegek elfehéredett homlokát a veríték veri ki, és ha tehetik, a rendelőt messze elkerülik.
A Franci is jobbnak látta inkább sajátmagát gyógyítani. Így ahelyett, hogy kivizsgáltatta volna a sorban begyulladt idegeit, inkább szegfűszeget szopogatott. Mikor pedig már a feszítő fájdalom ellen ez is kevésnek bizonyult, egy kávéskanálnyi műtrágyával igyekezett a kínt enyhíteni. Többen bizonygatták, hogyha a fogaira teszi, majd alaposan berágja, le az ínyekig, a fájdalom szinte rögtön megszűnik. Úgy tűnt, a módszer működik is, ám a pillanatnyi sikert pár napra rá komolyabb baj váltotta fel. A trágyától a Franci ínysorvadást kapott, először csak vért köpött, majd pár nap alatt kettő kivételével sorban kiestek a fogai.
A nena úgy hallotta, hogy a foghullás hirtelen özvegységet jelent. Úgyhogy ijedtében össze is gyűjtötte őket és a jóshoz szaladt, hogy kikérdezze, mekkora nagy a baj és hogy mégis mit tehet. A jós, miután elvégezte a vizsgálatot, azt tanácsolta, hogy ha a nena templomba megy, a mise alatt mindig dugdosson el belőlük egy-egy darabot.
Ettől kezdve a Franci helyén, a térdeplő alatt a sekrestyés rendszeresen talált emberi fogakat. Vitte is a paphoz nagy svunggal. – Atya, még ilyet! Ám míg a plébános a hírre csak lemondóan legyintett, úgy látszott, az Úr meghallgatja a pogány imát. És akármilyen rettenetes életük volt, a Faragó Jóska egy kevéssel még túl is élte a nenát.