Megszólaló
Hendrick Averkamp
Na még ti gyertek velem! – intett Hendrick,
és azok mentek vele, az ő jegére,
és Hendrick várt, amíg eloszlanak,
és bízott bennük, hogy majd megtalálják
a helyüket, és tényleg megtalálták
akkor, ott legalábbis, a jegen.
És Jég-örömnek nevezte el Hendrick,
amikor megtelt a kép, és előterében,
mintegy a minden dolgok kapujában,
épp szemközt vele állt meg egy pazar
színes lepkére emlékeztető,
lábán korcsolyát viselő gavallér,
sárga mellényben, sötét, buggyos gatyában,
fején magas, tollas kalappal, pózolón,
mintha ő volna igazán a fontos,
rajta összpontosulna, belőle futna szét
minden irányba minden figyelem,
holott csak mint a többi, úgy volt ő is jelen.
Aztán lelakkozta vastagon az egészet.
S akkor megdermedtek a madarak az égben,
az orra bukó úgy maradt, orra bukva,
s mindenki ahogy éppen, lépve, ülve,
féllábon, párosan vagy egyedül.
S nagy lett a némaság. S a némaságban
a mozdulatok, mint a tőszavak,
hirdették: Itt! Ide! Így! Erre! Hopp! –
jóllehet már semerre, végleg ott már.
És nincs erő, mely ezen változtatni tudna,
se szándék, s talán ok sincs igazán,
hisz minden úgy van, ahogyan lehet,
vagyis jól van úgy minden, ahogyan van.
Így! – és lelakkozta még egyszer az egészet.
És kész. És Hendrick, ez a te jeged,
ez az arannyal futtatott ezüsttál,
mágnesként vonzza hitetlen hívedet.
Akár a csillagokkal teli ég,
ahol minden csillagnak helye van,
s mindent beleng valami lenni – szép.
Valami közelről is távoli,
mint a bennrekedt dallamok a fülben,
aminek nem tud semmi ártani.
Színültig drága fényben kabát, harisnya, szoknya,
minden, mi melegít, piroslik, feketéll,
és nem mosódik össze ház, ladik, fa.
És nincs sóvár el-, mást vágyó tekintet,
nincs múlt, jövő, messzi hegycsúcs, mi fájjon,
nincs elmúlás, nincs só, nyílt sebbe hintett.
Más tudta, amit tudott. Pieter Brueghel, a mester.
Nálad boldogan rogyadozva siet
a szegény a nehéz szalmateherrel.
Nálad lovasszánon siklik az élet,
és aki nézi, örül, hogy nézheti,
hogy tehet bármilyen kis semmiséget.
Jelenetek a jégen. Jég-öröm;
korcsolyázók – s egyszer se vak vezet
világtalant komisz göröngyökön.
És úgy lehet, van ebben is igazság,
a képek kicsik, de nagy a világ;
a te jegedet kedv és béke lakják.
Hát mért, csak az igaz, hogy mindig sír a szél?
Hogy mindig tombol? Hogy mindig sziszeg?
Hogy mindig nyögve hull a falevél?
Hogy mindig borzongunk a durva nyárban,
és megtelvén cukorral, mint a szőlő,
vaktában hirdetünk valamit kiabálva?
Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre!
Tettél volna rám kalapot meg lágy fényt, ami csak kell,
s lakkoztál volna le megérdemelt helyemre!