Június
Mária-udvar
Márai gyakran ír kassai helyszínekről, melyek meghatározóak élete valamely szakaszában. A dóm mellett számos ilyen található írásaiban: egykori lakhelyei, gimnáziuma, temetők, kávéházak, az Európa szálló. Most ezek közül mutatunk be egyet, mely nem kevésbé fontos az előbb felsoroltaknál.
A Mária-udvar nem messze feküdt a Fő utcától, a város központjától és itt élt - a saját maga által nem ismert rokonsági fokú - Mari néni és a "lányok." Így ír az Egy polgár vallomásaiban e helyről és lakóiról:
A Mária-udvarban asszonyregiment uralkodott, és Mari néni parancsolt. Szigorú törzsfőnök volt Mari néni, aki lassan maga köré gyűjtötte a család reménytelen hajadonait, magához vette elvált leányát és unokáját, közelébe vette Gizellát és később Bertát is, aki postamesternő volt Selyében, de lassan haladt csak előre pályáján, hatvanéves korában még mindig nem véglegesítették… Mari néni körül lassan összegyűlt a család női reménytelensége. Ebben a szigorú matriarchátusban férfi nem bírta ki sokáig: Mari néni leányának férje, a daliás és macskabajuszos Kázmér bácsi hamarosan eltávozott innen, s aztán csak névnapokon járt el a Mária-udvarba, ahol ürmössel itatták, s fél tucat nő olvasta fejére bűneit. Soha nem tudtam egészen pontosan, milyen rokonságfokozat fűzött össze a Mária-udvar asszonyaival.
E legendás kapcsolat mellett a gyermek- vagy inkább kamaszkor tiltott-titkolt játékai is itt zajlottak. A Kassai őrjáratban emlékezik meg minderről tényszerűen, a fikció nyelvén pedig A zendülők őrzi emlékeit e helyről.
Egy kapu előtt megállok, roskatag, emeletes bérház évszázados fákkal teleültetett, árnyas udvarát látom. A fák, a töredezett vakolat, az udvarrészlet ismerőssége hosszan megállít. Harminc éve nem jártam erre, most megismerem: ez volt a Mária-udvar. Itt játszottunk, ebben a kertben, melynek nyugati kapuja a folyóhoz vezetett, a bérház udvarán, ahol rokonok gyermekei éltek, az elmerült őskorban, vadóc és kalandos indián-életet. E préri-játékok a gyermekkor legszebb óráira emlékeztetnek. Ebben a kertben kezdődött számomra valami, játék, élmény, melynek igazi neve a kaland. A ház pincéje, lépcsőháza tele volt denevérekkel és patkányokkal. A folyó és a kert között játszottunk, mindig ugyanazt a lihegő, nyers, vad játékot, a kaland játékait. Nyári délutánokon napszállatig játszottunk itt, s aztán játéktól és izgalomtól verejtékesen, át-hevülten, lobogó hajzattal, kerékpáron surrantunk haza, nesztelenül, magunk is afféle alkonyati denevérek, készen elviselni a késésért, az estébe és engedélytelen kimaradásba züllött kalandért az anyai pofonokat. A gyermekkor titkos kertje volt a Mária-udvar, s harminc év, tehát az élet teljes távolságán át lépek most ez élmény varázskörébe, az udvar közepére, megállok egyik platán alatt, nézem a földszinti és emeleti lakásokat, s engedem, hogy megrohanjon a nyugtalan játékok emléke. Minden él és minden megmarad. Egy élményt keresek ma is, mint harminc év előtt. Talán addig él az ember, amíg ez az emlék és vágy eleven.
A Mária-udvar ma meglehetősen rossz állapotban van, nehéz elképzelni e romok láttná azokat az eseményeket, melyről az író megemlékezik.
(Ezúton is köszönetet mondunk Ján Gašparnak, aki értékes archívuma kincsei közül előásta e ritka képet.)