Megszólaló
Mennyi sötétség, mire a messzeségben kipuhatoljuk
önmagunkat. Mennyi üresség, mire idegenben felismerjük
otthonunkat. Mennyi zűrzavar, mennyi sérelem és zuhanás,
mire megértjük, hogy az ember csak világosságban élhet.
Nagy út jaj ezer út messze túlviláglani a rosszon, és közben
nem kiürülni a jótól. Mert köztem és közted minden lépés
külön tűz, és a csillagok is átfénylenek sajgó sebhelyeinkhez.
Nem vagyok sehol, és hogyan is szólnék gyökértelenül.
Messzire megyek, hogy itthon felismerj, mint a lüktető
kínt. Messzire megyek, hogy ne láss reggeltől estig, és
egyetlen hibás nap selymes oxigénjében újra egyesüljünk.
Ne lássalak, hogy szívünk együtt elférjen a végtelenben.
Az érzés, hogy belőlem kilenc vagy kettő is kitelnék.
Az érzés, hogy a sebességből sikerülhet újjászületni.
Az érzés, hogy óriások vagyunk kerekek és az űr közt.
Az érzés, hogy aki menekül, más vidéken kiizzadja célját.
Lássa mindenki, hogy ősz vagyok, gyors és változékony.
Más vagyok, bár az idő már nem alkalmas a születésre.
Hideg bolygók nyelvét is beszélem, és azokat is megértem,
akik csak kínjaikból nyújtózkodnak az örökkévalóig.
Magamba szívom minden ember tévedését, mert ami
egyhelyben tévedés, az úton és költészetben igazság
A senki néha csak elvillámlott hős, vagy elhanyagolható
lélek, aki visszaút nélküli égi háztájakon jár.
Lesz aki meg sem ismer, mire visszatérek. Néha új páncélt
és friss vért ad az egyedüllét. Este úgy tűnik, mindig a
közelben van a semmi. De a távoli semmi a valódi máglya:
hogy őt elérjük, azért indulunk el és azért nem érkezünk meg.
Minden út növeli és eltakarja a szorongást. A szorongás
növeli a pontatlanságot, de egyben visszaszólít a gyökerekhez.
Mintha teremtenénk, vagy újra teremtené isten a földet, hogy
idegenben ráismerjünk magunkra, hogyha meghalunk is.
Felv. 2016. május (Kötetben: Elemi szonettek, Napkút, 2013)