Tolvaj Zoltán

FATTYÚK HAVA

 

 KÍSÉRTETEK

 

    Végre érezhette álmában azt a szorongató hurkot, hogy nincs elég helye az időben és ideje lesz felkelnie. Belefogni az ébredés zaklatott rítusaiba, gerincét kiroppantani, nyújtózkodni a villanykapcsolóért. Nem észlelt konkrét távlatot, csupán a görcsöt és a beléhasító napi időszámítás kezdetét. Az aktiválódó másodperceket, ahogy halántékához verődnek a táguló érfalak, mint egy-egy startpisztoly hangja a rajtvonalban. Szerette volna, ha már lehetőleg ezen a ponton véget ér a nap. Felhúzta a redőnyt két tenyérnyire, épp akkora rést hagyva, hogy a száraz téli levegő akadálytalanul beáramoljon. A vékony sávban feltűnt a szürke februári ég, vagy csupán a szűrt fény derített mása, ahogy visszacsapták a szemközti házfalak. A szomszéd, aki vele szemközt él egy tömör vasajtó mögé reteszelve, nem hagyta abba a szüntelen rikoltozást. Harmadnapja dörömbölt és üvöltött napszaktól függetlenül, intézeti bentlakássá változtatva az ébrenlét perceit. Nem lehetett tudni, milyen indítékkal képzi a hangokat és kinek célozza őket. Az sem volt világos, melyik nyelv készletéből állnak össze ezek a mondatok. Mintha egy lassú ráolvasás zagyva hadarással keveredne valami tébolyult siratóasszony énekében. Nem volt kétséges, egyedül van ott benn, de mintha egyetlen személy képtelen lett volna artikulálni egymásnak merőleges realitásait. A viaskodó hangzavarból obskurus dallamok szűrődtek kifelé. Egy hatéves kislányé, aki anyjához könyörög, és egy öregasszonyé, aki magára maradt a szidalmaival, mert nem veszik oltalmukba az eltávozottak. Nem volt világos, hogy a hangok parancsolnak-e a vagdalkozó testnek, vagy egy még önidegenebb élmény kísérőjelenségei. Valami sűrűbb tartományból érkezett a hang, mint az a közeg, amelynek végül rabjául esett. Ez lehet az egyik végfok, ami automatikusan megnyilatkozik, ha az elme hatósugarából minden rögzített arc kihull. Mintha megtapadt volna egy zsák belsejében, aminek az oldalát üti, így adva hírt arról, ki ő és hányan szorultak bent. Ami ha felszakad, feltűnik valakinek a képe, amelyen az arc minden részlete különböző korú.

    Egy idegen látvány visszhangjától nincs borzalmasabb. Főleg akkor, ha minden ízükben némák a részletek. Vagy pusztán bennragadt egy tisztázatlan múltban, amit mások beszéde hozott létre benne.

    Valami himnikus tónus is felbukkant a tartós zavarból, ami semmiképp se tartozott a gyászhoz vagy lemondáshoz. Úgy tűnt, kerete széthasad a csontozat és a falak, a bútorok és az épület szegletei mentén, és még a parancsnak engedő tudat sem képes féken tartani. Valakihez szólt, aki nem volt jelen. Vagy nem tartozott a tágabban vett lélegző külvilághoz.

    A vasajtó egész éjjel zengett, mint egy tömör membrán.

    Megnyugtató volt egyben, hogy van előtte valamiféle torlasz. Közte és közötte. Nyilvánvalóan nincs semmi köze a saját létéhez és életteréhez, gondolta. Mintha önmagát szülné halva, aki így vagdalkozik, miközben artikulálatlanul üvölt. Elmebeteg, nem vitás. Félt, hogy egyszer kicsapódik a vasajtó, és a lény szabadjára eresztve fog kószálni a folyosókon. Nem merte egyelőre sem nemén vagy nevén nevezni, jobb távol tartani. Azon tűnődött, nem véletlen, hogy vele szembe költözött, miközben tenyerét megégette a markából elszabaduló redőnykötél.

    Nem bánta, hogy egész éjjel félálomban kellett virrasztania a tomboló lény mellett, akinek csak hangteste volt jelen a szobában. Így dobhártya közelben valahol nagyon is hasonlított arra az önmagára, akivel ismerkedni próbált, de akihez ép számítások szerint sehogy se férkőzhetett.

    Ez a gondolat rémülettel töltötte el.

    Nekiállt könnyű reggelit készíteni, miután a ricsaj kissé elült. Korpás keksz, sajtkrém, nem valami friss zöldség. Bőven elég ennyi annak, aki a gyakorlatban egyedül él. A szemetet rendesen zsákba gyűjti. De amikor idegesen rágyújt, képes egyenként kivinni a gyufaszálakat és a nagy kupacra dobni őket.

    Rágyújtott. Fellobbant a láng, és a plafonon szétterült a füst, akár egy furcsa szárny.

    Felkavaró rémálma volt az éjjel. Egy csoportos műtét képei. A páciensek mindvégig ébren. Valami különös narkózis hatása alatt kapálóznak a műtőasztalon, amelyre előzőleg odaszíjazták őket. Szokatlan fejműtéteket hajtanak végre rajtuk. Van, akinek a szemhéját távolítják el. Van akinek teljes arcbőrét lehántolják, akár egy zöldség héját. Nem teljesen éberek, de működnek a kognitív funkciók. Késlekedő tekintetük tanúskodik arról, hogy majdnem a tudatuknál vannak. Döbbent mosolyuk egyszerre vidám és végtelenül zavart. Az orvosok nem öltenek határozottabb formát pár elmosódó köpenynél. A kamera többnyire közelképeket ad. Egyszerre néhány pár kezet. Fogókkal, szikékkel, szívócsövekkel matatnak. Az alanyok abnormális mosollyal tűrik a beavatkozást. A kábulat miatt nem érezhetik magukat résztvevőknek, csak saját vérük fémszaga, a cafatok periférikus látványa ad hírt arról, mi zajlik bennük éppen. Nem a fájdalom a hírhozó, mert az orvosok már kicsapták a biztosítékokat. Nincs alakja semminek, amit egy-egy érzék tompán besugároz.

    Amikor felriadt belőle, úgy érezte, tudata elviselhetetlenül tompa, és csak lassan derül fel, mint a fagyasztásból felengedő hús.

    Szakaszosan forgolódott a csontszáraz galérián. Lekászálódott vízért, de több liter sem volt elég a szomjoltáshoz. A következő szakaszban megfulladt a homokban. Úgy érezte, túl gyengék a nyakizmok ahhoz, hogy kiemeljék a fejét. A távolból mindvégig szólt egy sziréna.

    A ki tudja hanyadik kényszerű ébredést követően percekig hajolt a csap alá. Mélyeket kortyolt a mosogatóból és minden keze ügyébe eső flakonból. Nagyjából sejtette, milyen bizonytalansággal járhatnak az olyan percek, amikor bizonyos agyterületeken még nem egészen stabil az ingerület átvitel, de többé-kevésbé már képes volt ellátni saját motorikus parancsait. Csak ez a rikácsoló hang szűnne már, vagy legalább látnám, honnan jön. /…/

    Sosem vette észre, amikor magában beszélt. Vizet forralt, megkente a kétszersültet, mézet csurgatott a teába, majd komótosan megtömött egy cigarettát. Ezeket a különös igeidejű, józan éjszakákat rendszerint tartós és meghatározhatatlan kábulat követte. Szeretett volna legalább másnapos lenni, mert az volt az egyetlen tartós és olcsó, bevett nappali kábítószere.

    A skizofrén nő ököllel csapkodta a vékony támfalat, földhöz vágta a tárgyakat, miközben embertelen sikolyok töltötték meg a gang öbleit.

    Nem lehet tudni, meddig tart, gondolta a cigarettáját szívva a redőnynek dőlve szemközt a nő ablakával. Lemerevedve hallgatózott, amikor egy éles kattanással leállt a vízforraló. Halántéka lüktetett. Kiporciózta a neszkafét, rá a fehérítőt, egykedvűen keverte a lassan hűlő folyadékot. Olyan, akár valami egyszemélyes szekta, töprengett. Nem tudta, hogy tulajdonképpen mi is lehet az, ami ott szemben zajlott. Eredetileg kié volt és honnan fakadt az az áldozat, amelynek diabolikus inverzét felmutatja. De szép volna e nélkül ez a kongó térfogat. Aknák visszhangja. Madarak a gangudvar korlátain. Óránként egy repülő. Autók hangja nem jut el idáig. Pár percre fekvő Körút morajlása. Sehol se szól tévé. Sem egy bömbölő rádió. Se gyereksírás, se porszívó. Semmi. Eldöntötte, ha ez véget ér, füldugókat szerez be a nyomasztó szanatóriumi csend ellen.

    Ismét rákontrázott a szemközti hang, megint az az idegen litánia, egy tört ritmus körkörössége, ahogy csépelni kezdte a vasajtót és egyetlen lélegzettel teleüvöltötte sötéttel a krómozott nappali fényeket.

    Gyötörte, hogy nem bír mit kezdeni egy másik lény szenvedésével, amelynek teljesen más a regisztere.

    Milyen szabad ez a lény. Akihez képest ő tele van felesleges kérdésekkel.

    Mindenki csak elalvás előtt őszinte, amikor hosszan beszél magáról.

    Nem ér sokat, sóhajtott, majd ránézett a falióra álló mutatóira, mint egy sajátos önkívületre. Nem az extázis nyugati formáira gondolt, amit a betegesen megnőtt pulzus és a tetanuszos izomrángás jellemez. Élete saját maga előtt nem tűnt semmilyen fokú révületnek, hát akkor hogyan lehetett a koordinálatlan vagdalkozás kivezető út abból az undorból és viszolygásból, amit az idő örökségével szemben támaszthatott.

    Amikor valami olyanért kell bűnhődnöm, amit nem én követtem el.

    Amikor nem él senki azok közül, akik a fájdalomtestüket rám ruházták.

    Pár hónapja bérelte a kis lakást, ami régen a felső szintek polgári lakosztályainak cselédszobája volt. Afféle appendix, amiben épp eléldegél egy ember, pedig régen elfért egy egész család. A nőt nem látta kimozdulni a lakásból mióta ott lakott. Tulajdonképpen sosem látta, de egyre jobban foglalkoztatta, hogyan néz ki.

    Bizonyos napokon orkándzsekibe burkolt öregek, fáradt hangú idős férfiak és nők ittak és dohányoztak a gangon a néma vasajtó előtt, amikor felébredt és nekiállt kávét főzni. Látta, ahogy rövid tanácskozást követően leveszik a lakatot és bemennek. Olyankor megszűnt az üvöltözés a belső kamrában és valami állati vinnyogás lépett a helyébe.

    Ám a cselédszoba lakója, aki ilyenkor a redőny résein át figyelte az eseményeket, leginkább a tartós rohamok perceiben szeretett volna beférkőzni hozzá. Árnyékként surranni be, tisztázni az egyenlőtlen párbeszédet, ami kettejük közt zajlott. Behatolni abba a térbe, ahová gyakorlatilag nem férkőzhet megfigyelő. Látni valakit úgy, ahogyan addig senki más nem volt képes. Látni valakit olyannak, ahogyan még a tükörben sem láthatja magát senki.

    Szeretett volna megőrülni.

    Meggyőződni arról, hogy ez a tartalom már nem is emberi. Vagy csak bizonyosságot szerezni afelől, hogy talán mégis egy közös kastély foglyai. Azért szerette volna meglátni ezt a kastélyt, hogy közös járatait kiismerve végleg betapassza őket. Elképzelte a teret belülről. A monokróm, levendulamintás linóleumot, a kiszögelléseken a kipárnázott éleket, a polcok lereszelt sarkát, a leszerelt kilincseket és a bedeszkázott ablakszárnyakat. Egy tárgyak nélküli pánikszoba. Benne a sütő égető hiánya, a hűtőfolyadék nélküli szárazság. Látni akarta a lehalkított önveszélyességet. Hogyan ürít, hogyan táplálkozik. Szerette volna elveszíteni magát ott, megpillantani végre saját kísértetét, egy közel két méter magas, megtépett alakot, aki ott hevert kiláncolva a kastély gránitfalához. Azt már tudta, hogy töredezett és fakó haját szabályos időközönként rövidre nyírják az orkándzsekit viselő emberek, mert már kihallgatta őket. Szinte kopaszra. Hogy ne tudjon belemarkolni és letépni a fejbőrt. Látni akarta, ahogy gézbe pólyált karjaival szélmalomként nekitámad a belülről kipárnázott vasajtónak.

    Egy ketrecben él, amelynek nincsenek rácsai. Erre gondolt, amikor kinézett, hogy meggyőződjön a részletekről, de emlékezete csalt. Az ablak be volt rácsozva kívülről, és bedeszkázva belülről, hogy a bunker lakóját még a fénytől is megkímélje. Látni akarta, hogyan viselkedhet abban az irreális térben, rögzíteni mozgását, lekövetni az egyre ősibb mimikát, ahogy szélvészként tekereg szobáról-szobára, mint egy megállíthatatlan örvény. Úgy hallotta, hogy kék-lila foltok tarkítják kalimpáló tagjait, és mély barázdák tagolják az arcát. Tudni akarta, mit csinál két roham között a baljós szünetekben, amelyek némasága, mint a fülekbe öntött ólom. Mielőtt a hanghiány kipárnázta volna a teret, hallani akart egyetlen szótagot, amit értelmezhetett. Egyetlen mondatot, ami felfogható. De csak a kastély visszhangjairól kaphatott hírt, amihez egy denevér lebenye kellene, hogy feltérképezze végre. Semmit sem tudok a csendről, csend nem létezik, motyogta, miközben mást sem akart, csak belenézni a bágyadt hüllőszemekbe, mintha mindene áttetsző anyagból volna.

    A dörömbölés csak nem akart megszűnni.

    Már órák óta vonaglott, mint egy menekülés közben elejtett állat, ahogy futás közben lerogy, és lábait felsebzi a hó felszínén megdermedt eső. A hangban nem volt megbánás. Úgy gondolta, az olyan hang, amiben nincs megbánás, nem lehet egy csapdába szorult állaté.  Mert az abban a pillanatban belátja és megbűnhődik minden hibás manőverért. Az olyan hang, amiben nincs megbánás, sosem egészen állati. Csak egy ember képes természetét levetkőzve belerontani a veszély szívébe.

    Gyűlölte, ahogy kinn a galambok feltépkedték a gyümölcshúst, amit az orkándzsekisek szórtak ki folyton a portája elé, ellepve a folyosót vörös tócsákba gyűlő pépes dinnyebéllel. A vádaskodó, kislányosan affektáló jajgatás délre idült krákogásába fulladt. Miközben kábán maga elé meredve a marakodó galambokat nézte, megfordult a fejében, hogy megveri, esetleg megerőszakolja. Kedve lett volna elpusztítani. Nem akarta, hogy létezzen voltaképpen, ám nem bírt ehhez hozzáképzelni semmi értelmes mozgássort, hogy irányt szabjon a saját akaratának. Nézte a redőnyrésen át a friss dinnyebélért dúló ádáz galambháborút. Belerághatná magát egy másik agyba, hogy ott mindent felülírjon, és egy kiélesített vírusként maga is elpusztuljon. Kész lett a harmadik csésze kávé, mézt csorgatott belé. Az édesítőszerektől megvált, mert azt hallotta az orkándzsekis emberektől, hogy enyhén rákkeltőek. Sodort egy cigit, rágyújtott. Hosszan nézegette, ahogy a füst a mennyzeten hatalmas rájaként keringett. Felhúzta a redőnyt és feltérdelt egy székre, hogy jobban rálásson a szemközt lakó nő bedeszkázott ablakára. Feltekerte a rádión a hangerőt. Egy korai swing szólt, amire önkéntelenül csettintgetni kezdett. Akkor már alig hallott egyéb hangot a sajátján kívül, és tekintete teljesen rátapadt a galambokra, akik raptorként bólogatva masíroztak a guanóval belepett márványfehér korridoron.

 

 

EGYES SZÁM ÖTÖDIK SZEMÉLY

 

Legyetek átmenők.

 

    Régóta terveztem egy randevút magammal, de valahogy sosem mentem el. Üzeneteket hagytam magamnak a twitteren, igyekeztem gyakran hozzáfűzni megjegyzéseket, törekedtem rá, hogy mindig szem előtt legyek, semmiképp se kerüljek ki saját látóteremből. Küldtem, először szelíd hangú, majd egyre zaklatottabb íméleket a saját címemre, de egyelőre nem volt sem személyes, sem erkölcsi alapom arra, hogy eltűnésemmel kapcsolatban bármilyen radikálisabb vitába szálljak. Abban sem lehettem biztos, hogy elolvasnám azt, amit így kapnék magamtól szabályos, de azért nem egészen kiszámítható időközönként. Kényes vagyok a pontosságra, ezért is zavart, hogy rendre megkerültem ezeket a feszélyező találkozókat. Szinte annyira elmerültem már ebben az értetlenségben, aminek lehetett volna valódi mélye, avagy serkentő szeszélye, hogy a nekem szánt üzeneteimet el sem olvastam. Végül pedig szűrőt szerkesztettem, automatikus törlésre ítéltem saját zaklatómat. Levettem a nevem a különböző szájtokra feltöltött képek mellől, amelyeket vagy merő szívatásból, vagy puszta emberbaráti szeretetből küldtem magamnak bizonyos éjszakák után. Ám a  rituális törléseket követő űr olykor még élesebbé tette a képet, amit eredetileg elpusztítani szándékoztam. Nem volt elég kivágni az arcot, mert az valamiképpen mégis kifejeződött. Van ez a gyávaság, félelem a lefejezettségtől. Főleg olyan éjszakák után, ahol mintha jelen lettem volna, de utólag általában semmire sincs kellő bizonyíték.

    Úgy is tűnhet, mintha attól a kényszertől szenvedtem volna, hogy propagálni akarjam az ellenkezőjét annak, hogy tulajdonképpen nem létezem. Pár napra sikerült letennem erről a vállalkozásról, és elfogadtam, hogy nem vagyok. Nem kerestem magam, hogy bizonyítékokat találjak saját létezésem abszurditására, pusztán csak erőltettem tovább a lét elviselhetetlen könnyedségét, a hétköznapok szorongató abroncsait önmagam tényleges megléte nélkül. Nem is akartam elhinni a legutóbb, amikor ez a vákuum megképződött, hogy milyen kellemes nem lenni. Nem ment sokáig. Rendszerint pár óra telt el, esetleg pár nap, és ismét eszembe jutottam. Beindult a hiány kitapintása, az undor kárpótlása, egy fantom-végtag  észlelése. Felkavaró élmény, idegesítő és céltalan, mint oly sok körmondat. Meg főleg a kijózanodás. Azon kaptam magam, ahogy próbálom elképzelni, kipuhatolni, voltaképpen merre járok, mit akarok, kivel is vagyok voltaképpen. Bárcsak végre velem lennék. Ami szintén nem felemelő. Többnyire inkább unalmas. De a legjobb akkor, amikor elviselhetetlen. /…/                           

    Szerencsétlenül indult a találkozás, mert színlelt és túljátszott örömömben, mielőtt a móló kövéhez értem volna, ahol tettetett nyugalommal, gesztusaimat kordában tartva ültem, megláttam azt az indiai öregasszonyt, ahogy a parton szöszmötöl. Bükkfa bőrén, mint egy besárgult szertári csontvázon, sötéten csillogtak a kelések. Csapkodta a koszos ruhákat a koszos vízbe, és ettől valahogy minden kitisztulni látszott. Nem hittem a szememnek, megbotlottam a szalagkorlátban. Nem tudtam nem észrevenni a flegma grimaszt, amellyel említésre sem méltó esetlenségem szemből konstatáltam. Nem voltak még jelen a Személyek. Másom sem láthatta tisztán a képet, amibe maga bekereteződött. Egészen másfajta víziói voltak. Egyetlen frameben exponálta saját zárványát, mintha egy gép saját magát fényképezné belülről. Kilátástalan volt és részeg. Már tudtam, örömmel tölti el és némi szorongással az, hogy érkezem.

    Szevasz, mondtam magamnak. Késtél, hangzott a válasz. Lófaszt késtem, erősködtem. Mert ez már igazán felháborító. Fontoskodva megkoccintottam órám számlapját, mint valami együgyű madár, ha szemezgetés közben betont ér a csőre. Nincs is órád, mondtam. Mit tudsz te rólam, válaszolt ingerülten. Végül kiegyeztünk abban, amit mindig is tudtunk. A pontosság nem erény. Különben is mit számít az idő és egyéb arisztokratikus szükségletek. Csak ne kezdd el kérlek, nehogy elkezdj asztrológiaiul beszélni, figyelmeztettem. Kérlek, meg se említsd, hogy most merül el a hetedik házban a nap, és hogy ez a Mérleg órája. A meghitt liezonoké, a giccsé és a szenvelgő kölcsönösségé. Mosolyogtam, de nem voltam vidám. Ő belül kurvára vidám volt, csupán az arca kifejezéstelen. Előre láttam tétova gondolataim. Rengeteg volt az opció, mielőtt kimondhatta volna a tudtomon kívül. A nap persze lebukott, mintha ténylegesen egy jóslatnak köszönhette volna. Percekig nem volt mint nézni és mondani. Ez tesz néha széppé minden csapdábaesést. Mert a Mérleg órája mellé minimum egy palack Muscat Lunel dukál, de az többnyire már nem magammal és nem egymással.

    Őgyelegtünk vagy félórát a parton. Néztük a kikötött hajókat, milyen volna lakni bennük, mint egy pekingi bárkán. Ment alattunk ez a folyó, egy mozgójárda a De Gaulle reptéren, de mivel velem ellentétben ő már kezdődő részeg volt, az absztrakciók felélénkültek. Minden folyó varázsszőnyeg. De Gaulle. Dögól. Öngól. Felröhögött. Csak ne játsszunk, szóltam rá eréllyel, de csak nem tudott leállni. Elvette eszét a fluktuáló pekingi karaván. Többnyire ilyenkor lett elegem belőle, amikor rajtakaptam egy másfajta őrület küszöbéhez érve. Ilyenkor bámult csak igazán megvetően. De nem tudott lenyűgözni már gyomorütéssel, pukedlivel, ingyenkorttyal, sírkövekkel, amire saját nevünket véste kezdő népszobrászként. Meg se halottam kétes kocsmabölcseleteit, de elidegenedni sem voltam képes. Főleg a visszhangok miatt. Ahogy a magam híján ő idézett engem. Nem tudom, kivel kötötöttem ezt a szövetséget. “A jó vesztés, olyan mint az aranymetszés.” Persze mélységes vereség nem tudni, hanyadik személyed űz. És hová. Mifelé. A folyó hívószavára egy Balla D. Károly idézet következett: “kétszer nem fulladhatsz ugyanabba a folyóba.” A sarkalatos görög gondolkodás közel áll hozzánk, így hát hagytam, hadd beszéljen, felhőtlenül. Láttam, másom egyre jobban a Földön járna éppen, ha a delíriumától eltekintek. Hogy a számára kiderüljek, ő pedig homályossá váljon. Mondtam neki, hogy ez az, ez a szublunáris szféra, az első platóni bugyor. Azt válaszolta, hogy “a romantikában még gyerekcipőben jártak a démonok”, és a kavalkád elemeinek közös és egyszerű színkódja volt. A beszéd harmadlagos, elevenen élnek a mágikus jelek. Szörnyűek voltak kitartott hangjai, az archaikus piktúrák, miközben záporozott a háttérben az olcsó, hétköznapi élet. A másikom csupán azt akarta, hogy gondoljak a halálra, folyton csak a halálra, mint sosem ismert öccseinkre, lányainkra. Mert hogy a Személyeknek is van koruk. Negatív éveik. Az ötezeréves emlék az isteneké, az ötszáz éves a hősöké, de az ötvenes emlék az többnyire egy rokon. Ötéves a fiad, mondta. Hol van most? Az ötperces halálhír csupán egy fejléc. Néha pedig az is elég, ha magadról se tudsz. Tiltakoztam, érvek nélkül. Ugyanabba a folyóba nem csupán lehet, de muszáj is belefulladni kétszer. Hogy végleg megértsd, a világ nem azokra a konkrétumokra épül, amiken egyszer már megütköztél, fűzte hozzá a másik. Pedig sajnos világéletemben lenyűgöztek a monstruózus tárgyak (pl. függőhidak). Néha pedig az a határozott érzésem támadt, hogy minden koordináta szabadon lebeg. Nem is vagy jelen azokban a konkrétumokban, amitől stabillá válhatna a világod. Minden alszik, mialatt éber. Világod egy esetleges hang, ami épp most szól a rádióból. Na de minek a boldogsággal vesződni? /…/

    A feszült csendet én törtem meg. Nem a hangommal, csak avval a vibrációval, ami hasból indul ki, hogy majd a szemhéj kontrollálatlan rezgésében váljék üzenetté. Hallottam az üregekben a takony sercegését, amikor fölényét fitogtatva az orrát megszívta. Sört ivott és éberen figyelt. Frusztrálták a körülöttünk némán ólálkodó Személyek. Alig lehetett szólni hozzá. Valószínűleg ő retteget jobban. Zárt program szerint viselkedett, rejtélyes kódokat küldött felém olcsó áttetszőséggel. Elindította azt a lassú fuldoklást, egy harmadik folyót, ahonnét reggelre valahogyan mindig kimászott. Szorult még belém az irányába némi empátia, pedig valójában már megvetettem. Elmondta, néha úgy érzi, sokan van. De mivel egyedül élt, elalvás előtt mindig bepötyögte a telefonba a mentőszolgálat háromjegyű hívószámát, hogy ha a baloldala nagyon szúr, reflexből tudja tárcsázni. Szívből beszélni nem nehéz, de ez erősen függ a kedélyállapottól. „Nincs ebben taktus, sem közösség.” „Majd megtudod, mi az igazi pánik.” Röhögnöm kellett, mert ez ahhoz még kevés, hogy bármiben is egyetértsünk. Hiába sejtettük a közös határokat. Romló szívből beszélni nem nehéz, csak legyen értelem a sípoló tüdőben.

    Másikom erre várt. Tükörsima stádiumra. A bifokális tudat lencséjén kettőződve megpillantott engem. Fogadkozni kezdett. Tökmindegy hogyan és miről. „Azért hiszel el pár pillanatra, mert saját koponyádat forgatod.” „Puha bőrrel, szépséggel van az a koponya felöltöztetve.” Nem hittem el neki, a fenyegető élek miatt. Mindenem ellenkezett, de ő volt az, aki menekült. Mentem folyton utána, hogy végre elhagyjon. Rögtön szaladt vissza hozzám, hagynám végre békén. Erről régen nem beszélünk. Leszámoltunk az adrenalinnal. Minden halk. Érezte a hazugságát a házasságnak, amit magával kötött. Szerettem volna szemtől-szemben magam ellen beszélni. Lehetőleg úgy, hogy ő már ott se van. Azt hazudtam, nem lehetek a komplementere. Hozzáillő feleslege, aki sosem volt vele. Hiányába illő halmaz. Gondolataimat nem kapta meg előre képüzenetben. Beárnyékolták a Személyek. Körénk sereglettek, a levegőbe markolásztak, vakaróztak és morogtak, már harapdálták a tenyerüket. Annyit válaszolt, nem vagyok a symbolonikus reliefed. Ennyivel meg sem elégedett. Megöltél. Mi az indulatod mélye, hol a kérdéseid helye? Nem párbeszéd. Minél részegebb volt, annál nagyobb egységben lett velem. „Igazából már rég elmentél”, vádolták ilyenkor egymást, de közösséget nem vállaltak, csak mint egy fegyver, keresték az átüthető pontokat, a személyre szabott sebet. Hol jársz most? Nem válaszolt senki. Megszűnt az adás.  Nincsenek kérdések. Ülök egy újra felfedezett helyen, fekete pólóra rántott hosszú télikabátban, öntudatlanul, ahogy elnézem saját tudálékosságom, ami annyifelé hasadt, ahány elfértek a teremben. Az még belefért, hogy felálljak az asztaltól, leplezett haraggal, mert ha már az arcát sem fordítja felém, és csak a pia érdekli, meg a Mérleg órája, ami szerinte „kibaszott régen véget ért, meg se próbálj elérzékenyülni”, akkor én elhúzok a picsába, míg ő visszaalszik egy kéretlen tollbamondásba. Gondolatban még elmeséli, mi mást mesélne, mint elidegenedett életét. Hiába kelt fel, hiába rángatta fel sötét kabátját, hogy ma aztán végre belestartoljon a Dunába, hogy aztán, csuromvizesen és holtan, a kétszer-fulladás tételét éjjel elmagyarázza, hiába gyűlöltem egészen, mert így akarta, és mert lehet, tényleg sose látom, mégis valami lemészárolhatatlan bizonyossággal töltött el, miközben vettem a kabátom, hogy nem vagyok egyedül, végre nem. Pedig soha többé nem akartam hallani, hogy végtére is egy velem.

    Örülök, hogy hallhattalak, kinyögte végül. „Megvakít ez a fény, ez az idő.” Modoroskodott egy kicsit a sötétben, mialatt a Kishercegben bömbölt a Man on the Moon. A Személyek amorf alakja betöltötte a termet. Cseppkőszerű fogazatuk egyre növekedett, egyértelműen távozni kellett. „Tudod, mennyire unom a parttalan beszédet. Menjünk oda, ahol nyugodtan elmondhatod az egészet.” Nem így lett, pedig ugyanazon a hídon keltek át. Hosszan bámulták a folyót, az idegen változatosságot. Saját látványuktól lassan váltak el. Csupán egyikük lépett le, bele a tükörbe, ahol homlok a homlokkal összeforrt, majd szemközt véget ért a másik. Könnyen oldódtak fel ott, ahová sosem értek el. Nem álltak közel egymáshoz. Mert a másik lélegzete és csillagzata elviselhetetlen. Inkább felöltötték egymás alakját, diszkréten felszívódtak, úgy tűntek el, akár a sejtek. Fogalmuk sem volt egymásról, amikor egyben eltántorogtak a forgalomba. Már azt se tudták, azt ki látta, vagy ezt ki mondja.

 

 

PROPOLISZ

 

    Harangzúgás este hétkor a Lehel téren. Elegendő ahhoz, hogy ne legyen minden törvényszerűen silány. A Központ grafitszínű márványburkolata, mint egy monolitikus tükör. Nyáron hűti, télen fűti a gerincet. Két éve siratófalam. A simára csiszolt burkolat repedései közt cetlik és árcédulák, beváltatlan vények, mozijegyek és lejárt bérletek. A Feng Shui-bódulatban csak egy ápolatlan virágágyás próbál élni és virulni a betonsziget mértani közepébe vágva. Megállok az iroda bejáratában. A kereszteződésben, akár valami betépett kertész, egy hajléktalan evez a benzingőz és a kipufogógáz áradatában. Nyújtózkodik egy égve felejtett csikkért, amit egy kanyarodó Mazdás ejtett ki a volán mellől. Szikrák lassú roncsfilmje, drasztikus égés, sistergő parázs, ahogy úszik a levegőben érte, mint egy vetődő kapus, de végül megbotlik és a virágok közt landol. Hosszú mosollyal, enyhe fájdalommal, kínos pislogással. Hallgattam tovább a templomot. Mindig is szerettem volna beköltözni egy harangtoronyba. Ott talán lelassul az idő, mint a nyugodt szívkamrákban. Papucsban, fürdőköntösben mászni fel, füldugók nélkül napokat heverni a zengő bronzvirág alatt. Gyorsan telik a dohányzásra szánt tíz perc. A szürke Központ falának dőlök, sárga ujjaimat már égeti a dekk. Az ösztönös undort túlszínlelve pöckölöm  el. A virágágyás túl messze van. A kidőlt kertész már a zebrán kúszik, rám se néz, nem kér semmit.

    Nem is adtam volna. Még hogy azt az egyet? Utolsó szívásomat, mielőtt elnyelne a Westend?

    A nap eme szakában a lebukó Nap merülési szöge egyre csökken, megdönti a falakat és lassan kivonja magát az izzó város zajló szerkezetéből. Fokról-fokra kivonja fényét az utcák öléből, mint kenőkést a mézből. Telített árnyakat hagy maga mögött. Kapóra jött ez a harangzúgás. Fejemet belülről masszírozza át. Bámulom még egy szabad percen át a Váci utat.  Épp nem gyönyörködhetek a valódi folyóban. A járókelők mind erdőlakók, jobb kerülni őket. Várni, amíg visszaszívódnak a rengetegbe szomjuk hajszálcsövessége mentén.

    Tudtam, a valódi folyó ott lehet a közelben.

    Pár perc séta csak, de még nem indulhattam el.

    Nem voltam készen, hiába kezdtem megszeretni a törvényeket. Nyolctól szabad leszek, gondoltam, majd akkortól lehet elkezdeni félni. Addigra lemegy a Nap. Nappal a mézzel bevont zárt felszínt mutatja, de pár óra múlva a szemközti kaptár egymásba nyitja az éhség sikátorait.

    A templom harangja délre, nyugatra hív.

    Oda, ahol augusztusban este hétkor már elolvad az idő. Ülök a rét közepén, fejem belobban a tűzkorongban, szemeim belefolynak a tájba, mint a feltört tojássárgája. Harang se kell. De most itt a nyugatvégen, jobb örömbe zárkózni éjjel az éhség idejére. Kiűztem a vírust, ma éjjel nem alakulok át. Baljós fogalmaim eltöröm, mint apám a fogait a dögrovásban. Evés közben selypeg, kanalaz. Felnyög és televérzi a joghurtot. Eléhezett harangnyelve a beszédre képtelen. Szája egy nyíltseb, amellyel táplálékot szív magába. Nem sok egyéb jön kifelé, és bentre is egyre kevesebb jut puszta levegőnél.

     Nem tudom, mitől tűnt hónapokig nyomasztónak ez a sétatér. A nagykabátok a Ferdinánd-hídon, a bezárt hónapok, amelyek végén ott vártak a Szent István park fái, első tavaszi méhek. Ijesztő volt a tágas és sötét folyosó a lépben. A mézkereső tél utáni epés nappalok és a száraz lárvaszag. Aki elindult egy szabott nyomvonalon, ne kalandozzon el hosszú méhjáratokban. Ne merészkedjen messzire, a sejtfalat ne törje át. Ott csak egy szívkirálynő vár a pépben. Valami furcsa, árva báb.

    Pedig ez a zártosztályok hete lesz.

    A lombkoronában Rousseau-i vadak ásványi részvétje. Alkarba vájt folyómedrek, a kiszáradt Jordánban a rozsdás földhús. Szerváltetemek a rengetegben. A pultnál könyökölve pedig csak isszák a szódát kivágott nyelvvel a farkasemberek. Testükön befelé nő a szőr, akár a varból felpett cérnavég. Hallom, ahogy széklábakon hegedülnek. A presszó ősanyjának férje az egyetlen tabu. Hivalkodó gyászkeret. Lejárt az idő, tápászkodjatok fel innét. Egy mellém szegődő nővel kitántorgunk, lepisálunk egy fekete Audit a környező utcában. Ő a kerékre guggol, én egyenesen a motorháztetőre. Otthon kiveszem a faládikából a pénzt. Rohanunk vissza kifizetni a tartozást, amiből meghívtam. Nem kell sietni, mégis ott hagy. Pedig a terület meg lett már jelölve.

    Felérek a kockairodába és sietve pakolni kezdek. Elfelejtem az előző éjjelt.

    Megint utolért a gyomorégés, vagy biztos csak a króm-betegség. Egyedül matatok csak a százfős kíberlovardában, a harang hallgat, a munkaidő mindjárt lejár. A matt vitrinüvegen át látni, ahogy a Lehel teret elnyeli a vihar szája. Lobognak a felhők, mint egy fekete bundabélés. Futni kezdek a folyosó szőnyegén. Nem tudom, mi elől vagy mi után. A vihar elől haza, vagy az iroda elől ki a jótékony viharba. Mintha vízen járnék, kettősen kizsigerelve. Idegesen attól az ismeretlen ténytől, hogy nem arra tartok, amerre menni kéne. Hogy irányt szabjak céljaimnak, egyszerű ételre gondoltam, könnyű alvásra és zaklatott zenére. A lift késett. Nem úgy, mint hajdan a páternoszter a közeli kórházban, ahonnan kilépett anyám. Korábban tartott a karjaiban, mint azt előtte gondolhatta volna. Később vissza is ugyanoda vitték, amikor a kaptárt, amiben megfogantam, kiszedték belőle.

    Ez a kerület megeszi az anyákat. A lift nem forog tovább. Elértem a tengerszintet.

    Klimatizált bőrömre permet lehel a piaci szél. Élveztem, pedig féltem. Mást vártam, mást várok minden méteren. A Váci folyam túlpartján feléledtek a kikötők. Fényük csalogat, akár a méz. Sápadt lehetek, gondoltam, de ma nem fogok meggörnyedni.

    Úgy érzem, ha kinyitnám a szám, méhrajokat hánynék sugárban.

    Leszállt az éj. A gyéren bevilágított pultok előtt a farkasemberek törni kezdték a szódásüvegeket, és előkerült pár lavórméretű viszkispohár. Fájtak a fogaim, mintha pengék növekedtek volna benn az ínyben. Borsódzott a hátam, pedig már elült a piaci szél. Mintha egy szétlőtt kaptár lett volna a hátizsákomba varrva, éles fullánkok kényeztettek epidurálisan.

    De úgy érezem, ma talán mégis elmarad a vihar.

    Csak előre kell nézni, majd átkelni ezeken a fehér léceken, amik a fekete víz felszínére vannak festve. A pontonhíd végén ott a zöld vezérfény, csak azt fixírozd, az majd átsegít, ki fog vezetni innen. Látóterem oldalában vörös vészjel. Félek oldalra nézni. Dobhártyámban harangzúgás helyett valami fucsa csonthang. A sarki zónához érve fejemre húzok egy szemeteszsákot. Pedig érezhetően alig esik. Sőt, semennyire. Valami mégis van a bőrömön, sőt, mocorog alatta. Remélem nem a darazsak, nem azok a fullánkjaikat szikráztató Combino-rajok.

    Azt kívántam, essen. Zavarjon haza valami brutális zápor. Ha most kilépek, még szárazon megúszom. Otthon lecsatolom a hátamról a lemerült kaptárt. A megolvadt szárnyakat pedig az ablakon keresztül kiszórom a gangra. Kiadom a poshadt kőolajt a lefolyóba. Itt már nincs többé légszomj, bátran görnyedhetek. Szemben egy őrült nő üvölt át a nyitott rácsokon, rázza a szétzúzott ablakkeretet. Benn végre eláll a szúrós metáneső, mire kint szemerkélni kezd. A zúgó tárnák oltalmas zajától végre úgy érzem magam, mint egy néma harang belsejében.

 

 

KITIN

 

    Reggel észrevettem, hogy megérkeztek a csótánycsapdák. Ott álltak kinn a gangon az ajtó mellett egy dobozba rejtve, letakarva újságpapírral, amit egy vékony hóréteg fedett. Nem volt időm installálni a kartonpapírból hajtogatott merénylősátrakat, mert előbb gondosan ki kellett volna számítanom a rovarok vonulási útvonalát. Ám mivel sietnem kellett az antikváriumba, saját nyomvonalam fontosabbnak bizonyult a csótányokénál, amelyek ellen egyébként a háziasított sündisznó és a szeletelt kígyóuborka is hatásos fegyver. Néhányan haláluk előtt ösztönösen megválnak a tárgyaiktól. Ez a vég nem szükségszerűen fizikai. Nem a tapintatos, kitervelt végzet, mint Osváth Ernőé, aki kávéházak teraszán osztogatta szét a könyveit, mielőtt szívéhez szorította volna a revolvert saját lánya betegágyánál egy leredőnyözött szobában. Az utóbbi hetekben pár irányból megkaptam, hogy nekem nincs szívem. Talán ideje volna megvizsgálni ezt a kérdést, de az autopsziához túl korán van. Nem vagyok tökéletes olvasó sem, ahogy azt a Nyugat szerkesztőjéről tanúsították gyászoló pályatársak. Vagyis én ezúttal minden nemességet kizáróan pénzért szabadulok majd meg kedvenc könyveimtől. Könnyen belátható, hogy a könyv halála nem pusztítja el magát a szöveget. A szöveg pusztulása pedig nem öli meg az esszenciát. Bizonyos primitív cenzori késztetések immár időszerűtlenek.

    A Kalibán-antikvárium tulaja úgy ül előttem, mint egy irgalmatlan ítész. Nincsen épp semmilyen égető dolga. Lehorgasztott fejjel pakolom elé a hátizsákból a könyveket. Reggel van, mindennapos örökidő, semmi esemény. Havazik? Kit érdekel. Majd lassabban égnek. A „Kalibán” helytartója felismer, hiszen az utóbbi időkben visszatérő ügyfél vagyok, sőt, mondhatnám, hogy hetek óta belőlük élek, de venni azt sosem vettem semmit.

    Ő nekem az Intézmény. Könyvklónokat hibernáltat. Nem tapad betű a kezéhez. Persze ismerem a helyet nyitása óta, gimnáziumi időkből. Itt szereztem be sekszpírtől a Vihart, amit oly gyakran megúsztam. De minden más volt még abban a kései előkorban, ahol Nárciszt a vonások összekuszálják és elnyelik. Attól a tómusztól nem is válnék meg soha, fitogtatom az antikvárius előtt bibliofil mivoltomat, aki tékozló hajlamaimat kiszagolva elmesél egy helyi történetet.

    Felbukkant nemrég a kerületben egy srác, aki elképesztő műgonddal cipelte hozzá az albérletében fellehető könyveket. Mindegy volt kié, nem válogatott, teljességgel felszámolta a főbérlő könyvtárát néhány nap leforgása alatt. Céltudatosan és józanon. Mondjuk ahogyan néhai nagybátyám felszabadította újpesti nagyapám ócska könyveit a polcok fogságából (ponyvát, krimit, Marxot, Engelst, Passuthot). Ám az antikvárius, ez a sima modorú polcrabszolgatartó, azzal folytatja, hogy a fiatalember úgy magyarázta a helyzetet, hogy a lakás átvétekor vele pusztán annyit közöltek, „ebben a térben itt minden szabadon felhasználható”. Albérlője nyilván pszichopata volt, nem holmi tolvaj, és kissé tágan értelmezte a használathoz és ideiglenes eltulajdonláshoz társuló józan gyakorlatot. Később, ahogy az esetre fény derült, a főbérlő visszakövetelte a könyveket. Loholt is vissza a srác szaporán a Kalibánba, baráti kölcsönökből visszavásárolni a menthető példányokat, mondja az antikvárius, de addigra mi már elégettük őket, így a srác csak a könyvrelikviák hamvait kapta vissza néhány futárzsákban.

    Ez Kalibán bosszúja azokon, akik tékozolnak. Nem könnyű munka, nekem elhiheti.

    Gondoljon nyugodtan az Alexandriai könyvtárra, amely közel ezer éves fennállása során többször is leégett. Na ne nézzen ilyen döbbenten. Persze nem adhattuk vissza ugyanazon az áron a fiatalember által elherdált könyveket, nevetett fel az antikvárius. De egy jutányos haszonkulccsal végül visszaszolgáltattuk a gyűjtemény tetemes részét. Elképesztő akció volt, teljesen átmentünk zaciba. Kár, mert nagyon ütős könyveket hagyott itt a srác.

    Profi, mondtam magamnak, ez a fickó vérprofi. Klerikális csöndje, sáskaszemüvege, gyanakvó orvosmosolya jelezte, hogy bőven kevesebbet fog adni a könyveimért, mint egy eredeti alexandrai tekercsért, amit még a kürénei Kallimakhosz katalogizálhatott Kr.e. 247-ben.

    Nem csodáltam, nem csalódtam. De azért talán lesz belőle egy jó estém a Trokán-sörözőben. Pedig alkudni is próbáltam, igen esetlenül. Mint két párbajzó állat időlicitje (Mérői értelemben), de hát aznap másra is kellett tartogatni energiákat. Az angina-roham nem ismeri az idő fogalmát, szorítását ezúttal sem tudtam elkerülni.

    Pedig nem az eltolt tárgyakból van a baj. Kalibán, ha tehetné, nem a felületi hordozót lobbantaná, hanem egyenesen az agyban tekergő írásközpontot tépné ki, kisütné azt a szinoptikus gócot, ami grammatikáért kiált.

    Nem tudom, mi lehetett a hordozók előtti, avagy emberelőtti tagolatlan hallgatásban. Miféle holt alexandrin vagy idióta tudat szülhet folyton azzá, aki eladja tárgyait, hogy a Trokán-sörözőben kiizadja magából, ami nem  hordozón alapszik, és csak visszaessen a pretextuális súlytalanságba.

    Talán túl sok gazdatest jut egyetlen szövegfolyamra, eladjuk még Borges anyját is, ha megszorulunk. Sor kerülhet rá. Mint mindenre, ami el- vagy kimondhatatlan. Valahol persze könyörtelenül megnyugtató. Akkor is, ha az antikvárius tojik az egészre és hamar megjegyzi – a kipakolt tények tükrében –,  hogy furcsamód ismét egy kerületi szerzőt kínálok eladásra.

    Való igaz. A vaskos Pozsonyi-úti regényfolyam elkelt tegnapelőtt, ma pedig a posztmodern trubadúrlíra grafittal írt újtestamentuma kerül eladásra.

    Törlesztésképp otthon majd hipponaxi strófákat töltünk a mosógépbe.

    Apropó. Horkan fel az antikvárius. Felszólít, hogy töltsek ki egy kamubizonylatot. Kell neki az adójához, szóval írjunk gyorsan egy cetlit. Az utóbbi napok ügyleteire is,  visszamenőleg. Évekig kártyáztam bevándorlókkal kiürült dokkokon, de valami furcsa okból ez azért mégis gyanús. Mit akar ez itt most, belőlem kihúzni? Mintha tényleg bűnt követnék el, és a kitagadott könyvek az antikvárius fukar védnöksége alatt állnának rajtam bosszút.

    Teljes csönd, mint a pretextualitásban.

    Bach szól halkan az antikvárius kamrájából egy csoffadt harmonikaajtó mögül.

    A Paranoia vámmentes övezetében állok, és nincs semmiféle irat nálam, amivel végképp igazolhatnám magam. Ez történik a szavakkal a Kurdisztáni határon, anonim drogsegélyen, vagy ha fertőzött betegként szeretnéd átcseréltetni a karodon az átázott nyomókötést.

    Nyilvánvaló túlzás. Megadom nevem, címem, telefonszámom. Féltenivalóm nincs, személyes adataim mindig is megvetettem. A klérus bemondásra elhiszi, mint a zsugások, mégis az a határozott érzésem, hogy a főbérlő könyvtárát elherdáló fiatalember esete miatt van az egész. Nem szeretem, ha megvádolnak. Bevallom, amit kell, még ha nevem nem is a legszebb. Feszengek, vakaródzom, arra gondolok, jó volna fürödni egyet így hétvége felé. Enni egy sültet. Valamivel leöblíteni. Kurrens könyvek, jó a cucc, mormolja az antikvárius, mialatt a kötetek épségét vizsgálja. Akár egy galériamegnyitón a hárfaművész, líraian pengetni kezdi számológépe gombjait. Maga ezeket tényleg mind végigolvasta, vagy csak blöfföl?

    Zizeg a bankó a zsebemben. Milyen megnyugtató.

    A Központ előtti bódéban, ahol kávét adnak, meghallgatom a vecsési Szöszi előadását arról, hogy gimnazista húga egy órája csokit csórt a Tescó-ban. Lekapcsolták a zsaruk. Felháborodott gesztusai mögött a rendhagyó élmény felett érzett büszkeség, az endorfinos félmosoly. Hormonjai csak úgy cikáznak a bódélevegőben, mint egy megvadult méhraj. Unottan kavargatom a kávét, és sötét tabukról vizionálok elviselhető mondatokat.

    Jó lenne máshol lenni.

    A tévében futó dokumentumfilm szerint metáneső hull a Titánon.

    Saját tékozló holdjának ezt okozza a gázóriás Szaturnusz. Pedig a legnagyobb külső bolygó apró holdja csupán egy groteszk mélyhűtésbe háborodott gyerek. Elbánik vele, mint egy javasasszony, aki mentát ment szedni egy mátrai rétre, de gombára lelt, megörült, majd ártatlan, öregedő szívével végül megmérgezte az egész családot, beleértve unokáit is. Elherdálnak ezek mindent. Jószándékkal van kikövezve minden pokoli sajátság. Sóhajtozott az alexandriai Kalibán, és behúzta mögött az antikvárium harmonikaajtaját.

    Csak a metáneső siratja őket. Cseppfolyós mínuszok száznyolcvan fokon.

    Kétmilliárd éve nyír egy tájat, amit sosem látott emberi szem a szondák érkezése előtt vagy óta. Elhalt fennsíkok, tájvarratok egy vákumhelikopterről szemlélve. Aki erre a tájra néz, mintha a saját retináját látná, és a pupillatágulat mögött a szemfenéken a tumor színes kontrasztját.

    Jó erős lett ez a kávé, mondom a Szöszinek. Egészen kivörösödött az arca a metántól.

    Gusztusosan csorog le a húsa, mint kávéfőző nyakán a barna hab.

    A metánesőt átélni nem lehet, mégis valóságosabb, mint bármiféle geometrikus rendszer az érzelemszövetben. Megképződik a sírok parcellái közt egy légüres táj, amiről mindenkiben összetört már egy-egy festmény. A kávé működtetni kezd, ereim befeszülnek, akár a kerti slag. Csak kihúzom estig az irodai hibernációt, lefagyott operációs rendszer leszek, felfüggesztem magam, mint tartalékos klónomat a szekrény.

    Addig nincs baj, amíg itt ülök az orvosság előtt. Így hívják mifelénk a feldühödött andalúz fagyigyárosok elnémítására szolgáló hibaelhárítási szoftvert (Lat. remedium > ’orvosság’). Ez a hideg raklapkódokkal elborított méregzöld képernyő jelenleg az egyetlen stabil pont az életemben. Bár tudjuk, akadnak dolgok, amelyekre nincs orvosság. Kezem alatt lapul a nyirkos egér, mint egy alvó csecsemő sarka. Szorongatom. Tanulom, milyen meleg. Várom az egyetlen hívást, ami szinte biztos nem ide fog majd beérkezni hozzám. Ha pedig klónom este ismét hazahív, megborzongok, hogy a talpam alatt csótány roppan. Pedig csak egy parkettára hulló pattogatott kukoricaszem lesz az, ami úgy hat rám, mint a kitin.

    A csapdákat még ma este élesíteni kell.