DOKTOR HOUSE
Nem megy ki a borostájából,
az is köpeny, egy szürke kert,
egyenruha, ápolatlan jel,
a kedves gombok mind lemetszve.
Milyen csúnya szó a jel,
mondja, és hanyatt dob
a mosolya:
kitalálja, mit gondolok.
Orvosság lesz a vége.
Itt fáj, ott fáj, nem megy ki fejemből
a kórház sem, itt mindenki
lelki, milyen durva, függök
az egyenruhától, mit viselni kell,
mit behozok, de nem viszek ki.
Orvosság: szógömb, kis bolygó,
nincsen vége; kerek, gömbös tárgy,
mint a szemgolyó, nem bírom
úgy mondani: bogár,
nem tudom megjegyezni senki szemét,
mert visszapillant, visszavakít, vissza-
csal. Fényes vagy matt, sakkban tart,
nem állok készen nyerni,
lombhullató vagyok,
lelombozom a fát,
ahelyett, hogy megmásznám.
KURZÍV ERDŐ
Nem látok tőled, rohadt fa.
Kórházi itallap, lázlap?
Honnan rendelhetnék mást,
mint véres narancslét,
szociofób jégkockát?
Látlak, fa, össze-vissza látlak,
és te elpofázod, hol az erdő.
Kiver a narancs víz.
Kurzív egy erdő:
susog, de nem látom.
A doktor is csak duruzsol,
felmorzsol, mint egy rózsát,
egy füzért, egy Castorpot,
s a szemében is a sajátot látom.
Nem lenni kedves, mondja
bent a medve,sajátos félálom.
Átjár, össze-vissza hallok,
átlát, mint ruha a testén,
öreg röntgen rajtam,
s nem győzök élni, gratulálni.
VOLT KINCS
A nővérpult mögött melegszik,
fogja a csészét két kézzel,
hogy ne tudjon integetni, arra
gondol, ami még nincsen is,
mert valakinek,
hányszor mondjam, arra is kell,
hisz ő a doktor,
én meg a diagnózis-
ra gondolok,
meg a fehér-piros zongoraszóra,
kétszínű, fényes, kórházi bókra,
valami nyugtató, zongorázó jóra,
fehérvérű, piroshajú szókra.
Volt kincs: szép kurzívval
ezt írja fel. A cukorbeteg is
cukrot kér, és tessék, latin
édességek a lázlapon,
kincset ír nekem, lám,
ami volt, megkapom,
borostás, kurzív este.
Kísért a ház. És bottal jár.
Pofakabátban sétál
két szeme.
Kigombol, begombol,
hidegverte este,
indóház, váltóház,
furcsán ejtem a h-t.
Valami van rajtam.
Van olyan, hogy gerinckabát?
A ház gerincét fogom.
De csak az infúzió az.
Vagy a bot. Vagy a fa.
Amitől nem látok,
ami megdönti az erdőt.
Volt kincs: már ez van a
szemében,
minél közelebb megyünk, annál
inkább a mi fejünk van
az ő fejében, féléber őr-
szemében.
RÉGEN TÉP
Átlagos napvég, szürkület,
megy le a hideg, mint a lift,
nagyon várom a halált, lopott
színű kabátját, meg a nevet,
amit ő szeret
össze nekem.
Lecsukja sok szemét a ház,
ha rám nyit a halál, elejtem
a kezet, amit tartok, amivel
írtam.
Fázom, leveszi rólam a libabőrt,
öreg, rongyos egy fogással,
de jön utánam, mint egy kacsa-
csőr, mint egy kis hideg.
Mint egy kishúg. Meg a gúnya.
Ezt a pulcsit még nem hordtam.
Ülök a sárga linóleumon,
mindennapi koporsóm mellett
elmondom, mások róla
mit meséltek, lököm neki
a kérdőjeleket, nem kutatom
a szemét, csak mondom, hogy volt
egy kölyök, ki halálkának hívta.
Dörzsöli a kezét. Aztán kiböki:
Nem vagyok becenév,
de nincs harag, jó
ez a fecsegés, baba,
már ácsolják a neved:
babusgat, mint egy rózsát,
öreg szélhámos, antik pofa,
régen tép szirmokat.
Mindegy. Nem leszek felelős,
lerázza szirmaim és a kényszert,
hogy önmagam legyek, vissza-
vesz, bundámból kimehetek.
Mint a cukorka, kophatok el végre
a nyelvén, vagy hol,
papában a gyerek.
NEM TUDOM, KI
Körbekentem krétával,
ókori, lávás színekkel,
de nem, nem tudom ki-
vágni, álmomban sem
érek kesztyűjéhez,
lassan leáll, leáldozik
a történet.
Nem is az, hogy volt.
Van és lesz.
Nem is az, hogy csábos.
De Mennyes.
TŐLEM HORDHAT. BOMOLNI JÓ
Engem hordhat, meg tőlem,
tőlem hordhat,
nem tudom, mit akarok
mondani, mondom, kényes, hasad
a szék, a szonett, az a kényelmes,
lassan csurog, leáll a történet;
mondom, hordhat-
atlan gyémánt, egy
a kettőben, kettő az egyben,
nem, nem vágom, bomolni jó,
számolni szomorúság.
JÁTÉK
Aláomló, önmagát álmodó
vár: eltűnt, nem tudom, hol.
Ellovagolt a köd, s benne ő,
akár egy álom-ló. Nem
mondja meg, mért
csinálja, hagyja, hogy valaki
őt 79-ig visszakívánja;
de nem ez a jó szó,
itt minden magától megy,
mint a lépcső, a ló. Játék-
szabályokkal álmodik,
becsszó.
VAKBOTOK
Átküldték az arcát
pár szivárványon,
mennyire márkás,
fel úgysem érem.
Nem csodálja, ha el-
nézem, ha megítélem.
Cigaretták az ujjai,
vajfehér vakbotok,
megnyalja, szívja,
Cigarettás, nem is
tudja, hogy így hívom.
Igazat áraszt, mégis
tódít, nem tehet róla,
anya nyelvén, lábon ad el:
tréfál velem, nem ő
a tréfa.
MINT A TÁBLÁT
Fehér körgallérban,
egyszínű pompában,
vak, kötésszerű kabátban
jön, mint egy Castorp,
ki új díszt, mesés
tévedést akar,
egy darab színt legalább.
Elvenné a nyelvem,
el a rózsaszínt,
szivarzsebbe dugná,
ott ragyogna,
s ha senki nem nézné,
megtörölné vele a száját,
vagy bármi édes mást.
Mint a táblát. Gyere 79,
töröljél el, töröljél le már.
KÉNYELMES KÉK
Kétszemélyes jármű,
s nincsen kesztyűm,
éget a kormánykerék,
a sebváltó: leáll a történet,
egy dombra lecsücsül,
így is mondhatnám,
de itt nem én döntök.
Kétüléses, ne nézz bele,
színvak mindkét tükre,
szonett-autó, hasadó
anyag hajtja, múzeumból
hoztam, kényelmes kék,
megállt benne az ütő,
kivan mind a 14 kereke.
SÖTÉT A LÁMPÁT
Mint a lámpát, lecsavarják,
ha nem vigyáz, szög-
pisztollyal lövik át a kezét,
ismétlés a tudás anyja,
megfeszítik semmiért.
Felkerül a régi kaptafára,
bibliás színeknek gyolcsába
tekerik; kiterítik úgyis,
ha már nem akarják:
elárulják, mint sötét a lámpát.
De mi van, ha ő is ezt akarja?
Mi van, ha neki dolgozik
a nyelv, az a marha?
IMPONÁL ÉS TEREL
Nem üti el, elteszteli az időt.
Nyelvautóba ültet,
hogy (meg)vezessen.
79 sebességes, sebes és két-
üléses. Vált a színek közt,
szédülök, mint a hattyú,
csak egy szín vagyok,
simán letesztel.
Nem vagyok méltó,
mégis rám fogja a szemét,
imponál és terel. Mitfárer,
hajt, járt útról el. Mint lég-
zsák, csap arcon a hála.
Rontsak bár bármi földit el,
a nevét én nem adom fel.
NAPOS CUKOR
Arcában kalap, rejti rangját,
de a sikátorban is érzik
a madarak. Fehér tollú,
minden tetőről látja a Nap,
de ő nem hagyja, hogy le-
tapogassa, átmenjen rajta
a meleg cukor, a sugár.
Valamit csinál a Nap-
nyalábokkal, mint aranyrudat,
kabát alá teszi talán, és elviszi
a rákosoknak. Talán. Talán.
Mint a napos, kiosztja mindet
tortaarcú bácsiknak,
bácsiarcú kicsiknek.
Megigazít egy hózentrógert,
vagy egy gombot,
amit a tegnap hagyott itt.
TRÓPUS
Ha vége lesz az útnak,
leveszek ködmönt, ködgubát,
nem rázom többé a köd rongyát,
napra megyek, forró napernyők,
kalapos, mesteri trópusok alá.
Trópus, mondom majd,
én tékozló, jó napot kívánok,
jó itt járni, innen integetni,
bambán, pirosan búcsúzni,
mint a piktorok, mindent
összekeverni, a mindennapi
koporsót végre leszögelni,
és vidám vízre tenni, vagy
bocsátani.
79
365 katonája az ő mosolyára vár,
mind neki jelent, neki adja
meg magát. Ennyi katonával
elvisel, engem is el-
cipel egy olyan történetbe,
ami nincs is. Már és még.
Mint márkás szélvédő,
széltől, késtől megvéd;
túlzás nincs: bábot ad, nem lepkét.
BELE IS ESTEK
Kígyó hagyománnyal vérezték
be a kávéját, de ő nem nyelte be,
nem lógatta bele az ékszert,
meg ne hasadjon, ketté ne váljon,
sziszegő rózsaszín neki nem kell.
Káromolták, nem hitték el, mégis
üvegarcú szekrénybe csuknák,
szem legyen a láncban,
de múzeumba nem megy,
fényesebb a láncnál,
járt utat járatlanért odahagy.
Fogja a mágiát, ha kell,
a követ, a csörgősipkát, a felhőt.
Varázsol, ha muszáj. És muszáj.
Egyszer tükröt is ásott nekik,
észre sem vették,
bele is estek réges-rég.
MEGISZOM EGY PRESSZÓT
Ma megiszom egy presszót.
Ma Baton Rouge-ba vágyok,
kézenfogott, kopó város:
aki piros, azt úrként fogadja.
Megiszom presszóit,
óriása, ékszerésze leszek,
majd én megcsillogtatom;
és elvakítom, kit utánam
küldenek, egy egész várost
megcsiszolok neked.
Vagy csak a kedvenc részemet,
ott megtalálsz, Kávé tér a neve.
Cukrok ülnek a piros padokon,
álmodnak, mégis édesen éberek.
VÍZI ÉS ECSÉDI
79: még sárga, már fehér,
ősz van, de rendesen,
Vízi és Ecsédi megiszik két liter
kávélikőrt, s te megállsz a levegőben,
mint két ujjal mutatott macskaköröm.
Én meg, féléves gyerek, integetek:
vezeted a kezem, mint egy szellemet.
Ami nem transz-, az nincs,
ezt tudod, és beadom a kulcsot
a lakás ódon, babonás ablakán,
a 79-est. Ügyeskulcs.
Mackósok kezébe való.
De nincs is nyitva az ablak,
gyönyörűen törik az üres üveg:
megvágom magam,
mintha szerződnék.
Az üveg sohasem üres.
KÁVÉSZÜNET
Nem bírtam a tempót,
hát hozott tejtáblát,
s tört egy komoly kockát:
de ez a kocka volt már.
Ezt aztán ismerem,
sokért nem adnám.
79 kávéba belelógattam,
és sokszor megettem már.
Nyugító, papás nugát.
A sorba is beállnék érte.
Rohadtul lennék
ennek a kockának
a cselédje.
RÁD FOGJA
Rangrejtő, öreg szökő,
múzeumba nem megy.
Mint fájdalomból a fény,
egyre szökik. Égi játékos,
mint színben a fény,
persze, hogy bujkál.
És nem látszik
rajta, hogy régi.
Persze, hogy kristály.
De nem olyan,
őt nem töröd el.
Nem sokra mész puszta
anyagismerettel.
Rád fogja a szemét,
és fáj: micsoda bábos,
e két szög elég,
hogy ne engedd el.
A SÖTÉT
Nem látom magam a tükörben,
mint a hattyú, csak szín vagyok.
Púpja nőtt a linóleumnak:
mondanám jobban, de nem megy,
a csupajég csészét markolom.
Megfagyott a lipton, azt hittem,
teát nem lehet eltörni.
Felszívódtak a színek:
lepénzelték mindet.
Nem látok,
csak hibát, a halálfalók
minden tetőről vissza-
verték a Napot.
Azzal nyugtatom magam:
hajnal előtt a legnagyobb.
POMPEJ
Ömlik a piros szó,
ez nem láva: 79, Pompej.
Szóárvíz. Csak máshogy.
Ömlik a fülembe a lárma.
Nem Bábel, de Pompej.
Ömlik a sok zokszó,
fel-felforró álomvér,
mások álma, ha nem is
láva, amit látok: mások
mása. Talán a forró ólom-
szobrász, aki őt kitalálja.
Kiönti minden titkát.
Feltálalja. Feltalálja.
Én is érzem már a pompát.
Röptet, mint egy sárkány.
Ömlik a fülembe a lárma.
Nem hallom a szóvégeket.
Röptet, mint egy sárkányt.
A TEGNAP GOMBJAI
Mint a lámpagyújtogató,
a szürkületben föl-le jár.
Kórházba megy
puha papucsán,
megigazít egy hózentrógert,
vagy egy gombot,
amit a tegnap hagyott itt,
s leszúr egy régi színű
táblát: Ispotály.
Megint fehérben van,
vagy valaki színvak,
igazán nem is látják.
Itt egy bácsi, ott meg
egy szerecsent mosdatnak
álomfehér habbal.
De nem ítél, nem csinál bajt,
csak nézi, mint gyógyulnak
mind az évek.
BÓLÉ
Nincs nála kés, nem szereti
a nyugtalan ékszert,
csak bólézik, mintha nap-
ernyős, nagy meleg volna,
mintha nem kéne egy jót
tévedni, szúrni néha,
mintha nem járna folyton
a fejében a régi, ír mondás:
Mindenkinek azt, ami jár.
Nincsen olyan béke,
ami kibírná nélküle.
A ruhájában van helye
a késnek, és az arcán is
a tévedésnek.
VOLTAM HORDÓJA
79: évgyűrű a rönk tetején,
voltam hordója, nem értem
fel, de most a kezeim közt:
itt a történet legalább.
Igazán nem hibás, mégis
törném, mint egy tejtáblát.
Ő meg engem tör el,
mint egy gyógyszert,
amit vényre írtak fel.
Nem baj, jó helyen voltam,
itt minden olyan, mintha.
Ami unalmasabb annál,
amit tegnap álmodtam,
az holnap sem érdekel.
MUSZÁJ VAGYOK
Ott van a kezében a vég
vázlata.
Az arca szürkület,
nem látok ki belőle.
De nekem már nem is kell.
Bejelenti a játék végét:
muszáj vagyok
abbahagynom,
minden szavam vonhatom,
vontathatom vissza,
nem vagyok méltó,
pakolhatom tiszta,
ponyvás furgonokra.
Megáll a tudomány.
Tolathatunk vissza.