Szakmány György

(részletek a készülő regényből)

 

1

 

Mákos így látja az életet: van az élet, a szarások, meg ő. Az élet olyan, mint egy óriás-műlesiklópálya, a szarások azok a kék meg piros zászlók, és ő, miközben száguld lefelé ezerrel ezen az óriás-műlesiklópályán, kerülgeti a zászlókat, nehogy egyhez is hozzáérjen és összeszarozza magát.

      Mi a „szarás”? Bármi lehet szarás. Vannak dolgok, amelyek alapvetően, magától értetődően azok. A háborúk, amik itt folynak a Balkánon, meg ez a rendőrállam, amiben élünk, ez például mindenképpen szarás. A ránk váró sorkatonaság: szarás. Nemcsak egymás gyilkolászása szarás, hisz az magától értetődően esztelenség, hanem a katonaság intézménye is, mint olyan, szarás. A parancsolgatás. De ami kint van a világban, kinn, a „békés” Európában, a napi munka, a pénzhajhászás, a javak felhalmozása: az is szarás. Az a nagy igyekezet, az a nagy, lihegő igyekezet, az aztán undorító. A politikus, a technokrata, a bizniszmen, a yuppie a legundorítóbb emberfajták. Mind szarás. Mákos anarchista. Vagy nem? „Mákos, anarchista vagy?” „Ugyan, haggyá’ má’ ezzel a szarással, amit a punkok csinálnak, az szarás.” Egyetemre járni, vizsgákra készülni, buzgómócsingoskodni: szarás. Ha ki kell ugrani a sarki boltba, mert nincs itthon több sör: szarás. Ha csak oda kell mászni a lemezjátszóhoz feltenni a tűt: szarás. Ha vécére kell mennie szarni, mert rájött a szarás: az is szarás. Mákos néha, amikor nagyon depressziós (és a tudományos vizsgálatok az emberi életpályák statisztikai felmérései alapján kimutatták, hogy a depressziósok látják objektíven az emberi létet), summázza nekem élettapasztalatát a világról: „MINDEN szarás.”

      Szerencsére ez az állapot azért még nem állandósult nála. Mi nem szarás Mákos számára? A sör, lemezek, olvasás, barátkozás, és új, jó arcok megismerése. Mákos szereti a jó arcokat, imádja, gyűjti őket. Ezért szívesen ismerkedik új arcokkal, mert előre soha nem lehet tudni, hogy kiben bújik meg a jó arc.

      Hogy ki számít neki jó arcnak? Hát, legtöbbször olyan valaki, akit egy normális ember messze elkerülne. Tehát csöves, idült alkoholista, őrült, a társadalom perifériájára szorult egyén. Bár nem csak ők. Végül is bárki jó arcnak számíthat nála, aki legalább részben nem fogadja el a társadalmi konvenciókat, a fennálló értékrendet, aki a maga útját járja, és próbálja minél teljesebben megismerni önmagát és a világot.

      Új arcok megismerése – ez Mákos mániája. Szerencsére, mert így kaphattam én is esélyt nála. Mert, most már így utólag látom, hogy megismerkedésünk idején jó arc bizonyosan nem lehettem számára, sőt, egyenesen egy pöcs lehettem a szemében, de legalább új arc voltam.

 

2

 

Mákos városi gyerek volt, s az érettségi utáni nyáron költözött a falunkba értelmiségi szüleivel, akik megfáradtak a város zajától. Bár a szüleim tudni vélték, hogy Mákos apját, aki háborúellenes cikkeket írt különböző újságokba, a hatalom emberei folyamatosan fenyegették, és ezért, a zaklatások elől menekültek el a városból a falunkba. Azon a nyáron én éppen a nagy kalandra készültem: őszre, életemben először, elhagyni a falut, s lemenni a nagyvárosba tanulni. Mákossal véletlenül találkoztunk össze a faluban egy sportrendezvényen (ő nem focizott, csak egy üveg sörrel a kezében nézte a meccset), és kiderült, hogy ő is éppen azon az egyetemen fog tanulni, amelyen én. Azonnal megkértem, hogy ha lehet, menjünk majd közös albérletbe, lakjunk együtt, mert – őszintén bevallottam – én egy kicsit félek attól a nagyvárostól, és nem szeretnék ott egyedül lenni. Így, hogy ketten együtt lennénk ott a faluból – az ötlet, nekem, a falusi gyereknek teljesen magától értetődőnek tűnt –, nekem önbizalmat adna, és bizonyosan nem lennénk magányosak se. Mákos a legnagyobb természetességgel, egyből beleegyezett, hogy lakótársak legyünk. Máig is csodálkozom ezen, hisz annyira különböztünk, és ezt ő is láthatta, továbbá nemsokára tudomást szereztem Mákosnak egy korábbi, albérletre vonatkozó ígéretéről is, amit másvalakinek tett.

Hogy mi volt az a nagy kontraszt közöttünk? Én, a faluba éppen akkoriban begyűrűzött világdivat szerint, rapper voltam, meg technózenét hallgattam. A hajam rövidre volt nyírva, és a fejem tetején egy kiló zselével égnek állítva. Mindig simára volt borotválva az arcom, s egy számmal nagyobb rövidujjút, bő, csípőre eresztett Replay farmernadrágot és márkás bőrtornacipőt hordtam. Mákos ezzel ellentétben borostás volt, és begyulladt, karikás szemekkel pislogott a világba. Ennyire fiatal ember szeme alatt ilyen nagy, ilyen tasakos, ilyen sötétkék karikákat soha addig még nem láttam. És a haja is hosszú volt, Ringo Starr-frizurára nyírva, s láthatóan soha nem fésülte, mert a hajában több kibogozhatatlan, kócos csomó is lógott. Valami cégreklámos (FM-rádió?, fagyaszott csirke?), agyonmosott, testhezálló kis rövidujjút hordott, szűk és kopott Levi’s farmernadrágot, s rongyos, széttaposott, magas szárú Converse All Star vászontornacipőt. Máskor, ha ilyen embert láttam, de eddig ilyent csak filmekben és rockzenés videoklipekben láttam, undorral és megvetéssel gondoltam a „buzis, hülye hippikre”. De Mákos egyáltalán nem keltetett „buzis” benyomást, sőt, bár nálam alacsonyabb volt és kevésbé izmos, egészében véve férfias jelenség volt, és most, hogy élőben elém került egy „hülye hippi”, még valami kellemes és várakozásteljes izgatottságot is éreztem vele szemben.

 

3

 

Amikor ősszel, a tanév első napján együtt utaztunk le a városba az egyetemre beiratkozni, a vonaton összetalálkoztunk Mákos egy gimnáziumi osztálytársával. Ő is a mi egyetemünkre, de egy másik karra ment beiratkozni. Gyorsan beültünk egy kupéba, s csakhamar kiderült, hogy a vidám, bőbeszédű Szúnyog, aki Mákoshoz nagyon hasonlóan volt öltözve, gimnáziumi tanulmányaik alatt négy évig lakott egy szobában Mákossal a kollégiumban. Úgy tűnt, ezek ketten nagyon jó barátok, s ahogy vadul elkezdték megtárgyalni a nyári szünidő alatt szerzett élményeiket, máris mellőzve éreztem magam. S az egyik pillanatban Szúnyog vidáman és természetesen hozta szóba a témát, hogy ő már majdnem elintézte a nyáron megbeszélt albérletüket, mert a faterjának van egy ismerőse, akinek van egy olcsón kiadó nagyon jó kis lakása lent a városban, és hogy hogyan és miként fognak majd ő meg Mákos berendezkedni az albérletben. Erre Mákos ugyan zavartan és össze-vissza hebegve-habogva, de közölte vele, hogy nem vele fog együtt lakni, hanem velem. Szúnyog arcára azonnal kiült a döbbenet, és ingerülten emlékeztette Mákost egy korábbi, neki tett ígéretére, miszerint ők, a legjobb barátok, a lehető legtermészetesebb, hogy a négy együtt töltött kollégiumi év után továbbra is együtt fognak lakni. Mákos erre zavaros magyarázkodásba kezdett, hogy Szúnyog neki továbbra is a legjobb barátja, és az a négy év nagyon is jó volt, de az érettségikor lezárult egy korszak, és abból elég volt, és hogy Szúnyog értse meg, nem egészséges a dolgokat túlzásban vinni, és változtatni kell, új arcokat megismerni, új dolgokba belekezdeni, és hogy neki is ez lesz a legjobb stb. stb. Amikor befejezte, Szúnyog dühösen és szó nélkül nézett hol Mákosra, hol rám, de inkább engem tanulmányozott, hogy vajon mi olyan különleges bennem, amiért a legjobb barátja elhagyja őt miattam. Amikor látta, hogy csak egy faszfej „rapper” vagyok, könnyes lett a szeme, némán fölkelt, szó nélkül félrehúzta a kupéajtót, kilépett a folyosóra és oldalt eltűnt. Hát, ez nem volt szép Mákostól, és én az egész jelenet alatt borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. Azonnal meg is akartam mondani neki, hogy az elhangzottak fényében már nem szeretnék vele lakni, de még neki állt feljebb, mérgesen belém fojtotta a szót azzal, hogy „ugyan már, jobb lesz így, most végre rájön, hogy nem körülötte forog a világ, valamikor neki is fel kell nőnie!” Hallgattam és beletörődtem a dologba. Szúnyog pár cigaretta után visszajött, de utána már végig nem szólt hozzánk semmit, csak kifelé bámult az ablakon. Mákos velem költözött közös albérletbe, és később mindig szomorúsággal gondoltam Szúnyogra, és megértettem a könnyeit, mert neki lett igaza: néhány havi együttélés után helyette én lettem Mákos legjobb barátja.

 

4

 

A beiratkozás a nyári eleji felvételi eredmények alapján szerencsésen megtörtént, majd utána egy hónapig nem történt semmi, mert vizsgaidőszak volt a felsőbb évfolyamos hallgatók számára. Azután egy nappal az október elsejei tanévkezdés előtt, az anyukáink levittek bennünket és a cuccainkat Mákosék kocsijával a városba. Végül Mákos anyukája talált számunkra egy jó albérletet, városi ismerősökön keresztül, akik nagyon melegen ajánlották a rendes, idős magyar házaspárt a Telepen, akik kiadják a lakásukat. A Magyarok Hangjában is meg volt hirdetve – jeligésen! – így aztán kész szerencse, hogy Mákos anyukája lecsapott rá, mielőtt még egy hirdetésböngésző olvasó elvitte volna az albérletet az orrunk elől. A városba menet, lefelé az autópályán Mákos és én arról sutyorogtunk a hátsó ülésen, hogy leendő házigazdáink a „Pótunoka” jeligét remélhetőleg csak viccnek szánták, s hogy nem fognak nagyon a fejünkre mászni, de Mákos anyukája, aki egy igen erélyes asszony, meghallotta, hogy miről beszélgetünk, s félig hátrafordulva a volán mellől, durván leteremtett bennünket, hogy „csönd legyen ott hátul, lókötők, nem árt nektek, ha egy kicsit ellenőrzés alatt álltok!” – nyilvánvalóan Mákosnak bizonyos régebbi, általam még nem ismert „bűneire” célozva ezzel. Amikor megérkeztünk a városba, a telefonon előzőleg meghagyott cím alapján, egy várostérkép segítségével gyorsan megtaláltuk a nagy családi házat, amelyben az elkövetkező hónapokban élnünk megadatott. A Telep két szűk utcájának a találkozásánál egy sarkon állt, magas téglafallal körülvéve. A nagy bádoglemez kapu zárva volt, s bejárati ajtaján egy „Pazi! Pas ujeda!”[1] tábla, amelyre a felirat alatt nyáladzó, vicsorgó pitbullfej volt nyomtatva, s amikor becsöngettünk, a kapuhoz eső legközelebbi utcai szoba ablakában a függöny egy villámgyors pillanatra félrelebbent, s mintha egy kis kínai bajszú öregember fejét láttuk volna felvillanni, ahogy kikémlelt ránk. Aztán végre ajtónyitás, beszélgetés, mozgolódás hallatszott az udvarból, majd hirtelen rövid, zúgó hangot adott a kapu, kattant egyet a zár, s valami elektromos zizegés kíséretében a kapu bejárati ajtaja magától kitárult előttünk. Ránéztem Mákosra, vigyorgott mint a fakutya, s amikor anyukáink után óvatosan (nehogy ránk rontson a pitbull) beléptünk az udvarba, nem mertünk egymásra nézni, nehogy elröhögjük magunkat: ott állt előttünk a Papa és a Mama szigorú vigyázzállásban, a Papa jobb karja oldalt, vízszintesen kinyújtva, s még mindig az elektromos ajtónyitó gombot nyomta a ház falán, a patentjára büszke feltaláló önelégült mosolyával, mellette pedig az ablakban látott kis kínai bajszú, kövérkés öregember állt, akiről kiderült, hogy a Mama.

      A kölcsönös üdvözlések után a Papa és a Mama a virágoskertjük kellős közepén álló műanyag kerti asztal és a körülötte álló kempingszékek felé terelgettek bennünket. Ragaszkodtak hozzá, hogy mielőtt felmennénk megtekinteni a kiadó lakást, megkávézzunk (a szerbektől átvett idegesítő szokás: amikor üzleti, vagy más fontos ügyben jön valaki, úgy viselkedni, mintha elsősorban azért jött volna, hogy megigyon egy jó feketét, elszívjon pár cigarettát s elbeszélgessen politikáról, fociról vagy a nehéz időkről, s mintha az a nagyon fontos valami meg, ami miatt jött, egyáltalán nem is lenne fontos, s mintha azt a valamit csak úgy mellékesen, később is el lehetne intézni), úgyhogy nem volt mit tenni, letelepedtünk, a Mama pedig a Papa egy biccentésére elspurizott a konyhába. Habár már késő délutánra járt az idő, a nap még mindig melegen sütött, azt hiszem, a szabályos vénasszonyok nyarát élvezhettük éppen, úgyhogy kellemes volt ott üldögélni a virágok között az udvarban. A háborúk miatt majd tíz éve nem voltunk már a tengeren, s éppen mire megállapítottam magamban, hogy már el is felejtettem, hogy tulajdonképpen milyen kényelmesek is ezek az alumíniumcsőből készült, összecsukható, csíkos vásznú kempingszékek, a Mama már vissza is érkezett egy tálcányi forró, gőzölgő feketével.

      Miközben anyukáink a Papával és a Mamával locsogtak semmiségekről, és persze percek alatt kiderítették, hogy bizony vannak közös ismerőseik (ez az idegesítő egy ilyen nyomorult, háromszázezres kisközösségben, mint a vajdasági magyar, hogy mindenki ismer mindenkit), Mákos és én újfent nem mertünk egymásra nézni, elkerülendő a belőlünk vulkánszerűen kirobbanni készülő röhögést, amelyet a Papa és a Mama látványa okozott. A Papa egy 190 centis állat volt, markáns arcélű, nyugalmazott élbrigádmunkás pofa, olyan, amilyen a kommunista országok papírpénzein szokott lenni; hátrakefélt erős ősz haj, kreol arcbőr és világosszürke, acélos tekintet. Kockás kanadai favágó inget, barna kordbársony nadrágot és drapp velúrbőr bakancsot viselt. A Mama csak a Papa könyökéig ért, kövér volt; őszesfekete rövid göndör haj, sápadt, kifejezéstelen lárvaarc, fekete gomb szemek, kis fekete kínai bajusz a szájsarkakban, és azt az ujjatlan, virágmintás háziköpenyt hordta, amit annyira imádnak a falusi öregasszonyok.

      Ekkor eszembe jutott, hogy sehol a pitbull. „Hol van a pitbull terrierje?” – mondtam a Papának. Mire a Papa, felcsillanó szemmel, mint aki csak erre várt végig, mondja: „Majd mindjárt kiengedem”, s már áll is fel a székből. Anyukám elsápad, Mákos és én is idegesen összenézünk, Mákos anyukája meg elkezd jézusmáriázni, hogy nehogy kiengedje, de a Papa csak erősködik, de-de, ő most kiengedi a pitbullt, s felkel, odamegy a házhoz (mi meg mind a négyen ugrásra készen, a karfákra támaszkodva már félig felemelkedünk a székeinkből, a Mama meg csak néz végig bambán, mint a gutaütött), kinyitja a konyhaajtót, s erre vakkantgatva előrohan három ronda palotapincsi, s körülugrálják a Papát. Az öreg a nyavalyásoktól körülrajongva jön vissza az asztalunkhoz. „Csak trükk, ijesztés a tábla a kapun” – mondja a Papa, megint csak a büszke feltaláló önelégült mosolyával, s még halkan, bizalmas arckifejezéssel hozzáteszi: „Tudják, nagyon sok menekült jött ide a Telepre az elmúlt években, az ember nem lehet elég óvatos.”

      Mákos anyukája erre felállt, s azt mondta: „Kérem, nézzük meg a lakást, mert nekünk még egy jó másfél órát kell majd hazafelé is vezetni.”, mire a Papa szó nélkül intett, hogy kövessük. Mindannyian felmentünk a külső lépcsőn a Papa után a lakásba. A Papa részletesen megmutogatott mindent: volt egy erkélyes, hatalmas szoba, benne két ággyal, egy szekrénysorral, egy íróasztallal, két fotellel (!) és egy dohányzóasztallal, egy hatalmas ebédlő egy vele egybenyíló teljesen felszerelt konyhával, és egy fürdőszoba káddal. És volt még egy lezárt szoba is, amit a Papáék nem akartak kiadni, azt mondták, az nincs benne az árban, nem tekintik a lakás részének. De nekünk még így is tetszett a dolog: ezt a padlástéri teljes lakást, külön bejárattal, a bejárathoz felvezető külső lépcsővel annyiért kaptuk meg, amennyiért a központban csak egy kétágyas szobát vehettünk volna ki valami nagyobb lakásban, társbérlőként más egyetemistákkal. Úgyhogy rábólintottunk anyukáinknak, hogy kell a lakás.

      Miközben anyukáink lementek rendezni az anyagiakat a Papával meg a Mamával, Mákos és én néhány fordulóval felhordtuk a kocsiból a cuccainkat a lakásba. Azután elbúcsúztunk anyukáinktól, s ők beültek a kocsiba és elmentek. A Papa meg, mielőtt visszavonultunk volna új lakásunkba, még egy kiselőadást tartott nekünk kettőnknek. Azt mondta, tudja, elhiszi, hogy mi nem cigarettázunk, ha egyszer mi azt mondtuk, hogy nem, mert derék fiatalembereknek látszunk, s ő szeretne hinni a mi szavunkban. De még egyszer felhívja rá a figyelmünket, hogy a lakásban szigorúan tilos a dohányzás, mert ha mi dohányoznánk, a Mama meg ő már attól asztmarohamot kapnának, hogy ha csak följönnének egy pillanatra, s megéreznék a függönyökből kiáradó cigarettaszagot. Végül a Papa kijelentette: „Jól fogjátok itt érezni magatokat fiúk, mert nagyon jó kis lakás ez, a fiam, Karcsi lakott itt a családjával. Itt van a kis vegyesboltja lenn a ház mellett, az a melléképület az udvarban, csak nem láthattátok, mert a bejárat a másik utca felől van. Reggel bírtok friss kenyeret venni nála, vagy friss tejet, vagy amit akartok.”

 

5

Miután a Papa végre lekopott, alaposabban is szemügyre vehettük a lakást. Elvégre az embernek csak tudnia kell, hogy hol fog élni. Elveim szerint új helyen mindig fel kell térképezni a terepet, megnézni, rajtaüthetnek-e az emberen váratlanul valamilyen irányból, rendben vannak-e a zárak a bejárati ajtón, melyik ablakból hová nyílik kilátás és van-e valamilyen menekülési útvonal. Úgyhogy legelőször is kinyitottam a lezárt szobát az egyik reszelt kulcsommal. Az unokatesómtól, Dénestől, aki egy igazi technikai zseni, és akinek hegesztőpáka, lombfűrész vagy számítógép-billentyűzet ugyanúgy a kezére áll, tanultam meg az álkulcsreszelés művészetét. A régi típusú zárak közül három alaptípusú reszelt kulccsal bármelyiket kinyitom. A lezárt szobában nem volt más, csak egy franciaágy, amely ránézésre az 1975 körüli keletnémet bútorgyártás csúcsát képviselte, a fejrészébe mindkét oldalról AM/FM rádió volt beépítve, ami azért már tényleg nem semmi. Bár fülhallgató-bemenet nem volt a rádiókon, így el sem tudtuk képzelni Mákossal, hogy a tervező mit szánt arra az esetre, ha a férj és a feleség más-más állomást akar hallgatni. Mindegy, gondoltuk, egyszer ez is jó lehet még valamire.

      Nagyon csinos volt a kis fürdőszobánk is, annak ellenére, hogy mivel a padlástér szélében kapott helyet, olyan ferde volt a plafonja, hogy csak a bejárati részében, a tükörrel fölszerelt mosdókagyló előtt lehetett benne egyenesen állni, és az alapos vizsgálata közben felfedeztem, hogy egy részen deréktól lefelé a falat burkoló, fényes fehérre mázolt fapalánk valójában nem is falburkolat, hanem egy kis titkos ajtó, amely a tető széle és szobánk fala közötti megmaradt kis padlástérbe nyílik. Nem volt ott semmi, de úgy tűnt, jól jöhet még, mondjuk eldugni ide valamit vagy valakit. Azután minden szekrényt átnéztünk, a konyhában kiválasztottuk, hogy melyik poharakat lopjuk el, ha majd egyszer lelépünk innen, és végül jól bevacsoráztunk. Régen nem szívtunk már Mákossal, nem elvből, hanem egyszerűen csak így jött ki a lépés, és nem is hiányzott egyikünknek sem, de most valahogy mindkettőnknek egyszerre jutott eszébe, hogy a szerencsés lakásválasztás és az előttünk álló boldog és élménydús egyetemista évek örömére hajlíthatnánk egyet. Úgyhogy Mákos előkotort a táskájából valami régebbi, megmaradt anyagot (véletlenül magával hozta), s az erkélyen, nehogy beleivódjon a füst a függönyökbe (ahogy a Papa kérte!), betéptünk.

 

6

 

Felvirradt az első tanítási nap! Kora reggel keltünk, s legelőször is leugrottam a Papa fiának, Karcsinak a boltjába, hogy vegyek magunknak valamit reggelire. Még előző este a Papa megmutatta, hogy hol van az udvarból a boltba vezető hátsó bejárat. Egyszerű fészerajtónak tűnt, és egy kicsi raktárba nyílt. Kinyitottam ezt az ajtót, s bementem a raktárba. Onnan egy másik ajtón keresztül szépen csöndben benyitottam a boltba, és a háta mögé kerültem egy kék munkaköpenyes, kövér figurának. Amikor megfordult, ijedtében artikulátlanul felkiáltott: „ËÄHH!” és miközben két lépést hátrált a pult mögött, arcán rémület tükröződött. „Š-š-šta hoćeš?”[2] – nyögte ki ijedten. „Jó napot kívánok. Balázs vagyok, egyetemista, a maga szüleinek az albérlője” – mondtam csodálkozva. „Tegnap este költöztünk ide, és a maga apja mondta, hogy nekünk nem kell kimennünk a kapun és megkerülnünk sarkot, hanem bejöhetünk itt is a boltba.” Erre ijedten pislogni kezdett, néhányszor felrántotta a felsőajkát meg az orrát, úgy, mint a nyúl, amikor szaglászik, és, érdekes, ennek megfelelően, ki is villant a szájából két óriási, lógó, sárga metszőfog. Istenem, micsoda pofa! Ez csakis maga Karcsi lehet, a Papa és a Mama fia, mert mintha csak a Mamát látnám harminc évvel fiatalabban: annyi, hogy ez itt nem kövér, hanem igazán dagadt, s nem sápadt, lárvaszerű az arca, mint a Mamáé, hanem egészségesen pirospozsgás, de ugyanaz a fekete rövid göndör haj, ugyanazok a fekete gomb szemek, ugyanaz a kis fekete kínai bajusz a szájsarkakban – egy jól táplált, kövér harcsácskára emlékeztet. Ja igen, és ugyanúgy köpenyt visel, mint a Mama, csak nem virágmintás, ujjatlan falusi öregasszonyköpenyt, hanem kék munkaköpenyt.

      „Jä, jä, tënylëg, ti vädzstok äzok?” – mondta gyámoltalanul, s olyan képet vágva, mint aki beszart a gatyájába, és most meg van ijedve, hogy megérzik a szagát. „Igen, mi vagyunk. Csak lejöttem venni valamit reggelire, úgyhogy most körülnéznék egy kicsit, hogy mije van” – mondtam Karcsinak megnyugtatólag. „Jo, äsz lëhët” – válaszolta.

      Elég volt csak körbejárnom a bolt közepére állított egyetlen jól megrakott polcot, és máris láttam, hogy kurva drága bolt ez a Karcsié. Minden legalább 30%-kal drágább volt, mint bent a városban bármelyik boltban. Úgyhogy csak két pohár joghurtot kértem. „Csäk ësz vëszëd?” – kérdezte Karcsi felbátorodva, s arckifejezésében most már egy kis gyanakvás, rosszindulat és haszonéhség keverékét véltem felfedezni. Nem válaszoltam semmit, hanem szótlanul fizettem, de azért szépen, hangosan és érthetően köszöntem el Karcsitól, mielőtt ugyanazon a hátsó ajtón, amelyiken bejöttem, kiléptem, ő nekem viszont nem köszönt, csak valami köszönésfélét motyogott a bajsza alatt.

      Miután megreggeliztünk és megkávéztunk, rendbe szedtük magunkat és kiálltunk a ház elé a buszmegállóba, hogy bemenjünk az egyetemre. Ahogy még otthonról néhány nappal korábban telefonon megtudtuk, 11-re kellett bemenni a katedrára. Egy kis várakozás után meg is jött a csuklós busz, amellyel a városba lehetett utazni. Ez egy igen jó járat volt, mert megállt az egyetemi város mellett, utána pedig a város legszűkebb központján ment keresztül. Így hát átszállás nélkül lehetett vele elérni az egyetemeket, vagy a központot, ha az ember oda igyekezett, onnan pedig további buszok mentek a város minden szegletébe, a környező falvakba, az üdülőtelepekre és a Fruška Gora hegységbe. Mákos és én mindig úgy éreztük, fontos, hogy az ember könnyen és gyorsan mozgásba tudjon lendülni, de az is, hogy azután megtarthasson egy dinamikus utazási sebességet. Mert ha az ember, mondjuk, késő este, már igen fáradtan, de jó kedvében, egy spontán ötlettől vezérelve mégis nekiindul, hogy elmenjen a kedvenc kocsmájába, amely történetesen a város túlsó végében található, de azután fele úton fél órát kell várnia az átszállásra a következő városi járatra, ez a pozitív lendület nagyon könnyen elveszik, s az ember hajlamos lesz felszállni az első visszafelé tartó buszra, ha végül az előbb jön, mint az, amelyre az ember eredetileg várt.

Miután felszálltunk, se Mákos, se én nem ültem le, meghagyván a helyet az időseknek, s megálltunk a busz hátsó végében, a fogódzókba kapaszkodva. Miközben a Telepen haladtunk keresztül, nézelődni, tájékozódni próbáltunk, de a busz ablakai kívül-belül annyira mocskosak voltak, hogy ez elég nehezen ment. Kívülről sár, belülről meg valami ragacsos, olajos porréteg lepte be őket. Azért még így is kitárult előttünk a Telep elég lehangoló látványa: úgy nézett ki, mint bármelyik nagyobb vajdasági magyar falu – leaszfaltozott utcák, töredezett járdák, néhány nyeszlett fa a házak előtt, s különféle hülyébbnél-hülyébb színkombinációkban (pirosas rózsaszín, szürkésfehér, smaragdzöld) kifestett, még a kommunista időkben épült földszintes, két ablakos házikók, és egy-két emeletes, bepucolatlan téglafalú, hatalmas családi házak váltogatták egymást – ez útóbbiakat főleg újgazdag háborús bűnösök („bizniszmenek”) építették maguknak. Csak abban nem volt falusias kinézetű a Telep, hogy a házak olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy kert, udvar mindenkinek csak nagyon kicsi jutott. Az emeletes házak előtt BM-rendszámtáblás[3] luxusautók, a két ablakos kis házak előtt meg roncs Zastavák álltak.

      A Telep után a Limanon haladt keresztül a busz. Ez egy klasszikus szocialista lakótelep panelházakkal, amely a Duna-parton vonul végig a város szélén, egészen az egyetemi városig. Amikor odaértünk, az egyetemi város szélén leszálltunk. Látszott, hogy az őszi tanévkezdés első napja van, mert fiatalok nagy tömegei, szinte egész emberfolyam hömpölygött befelé az egyetemi városba. Támadt is mindjárt egy kis nehézségünk a campust a várostól elválasztó úton való átkeléssel. Az autósok ugyanis, ügyet sem vetve a zebra melletti szemafór piros jelzésére, száguldoztak előttünk, mint az őrültek. Végül aztán a többi egyetemistával spontánul egy nagyobb csoportba verődve, egyszerre léptünk az úttestre. Így aztán, mivel egy tömeges gázolást már egyik fasz sem mert bevállalni a mindkét irányba 100-al száguldozó sofőrök közül, kénytelenek voltak megállni. Még így is elég későn fékeztek, és egy méterre álltak meg tőlünk.

      Az egyetemi város, ha nem nézzük túlságosan kritikus szemmel, elég grandiózus volt, s ez tetszett benne. Minden karnak saját épülete volt, amely a kommunista modernizmus jegyében épült: sok beton, sötétített, fényvisszaverő ablakok, ezek között meg hatalmas, függőleges sávokban fémlemez falborítás. Ezek a fémlemezek egy-egy épületen egységes színűek, úgyhogy minden kar összeségében is egységes, kék fém+szürke beton, sárga fém+szürke beton, szürke fém+szürke beton képet mutatott. Nekem legjobban mégis az épületek mellé ültetett, Vajdaságra annyira jellemző nyárfák és jegenyék tetszettek, melyek itt a Duna közelében meglepően dús lombúak voltak és magasra nőttek; némelyikük csúcsa még a hatemeletes épületeknél is magasabban volt.

      Amint az egyetemista áradat folyását követve, nézelődve egyre beljebb sodródtunk Mákossal az egyetemi városba, hirtelen kutyaugatásra, morgásra és ijedt sikítozásra lettünk figyelmesek. Mindenki a zaj irányába fordult: egy csoport egyetemista lányt egy falka kóbor kutya támadott meg éppen. A csajok szemmel láthatóan az egyik járda kanyarulatát próbálták meg lerövidíteni egy füves terület átvágásával, amikor a kóbor kutyák, amelyek addig láthatatlanul hűsöltek a bokrok alatt, területüket védelmezve rájuk rontottak. A tömegben körülöttünk egyesek felsikoltottak, mások felnevettek; egy gyors reakciójú gavallér pedig odarohant, és hangos kiabálással, hadonászással visszazavarta az ebeket a bokrok közé – megakadályozván őket azon nyilvánvaló szándékukban, hogy legalább egyik csajnak, ha csak egy pillanatra is, de a fenekébe harapjanak. Tetszettek nekünk ezek a kutyák.

      Mire a bölcsészkarhoz értünk, láttuk, hogy 10-15 egyedből álló vadkutya-falkákba tömörülve rohangásznak a kóbor kutyák le-föl az egyetemi városban. Hogy mi csábította oda őket, az, hogy ott nincs forgalom, vagy mert az egyetemisták etetik őket, azt nem tudom. De kapásból vagy három elkülönülő falkát is láttunk. Mindegyikben volt mindenféle fajta kutya, nagytestű rövidszőrűek és kicsi szőrpamacsok, sőt, még egészen pici, kis kölyökkutyák is rohangásztak közöttük, amelyek nyilvánvalóan a nyáron születtek. A falkák főleg egymással kergetőztek, de néha megugattak vagy megzavartak egy-egy egyetemistát is, hál’ istennek inkább csak játékból, semmint azzal szándékkal, hogy ott helyben fölfalják őket. De azt nem lehetett tudni, hogy mire vetemednek majd télen, amikor kellően kiéheznek.

      A bölcsészkar a változatosság kedvéért nem betonból épült, hanem téglából: vörös tégla – barna tükörüveg ablak – beton kombinációt mutatott. Tetszett nekem a belső szerkezete: hatalmas egylégterű épület volt, minden emelet magasságában körbefutó függőfolyosókkal, amelyek mentén a tantermek és a tanszéki könyvtárak helyezkedtek el, fönt pedig, a hatalmas belső teret egy olyan plafon zárta, amelybe néhány tejfehér, buborék alakú műanyag fénytetőt is beépítettek – ah, a kommunista modernizmus! A függőfolyosókat az épület két végében lévő lépcsőrendszer kötötte össze, meg egy fölvonó. A tanárok irodái az épület egyik végében az emeletek közé, félemeletekre voltak eldugva, mind egy-egy kis folyosóra nyíltak, s ezek a kis folyosók, a tanárok rá nyíló irodáival képezték tulajdonképpen a tanszékeket. Ezeket a kis, földalatti katonai bunkerek összekötő járataira emlékeztető folyosókat meg lehetett közelíteni a függőfolyosókról, de volt nekik egy külön, pici és szűk lépcsőházuk is, szinte lépcsőaknájuk, tűzpirosra festett vas lépcsőrendszerrel, mely mindig messzire hallatszó fémes kopogást hallatott, ha egy tanár vagy tanárnő leereszkedett rajta. Olyan érdekesen oldották meg a tanároknak ezeket a félemeleti folyosóit, hogy ha valamelyik tanszéki könyvtár előtt álltál, akkor a szemben lévő falon két hosszanti rést láttál, egyet a plafon alatt, egyet a padló fölött, s ezeken a réseken be lehetett látni a tanárok félemeleti folyosóira: a fenti résen tanárok lábait láttad térdig, amint mászkálnak az irodáik előtt, a lenti résben meg tanárok fejeit láttad elhaladni jobbra-balra. De mint később megtapasztalhattuk, volt egy hátránya is ennek az „érdekes” szerkezetnek: a függőfolyosókon állva nem lehetett látni, ha egy tanár közelített a félemelit folyosón, s ez nem maradhatott következmények nélkül, ha az ember nyíltan véleményt nyilvánított valamelyikükről.

 

7

 

Habár angolos pontossággal a megadott időben, tizenegyre értünk föl Mákossal a harmadik emeletre a katedrára, a katedravezetőnek, a tanároknak nyoma sem volt még, az elsőévesek fogadása nem kezdődött el. Így hát volt egy kis időnk, hogy tisztes távolságból, a függőfolyosó korlátjára támaszkodva szemügyre vegyük leendő évfolyamtársainkat, mind a 28-at. Háromszázezres közösségünk mindössze ennyi, azaz velünk együtt 30, az édes anyanyelvünk és drága jó irodalmunk iránt érdeklődő fiatalt tudott kitermelni évente.

      A pofák nagy részére emlékeztünk még a felvételiről. Heten voltunk csak fiúk az évfolyamon, és 23-an voltak a lányok. Ami Mákosnak és nekem előszörre föltűnt: egyetlenegy szép sem volt közöttük. Nem hogy szép, de még némi szexepillel bíró sem. De a fiúk is válogatottan szedett-vedett banda voltak.

      Szinte amint végigjártattam a szemem a „kollégákon”, a tömegbe verődve ácsorgó évfolyamtársaink közül kiszúrt bennünket a Káuboj, egy afféle falusi faszagyerek, akivel még a felvételi vizsgán felszínesen összeismerkedtem. Becenevét, amelyet még akkor adtam neki magamban, a ruházatának köszönhette, amelyben a felvételire beállított: kék színű öltönyben és égszínkék ingben jelent meg, hegyes orrú cowboycsizmában, és olyan nyakkendőt hordott, mint a texasi olajmágnások: egy ceruza vastagságú fekete sodort zsinór volt, kúp alakú arany spirálokkal a végén, mely zsinórt közvetlenül a gallér alatt egy fekete korong fogott össze, amelyen egy aranyszínű sárkány volt látható. Nyilván mély benyomást tett a felvételi bizottságra. A Káuboj most is ezt a szerelést hordta, úgy látszik, ki akart pöttyenni a tanévkezdés ünnepi aktusára. Ráadásul, ezt rögtön észrevettem, azóta még egy hatalmas, korai Elvis-frizurát is belőtt magának. Kiválva leendő évfolyamtársaink tömegéből, energikus léptekkel, kopogó csizmáiban, széles mosollyal az arcán sietett felénk, már öt méterről a kezét nyújtva. Miközben túl kemény kézfogással üdvözölt bennünket, bemutatkozott Mákosnak, majd a hogylétünk felől érdeklődött, de mivel mi, kimutatván velünk született, természetes, kedves barátságtalanságunkat, igen passzívan válaszolgattunk kérdéseire, a Káuboj a mielőbbi újra beszélgetés reményében elköszönt, és visszaoldalgott a diákok tömegébe.

      Ezután tovább szemlélődtünk, különösen a fiúkat véve szemügyre, mivel a lányok, miután megállapítottuk róluk azt, ami első pillanatban a legfontosabbnak tűnt, a mai napra legalább is, érdektelenné váltak számunkra. De a Káuboj utáni három férfikolléga sem tűnt valami nagy durranásnak: az első azt az amerikai tengerészgyalogos frizurát hordta, amikor a fejed tetején 3-4 centis égnek álló sörte van, körben meg semmi (én ekkor már, Mákos hatására, nem zseléztem a hajamat, sőt, növeszteni kezdtem). Sötét, kreol bőrével, összenőtt szemöldökével, sötét szemével, hegyes orrával, ceruzavékony bajuszával (70 év alatt ki hord manapság bajuszt?!), és az álláig lenövesztett, de gondosan rövidre nyírt és hegyesre borotvált oldalszakállával (what the fuck?!) úgy ahogy volt, egy rosszindulatú patkányra emlékeztetett. Az egész lényéből valami olyan elemi gonoszság áradt, hogy nem is bírtunk pár pillanatnál tovább ránézni. A második kolléga egy elrettentően hatalmas, kétméteres állat volt, de kövérded, puha, szőke, kék szemű, piros ajkú és pirospozsgás arcú, úgyhogy egy egyértelműen sváb származású, jóindulatú hermafrodita benyomását keltette. A harmadik kolléga meg szintén magas, de sovány ipse volt, s méreteihez képest döbbenetesen kicsi és gömbölyű feje úgy nézett ki, mint egy hangyafej. Huncut tekintetével, meg a szája körül összenövesztett kis bajusz-szakállával tisztára olyan volt a képe, ahogyan a csehszlovák Tücsök és a hangya rajzfilmekben a dörzsölt hangyát ábrázolják. El is neveztem magamban mindjárt Hangyapofának.

      Mákos és én olyan emberek vagyunk, akik hallgatnak a megérzéseikre. Összenéztünk, s szavak nélkül is tudtuk, hogy mindketten ugyanazt gondoljuk erről a négy kollégáról: azt, hogy az égvilágon semmi, de semmi közünk nincs hozzájuk. Egyedül az ötödik fiú tűnt rokonszenvesnek, aki ízléses, szürke öltönyben, de nyakkendő nélkül, kigombolt inggallérral, s akárcsak mi, teljesen elkülönülve várt a többiektől, s a velünk szemben lévő függőfolyosó korlátjára könyökölve a semmibe bámult. Lába mellett a földön egy bőr aktatáska hevert. Sötét gesztenyebarna, enyhén hullámos haja brillantinnal volt hátranyalva, megmutatván magas homlokát, mely alatt sötét, értelmes szempár, nagy orr és kreol arcbőr foglaltak helyet – első látásra délolasznak, kaukázusi beütésű arab egyetemistának vagy széfárd zsidónak nézte az ember, s Mákos és én egyből tudtuk, hogy vele jó barátok leszünk. Egy méltóságteljes bólintással üdvözölt bennünket, amikor észrevette, hogy végigmértük.

      Ennél tovább azonban egyelőre nem jutottunk vele az ismerkedésben, mert a szemünk sarkából észrevettük, hogy évfolyamtársaink tömegében valami mozgolódás támadt, melynek oka, mint rögtön láttuk, az volt, hogy megérkezett a katedravezető, nyomában az egész tanári karral, de – őrület! – teljesen libasorban, akárcsak az óvodások. Türelmesen álltak ágyékuk előtt összetett kézzel, mert a soruk megakadt, ugyanis az élen érkező katedravezető nagy előzékenyen, széles, közlekedési rendőr mozdulatokkal elkezdte maga előtt beterelni a diákokat egy tanterembe, s közben mindenkire bárgyún, üdvözlően mosolygott. Miközben mi is csatlakoztunk Mákossal a tömeghez, hogy beszivárogjunk a tanterembe, ránéztem az órámra: 11.25 volt. Majd fél órát késtek a kezdéssel. Ahogy a katedravezető mellett haladtunk el, nekünk is dobott egy mosolyt, s én megéreztem, hogy hihetetlenül erős, rákkeltő cigarettaszaga van.

      Benn a tanteremben, miután mindenki helyet foglalt, s mi is beültünk valahová hátulra, libasorban, ahogy jöttek, a katedravezető vezényletével bevonult a tanári kar, s az üvegfal hosszában meg a tábla előtt szépen L alakban megálltak körülöttünk. A katedravezető becsukta az ajtót, megállt a tábla közepe előtt, s a várakozásteljes csöndben belekezdett a mondókájába, amelyből csak a kulcsszavakra emlékszem, mert miközben hallgattam, lefoglalt az egész ember mint jelenség tanulmányozása. Ő Jovánovits katedravezető, mutatkozott be az évfolyamnak. Tweed zakót hordott bőr könyökvédő foltokkal, bársonynadrágot és cérnanyakkendőt, de olyan hosszúra kötve, hogy a végét az övcsat mögött a nadrágjába gyűrte. „AKatedra a magas szintű tudományosságot képviseli a dilettantizmussal szemben, a szakmai professzionalizmust az amatőrizmussal szemben, és nem utolsósorban AKatedra az urbánus és szavadelvű gondolkodás erős vára a provincializmussal és a konzervativizmussal szemben” – mondta Jovánovits katedravezető. Ötvenöt év körüli, elég sovány ember volt, de annak ellenére, hogy szeme alatt a sok olvasástól, s szája sarkában a sok beszédtől egy-egy hosszú, határozott ránc húzódott lefelé, s hogy széles szája, vértelen, kékesszürke, parancsoláshoz szokott pengevékony ajkai voltak, még most is volt valami dzsigolós kisugárzása. Valaha nagy nőcsábász lehetett. „AKatedra – folytatta üdvözlő szavait – szembeszáll a maradisággal, s a modernitást, sőt, posztmodernitást képviseli.” „AKatedra a vajdasági magyarság csúcsértelmiség-képző intézménye” – mondta. Egy pillanatra, szinte csak fuvallatszerűen úgy éreztem, hogy nem tetszik nekem, rossz arc. „Amíg A Katedra diákjai lesznek, olvassanak, írjanak és beszéljenek minél többet” – fejezte be Jovánovits katedravezető a megnyitóbeszédét.

      A beszédet néhány másodperces kínos csönd követte, mert senkinek nem jutott eszébe tapsolni, s nekem úgy tűnt, nem is tudta senki, hogy kellene-e ebben az esetben tapsra gerjedni. Aztán a helyzetet az egyik tanárnő mentette meg, mert ő keményen, parancsolóan elkezdett tapsolni, s akkor végre a diákok részéről is elhangzott egy elég bizonytalan taps. Ezt a tapsolóst egyébként kiszúrtam én már előbb is: egy 45 év körüli, bűn ronda nőszemély volt – tudom, senki nem tehet róla, hogy milyen testi adottságokkal áldja, vagy éppen veri meg az Isten –, s ezzel a tanárnővel sem az volt a baj, hogy annyira lópofájú volt, hogy a cirkuszban lehetett volna mutogatni, hanem hogy nagyon alattomosan viselkedett. Már attól a pillanattól kezdve, hogy bejöttünk a tanterembe, észrevettem, hogy sunyi pillantásokkal méregeti a diákokat, ráadásul folyamatosan kommentálta is a látványt a mellette álló kolléganőjének, viszont amint valaki észrevette, hogy őt bámulja, azonnal elfordította a fejét és heherészett. Egyszerűen nem lehetett a szemébe nézni, mert állandóan elkapta a pillantását. Miután az általa „kirobbantott” lagymatag taps véget ért, Jovánovits katedravezető elkezdte sorban bemutatni leendő tanárainkat. Mindenkinek megmondta a nevét, s néhány szót szólt róla és a tárgyról, amelyet tanítani fog. A tanár vagy tanárnő, akire sor került, meghajolt egy kicsit, vagy éppen csak bólintott, s volt egy tanárnő, aki elvörösödött, mint a cékla. Az első benyomásom az volt, egy-két kivételtől eltekintve, hogy leendő tanáraink egyáltalán nem úgy néznek ki, ahogyan én az egyetemi tanárokat elképzeltem. A gimnáziumi tanáraim nagy többsége tanár megjelenésű ember volt. Ezek itt sokkal rosszabbak voltak. Az arcuk alapján leginkább alkoholista portások és takarítónők gyülekezetének tűntek, s csak az öltözetük miatt néztek ki úgy, mint a falusi parasztok és feleségeik, amikor a vasárnapi istentiszteletre kirittyennek. Legutóbb pünkösdkor láttam ilyen pofákat otthon, a templomban. Ezek itt voltak vagy huszonöten, de a taps újfent nem csapott föl egyikük bemutatása után sem, a lópofájú tanárnő meg most nem merte exponálni magát, mert elég hülyén esett volna ki, hogy megtapsoltatja önmagukat, így a néhány másodperces kínos csönd és feszengés 25-ször megismétlődött. Aztán hál’ istennek elfogytak. Befejezésül Jovánovits katedravezető felhívta rá a figyelmünket, hogy az órarendünk a katedra könyvtárának a falára ki van függesztve, majd végül eredményekben gazdag és boldog egyetemistaéveket kívánt mindnyájunknak, és elbocsátott bennünket.

      Kifelé jövet, miközben mi is csatlakoztunk Mákossal a katedrai könyvtár falára kifüggesztett órarendhez tolongó kollégáinkhoz, egy pillanatra hátranéztem: ugyanolyan katonás fegyelmezettséggel, ahogyan jöttek, egyes sorban vonultak ki tanáraink a tanteremből, és végül, de nem a sor végén, már égő cigarettával a szájában előballagott Jovánovits katedravezető. Bal kezével épp akkor süllyesztette zakója zsebébe a cigarettásdobozt: filter nélküli Drinát szívott.[4] Ahogy elkapta a pillantásomat, elmosolyodott: ezernyi szarkaláb jelent meg a szeme sarkában. Így már egész rokonszenves volt. S tetszett nekem a nikotinéhsége.

      Miután eloszlott a tömeg a katedrai könyvtár elől, kettőnk számára én is lemásoltam az órarendet a noteszembe (Mákos mindaddig nem szeretett ilyen földhözragadt dolgokkal bajlódni, amíg volt, aki megtegye őket helyette). Miközben távoztunk, fennhangon beszélgettünk Mákossal, s lefelé menet a lépcsőn váratlanul egy csaj csatlakozott hozzánk, s enyhén meggörnyedt felsőtesttel, írómappáját a mellére szorítva, csodálkozó arccal, szinte alulról bámulva a képünkbe szótlanul jött mellettünk néhány lépést, majd mélységes megdöbbenést tükröző arccal azt kérdezte tőlünk szerbül, hogy milyen nyelven beszélünk? Mi erre meglepődve, de készségesen válaszoltuk, hogy magyarul, s már mentünk is volna tovább, de a kiscsaj megfogta Mákos könyökét, s most meg azt kérdezte, hogy honnan jöttünk?, mire Mákos, most már kissé dühösen azt felelte: Szerbiából!, majd faképnél hagytuk a lányt. Lenn a földszinten visszanéztem egy pillanatra: még mindig a lépcső közepén állt, s csodálkozva nézett utánunk.

      „Ez biztos jugó gastarbeiterek gyereke, a németeknél nőtt föl, azért nem hallott még magyar beszédet” – mondtam Mákosnak, miközben kijöttünk a bölcsészkarról. „Szerintem boszniai szerb menekült” – mondta erre Mákos. „Tényleg” – feleltem.

 

8

 

Gyönyörű napsütés fogadott bennünket, amikor kijöttünk Mákossal a bölcsészkarról. Langyos, de határozott szellő fújdogált, s a fölénk tornyosuló, hatalmasra nőtt Duna-parti nyárfák még mindig zöld levelei barátságosan rezegtek és susogtak fölöttünk. A lombok között ki-kivillantak a túlparti sziklák, s rajtuk a Péterváradi vár, titokzatosan és hívogatón.

      „Menjünk egyet sétálni, nézzük meg Péterváradot” – mondtam Mákosnak. Még csak dél körül járt az idő, az egész megnyitóünnepség fél órát, ha tartott, és mivel a nap hátralévő részére nem volt semmilyen kötelezettségünk, viszont jó meleg volt, igazi sétára való idő, nem volt kedvem visszamenni a lakásunkba.

      „Oké, menjünk” – mondta Mákos, így hát elindultunk lassan sétálva a bölcsészkar előtti park mentén ki a Duna-partra, majd a part menti sétányon le a híd irányába. Útközben természetesen a megnyitóünnepség került szóba. „Láttad azt a lópofájú tanárnőt, hogy milyen sunyin viselkedett végig?” – kérdeztem Mákost. „A tapsmestert?” – kérdezett vissza Mákos. „Azt hát” – mondtam. „Baszom a fejét, jó vicc, hogy észrevettem, amikor állandóan engem bámult, és közben még vihogott is rajtam” – mondta Mákos dühösen. „Komolyan? Azt nem vettem észre, hogy téged bámult volna legtöbbet, de tényleg mindenkiről volt valami megjegyzése a kolléganője számára. Megpróbáltam keményen a szemébe nézni, de egyszerűen nem lehetett elkapni a pillantását. Már az öreg Jovánovits beszéde közben legszívesebben átgázoltam volna az évfolyamtársainkon, egyenest oda hozzá, hogy kipofozzam belőle a heherészési hajlamot.”

      Aztán a többi tanárunk és a leendő kollégáink kerültek szóba, s mint újfent kiderült, jól gondoltam, hogy Mákosnak és nekem eléggé egy járatra megy az agyunk: ő is osztotta aggályaimat a diáktársainkkal és a tanári karral kapcsolatban. De aztán, mintegy mindkettőnk megnyugtatására, kijelentette: „Ugyan Balázs, ne aggodalmaskodjunk, te is nagyon jól tudod, hogy külső megjelenésük alapján nem ítélhetjük meg az embereket, úgyhogy majd meglátjuk.” „Megjelenésük alapján nem, de a megérzéseink alapján lehet, hogy igen” – válaszoltam erre, de ezzel egyelőre le is zártuk a témát.

      Odaérvén a Péterváradi híd hídfőjéhez, felmentünk a hídra, s gyalog vágtunk neki, hogy átkeljünk a Duna felett. Elég keskeny volt a járda, s rossz is az aszfaltja, néhol lyukas volt, kilátszottak alatta a fagerendák, közöttük meg alant mélyen a zölden kavargó Duna. Szép híd volt, de már kissé rozoga, mert, ezt valahonnan tudtam, még a II. világháború után építtették német hadifoglyokkal. Az autósok is elég őrülten közlekedtek rajta. Mivel egymás mellett mentünk a keskeny járdán, volt egy pillanat, amikor egy kék csuklós busz majdnem elcsapta a könyökömet. Azután egymás mögé soroltunk be. Fenséges látvány tárult elénk a hídról: tőlünk balra a Žeželj vasúti híd két hatalmas betoníve látszott, távolabb meg a Duna-ártéri erdők, közvetlenül előttünk, a túloldali hídfő jobb oldalán meg a Vár magasodott, kinn, a bástya bal felső sarkán álló kicsi, tömzsi, fekete sapkás fehér óratoronnyal. Jobbról a Várhoz hozzánőtt, most sárga, zöld, rozsdavörös és barna színpompába öltözött Fruška Gora hegység húzódott sokat ígérően, ameddig csak a szem ellátott.

      „Itt kezdődik a Balkán” – mondtam Mákosnak, amikor a híd közepére értünk. Értetlenül nézett rám. „A Duna választja el a Kárpát-medencét a Balkán-félszigettől, tehát földrajzilag pont itt, a Duna fölött, a híd közepén kezdődik a Balkán” – magyaráztam. Erre leesett neki a tantusz. „Öhö, tényleg! Erre nem is gondoltam!” „Tehát most – folytattam miközben továbbgyalogoltunk – pont most sétálunk át szépen a jó öreg humuszos-trágyás Kárpát-medencénkből, mely otthonos nekünk, mint fagyos téli reggelen egy jó meleg tehénistálló, a hegyes, erdős és nyirkos Balkánra, mely se otthonunk, se jó szomszédunk, hanem az irokézek vadászterülete, úgyhogy jó lesz vigyázni” – mondtam Mákosnak, nem is sejtvén még akkor, hogy mennyire látnokian szónokoltam.

Amint a híd péterváradi hídfőjéhez értünk, mivel egyenest a Várba akartunk felmenni, hogy ne kerüljünk, nem a Belgrádba vezető zajos-füstös főúton sétáltunk be a városkába, hanem jobbra egy lépcsőn lejöttünk a hídról, s az óváros egyetlen nyílásának látszó utcácska bejárata felé vettük az irányt. Amikor beléptünk az utcácskába, csodálatos látvány tárult elénk: az utca emelkedve, szűken, macskakövesen vitt fel a Várba, s jobbról-balról magas, több száz éves, omladozó vakolatú, pinceablakos, egyemeletes, roppant rossz állapotban lévő házak szegélyezték. Otthon, a nyárfás, zöld, világos és napos faluban nem ehhez szoktunk. „Faszikám, az igazi balkáni fíling itt kezdődik!” – mondtam Mákosnak rajongva, s a látványtól teljesen elbűvölve, szinte önkívületi állapotban indultunk felfelé. „Hát nem megmondtam, hogy itt kezdődik a Balkán?!” – hadartam, miközben szinte loholtam fölfelé, vagy öt méterrel Mákos előtt járva. „Átjöttünk az igazi Szerbiába. Olyan ez az egész, mint valami hegyi városka, nem, nem is, majdnem, mint egy tengerparti város! Gyere, nyomuljunk föl a Vá…” – akadtam meg, mert észrevettem, hogy Mákos már nincs is mögöttem. Tíz méterrel lejjebb állt meg, s az egyik ház kapuját bámulta. Nagyot sóhajtottam, mintegy kieresztve magamból a kezdeti lendületet, s visszasétáltam hozzá.

      „Na mi van?” – kérdeztem, miközben odaálltam Mákos mellé, de már láttam is, hogy mit tanulmányoz. A boltíves kapubejárat mellett, a falon egy postaládaszerű fadoboz állt, a külső fele pirosra festett üvegből volt, rajta zölddel a felirat: „Dublin”. Csak ennyi, és semmi más. Valami világító doboz, amolyan „fényreklám” lehetett. A boltíves bejáratot erős, függőleges deszkás, vaspántos kapu zárta, de jobb szárnya résnyire nyitva állt. Mákos, keze fejével az állát dörzsölgetve két lépést hátrált, hogy mintegy jobban befoghassa a látványt, majd rám nézett s azt mondta: „Ez valami kocsma, nem?” „Hát, nem tudom, nem ír sehol semmit, se nyitva tartási időt, se itallapot nem látok kitéve, ami erre utalna” – feleltem. „Ez egy kocsma” – jelentette ki Mákos, most már ellentmondást nem tűrő hangon. „Jó, majd visszafelé megnézzük, de most gyerünk föl a Várba!” – mondtam kissé türelmetlenül, mert már tapasztalatból tudtam, hogy Mákosnál mi következik ilyenkor. „Totál kitikkadtam ebben a gyaloglásban, ugorjunk be csak egy pillanatra, megiszunk egy sört, aztán fölmegyünk a Várba.” Bekövetkezett. „De hát azt se tudod mi ez, lehet, hogy valami zártkörű klub, vagy galéria, vagy magánlakás, és a tulaj csak szerelmes Írországba, te meg…” Nem fejezhettem be, mert Mákos már be is tolta a résnyire nyitott kaput, és a sötét bejáratban lépdelt lassan, óvatosan előre. Utána mentem. Az alagútszerű boltív alatt, éles ellentéteként a kinti verőfénynek és melegnek, hűvös volt és sötét. Az alagút az egész ház alatt átfutott, vagy nyolc méter hosszú volt, s a végét egy fekete kovácsoltvas rácsos kapu zárta el, mellette jobbról pedig egy üvegezett ajtajú pincelejárat volt. Odamentünk a vaskapuhoz, s láttuk, hogy bent egy kicsi, az épület által körülzárt kertecske van, amely valaha gyönyörű kis park lehetett, de amelyet mostanra teljesen felvert a gaz. Középen egy kőkávájú kút állt. Kúttal kapcsolatban az első gondolatom mindig az, hogy bele szeretnék nézni, milyen mély; megnyitottam hát a vaskilincset, de a kapu zárva volt. „A varázsló kertje” – mondtam Mákosnak, de ő már a pincelejáratot tanulmányozta. Itt sem volt semmi cégér vagy felirat, mely arra utalt volna, hogy itt valami vendéglátóhely van, de az üvegezett ajtón át láttam, hogy lentről, jó mélyről valami halvány, vörös fény szűrődik fel, és mintha halkan, egészen halkan valami zene is szólna. Mákos rám pillantott egy „na látod” vigyorral, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, s tényleg, a zene is fölerősödött. Valami számunkra ismeretlen, de fülbemászó ex-jugoszláv rock ’n’ roll szólt. Mákos elindult lefelé a lépcsősoron, én meg utána. Amint beléptem a pincelejáratba, megcsapta az orromat a jellegzetes, dohos pinceszag. Jó mély pince volt, s ahogy mentem le Mákos után a lépcsőkön, a zene egyre erősödött. A lépcső aljánál volt egy résnyire nyitott ajtó jobbra, a szobában égett a villany, s elég volt csak egy pillantást vetni az ajtórésbe, látszott, hogy benn egy képkeretező műhely van. De a pincelejárat balra fordult, úgyhogy arra fordultunk mi is. Egy kisebb helyiségbe léptünk, ahol sötét volt, mert a világítást csak egy UV-lámpa biztosította. A helyiség bal oldalát hosszában, mindjárt az orrunk előtt, a bárpult foglalta el, de úgy, hogy jobbról, a bárszékek és a fal között alig maradt átjárásnyi hely egy hátul derengő, nagyobb terembe; csak itt baloldalt volt erősebb a fény, a bárpult tetejébe süllyesztett pici égők miatt, melyek megcsillogtatták a mellettük lógó elmosott poharakat, és sárga fényfoltokat hagytak a bárpulton. Itt ült az egyetlen vendég, a pult mögött meg a pincér állt. Mindketten iszogattak, a pici, de erős égők fényében a bárpulton álló talpas poharaikban izzó sárgán világított a sör, s mert a zene miatt nem hallhatták meg érkezésünket, csak akkor vettek észre bennünket, amikor már néhány másodperce ott álldogáltunk a bejáratban. Mindketten felénk fordultak, s barátságosan ránk köszöntek. „Da li je ovo neka krčma, ili neki klub, gde može da se pije?”[5], kérdezte Mákos, amint visszaköszöntünk. Miután egy mosoly kíséretében igenlő választ kaptunk, a pincér bal kezével befelé mutatott, s azt mondta, kerüljünk beljebb, s foglaljunk helyet, ahol tetszik. Így is tettünk, s befelé haladtomban láttam, hogy a jobb oldali falra festve nyilván Dublin városának stilizált látképe látható, mert a kép felett ott állt a „Dublin” felirat, mely a város néhány házával egyetemben zöldessárgán foszforeszkált – ehhez kellett az UV-lámpa. Amikor beléptünk a hátsó helyiségbe, egy hatalmas, magas boltozatú, de inkább hosszú, mint széles pincehelyiség tárult elénk. Félhomály volt, de nem zavaró, hanem kellemes, meleg, vöröses-narancssárgás félhomály, mert a világítást féltucatnyi, teljes összevisszaságban elhelyezett, a legkülönfélébb házilag összetákolt papírlampionokba rejtett gyönge fényű villanykörte szolgálta. Amint beléptünk ide, a nagyobbik terembe, kicsit felhangosodott a zene, s rögtön megütötte a fülemet, hogy milyen jó ennek a nagy pincehelyiségnek az akusztikája. Rögtön a terem elején jobbra, srégen által a bárpultnak választottunk helyet magunknak, háttal a falnak. A pincér, aki egy harminc körüli, Elvis-barkójú, szimpatikus pofa volt, s aki egyáltalán nem volt pincérnek öltözve, inkább motorosnak, komótosan előmászott a bárpult mögül, s kijött hozzánk, hogy felvegye a rendelést. Két Jelen sört kértünk. A motoros pincér kihozta a két hideg, gyöngyöző üveg sört, s egy-egy talpas poharat kaptunk hozzá, olyant, amilyekből ő is ivott az egyetlen vendéggel. Miután kitöltöttük a sörünket, koccintottunk, s mohón belekortyoltunk; jó hideg volt a sör, s el kellett ismernem, mennyire igaza volt Mákosnak, hogy beugorjunk egyre. Annál is inkább, mert miközben nézelődtem, kezdtem belátni, hogy érdemes volt felfedezni ezt a helyet. Szótlanul iszogattunk, s kezdett igazán tetszeni ez a kocsma, s egyre jobban éreztem magam. Egy kis téglalap alakú dohányzóasztal két oldalán ültünk, kissé lecsúszva, nagyon kényelmesen, valami fasza alacsony fotelekben. Az ember alig ült húsz centi magasan bennük, s nagyon kényelmesek voltak. Ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy a helyiség valószínűleg borospince lehetett hajdanán, habár ahhoz értelmetlenül magas volt, s ettől tágas is. A berendezést a teremben szedett-vedett bútor alkotta: volt itt régi kávéházi asztal, dohányzóasztal, kis újság- vagy telefontartó asztalka, s mindenféle szék, karosszék meg fotel, és mindezek a lehető legvéletlenszerűbben voltak összepárosítva. Valamiért úgy éreztem, a vendégeknek szabad a kombinációkat változtatni, ahogyan nekik tetszik. Volt itt egy nagyon kopott posztójú, rozoga biliárdasztal is, a terem végében. De fölötte azért ott lógott a szokásos zöld ernyőjű biliárdlámpa, s az is barátságos, halvány fényt sugárzott maga alá az asztalra. A falakon, valami körbefutó sínen, sorban olajfestmények lógtak, valami kiállításféle lehetett, s ez összhangban állt a képkeretező műhellyel, amit a pincelejáratból a másik ajtó résén át láttunk.

      A motoros pincér ekkor észrevette, hogy üres poharakkal bámészkodunk, s szó nélkül odajött hozzánk, s letett az asztalunkra még két üveg hideg sört. „Ova piva sad kuća časti, pošto ste prvi put došli. Budite naši gosti i sledeći put, drago nam je bilo”[6] – mondta. Csodálkozva néztünk össze Mákossal, mire ő elvigyorodott. „Pa, hvala vam lepo, ali stvarno. A sad bismo isplatili račun, pošto uskoro krećemo.”[7] – válaszoltam a pincérnek, majd a fejem egy szigorú mozdulatával intettem Mákosnak, hogy fizessen, egyszersmind figyelmeztetve őt arra, hogy megbeszéltük, egy sör után fölmegyünk a Várba. Mákos erre megadóan hanyatt dőlt a fotelben, hogy bele tudja gyömöszölni a kezét szűk farmernadrágjának jobb első zsebébe, és elővett néhány gyűrött pénzgalacsint, elkezdte szétbontogatni, kisimítgatni, a félhomályban a szeméhez emelni őket, hogy lássa a címleteket, s végül nagyon körülményesen, úgy tehetetlenkedve, mint aki először bánik pénzzel, s most zavarban van, mert még nincs teljesen tisztában a bankók értékével, s azt sem igazán tudja, hogyan kell lefolytatni a fizetés szertartását, kinyálazta a pénzt az asztalra. A pincér felvette a pénzt, harmonikaszerű sokrekeszes pénztárcájába süllyesztette a bankókat, majd visszament a bárpult mögé, s folytatta a poharazgatást a vendéggel.

      Mi is töltöttünk hát a poharainkba, s tovább iszogattunk. Egyre jobban tetszett a zene, amely szinte az élőzene tisztaságával szólt. „Figyeled, milyen szépen hangzik itt a zene? Szinte olyan a hangzása, mintha rockkoncerten volnánk” – mondtam Mákosnak. Pedig csak a két távolabbi sarokban állt egy-egy nagy, fából készült hangfal. „Ehe, tényleg olyan – felelte Mákos, majd hozzátette – nézd a, lemezről engedik a zenét, ott van a lemezjátszó a pincér mögött a bárban. Azért szól olyan szépen. A bakelitlemez a legszebb, legélőbb hangzást adja, egy jó lemezjátszóval, meg jó erősítővel persze.” A bárt kezdtem tanulmányozni, melyet valami piros lámpa világított meg, s ettől az egésznek olyan volt a hangulata, mint valami fotólabornak, vagy katonai operációs teremnek bevetés idején, s tényleg, a pincér mögötti piros félhomályban egy lemezjátszó állt valami mellig érő asztalkán, szinte piedesztálra állítva. Erről engedték a zenét. Mellette balról hűtőszekrény állt, a tetején volt a lemezjátszóhoz tartozó erősítő, a lemezjátszó mellett jobbra meg legalább száz lemez sorakozott egy külön nekik készült polcon. S a báron kívül, de közvetlenül mellette, a mi nagy termünk sarkába még egy polc volt szerelve, s azon vagy még kétszáz lemez állt. Fogtam a poharam, lehajtottam a söröm maradékát, majd ránéztem Mákos poharára és üvegére, de az már természetesen üres volt. Soha senkit nem láttam még, aki annyira szenvedélyesen szerette volna a sört, mint ő, s olyat sem, aki nála gyorsabban itta volna.

      „Most már gyerünk, és menjünk föl a Várba” – mondtam Mákosnak, miközben felálltam. Mákos, aki a térdem magasságában ült, megadóan, de arcán a sajnálkozás kifejezésével, nagy nehezen felkászálódott. Tényleg piszkosul alacsonyak voltak ezek a fotelek, s nagyon kényelmesek is. A bárpult mellett elhaladtunkban, hogy a zenén át is biztosan meghallják, jó hangosan köszöntünk oda a pincérnek, meg a vendégének. Egy mosollyal és egy biccentéssel válaszoltak mindketten. Mielőtt beléptünk volna a feljáratba, még egyszer visszanéztünk: a motoros pincér, pont úgy, mint amikor érkeztünk, s mintha azóta semmi sem történt volna, csak ivott rendületlenül az egyetlen vendégével, beszélgettek, fejüket ritmikusan mozgatták a zenére, s úgy tűnt, teljesen el vannak szállva, basznak ezek az egész világra. „Te, ez egy jó hely!” – jelentette ki Mákos, én meg finoman betoltam őt a feljáratba, s magam előtt terelgettem kifelé.

      Fönt, amikor a sötét és hűvös boltív alól a nagykapun keresztül kiléptünk a verőfényes utcára, egy pillanatra megszédültem. Talán a gyors egymásutánban, éhgyomorra lehajtott két sörtől volt, vagy attól, ahogyan az erős napsugár a pince sötétje után hirtelen a fejünkre zúdult, de kissé gyöngének éreztem magam, s ezért, habár még csak három felé járt az idő, jó meleg volt, s szépen sütött a nap, nem volt már kedvem a ki tudja hány lépcsőn fölmászni a várba. Mákos ezt örömmel nyugtázta. „Gyerünk, keressük meg a hazavivő városi buszt” – mondtam. „Oké, amúgy is majd éhen döglök, most már enni is kéne” – felelte Mákos, majd, miközben arra sétáltunk, amerre a legközelebbi buszmegállót sejtettük, vigasztalásul még kijelentette: „Majd legközelebb, amikor a Dublinba jövünk, fölmegyünk a várba is.”

 

9

 

Beigazolódtak a „Pótunoka” jeligével kapcsolatos félelmeink. A Papa lánya nemrég emigrált Magyarországra, és így két unokát vitt el magával Pestre, s úgy látszik, Kärcsi egyetlen hájas, kisiskolás kölke nem nyújtott a Papának és a Mamának elég szórakozást. A Papa meg a Mama teljesen ránk másztak. Nem volt elég, hogy a Papa erkölcsi nevelésünk iránti elhivatottságból minden este följött egy kicsit diskurálni, de az életünk megszervezésében is részt akart venni. Felajánlotta, hogy ő minden reggel fölhozza nekünk Kärcsi boltjából azt, amit este megrendelünk nála, s odateszi a fedett teraszra, a bejárati ajtónk elé. Így reggelente időt takarítanánk meg, s nem kellene annyira sietnünk az egyetemre, a számlát pedig ráérnénk csak havonta egyszer rendezni. Erről sikerült lebeszélni. Azután felajánlotta, hogy ő majd mindig egy órával az egyetemről való esti hazaérkezésünk előtt följön, s bekapcsolja a fürdőszobában a bojlert, hogy ne kelljen állandóan bekapcsolva állnia, mert így áramot spórolnánk meg. Nyilván ezt is jó szándékkal, az erkölcsi nevelés célzatával tette volna, talán azt akarta elérni, hogy napi feljöveteleinek tudatában rendet tartsunk a holmink között. Csak nagy nehezen sikerült eltántorítani a szándékától, a hőszabályozó mint olyan létezésére hivatkozva. Végül a Papa azzal állt elő, hogy ő meg a Mama nagyon szeretnék, ha reggelente, az egyetemre indulás előtt velük kávéznánk, lenn az ő konyhájukban, mert ezzel erősítenénk a közöttünk lévő, máris kialakult bizalmi viszonyt. Arról nem is beszélve, mondta a Papa, mennyire megnöveli az ember annak esélyeit, hogy szép napja lesz, ha azt egy jó hangulatú, baráti traccsolással egybekötött kávézással kezdi. Na, ettől az ajánlatától már égnek állta a szőr a hátunkon. De aztán, döbbenet, egy pillanat alatt sikerült lebeszélni róla: hirtelenjében azt találtam hazudni a Papának, hogy mi nem iszunk kávét, mert eddig, gimnazistaként, aktív sportolók voltunk, s ezután is tervezünk majd edzésekre járni. Én egy aikido nevű japán harcművészettel foglalkozom, Mákos pedig dzsesszbalettezik, és a kávé, ha bármily kicsit is, de emelné a vérnyomásunkat, s ezáltal ártana a sportteljesítményünknek. A Papa a dzsesszbaletten ugyan meghökkent, látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi az, de nem akart tájékozatlannak látszani, és az én harcművész mivoltom különösen tetsztett neki, még arról is elkezdett hadoválni, hogy ő a katonaságban dzsúdózott, majd békén hagyott bennünket az együtt kávézásos ötletével, és sűrű vállveregetések kíséretében, heherészve lelépett. (Szerencsére elfelejtette, hogy néhány héttel azelőtt, amikor anyukáinkkal megérkeztünk, s ők megvendégeltek bennünket a Mamával, cukor és tej nélkül dupla feketét ittunk Mákossal mind a ketten.)

      A tortúra ezzel közel sem ért véget: attól féltünk, hogy eldugul a vécé, mert nem győztük beleöntögetni a Mama kéretlen ebédjeit, amelyeket általában olyan hétvégéken hozott fel, amikor nem utaztunk haza. De valami hihetetlen érzékkel mindig eltalálta, hogy csupa olyan undorító dologgal traktáljon bennünket, amit utáltunk: vasárnap délután két óra tájban bátortalan kopogás hallatszott az ajtónkon, s amikor kinyitottuk, ott állt előttünk a Mama, egy önnön jóságától megüdvözült mosollyal az arcán egy kövér, bajuszos harcsácska, ujjatlan, virágos öregasszonyköpenyben, egy lábos paradicsomlevessel vagy mákos tésztával az uszonyai között. Sőt, egyik vasárnap délben a Papa jött föl, egy nagy tál friss véres hurkával; azt mondta, azért hozta, mert Kärcsiék hajnalban éppen disznót vágtak, s ez az igazi sportolóknak való étel.

 

10

 

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy szükségünk támadt valami örömforrásra, szórakozásra, ami esténként, a Papa távozása után, egy kicsit eltávolított bennünket ettől a valóságtól, és segített kikapcsolódni. Mákos mellett rákaptam én is a rockzenére, főleg kazettákról hallgattuk egy kis szterómagnóról. Mivel egy színmagyar településeken nőttünk föl, hozzánk leginkább csak az amerikai és az angol rockzene jutott el. De amikor a Dublin kocsmában jártunk, tetszett nekünk az ott hallott, bakelitlemezről engedett jugoszláv rock ’n’ roll, s nagy hatással volt ránk a hangzás tisztasága is. Elhatároztuk, hogy felkutatunk a városban néhány lemezboltot, veszünk yurock-lemezeket, s beszerzünk valamilyen, a Dublinéhoz hasonló zenehallgatási eszközt is. Egyikünknek sem volt otthon hifitornya, zenevonala vagy ilyesmije, s tekintve családjaink katasztrofális anyagi helyzetét, az szóba sem jöhetett, hogy valamelyikünk vegyen egyet. Volt azonban Mákoséknak egy régi, RIZ márkájú hifi-lemezjátszójuk, 81-es évjárat, de új tűvel, tiszta jó állapotban, mert senki nem használta náluk semmire, annak idején megvették egyszerűen csak azért, mert olcsó volt. Ez a RIZ lemezjátszó egy nagyon jó kis gép volt, a Radio Indusrija Zagreb gyártotta még a boldog békeidőkben, a nyugatnémet hifi-lemezjátszók mintájára, ugyanolyan minőségben. Ezt a lemezjátszót Mákos lehozta otthonról az albérletbe. Most már csak az erősítés, meg a hangfalak hiányoztak. Ez először igen nagy fejtörést okozott, hiszen ezek a cuccok még drágábbak voltak, mint maga a lemezjátszó, de azután sikerült valami nagyon egyszerű, jó, és ami a legfontosabb, ingyenes megoldást találni.

      Volt nekünk otthon egy öreg, talán valamikor a ötvenes években gyártott Tesla elektroncsöves rádiónk, az a nagy fadobozos fajta, amelynél a benne lévő egyetlen, hatalmas, 50 wattos hangszórót az elején egy bézsszínű vászon takarja, és amely alatt meg egy széles, hátulról kis villanykörtékkel megvilágított üveglap van, bolygónk összes nagyvárosának a nevével. Világvevő, vagy mi a franc. Egyik hétvégén, amikor hazautaztunk, már nem is tudom mit keresvén, kinn matattam a fészerben, amikor egyszer csak a szemembe ötlött ez a polcon porosodó jó öreg Tesla rádió. Emlékeztem rá, hogy még kisgyerekkoromban Tatinál és Maminál hallgattuk ezt a rádiót, és hogy az unokatestvéreimmel együtt mindig megigézve bámultuk a rádió varázsszemnek nevezett finomhangolóját, ami egy kis, két centiméteres ablak volt a rádió elején, és benn valami rejtett zöld lámpa vetített az ablak mögötti fehér lapocskára, mint egy kis mozivászonra, egy függőleges csíkot, amely csík, amikor a rádiót rátekerted egy állomásra, alul elkezdett szélesedni és háromszög alakúvá vált, s amikor pontosan sikerült ráállni az adóra, akkor teljesen kiszélesedett, kitárult, mint valami kis zöld színházi függöny. Később Mami és Tati vettek maguknak valami modern japán rádiót, az öreg elektroncsöves Tesla pedig ki tudja már hogyan, a mi fészerünkben kötött ki.

      Amikor megláttam, még az is eszembe jutott, hogy valahol olvastam, vannak olyan zeneimádó buggyantak – valami high endnek nevezik a cuccaikat –, akik még manapság is elektroncsöves erősítőket használnak, mert szerintük egyedül ezek adnak tökéletesen tiszta és élethű zenei hangzást. Úgyhogy, bár teljes képtelenségnek tűnt, hogy Mákos és én ezzel a rádióval bármi módon is kezdhetnénk valamit, egy spontán ötlettől vezérelve megfordítottam a polcon a Teslát, és mit láttam a hátulján a tetőantenna-csatlakozó mellett: egy lemezjátszó-csatlakozót. Amikor ezt a rádiót gyártották, az emberek még azokat a nagytölcséres, felhúzós lemezjátszókat hallgatták, legalábbis táskagramofonok nálunk még nem léteztek, ilyen saját erősítő nélküli hifi-lemezjátszók meg pláne nem, de ennek a rádiónak hátsó fa borítólemezén azért ott állt egy banándugós, dupla lemezjátszó-csatlakozó, mellette egy kis fehér ábra, egy kör, benne egy vonással, ami a lemezjátszót jelképezte. Tesláék a jövőnek dolgoztak. Na, ennek megörültem, habár egy csöppet sem csökkent bennem a kétely, hogy a rádió nem lesz jó semmire. De azért próba-szerencse alapon becsomagoltam egy nagy kartondobozba, és egyik hétfőn hajnalban, amikor Mákossal utaztunk vissza az egyetemre, a busz csomagtartójában levittük a Teslát is magunkkal.

      Amikor megérkeztünk a lakásba, még mindig nagyon korán volt, éppen hogy csak pirkadt, úgyhogy volt még időnk az egyetemre indulás előtt próbára tenni őrült zenehallgató eszközünket. Svájci bicskámmal levágtam Mákos lemezjátszójának kimeneti drótjáról a régi, ma már semmivel sem kompatibilis DIN-es dugót[8], és a helyére drótoztam a még elavultabb banándugókat. Miközben szereltem, a szemem sarkából láttam, hogy Mákos, ahogy ott áll mellettem és figyeli, hogy mit csinálok, rágyújt egy cigarettára, s már éppen mondanám neki, hogy ne cigizzen bent, mert ha a Papa megérzi a szagát, rábasztunk, amikor már érzem is az illatán, hogy Mákos füvet pöfékel, nem cigarettát. De mi a fasznak, egyetem előtt?! Miután elszívtam a spangli másik felét, bedugtam a banándugókat a Tesla hátuljába. Ideje volt belőni a cuccot. Apukáink néhány fiatalkori Hendrix, Beatles, Stones, Who és Animals lemezét csomagoltuk még otthon a poggyászunkba. Találomra Hendrix második együttesének, a Band of Gypsiesnek az egyetlen albumát, a legendás 1969–70-es szilveszter éjszakai New York-i koncertet tettük fel a lemezjátszóra. Elindítottuk a korongot, de nem helyeztük még rá a tűt a lemezre; a rádió elején, mint a zongorabillentyűk, öt elefántcsont-utánzat gomb volt egymás mellett a bekapcsoláshoz, meg az ultrarövid, közép- és hosszú hullámnak, és a lemezjátszónak. Kiválasztottuk a lemezjátszót, aztán bekapcsoltuk a rádiót. De nem történt semmi. Én hülye, persze hogy otthon ki se próbáltam a rádiót, hogy legalább rádióként működik-e?! Már éppen elkezdtünk szentségelni, amikor úgy 8-10 másodperc múlva, hirtelen kigyulladtak a villanyégők a rádió állomáskereső üveglapja mögött. Benéztem a rádióba a hátulját takaró falemezen lévő szellőzőlyukakon: benn titokzatos, halvány narancs- és citromsárga színekben izzottak a villanykörteszerű elektroncsövek. Felegyenesedtem, s ekkor az egyetlen, levesestányér nagyságú hangszóró először alig észlelhető, majd néhány újabb másodperc múlva halk, de határozottan hallható mély búgásba kezdett. Begerjedt a vén csotrogány.

      Ránéztem Mákosra. Ő a fejével intett, hogy tegyem fel a tűt a lemezre. Kinn még félhomály volt, s ezért bent is rosszul lehetett látni. Odahajoltam, hogy jól lássak, és pontosan a lemez első száma fölé helyeztem a lemezjátszó karját, majd lenyomtam a leeresztő gombot. Amikor a tű a lemezhez ért, halk, kellemes sercegés kezdett hallatszani, majd valahonnan a Tesla rádió mélyéből halkan, majd egyre hangosabban emberek kiáltozása, füttyentése, elszórt tapsolása hallatszott, aztán elkezdett kijönni belőle valami sötét, langyos köd, körülölelt és teljesen beburkolt bennünket, elkezdett szívni vissza a rádióba, és egy pillant múlva egy színpadon álltunk, s előttünk, mélyen alattunk sötétbe vesző, végeláthatatlan embertömeg éljenez és tapsol. Körülöttünk a padlódeszkán mikrofonállványok koppanása, gitárhúr rövid pendülése, cintányér pillanatnyi cincenése hallatszott, majd léptek koppanása, s aztán hirtelen egy izgatott, vidám hang kiáltott fel mellettünk: „Our old friends on a brand of new name, the Band of Gypsies!”, s abban a pillanatban a közönség állatian felüvöltött, megszólalt körülöttünk Hendrix gitárja, s rögtön utána az egész banda. Narancssárga, piros, sárga, zöld, kék lámpák villogtak mindenfelé, Hendrix gitárjának vinnyogása belehasított az agyamba, éreztem, ahogyan Buddy Miles minden dobütésétől meglöttyennek a belső szerveim, és ahogyan a talpam alatt Billy Cox basszusszólamaitól remegő hajópadlóból felkúszik a rezgés a sípcsontjaimba, majd leüt a lábamról. Körülöttünk mindenhol ott volt a zene, hangosan és tisztán, és átjárta a testünket. Extázisba estünk. Vonaglottunk, tehetetlenek voltunk. Nem tudom meddig tartott ez így, de egyszer csak vége lett, és amikor alólunk megint felüvöltött a tengernyi embertömeg, előttem oszlani kezdett a fekete köd, és a sötétben halványan derengeni kezdett előttem a lemezjátszó, rajta a forgó fényes fekete lemezzel. Kinyúltam magam elé, de nagyon nehezemre esett ez a mozdulat, mintha ólomból lett volna a karom, és óvatosan leemeltem a tűt a lemezről. Ebben a pillanatban a fekete köd teljesen eloszlott körülöttünk, hirtelen újra szürkés hajnali világosság lett a szobában, és csak a Tesla hangszórójának búgása hallatszott.

      Megdöbbenve néztem rá Mákosra, s ő értetlen pofával nézett vissza rám. Néhány pillanatig így pislogtunk, majd először vigyorogni, végül nevetni, majd hisztérikusan röhögni kezdtünk. Rázott bennünket a nevetés, a könnyeink folytak, valami nagy-nagy megkönnyebbülést, és tiszta, állati örömöt éreztünk. Pár perc múlva, amikor elcsitultunk, letöröltük a könnyeinket, rendbe szedtük magunkat, és bebuszoztunk az egyetemre.

 

11

 

Talán kicsit véres lehetett a szemünk, mert megérkezvén az egyetemre, amint meglátott bennünket, odalépett hozzánk a Káuboj, egészen közel hajolt az arcomhoz, s miközben bizalmaskodva a bőrkabátom középső gombján babrált az ujjaival, egészen halkan, mintha valami titkot árulna el, azt mondta: „Látom fiúk, hehe, jól kirúgtatok a hámból az éjjel.”

      A Káuboj úgy érezte, hogy rajta kívül csak mi vagyunk még itt olyan kemény falusi faszagyerekek, mint ő, ezért megvolt az a rossz szokása, hogy továbbra is töretlenül rokonszenvezett velünk, s ebből kifolyólag szeretett a lehető legváratlanabb pillanatokban letámadni minket a hülyeségeivel. „Nekem meg a haverjaimnak van egy módszerem – folytatta a bizalmaskodást, miközben közvetlenül az arcomba árasztotta a szájbűzét –, hogy mielőtt kimegyünk a faluba, megiszunk fejenként fél liter étolajat tisztán, s akkó aztán be nem baszunk tíz sörig, de bírjuk inni a Subotičanka rumot[9] is literszámra, nem fájdul meg tőle a gyomrunk.” Miután befejezte, egyet lépett hátra, nagyon önérzetes arccal tetőtől talpig végigmért bennünket, majd halálkomoly ábrázattal odasétált velünk ahhoz a tanteremhez, ahol az órarend szerint csakhamar az előadásunknak kellett kezdődnie.

      A tanterem előtt ott is volt már az egész galeri. Az elmúlt néhány hét alatt, inkább a fiúkkal, sikerült is jól-rosszul összeismerkedni. A lányok, ahogy az lenni szokott, némi zárkózottságot mutattak a fiúk felé, kettőnktől meg mintha különösen tartottak volna, báris ez derült ki számomra a borzadállyal vegyes kíváncsisággal felénk dobott oldalpillantásaikból. (Csak tudnám miért? Annyira ijesztő lett volna Mákos A-vitamin-hiányos ékszerteknősére emlékeztető, hatalmas kék karikás, állandóan begyulladt szeme, vagy az én – ekkor már – mindig borostás pofám?) Úgyhogy a lányok jobb megismerése előttünk állt még, mint megoldandó feladat. Amikor a Káuboj társaságában odaértünk évfolyamtársainkhoz, a múltkor általam Hangyapofának nevezett kollégánk, akivel amúgy összebarátkoztunk már valamennyire, éppen Egonnak, a hatalmas, szőke, pirospozsgás hájpacninak magyarázott valamit. Hangyapofa, meglátván bennünket, elmosolyodott és kezet nyújtott. Fogadtuk üdvözlését, és kézfogással köszöntöttük Egont is. Hangyapofa ez utóbbin is mosolyogni kezdett – Hangyapofa mindig úgy somolygott rád azokkal a ravasz-huncut szemeivel, mint aki épp az előbb tudta meg rólad, hogy otthon nittszögekkel kivert, a farpofáid közé vágó bőrbugyiban kutyakorbáccsal vered a csajodat, miközben onanizálsz. Elszállt egy fráter volt ez a Hangyapofa: habár nem látszott rajta, kiderült, hogy jó néhány évvel idősebb nálunk, és hogy főiskolát végzett programozó, akinek humán tudományokhoz vagy művészethez eddig soha semmi köze nem volt, és könyvet is csak kirakatban látott, de nemrég véletlenül a kezébe került az Amerikai pszicho, és miután elolvasta, rájött, hogy „az irodalom az fasza”, és ezért most ide jött tanulni.

      Csakhamar feltűnt a folyosón Jovánovits katedravezető, tweedzakójába süllyesztett kézzel, elgondolkodó arccal, cigarettával a szájában. Nála volt óránk, így hát nem folytathattuk az éppen megkezdett beszélgetést. Jovánovits tanár úr csak akkor tért magához révedezéséből, amikor egészen odaért hozzánk. Ekkor felderült az arca, vigyorogva üdvözölte az évfolyamot, és a „Jó napot, hogy vannak?!” kedélyes ismételgetése közben beterelt bennünket a terembe. Benn, miközben mindenki helyet keresett magának, visszanéztem, s láttam, hogy az öreg cigarettával a kezében lép be a terembe, azután észbe kap, hátralép, és még egyet beleslukkol a cigijébe, mielőtt elnyomná a bejárat melletti hamutálcán.

      Jovánovits katedravezető irodalomelméletet adott elő, méghozzá nem is rosszul. Ezen az órán a modern magyar kisprózáról beszélt. Előadásának menete az lett volna, hogy felolvas valamit, majd elemzi az elhangzottakat. De annyira imádta az irodalmat, annyira bele volt hülyülve, hogy képtelen volt végigolvasni egy kisprózát, hanem már az első mondat után, elképedve a mű nagyszerűségétől, levegő után kapkodva, izgatottan hebegve-habogva magyarázni kezdett: „»Az öreg koporsós a környéken mindenkit ismer.« – látják, LÁTJÁK?! HA?! Ez az, EZ AZ! Kosztolányi itt egy csavart csinált – TUDJÁK?! –, mer’ nem úgy kezdte, ahogy várnánk, ahogy természetes volna, tudják?!, hogy »Az öreg koporsóst a környéken mindenki ismeri.«, hanem fordítva, tudják?!, úgy, hogy »Az öreg koporsós a környéken mindenkit ismer.«, ’gyák?!, és ezzel hangsúlyozza az öreg koporsós lényének abszurditását, ’gyák?!, hogy az öreg koporsós mindenkit számon tart a környéken, hisz bárki bármikor az ügyfelévé válhat, ’gyák…” – és így tovább, és így tovább, vagy öt percen át, amíg végre elolvasta a második mondatot, ami után megint izgatottan magyarázni kezdett. Ráadásul minden kijelentése után szenvedélyesen odatett egy „tudják?!”-ot, de oly gyorsan és gépiesen, hogy az „’gyák?!”-nak hangzott, sőt, nem is „’gyák?!”-nak, hanem inkább valami mélyről jövő, száraz, magánhangzó nélküli köhhintésnek. Legjobban az asztmás kutya köhögéséhez hasonlított, már ha valaki hallott már ilyesmit.

      Jovánovits tanár úr nagyon szórakoztató volt, mert az irodalomelméletet egyetemesen, mintegy mindent más tudományágat magában foglaló, a világ összes jelenségére magyarázatot adó tudományként fogta fel. De pár szemeszterrel később, amikor elkövette azt a hibát, hogy néhányunkat átküldött Szegedre az akkor éppen a JATE-n megrendezett Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, láttam, hogy míg az öreg leragadt a strukturalizmusnál, a szegediek már a dekonstrukciót dekonstruálták. Akkoriban kezdtem kapizsgálni, hogy mi is az irodalomtudomány valójában, és akkoriban jöttem rá, hogy az anyaországbeli komoly irodalomtudós kollégái az öreget dilettánsnak tartják.

      Jovánovits tanár úr Örkény Villamosjegyének felolvasásával folytatta az órát, majd utána, mintegy szemléltetendő a tudományos igényű irodalomelméleti interpretáció technikáját, kijelentette: „Örkény villamosjegye attól irodalom, hogy nem lehet vele utazni!” – majd minden átmenet nélkül közölte velünk, hogy tíz perc szünetet tart, megfordult és az ajtó felé indult. Még ki sem ért a teremből, de már vette elő a cigarettát, s amikor egyik keze a kilincsen volt, a másikkal már gyújtott is rá. Mákos és Hangyapofa, akik mellettem ültek, egyszerre néztek rám csodálkozva, én pedig nem kevésbé meglepődve megvontam a vállam, s azt javasoltam, éljünk mi is a szünettel. Úgyhogy felcihelődtünk mind a hárman, hogy kimenjünk a folyosóra. Közben egy hívó pillantást akartam vetni a most is szürke öltönyt viselő, brillantinnal lenyalt hajú délolasz kollégánk felé – egyelőre még a nevét sem tudtuk, mert nagyon távolságtartó volt –, de ez nem sikerült, mert ő fel sem nézett, hanem összeráncolt homlokkal, máris elmélyülten olvasta egyetlen nemzetiségi napilapunkat, a Magyarok Hangját, sőt, egy tollal még sorokat is húzott alá benne, meg jegyzetelgetett bele. Így hát nélküle mentünk ki a tanterem elé, míg a többek, a női többség, mind a helyükön maradtak, és az eddig elhangzottakkal kapcsolatban bőszen egyeztették a jegyzeteiket.

      Kinn a folyosón, megadva magunkat a helyi szokásoknak, mi is rágyújtottunk. Jovánovits tanár úr ott állt a folyosó túlsó oldalán az üvegfal mellett, és miközben dohányzott, az eget fürkészte. De amint megpillantottuk, megfordult, és ő is észrevett minket. Ballagva elindult felénk, még séta közben is bele-beleslukkolva a cigarettájába, s közben már messziről mosolygott ránk. Amikor odaért hozzánk, azt mondta: „Na, hogy érzik magukat aKatedrán?” Mivel se Mákos, se Hangyapofa nem mukkant meg, úgy éreztem, nekem kell megszólalnom, mert valamit azért illik mondani. „Hát, tanár úr, egyelőre még nincs határozott véleményünk, hisz még csak most kezdtük a tanévet – mondtam –, de az első benyomásaink jók” – hazudtam óvatosan. Jovánovits tanár úr ezen elégedetten mosolygott. „Tudják, aKatedra hálás azokhoz, akik szeretik őt” – mondta kedélyesen. Ezen meg mi mosolyodtunk el. De az öreg, látván derültségünket, komolyra vált arccal kijelentette: „Ez nem vicc, tudják? A Katedra nagyon sokat tehet magukért, akár majd az egyetemi évek után is, tudják? Az lenne a legjobb, ha úgy tekintenének aKatedrára, mint második otthonukra. Mert a Katedra minden diákjával törődik, megfelelően a jókkal, és megfelelően a rosszakkal” – fejezte be, immáron újra barátságosan ránk mosolyogva, de nekem egy pillanatra megborsódzott a hátam. „No, akkor folytassuk” – mondta Jovánovits tanár úr, majd miközben maga előtt beengedett bennünket a terembe, mindhármunk vállát megveregette.

      Az öreg az óra második felében egy baráti gesztust próbált tenni az évfolyam felé. Nem folytatta az elemzést, hanem kérdezgetni kezdett bennünket, hogy ki mit olvasott a nyáron. Azt hitte, az erre a témára kezdett beszélgetéssel majd jól elszórakozunk az óra végéig. Az első padsor szélén egy kisvárosi liba ült, amolyan gimnáziumi osztály szépe, aki még egész jól is nézett volna ki, ha arcáról nem rítt volna le a mérhetetlen beképzelt butaság, miszerint ő nagyon okos és művelt, hisz néz tévét és olvas magazinokat. Az öreg, szemmel láthatóan megadván magát a külső vonzerőnek, elsőként nála kezdett érdeklődni a nyári olvasmányai felől. A csaj szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy ő egész nyáron „ilyen – igen, így mondta, ilyen – Júlia, meg Romána füzeteket olvasott”. Erre Jovánovits tanár úr a legőszintébb naivitásával, érdeklődő arccal kérdezett rá, hogy „hát igen, de mik is lett légyen azok a Júlia meg Rómeó-füzetek?” Erre az osztály szépével együtt vagy öt-hat lány vágta rá egyszerre, szinte kórusban, hogy „azok ilyen szerelmes történetek”. Az öreg arcára határozottan kiült az elképedés. Lehet, hogy nem éppen ezt várta mindjárt így első lövésre egy magyar nyelv és irodalom szakos évfolyamon. S a helyzetet még kellemetlenebbé tette, hogy erre az a kollégánk, aki sötét bőrével, összenőtt szemöldökével, sötét szemével, hegyes orrával, ceruzavékony bajszával és álláig lenövesztett, hegyesre borotvált oldalszakállával egy rosszindulatú patkányra emlékeztetett, erőltetett, hangos röhögésbe kezdett. De mert a lányok válasza után a helyzet egyáltalán nem volt komikus, ettől a gesztustól egy pillanat alatt teljes csönd és dermedtség telepedett rá az évfolyamra, míg ő: „He-he-he-he-he-he!” – teátrálisan folytatta furcsa, orrhangú röhögését. Mindannyian megütközve bámultunk erre a patkányra.

      Elsőként Jovánovits tanár úr tért magához, hisz több évtizedes tanári gyakorlata alatt mégiscsak látott már ezt-azt, így hát, megtörvén a dermedt csöndöt, megkérdezte tőle: „Na és maga, kolléga, biztos valami nagyon jót olvasott a nyáron, mi volt az?” Mire ez a patkány, megvető arckifejezéssel, állát az öreg felé szegezve, valahogy furcsán, összeszorított fogakkal azt felelte: „Pázsmány prédikácsióit” – majd tüntetően elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon. Jovánovits tanár úr elképedve nézte. Döbbenten Mákosra pillantottam: „Ez pszichopata!” – mondta Mákos arckifejezése, miközben láttam, hogy mögötte Hangyapofa viszont elégedetten mosolyog. De ez az egész csak néhány pillanatig tartott, mert Jovánovits tanár úr hirtelen közönyös arckifejezést vett fel, majd levéve tekintetét a Patkányról, s úgy téve, mintha az elmúlt húsz másodperc eseményei meg sem történtek volna, atyaian jóindulatú mosollyal máris a közvetlenül előtte ülő diáklány felé fordult. „Hát magácska mi szépet olvasott a nyári szünidőben?” – kérdezte tőle kedélyeskedve. Na, jobbat se kérdezhetett volna, mert ez már az első napokban mindenkinek eldicsekedett, hogy ő micsoda színötös tanuló volt mindig, s hogy (huszadrangú, vidéki, községi szintű) irodalmi diákversenyeken micsoda díjakat nyert össze. Az a fajta volt, akinek veszélyes és ártó az ostobasága. Az egész testét valami puha, ezüstös, halvány szőr borította, mint valami malacét, azzal, hogy hókatag, minden nőiességet nélkülöző, püffedt képével és dicsekvő, irigykedő magatartásával inkább egy rosszindulatú disznóra, semmint malacra emlékeztetett. Ő a Légy jó mindhaláligot olvasta a nyáron, felelte. Na, ennek az öreg nagyon megörült, s rögtön elkezdett magyarázni: „A Légy jó mindhalálig nagyon jó példa arra, tudják, hogy mi történik egy regénnyel, ha az olvasóknak megváltozik az elváráshorizontja. Mer’ a Légy jó mindhalálig most ifjúsági regény, pedig Móricz nem annak írta, ’gyák?!, Móricz fölnőtteknek írta a Légy jó mindhalálig-ot, és amikor megjelent, fölnőttek olvasták, ’gyák?!, csakhogy közben annyira megváltoztak az olvasói elvárások, annyira megváltozott a társadalmi-irodalmi kontextus, hogy a kulturális kódjaink nincsenek már meg hozzá, ’gyák, márpedig ha nem hatolunk be a mű mélystruktúrájába, akkor ifjúsági olvasmánynak tűnik… ’gyák?! De megéri újraolvasni, mert…” – és így tovább, és így tovább. Az öreg, mint mondtam, annyira, de annyira bele volt hülyülve az irodalomba, hogy ha egy regény került szóba, az orránál se látott messzebb. Számára magától értetődő volt, hogy ez az emberevő disznó, mint érett irodalmár, újraolvasta a Légy jó mindhaláligot, csakhogy az nálunk, a vajdasági magyar oktatásban a 8. osztályos kötelező házi olvasmány volt, és ez a hülye picsa, akinek természetesen nem jutott eszébe semmi, hisz a kerti klotyóba kitett, szeletelt MagyarokHangján kívül nem olvasott semmit a nyáron, hirtelen az életében utoljára kezébe vett könyvet, a Légy jó mindhalálig-ot mondta be Jovánovits tanár úrnak. Szerencsére tovább nem jutott az öreg a kérdezgetéssel, mert mire befejezte az eszelést Móriczról, véget is ért az óra.

 

12

 

A többi aznapi előadás, dögunalmánál fogva, nem érdemel említést. Jovánovits tanár úr órája volt a legszórakoztatóbb, és Mákos és én egész jól éreztük magunkat rajta, eltekintve attól, hogy nagyon kellemetlen volt az a közjáték a Patkánnyal. Mint kiderült, Hangyapofa viszont végig unatkozott (hisz egész életében csak egy könyvet olvasott), kivéve azt a részt, amikor a Patkány letette a névjegyét. Mindent összevetve, ez a nap is azzal az érzéssel fejeződött be az egyetemen, hogy jobb lesz, ha hazamenetel előtt legurítunk egy sört, mert különben a lelki nyugtalanságtól el sem bírunk majd aludni. Amikor kijöttünk a bölcsészkar épületéből, hívtuk Hangyapofát is sörözni, de ő azt mondta, hogy ezúttal nem bír jönni, mert még néhány órát fog dolgozni aznap este, mennie kell egy cégbe programozni.

      Nyilván legutóbbi pozitív benyomásaink hatására, de egyszerre mondtunk ki, hogy a Dublinba menjünk át meginni azt a bizonyos sört. Ezúttal is inkább gyalog vágtunk neki, elsétáltunk a Duna-parton a Péterváradi hídig, majd át a hídon, és be jobbra az első péterváradi kisutcába. Útközben teljesen besötétedett, és a Duna-partról a túloldalon a vár megigéző látványt nyújtott a falait alulról felfelé megvilágító lámpák sárga fényében. Ráadásul a hold is följött közben, és szépen odaúszott a cukormázzal bevont mézeskalácsvár fölé, és ettől a képtől életemben először olyan érzésem támadt, hogy a valóságból észrevétlenül átléptem valami mesevilágba, és hogy ezért bármi megtörténhet velem, viszont mindannak, ami történik, nincsen különösebb jelentősége, hisz nem a valóságban vagyok. Ez az érzés, hasonló látvány hatására, később még sokszor feltámadt bennem.

      Amikor Mákossal beléptünk a Dublin pincehelyiségébe, a pincér barátságosan ránk köszönt, úgy tűnt, pofáról megismert bennünket. Ezúttal volt benn néhány vendég, kinézetükből ítélve – punk frizurák, némelyikük tiszta feketébe, másikuk etnó stílusba öltözve (pasztellszín bő ruhák, batikolás, nemezelt népi tarisznya) – a Művészeti Akadémiára járhattak. Logikusnak tűnt, hogy itt fejezik be a napot, mert az akadémia itt volt fenn a vár parkjában, stílusosan egy kastélyban. [...]

 

13

 

Klárácska – ő mondta, hogy így kell hívni, és nem Klárikának – volt az egyetlen igazi nő a csoportban, neki valamiért megtetszettünk, és már az első napok egyikén letámadt bennünket a folyosón. Talán az tetszett neki, hogy soha nem barátkozunk senkivel, hogy szünetekben mindig félrevonulunk a többiektől, s a függőfolyosó korlátjára támaszkodva kettesben cigarettázunk és beszélgetünk. Talán megérezte rajtunk, hogy mi meg az egyetlen igazi férfiak vagyunk az évfolyamon. Akárhogy is volt, egy napon a szünetben odajött, pontosabban odadöngetett hozzánk a folyosón. Ugyanis kissé molett volt, de nem kövér, hanem érdekes módon csak az arca volt gömbölyű; meg darázsderekú volt, de széles csípőjű, hatalmas seggű, és olyan vastag lábai voltak, mint egy vízilóbébinek. Azon a napon, amikor összebarátkoztunk, éppen fél órás nagyszünet volt két előadás között, és ő az egyik terem előtti padon a többi évfolyamtársnőnk között ülve már vagy tíz perce jelentőségteljes pillantásokat vetett ránk, s közben akkorákat slukkolt a cigarettájából, mint aki faszt szív a legnagyobb igyekezettel. Aztán egyszer csak hirtelen felpattant, és kemény, határozott léptekkel megindult felénk, azonnal nagy sebességgel, furcsán egyenes, térdben merev lábakkal, s közben csak úgy döngött alatta kőpadló, mint amikor egy vízilóbébi iramodik meg a tó felé. Amikor odaért hozzánk, teketóriázás nélkül belekezdetett a szövegébe: „Sziasztok, Klárácska vagyok...” és így tovább, be nem állt a szája öt percig, majd amikor befejezte, önelégült vigyorral nézett ránk villogó szemüvege mögül, és várta a hatást. Kriminális volt a maga módján, nikotintól bűzlött, és fényérzékeny szemüveget hordott, amelynek a beállítása úgy el volt baszva, hogy még a folyosói félhomályban is totál besötétedett, ezért nem lehetett látni a szemét, csak a napszemüveges villogást; de göndör szőkeségével, teltkarcsúságával, jó kedélyével és be nem álló szájával egy jól táplált, sárga, vidám hullámos papagájra emlékeztetett, és megvolt benne az a megfoghatatlan valami, tulajdonságok egyvelege, egyszerre kedvesség, vidámság, bujaság, kihívás és felhívás, ami a nőt nővé teszi. Összenéztünk Mákossal, és tudtuk, hogy végre van egy barátunk.

[...]

 

14

 

Mákos gondolkodásában a pénzt nem keresik, ahogy mi magyarok tesszük, de még csak nem is csinálják, mint az amerikaiak, hanem szerzik. „Kéne valahonnan egy kis pénzt szerezni” – szokta Mákos mondogatni. Arról persze már legtöbbször fogalma sincs, hogy azt a „kis pénzt” honnan, és főleg hogyan kéne megszerezni. Úgyhogy általában a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodik: kölcsön kér. Bár tudja, hogy nekem soha nincs felesleges pénzem, azt a keveset, ami van a lakbérre, a jegyzetekre, meg a kajára, a szüleim alig tudják kiszorítani, azért nem mulaszt el minden áldott alkalommal először is engem megkérdezni, tudnék-e neki kölcsönadni. Elvégre ez volna a legegyszerűbb megoldás: az egész szobánk berendezése csak két matrac, egy lemezjátszó, meg a hangfalak. Mivel általában a matracainkon fekszünk, Mákosnak csak egy métert kellene kinyújtott kézzel előrehajolnia, hogy átvegye tőlem a pénzt. De mivel ez általában nem jön be, végigtelefonálja a barátainkat, ismerőseinket, amíg nem akad valaki, aki tud neki kölcsönadni. Akkor ezt megkéri, hogy ugyan ugorna már el a pénzzel hozzánk. Miután az illető újra tud levegőt venni, közli Mákossal, hogy ez már azért mindennek a teteje, és ha kell neki a pénz, akkor jöjjön el érte. Ez ugyan „szarás”, de hát nincs mit tenni. Mákos nagy nehezen összeszedi magát, és elmászik a pénzért. Amikor megkapja, zavartan motyog valami köszönetfélét, és zsebébe gyűri a papírpénzeket. Mákos, ha fizet valamiért, mindig nagyon körülményesen teszi, úgy tehetetlenkedve, mint aki először bánik pénzzel. Soha nem hord magánál pénztárcát, mindig szűk és kopott farmernadrágjának jobb első zsebéből halássza elő az összegyűrt pénzgalacsinokat, majd körülményesen, egyenként bontogatja ki a bankókat, és úgy adja át őket az eladónak. Ha pénzzel van dolga, bárhol, bármikor, buszon, vonaton, boltban vagy bankban, mindig úgy viselkedik, mintha a pénzhasználat valami idegesítő intézmény volna, amelyet csak azért találtak ki valakik, hogy ő nehezebben kaphassa meg azt, amire éppen szüksége volna. De azért, amikor a zsebébe kerül a kölcsönkapott lóvé, valahogy már sokkal jobban érzi magát, és a krónikus fáradtsága is elmúlik. Hazafelé menet nem röstell hatalmas kerülővel beugrani a város legjobb lemezboltjába, csak egy kicsit körülnézni, hogy milyen a felhozatal. Úgy látszik, egy rockergyerek megint túllőtte magát, mert a felhozatal nagyon jó volt a boltban, és Mákos egy igazi ex-jugoszláv rockzenei lemezritkasággal a hóna alatt vágódik haza, kis hátizsákjából pedig (amelyet méretéből és kinézetéből ítélve eredetileg inkább óvodás táskának, semmint egy egyetemista hátizsákjának szánt a tervező) három üveg porcelánkupakos, Grolsch márkájú holland sörkülönlegesség, és egy doboz finom cigaretta kerül elő. Az egyik üveg sört nekem adja, s cigarettát annyit szívhatok, amennyi jólesik.

 

15

 

Mákos, ha jön haza az egyetemről, mindig beugrik a boltba, hogy vegyen egy pakli cigit, meg néhány sört. „Kenyeret, tejet vettél?” A homlokára csap, dühös arckifejezéssel: „Ó bazmeg, mekkora szarás, elfelejtettem!” Nem magára mérges, nem is rám, hanem a világra, hogy így van kitalálva. Miért is kell kenyeret ennie, tejet innia az embernek, hogy életben maradhasson? Mekkora szarás!

      Mehetek én ki a boltba, Mákost már az egyetemen a tanárok és a kolléganők hülyeségei annyira kifárasztották, annyira „kikészült”, hogy nem bír visszamenni, hogy jóvátegye a mulasztását. „Balázs, hidd el, tudom, szarás”, közben öngyújtója végével már kipattintotta az első üveg sört, és a felét meg is itta, „de tényleg, most tényleg nem bírok visszamenni, teljesen ki vagyok készülve, érted, ki vagyok készülve.” Megyek, és megveszem a tejet, kenyeret, sőt, némi párizsit is, meg néha szardíniakonzervet, meg hagymát. Csak ezekre van pénzem, nehéz időket élünk, ott a háború, meg gazdasági embargó van. Kifizetem, együtt esszük meg őket vacsorára, s másnap reggel együtt isszuk meg a tejet. Nem szólok neki, mert kellemetlen, hogy Mákos elfelejt anyagilag beszállni. Nem szándékosan, tudom, hisz nem smucig, sőt, inkább nagyon is nagylelkű, hanem egyszerűen elfelejti. Mert Mákos nagy ember, filozofikus alkat, rongyos All Star tornacipőjében öt-tíz centivel a talaj fölött suhan. Őt nem érintik a hétköznapi élet szarásai, nem törődhet praktikus dolgokkal, hisz sokkal fontosabbakon töri a fejét egész nap. „Tudni, hogy mi szarás, és mi nem az,és a szarásokat lehetőleg minél messzebb elkerülni.” – EZ az élet egyetlen értelme, ez a LÉNYEG. Ez a legnagyobb tudás, aminek Mákos már majdnem teljesen a birtokában van. Jó úton halad afelé. Néha, nagyritkán, az éhség azért beindítja a memóriáját. Ha hazamegyek hétvégére, és ő ott marad egyedül az albérletben, Mars-csokipapírokat, camembersajt-dobozokat és üres Grolsch-sörösüvegeket találok a szemétben.

      Mákos nagy ember, filozofikus alkat, rongyos All Star tornacipőjében öt-tíz centivel a talaj fölött suhan. Őt nem érintik a hétköznapi élet szarásai, mint például a villanyszámla befizetése. Néha dorgálom, hogy mindig nekem kell elmennem a villanyszámlát befizetni. „Balázs hidd el, ez az egész nem fontos, egyáltalán nem fontos.” Tényleg nem az, de valakinek meg kell csinálnia. Egyszer, truccból, azt gondoltam, nem szedem össze a pénzt a lakótársainktól, nem megyek el, nem fizetem be a villanyszámlát, hadd lám, mi lesz. Két napot ülhettem a sötét, hideg, fűtetlen szobában, egyedül. Az áramot ugyanis kikapcsolták, Mákos meg, a többiek élén, hazautazott. Gondolom, csak egy kis időre, amíg valahogy megoldódik a helyzet. Amikor utolsóként hazajöttem az egyetemről, teljesen üresen találtam a házat. Sötét volt, hideg, és nem volt otthon senki. Hiányoztak az utazótáskák, a hátizsákok. Legalább volt egy kis nyugalmam. Három nap, három éjszakán át gyertyafénynél olvastam, elmélyülten, nagy élvezettel, sűrű, puha, addig sosem hallott csendben, és tíz órákat aludtam. Mákos polcáról vettem le azt a négy könyvet, amelyet már régóta ajánlgatott, hogy olvassak el, mert alapművek. Kerouactól az Útont, Salingertől a Franny és Zoey-t, Hunter S. Thompsontól a Félelem és reszketés Las Vegasbant és Bukowskitól az Egy vén kujon jegyzeteit olvastam el, és rájöttem, hogy Mákosnak minden cselekedetét ez a négy könyv határozza meg. Nem, nem is. Pontosabban szólva, a cselekedeteit a „szarások kerülgetése” határozza meg, de ez a négy könyv szolgált alapul ezen „életfilozófiához”. Minden tettére magyarázatot találtam bennük. Bármikor, bármit is számon kértem rajta, ő ezekből a könyvekből  válaszolt, de ezt eddig nem tudtam, amíg el nem olvastam ezeket a könyveket. Azután megvilágosodtam, és rájöttem, hogy egyetlenegy saját gondolata sincsen.

      Három nap után kezdett nagyon hideg lenni, már nem is fáztam, hanem állandóan dideregtem, elmentem hát és befizettem az áramot, fél nap múlva visszakapcsoltak bennünket, feltekertem a villanykályhákat, bementem az egyetemre. Mire visszajöttem, mind ott voltak. Nem tudom, honnan tudták meg. Én nem szóltam nekik. A szobánkban jó meleg volt, Mákos hanyatt feküdt az ágyán, lemezről bluest hallgatott, és marihuánafüst-karikákat eregetett a plafon felé.

 

16

 

Mákos sokat beszélt nekem egy nagyon jó arcról, a legnagyobb arcról a világon, a művésznevén csak Abrakadabraként ismert zenész-író-festőművészről. Abrakadabra saját szarából csinált szobrokat, kisütötte őket kemencében, s azokat árulta, meg a szarát kente föl a vásznakra, szóval, nagy művész volt. Egyik zeneszámában arról énekelt, hogy „pénzt, pinát, pálinkát”, ennyi az egész, ami kell, és ez majdnem tökéletesen egybevágott Mákos hitvallásával, hogy egyedül mi nem szarás az életben („sör, lemezek, olvasás, barátkozás”), úgyhogy Mákos számára Abrakadabra volt az Isten, minden élő művészek legnagyobbika.

      Egyik este ismét elmentünk nemzetiségi színházunkba, ahová egyetemi tanáraink buzdítására, mintegy hivatalból jártunk. A szokásosan ócska, amatőr előadás után – valami rockopera volt, amelyben a „főszereplő” úgy próbálta meg kiénekelni a megfelelő hangokat, hogy az egész darab alatt torkaszakadtából üvöltözött – lementünk a színház művészklubjába egy sörre. Előre örültem egy jó sörözésnek, egy jó beszélgetésnek Mákossal, de pechemre, az egyik asztalnál ott ült egyedül a nagy ember, a világlegnagyobb arca. Mákos, amint megpillantotta, megdermedt egy pillanatra, majd intett, hogy kövessem, és remegő térdekkel, roskadozó lábakkal bátorkodott odamenni az asztalához. Állítólag régebbről már ismerték egymást, ugyanabba a gimnáziumba jártak, s bár volt köztünk némi korkülönbség Abrakadabra javára, még játszottak is együtt gyermekkorukban. Mákos megszólította Abrakadabrát: „Ööö, izé, öhh, Abrakadabra, meghívhatlak egy sörre?” Abrakadabra lassan, kimérten felemelte a fejét, és rápillantott Mákosra. Látszott, hogy az emlékezetében kutat, de fogalma sincs, hogy ki áll előtte. „Oké”, mondta Abrakadabra furcsán vékony, nőies hangon, s úgy tűnt, felvidult az arca, mert felfogta, hogy egy potya sört fog kapni. Mákos szinte futott a bárpulthoz, én meg követtem. „Hallod, figyelj baszd meg, ez meg sem ismert!” Mákos erre nem is válaszolt, csak egy mérges, ledorongoló pillantást vetett rám, amiben benne volt, hogy ne beszéljek itt baromságokat, és az is benne volt, hogy az asztalnál kuss lesz a nevem, mert most ők következnek. Kaptam én is egy sört, s odaültünk Abrakadabra asztalához. Abrakadabra, amikor Mákos odatette elé az üveget, bambán ránézett Mákosra, majd felemelte az üveget, és felét egyből leengedte a torkán. Erre Mákos is jól meghúzta a magáét, majd Abrakadabra felé fordulva a székén, rajongva nézett a nagy emberre. Várta a kinyilatkoztatást. De az nem szólt semmit, csak bámulta a sörét, kapirgászni kezdte róla a címkét, majd sóhajtott egy nagyot, és megint meghúzta az üveget. Amikor kifogyott, Mákos felpattant, gyorsan hozott még egy kört, leült, s megint rajongva nézett Abrakadabrára. Ő minden egyes üvegnél, amelyet Mákos eléje tett, felemelte a fejét, s bambán rápillantott Mákosra. Látszott, hogy fingja nincs, ki ez, és miért hozza neki a söröket, de elfogadta a szituációt. Vagy húsz perc hallgatás után Mákos bátortalanul megszólította: „Abrakadabra, szarások vannak?” Abrakadabra, mint aki most ébredt fel, lassan és csodálkozva Mákos felé fordította a fejét, s halkan, vékony hangján végre megszólalt: „Mi?” Erre Mákos: „Szarások vannak, ugye?” Néhány másodpercnyi hallgatás után: „Öhö, ja, szarások vannak”, válaszolt Abrakadabra, s látszott rajta, hogy fogalma sincs róla, mit beszél. De Mákos megüdvözült arccal pillantott rám, s ez volt a képére írva: „Na látod?!”  Láttam. Mielőtt hazamentünk volna, ez így ment még vagy egy órán át, s Abrakadabra egész idő alatt magába roskadva ült, bámult maga elé az asztalra, hámozta a címkéket és néha meghúzta a sörét – ilyenkor fél üveggel gurított le egyszerre. Mákos végig rajongva nézte őt, s néha boldog, együttérző hangon mondta Abrakadabrának: „Hát igen, szarások vannak.” A világ legnagyobb arca csak egy szimpla debil volt, aki annyira szétragasztózta az agyát, hogy még a nagy művészt sem tudta előadni nekünk.

 

17

 

Mákos sok jó rockzenét, sok jó könyvet, sok jó verset, és sok jó gondolatot megismertetett velem. Rengeteget, de rengeteget beszélgettünk mindenről, megállás nélkül, éjjel-nappal, s amikor összevitáztunk az életről, a halálról, az Istenről, néha, nagyritkán, legyőztem az érveimmel. De ilyenkor Mákos mindig azzal zárta le a vitát, hogy „igen, igen, igen, elismerem, hogy az érvelésed helytálló, hogy a józan ész parancsa szerint bárki neked adna igazat, hogy látszólag igazad van, de hidd el, ezek a dolgok nem így működnek, valahol nem így van. Tudom, hogy valahol nekem van igazam.”

      Ez a „valahol”, ez volt a mániája, s eleinte, még a kapcsolatunk kezdetén, mindig azt hittem, hogy azért nem tud nekem ellenérveket felhozni egy vitában, vagy azért nem tudja jól elmagyarázni a gondolatait, mert olyan transzcendentális élményei vannak, amelyeket egyszerűen már nem lehet szavakban kifejezni. De amióta a színházban jártunk, s láttam Mákos példaképét, a világ legnagyobb arcát, valahogy már nem tűnt hitelesnek ez a szavakban kifejezhetetlenség, és nem volt kedvem hagyni magamat, s többször vitába keveredtem vele irodalomról, zenéről, bármiről. Ha úgy éreztem, igazam van, ragaszkodtam az álláspontomhoz. Azt vettem észre, hogy sokkal tisztább, logikusabb a gondolkodásom, mint az övé, s végül elég önbizalmam lett ahhoz, hogy megállapítsam magamban: Mákosnak egyszerűen nincsenek érvei. Elvégre a nyelv a gondolkodás eszköze, és ha valakinek zavaros a beszéde, akkor az zavaros gondolatokat takar. Ha pedig valaki végül nem tud mit mondani, akkor egészen egyszerűen nincsenek gondolatai. Amikor közöltem vele az észrevételeimet, Mákos nagyon fölháborodott. Megsértődött, napokig nem beszélt hozzám. De nem érdekelt, kitartottam. Három nap múlva kiengesztelődött. A kapcsolatunk jobb lett, mint valaha. Attól kezdve egyenrangú partnerként kezelt.

 

18

 

Mákos, saját bevallása szerint, egész életében arra törekedett, hogy egyensúlyban tartsa a dolgokat. A tanulás dolgát, a szülők dolgát, a nagyszülők dolgát, a barátnő dolgát, a barátok dolgát. Hogy mindenkinek és mindennek megadja azt, amit az a valaki vagy valami megkövetel magának, s ami annak a valakinek vagy valaminek tulajdonképpen jár is: tanulásnak a szorgalom, szülőknek a szófogadás, nagyszülőknek a szeretet, barátnőnek a szerelem, barátoknak a barátság. Ideig-óráig a dolgok egyensúlyban is vannak, de mivel Mákos nem hajlandó tudomásul venni, hogy az élet élése, és nem csak elszenvedése, igen nagy energiabefektetést kíván még azoktól is, akik esetleg nála, anyagi vagy bármilyen más értelemben, sokkal szerencsésebbek, ezért az első bökkenőnél úgy érzi, hogy kifáradt, s abbahagyja a küszködést, még mielőtt igazán elkezdte volna. Az élet dolgai viszont, tehetetlenségüknél fogva, mint egy ötventonnás mozdony, teljes gőzzel rohannak tovább: Mákos úgy érzi, többen, több felől és többet követelnek tőle, semmint hogy az igényeket ő ki tudná elégíteni – úgyhogy az egyensúly azonnal felborul, s ilyenkor van Mákos szétesve. „Balázs, szét vagyok esve, érted, teljesen szét vagyok esve.” Ez azt jelenti, hogy mindenki egyszerre követeli a magáét: a tanulás is (mondjuk, több vizsgán elbukott már, s az utolsó javítási lehetőséghez érkezett), a barátnő is (aki úgy érzi, hogy a barátok miatt elhanyagolja őt), a szülők is (akik úgy érzik, hogy a barátnő és a barátok miatt hanyagolja a tanulást, ráadásul a tanulás utáni szabad idejéből többet kellene, hogy áldozzon a szülőkre és a nagyszülőkre, a barátnő és a barátok helyett), és nem utolsósorban a barátok is. Mákos pedig nem tudja, hogy hol kezdje a négy követelődző érdekcsoport kielégítését, ezért inkább bele sem kezd, mert reménytelennek látja az egészet („Szarás, ez az egész szarás.”), felbont egy sört, leexeli, felbont egy másikat, rágyújt egy cigire, és szenvedő arccal rám nézve, siránkozó hangon mondja: „Balázs, hidd el, én már nem tudom, hogy mit csináljak, tényleg nem tudom, teljesen szét vagyok esve.”

[...]

 

19

 

Mákos, a legutóbbi szétesésének köszönhetően, végül megbukott az egyetemen. Pedig még fel is ébresztettem a vizsgája reggelén, az utolsó javítási lehetőség reggelén. Előző este buli volt valamelyik kollégánknál – mi már a sikeresen letisztázott évet ünnepeltük – és Mákos nem tudta kihagyni, velem jött, pedig óva intettem tőle. Maradjon otthon, ismételjen. „Az anyag a fejemben van, oké?!”, mordult rám mérgesen. Aztán úgy bebaszott a bulin, hogy éjjel hazafelé menet hol én támogattam, hol a kerítésekbe kapaszkodott. Reggel, amikor ébresztgettem, olyan másnapos volt, hogy úgy nézett ki, mint egy kéthetes vízihulla. „Mákos, ébresztő, bassza meg, be kell menned, ha ezt elkúrod, évre buktál, véged!” A szemét ki sem nyitva nyögte: „Balázs, képtelen vagyok, hidd el, egyszerűen képtelen vagyok.”, s visszahanyatlott az ágyba. Ezután már hiába tettem fel egy lemezt valami agresszív rockkal és hangosítottam fel a zenét, hiába locsoltam hideg vizet az arcába, hiába szólongattam, fenyegettem, könyörögtem neki, Mákos többé már nem reagált, csak aludt mint a bunda, vagy úgy tett, mintha aludna. Soha nem derült ki, hogy mire volt „egyszerűen képtelen”, felkelni a másnaposságtól, vagy megtanulni az anyagot és letenni a vizsgát.

      Mákosnak szerencséje volt, hogy a szülei tehetősek, mert így nem kellett hazaköltöznie, hanem továbbra is lent maradhatott velem a városban, az alatt az idő alatt is, amíg az elbukott egyetemi évet ismételte. Továbbra is együtt laktunk, és Mákos minden nap tanult egy pár órát, hogy bepótolja azt, amit az előző tanévben elmulasztott. De aztán történt valami váratlan esemény: lett egy komoly barátnőm, életem első, igazi, felnőttkori szerelme, és én erősen elgondolkodtam azon, hogy otthagyom Mákost, és összeköltözöm ezzel a lánnyal. De aztán végül úgy döntöttem, hogy ez még várathat magára, talán túl korai is volna, hisz Mákossal már két éve testi-lelki jó barátok vagyunk, ezzel a lánnyal meg még csak pár hónapja vagyok együtt, és a nagy szerelem ellenére is tulajdonképpen még alig ismerjük egymást. Mákos nagyon örült a döntésemnek, buzgón helyeselt: igen, igen, ebben a korban, a mi korunkban a nők jönnek-mennek, de a barátság az egy életre szól, a barátság a legfontosabb, a barátság örök. Örültem, hogy így reagált, mert legalább láthattam, hogy igazán jelentek neki valamit.

      Aztán egy napon, az egyetemről hazaérkezvén, amint kopogás nélkül benyitottam a szobánkba (hisz saját szobánk ajtaján miért is kopogtam volna? – egyébként is be lehetett zárni), Mákost az ágyon fekve találtam, amin nagyban smacizott egy csajjal.

Neki is lett barátnője, Renáta, egy kicsit bulizós, kicsit „züllött” bölcsészlány, már ha szabad ilyen erős kifejezést használni egy nőre. De Renáta alapvetően rendes csaj volt. Nem hiszem, hogy ő találta volna ki azt, ami két nap múlva történt: hazamentem az egyetemről, és Mákos nem volt sehol. Hiányoztak a lemezei, a máskor mindig szanaszét dobált zoknijai, könyvei, szaros gatyái. Egy cédulát találtam a matracomon, amit Mákos hagyott nekem: összeköltözött Renátával.

      „Nem mintha nem lett volna elég jó veled”, kaparta le sebtiben, alig olvasható betűkkel a papírra, „nekem továbbra is te leszel a legjobb barátom, és ez a két év nagyon is jó volt, de értsd meg, nem egészséges a dolgokat túlzásba vinni, változtatni kell, új dolgokba belekezdeni, neked is ez le” – itt, a szó közepén, pont és vessző nélkül szakadt félbe ez a mondat, és a levél nem is folytatódott.

 

20

 

Váratlanul ért ez a csapás, és nagyon is fájt, de mivel ő volt a legjobb barátom, valamennyire csak kihevertem, legalábbis annyira, hogy újra kívánjam a társaságát, ezért keresni kezdtem. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy Renáta barátnőin keresztül valahogy megszerezzem az albérletük telefonszámát, hisz Mákos, amikor lelépett, elfelejtette (elfelejtette?) meghagyni nekem az elérhetőségét. Elkezdtem telefonálgatni hozzájuk, de vagy nem voltak otthon, vagy egymással voltak elfoglalva, mert soha nem vették fel a telefont. Ha nagyritkán mégis sikerült elérnem őket, Renátával tudtam csak beszélni, mert Mákos vagy aludt, vagy kiugrott a boltba, vagy nem lehetett zavarni, mert éppen nagyban tanult (?). Aztán amikor végül mégis sikerült beszélnem vele, és el akartam menni hozzájuk, vagy meg akartam hívni Mákost egy sörre, nem jöhetett, mert Renátával éppen indultak valahová. Közös ismerőseink, kollégáink az állították, hogy ezek ketten teljesen össze vannak tapadva, soha, sehová nem mennek a másik nélkül, mindig együtt látták őket a városban, mindig együtt bukkantak fel a bulikon, mindig útban voltak valahová, de hogy hová, azt nem tudom, mert én, bár Mákos után kutatva esténként mindig benéztem a színház művészklubjába, mindig végigjártam a kedvenc rockkocsmáinkat, mindig benéztem a házibulikra, amelyekről tudomást szereztem, hónapokig nem találkoztam velük sehol. Végül letettem arról, hogy ráleljek Mákosra. Nem kerestem többé, elegem lett a meg nem válaszolt üzenetekből, a nem viszonzott telefonhívásokból. Győzött bennem a büszkeség, elhatároztam, hogy megtanulok nélküle élni. Ezután már csak kétszer kerestem őt telefonon, de mind a kettő különleges helyzet volt, ezért ez elnézhető gyengeség volt a részemről.

      Az első akkor történt, amikor elkezdődtek a bombázások. Az Elnök, ez a tehetségtelen vastagfülű disznó, rossz politikus és rossz üzletember, kissé túlságosan belehevült az országunk végső pusztulásának okozójaként megjelölt, a déli tartományban élő nemzeti kisebbség zaklatásába, s az ellenük irányuló, addigra már megszokottá vált rendőri terror etnikai tisztogatásba csapott át. Ezt már azért az európai széplelkek, meg a világ békéjének nagy őrzői, az amcsik sem tűrhették, úgyhogy egy NATO-büntetőexpedíció keretein belül jól megszórtak bennünket. Aznap este, amikor a cirkálórakéták hullani kezdtek országunkra – és, amint az néhány végbélzáróizmot-elernyesztő pillanatra hallhatóvá vált, a mi városunkra is – telefonáltam Mákosnak. Azt szerettem volna, ha mi, régi barátok, összeröffennénk páran valamelyikünk albérletében, s ily módon, egymást bátorítva, az eseményeket rögtön megtárgyalva, sört és pálinkát vedelve vészelnénk át a NATO-bombázás első éjszakáját, amíg ki nem derül, hogy pontosan mi a helyzet, s hogy számunkra, egyetemisták számára mi is a teendő.

      Szokás szerint most is Renáta vette fel a telefont. Legnagyobb meglepetésemre, alighogy beleszóltam a kagylóba, zokogni kezdett. Miután Mákos után érdeklődtem, még jobban elkezdett bőgni. Nagy nehezen, már amennyire ez lehetséges telefonon keresztül és a tények ismerete nélkül, sikerült megnyugtatnom annyira, hogy bár újra és újra sírva fakadva, eltorzult hangon, alig érthetően, de elmagyarázta, hogy mi a helyzet: Mákos lelépett Magyarországra. Tegnap hazautazott, csak hogy az anyukája kimoshassa a szennyesét, meg lehozzon némi kaját otthonról, neki legalábbis ezt mondta, s ő jóhiszeműen elengedte, ma meg már Magyarországról telefonált, pár órával ezelőtt, nem sokkal az után, hogy az első bombák lezuhantak a városra. Azt mondta, Budapesten van, s nem tudni, mikor jön haza, vagy hazajön-e egyáltalán, de amíg ez a szarás tart, addig biztosan nööeeem! – ment át megint artikulátlan bőgésbe Renáta beszámolója. Ismét megpróbáltam megnyugtatni, s biztattam, jöjjön át hozzánk, itt legalább nem lesz egyedül, baráti társaságban könnyebben átvészeljük majd ezt az első, nehéz éjszakát. De ő csak egyre jobban bőgött, s azt mondta, nem akar átjönni, s miután biztosított róla, hogy jól meglesz egyedül, sőt, hogy nem akar most mást, csak egy kicsit egyedül lenni, nagy nehezen leraktam a kagylót. Elég kellemetlenül érezem magam, mert kiszolgáltatott nőt még soha nem hagytam magára, de hát végül is én felajánlottam neki a társaságunkat, arról nem is beszélve, hogy nem is az én barátnőm volt, meg aztán nem is értettem, hogy mit van úgy oda. Oké, nem volt szép Mákostól, hogy csak úgy szó nélkül lelépett, ilyen súlyos helyzetben még én is elvártam volna tőle egy búcsútelefont, de hát a cselekedete annyiban érthető volt, hogy mi itt mindannyian sorköteles fiatalemberek voltunk, egyikünk sem örült volna egy esetleges katonai behívóparancsnak, így hát aki megtehette, lelépett előle. De azért mégis rosszulesett a távozása, az, hogy csak így, egyetlen búcsúszó nélkül lépett le, s ez feltépte bennem azt a régi sebet is, hogy annak idején Renáta miatt hasonló módon hagyott el engemet, úgyhogy most egy kissé kielégült gonoszsággal gondoltam Renátára. Ha a teljes igazságot ismertem volna, soha nem lett volna bennem káröröm. Annyira romlott azért nem vagyok.

 

21

 

A közlekedés részben megbénult, illetve akadozott; a bombariadóktól függött, hogyan indultak a járatok. A busz- és vasúti pályaudvaron sem akartam tülekedni – sokan ki akartak jutni ezekben a napokban az ostromlott városból és annak a veszélye is fennált, hogy az amcsik a vasútállomásra is rábasznak egy bombát, pont akkor, amikor ott várakozok –, így aztán beletelt egy hétbe, mire hazajutottam. Otthon, a faluban pár nap unatkozás után a kíváncsiság nem hagyott nyugodni: Mákos szüleitől megszereztem a fiuk magyarországi elérhetőségét. Gondoltam, még mielőtt a telefonvonalat is ellőnék, felhívom őt Budapesten. Sikerült beszélnem vele. Már hónapok óta, talán már fél éve is megvan, hogy nem láttam, így hát megfogadtam magamban, hogy pusztán csak a kíváncsiságomat kielégítendő telefonálok neki, hogy megtudjam, hogy van, mi történik vele, de aztán, amikor meghallottam a hangját a telefonban, megint feltolultak bennem a régi sérelmek, s nem bírtam ki, számon kértem rajta a legutóbb történteket. Mákos, szokásához híven, tökéletesen helyesnek érezte a cselekedeteit: azzal kezdte, hogy egy nappal a bombázások előtt érte jött a nagynénije Pestről, aki egy magas beosztású külügyminisztériumi tisztségviselő, és megparancsolta a szüleinek, hogy küldjék el vele Mákost, mert ő a minisztériumban kapott egy fülest, és tudja, hogy a légitámadás már csak napok kérdése, és nem akarja megkockáztatni, hogy az unokaöccsét elvigyék katonának, és aztán az ő NATO-bombáiknak essen áldozatul. És hogy akkor letelefonáltak neki a szülei a városba, hogy azonnal és a legnagyobb titokban utazzon haza, még Renátának se mondja meg, hogy mi van, és ő nem tehetett semmit, mennie kellett. Tudja, hogy ez az egész mekkora szarás, de higgyem el, valahol neki még sokkal rosszabb, mint nekünk, mert ő fent van ott egyedül, és borzasztóan aggódik a családja meg Renáta miatt, meg énmiattam is, meg mindenki miatt, és emiatt az állandó rettegés miatt, hogy valami történik itthon, teljesen szét van esve, értem, teljesenszét van esve, de annyira, hogy legszívesebben inkább ő is itthon lenne, és megosztaná velünk a veszélyt, csak hogy együtt lehessünk. Mert most csak bassza a rezet egész nap, csak a BBC-t figyeli idegeskedve, meg a nagynénije kutyáit sétáltatja… Végül Mákos megkért, hogy nézzek utána Renátának, de miután megnyugtattam, hogy tudomásom szerint Renáta már rég biztonságban hazajutott a családjához, gyorsan elköszöntem tőle, és leraktam a kagylót. [...]

 

22

 

Nyáron véget ért a NATO-büntetőexpedíció, őszre pedig újrakezdődött a tanítás. Mákos felől egész nyári szünidő alatt nem hallottam semmit, igaz, nem is kerestem őt. Szeptemberben még mindig nem volt sehol. Amikor bementem az egyetemre, hogy megnézzem a vizsgakiírást, a könyvtár bejáratánál Renátát pillantottam meg az egyik hirdetőtábla előtt. Látva őt, mégiscsak feltámadt bennem a kíváncsiság Mákos iránt, odaléptem hozzá, hogy köszönjek neki, s a legjobb barátom felől érdeklődjek, de amint felém fordult, meghökkentem, s a szó belém szorult. Renáta sápadt volt, falfehér és beesett az arca, szemei barnás gödrökben csillogtak, s ajka vértelen volt és halovány. Nem szólt semmit, csak nézett rám, némaságával és pillantásával úgy tűnt, mintha vádolna, mintha várná, hogy mondjak valamit. „Sz-szia, hogy vagy?” makogtam. „Az én jó öreg Mákos haveromról tudsz valamit? Már régen nem láttam”, folytattam. Ebben a pillanatban beszélni kezdett, halkan, s a fogai között szűrve a szót, s úgy tűnt, izzó gyűlölettel tekint rám: „A te aranyos, jó öreg Mákos komád? A te aranyos, jó öreg Mákos komád?!”, sziszegte. [...]