Költészet és médiumok. Adalékok a kortárs magyar líra történeti narratíváihoz
Annak ellenére is, hogy a kortárs irodalom távlatosabb értelmezhetőségét számos, csak idővel változó tényező nehezíti, az irodalomtörténet-írás rendre tárgyává teszi az élő irodalom kérdéseit. Ez aligha magyarázható kizárólag avval az ideológiakritikai meglátással, mely szerint a tudósi feladatkör folyamatos újraszituálása és bővítése – egyúttal voltaképpen az irodalmi folyamatok recirkulációja – épp e feladatkört legitimálja, stabilizálja az alapjait, (tekintélyében, institucionálisan) erősíti pozícióit. Az irodalom rétegzettségét illetően az az egyszerűsítő, és nyilvánvalóan diszkurzív módon nem kellőképp körülhatárolt állítás is innen eredeztethető, mely szerint az úgynevezett magas irodalmi szövegek nem csupán önmagukban állnak, de hozzájárulnak ahhoz, hogy az értelmezői körök – és e helyütt nem elsősorban az alig pénzelt kritikai diszkurzus, hanem maga az intézményrendszer (műhelyek, fórumok, tudományos közösségek) – újraszituálhassák tárgyukat. Ehhez képest talán valóban furcsának mondható – amint arra Horváth Viktor kiélezett, ám csúsztatásoktól sem mentes cikkében rámutatott –,[1] hogy a honi felsőoktatásban, más művészeti ágak oktatásával ellentétben, a bölcsészkarok magyar szakjain nem tanítanak kreatív írást. Az irodalomtörténeti és -elméleti tananyag dominanciája mintha éppen a produkciós folyamatok ellenében – vagy helyett – nyerne létjogot, s e helyütt párhuzam vonható azzal az ugyancsak közkeletű vélekedéssel, miszerint a professzionális („akadémiai”, „elit”) olvasás úgyszólván kizsákmányolja a művet, azaz olyan jelentésforgalmazásban vesz részt, mely távol esik az alapjául szolgáló priméről alkotástól, idegen magától az „irodalmi tapasztalattól” is, jelentsen – egyelőre legalábbis – bármit e szókapcsolat.[2] Eközben az a tapasztalat látszik érvényre jutni, hogy az „olvasás” úgyszólván megvan e fenyegető potenciálú, baljós erő nélkül is, hiszen a szubjektív értékelésre fenntartott jogánál fogva maga dönt (vagy legalábbis bejelenti döntési igényét), intézményes háttér nélkül, a művek befogadásáról.[3]
Noha kétségtelen, hogy a hazai egyetemek bölcsészképzéseiben nem, vagy elhanyagolható mértékű a kínálat kreatív írásból, ma már itthon is számos kezdeményezés született, mely ezen a helyzeten változtatni igyekszik. A költségtérítéses formában futó írókurzusok és szemináriumok egyaránt kínálnak a kreatív írás technikái mellett a (ma még létező) magyar szakok kurzuskínálatában is itt-ott fellelhető témákat (mint például kortárs irodalmi ismeretek, az irodalmi fórumok és azok funkciói, prózapoétika, költészettörténet stb.), míg a költői és a próza-, valamint drámaírói képzések az írótáboroknak is szerves részei. Az egyetemi praxisból hiányzó ilyen irányú képzés részben az intézményi struktúrák átalakítását célozná, amivel egyfelől fellazulna az institucionális hierarchia (vajon az egyetemek integrálnák az addig külsős kurzusokat, vagy felvennének teljes állásba kreatív írást évfolyamokon át oktató írókat? Az egyetemi professzorok tanítanának szépírást? A kérdés jelenleg azért sem produktív, mert a keretszámok és az oktatói potenciál függvényében nem könnyű jóslatokba bocsátkozni), másfelől a szakok közti kínálatok feldúsításával is kétséges maradna, vajon mindez a kortárs irodalom olvasásán és előállításán lendítene-e.
Színtér, időbeliség, térbeliség
Ami a kortárs magyar költészetet illeti, a helyzet differenciáltabb képet mutat, akkor is, ha a versek olvasottságán ez aligha mérhető. Kétségtelen, hogy sajátos összefüggés van a líra műnemi specifikumaiból következő lehetséges megvalósulások, valamint a megjelenési közeg kiszélesedése között, ugyanis az utóbbi években megerősödő különböző költői szubkultúrák, színterek nem csekély mértékben a virtuális mezőn bontakoztak ki. Ily módon, bár a hagyományos printmédia, valamint a könyv intézményes és művészi súlyát vagy megítélését mindez (egyelőre legalábbis) nem módosította jelentősen, az önszerveződő közösségek tevékenységét minden bizonnyal elősegítette. Lapis József erről a következőket írja:
„A szabad felhasználói felületek, az információ kevésbé kontrollált hozzáférhetősége azonban alakítja, befolyásolja mind a befogadói (s kisebb részben a szerzői) kör összetételét és attitűdjét, mind a befogadás (és alkotás) folyamatát. Internet és költészet kapcsolatában, egymásra gyakorolt hatásában több különböző, ám egymástól nem független viszonyosság rejlik – másról van szó, ha azt vizsgáljuk, milyen különbözőséget jelent valaminek a papíralapú vagy elektronikus megjelenése a líraolvasás során, másról, ha az internetes versműhelyek működését, ha az olvasói szokásrendek alakulását, ha a percepciós metódusok és műveletek változását, ha az irodalom intézményrendszerét, a financiális összetevőket vizsgáljuk. Biztosak lehetünk benne, hogy ezek mindegyike összefüggésben van, bár nem egyazon mértékben, poétikai, retorikai, stilisztikai szempontokkal is.” [4]
Hogy az említett komponensek milyen mértékben vannak összefüggésben poétikai, retorikai, stilisztikai szempontokkal, meglehetősen nehezen vizsgálható, ily módon hatástörténeti értelemben talán nem is a legmesszebb ható kérdés. Az alkotási és befogadási szokások persze visszahathatnak a produkciós és percepciós attitűdökre, melyek a medializált és információs világ azon vonását állítják a költői diszkurzus kitüntetettségét kutató érvrendszer homlokterébe, ami a sebességre, a pillanatnyiságra, az átmenetiségre utal. (E szerint az ezredforduló par excellence irodalmi formája a vers volna, hiszen gyorsan befogadható, azonnal fogyasztható termék. A lírai megszólalás sűrítettsége melletti érvek azonban épp az ellenkezőjéről tesznek tanúbizonyságot: a költészet a prózánál nagyobb koncentrációt, olvasói összpontosítást és értelmezői befektetést igényel.)[5]
Nem olyan rég Kálmán C. György tett kísérletet arra, hogy röviden áttekintse webkettes médiumok és vers viszonyát, és az esztétikai tapasztalatra vonatkozó kérdéseket, következtetéseket fogalmazzon meg. Meglátása szerint az interneten, például közösségi oldalakon voltaképp mások szeme láttára kibontakozó költészet egyszerre szembesít az időbeliség, valamint a térbeliség dimenzióival.[6] A művek egyes részletei, töredékek és sorok időben egymást követően debütálnak a virtuális közösségi terekben, ami egyfelől az időbeli kibontakozás feszültségét viszi színre, másfelől megbontja a szövegek materiális rendezettségét, hiszen a töredékek az immateriális tér különböző pontjain szóródnak szét. Ily módon az olvasóra hárul a feladat, hogy a szóban forgó dimenziókkal megküzdve mintegy összerakja a verset, kockáztatva, hogy munkája nem jár sikerrel, illetőleg szembesülve azzal, hogy a műalkotásnak ebben a közegben tulajdonképpen relativizálódik a kezdete és a vége, mind az időbeliséget, mind a térbeliséget tekintve. Az értelmezőre hárul annak eldöntése, folytatja-e a szöveg olvasását és elkészítését vagy sem, párbeszédbe lép-e egy materiálisan rögzíthetetlennek bizonyuló művel, vagy éppen abban látja a mű eseményjellegét, hogy az az esztétikai tapasztalat időbeli és térbeli feszültségére reflektál vissza. A kérdéskör bizonyosan nem független attól a vágytól – a technika újszerűségében rejlő lehetőségek fölötti öröm alkalmasint erre is irányul –, mely a materiális kánon birtoklásában, befogadásában, valamelyes áttekinthetőségében vagy legalábbis követhetőségében, szemmel tarthatóságában nyilvánul meg, anélkül, hogy jelentősebb pénzbe és energiába kerülne, vagy éppen, hogy a mű a kritérium- és alternatív kánonokon keresztül lépne be az irodalmi nyilvánosságba. Innen nézve nem túl nehéz „lírafordulatról” sem beszélni, amint az egy mérsékelt visszhangra lelt felszólalásként bukkant föl az egyik közösségi portálon, és amellyel szemben Kálmán C. is inkább a hagyományos értelmezői közösségek, a közös szemlélet kánonformáló jelentőségét hangsúlyozza.[7]
Az idő- és térbeliség dilemmái a kurrens humán tudományok esztétikai tapasztalatot és élményt illető vizsgálódásait sem hagyta érintetlenül. Hans Ulrich Gumbrecht például a jelentésképzés anyagtalan médiumaival szemben, illetve azok mellett a hordozó materialitásának érzékletet, élményt befolyásoló szerepére hívja fel a figyelmet, mely a kommentár bevésését, a papírnak a taktilis érzékelésben betöltött funkcióját nyomatékosítja. A szöveget ily módon az anyagiság valószerűsége veszi körül, a közvetlenség illúziója terheli, kizökkenti az anyagtalan értelmet sajátos, kizárólagos pozíciójából.[8] Mindez persze nem függetleníthető az irodalmi szöveg és a recepció azon diszkurzív hatalmától, mely a megértés kikényszerítése során – ami „minden szöveg, mint szöveg olvasásának” sajátossága[9] – a jelentés történetileg változó feltételeit fekteti le, azonban a „valódi történelem materialitásával”[10] is számot kíván vetni. Gumbrecht a tárgykörnyezet „feltöltését” ugyanakkor a történelmét vesztett kor történelembe vágyódásával jellemzi, ami a jelenlét illúzióját teremti meg.[11] A gondolatmenet arra is kitér, hogy ugyan a technológiai környezet a kommunikációs folyamatokat tekintve a jelenlét illúziójával kecsegtet, hiszen azonnalivá teszi a kapcsolatteremtés lehetőségét, egyúttal felszámolja a testi-fizikai jelenlét élményét a virtualitás javára. Így tekintve valószínűsíthető, hogy a jövőben megnövekedik a vágy és az igény arra a „valódi történelemre” – illetve annak materialitására –, mely a jelenlét élményén alapszik.[12] Ugyan a virtuális közegben a filológiának más koordinátái rajzolódnak ki, mint amelyeket Gumbrecht a The Powers of Philologyban jelenlét-hatásként kiemel,[13] az idő- és térbeliség dimenzióinak felértékelődése a jelenlét-effektusok olyan alkalmi struktúráit teszi láthatóvá, melyek kizárólag technológiai értelemben – így idővel mindig meghaladható módon – íródnak bele az olvasás, a megértés folyamatába, ezért alkalmasint beszédesebbek a mindenkori technológiai környezetről, a befogadás állapotairól, a jelenlét feltételeiről, mint a hatástörténetnek kitett művekről.
Az, persze, hogy a szövegek közösségi és irodalmi nyilvánosságba történő belépésének kondíciói változnak, az önszerveződés és az önkorrekció lehetőségét teremti meg, jóllehet ennek filológiai következményei – a keletkező művek „ontikus státuszának” kérdését megkerülve – ma még nehezen számba vehetők. Az idő- és térbeliség mint jelenlét-hatás e helyütt a szövegolvasás, a megértés kikényszerítésének struktúrájába hatol be; a fentebb a poétikai, retorikai, stilisztikai komponensek kapcsán tett megállapítások mindenképpen kiegészítendők és poétikai szemponttal gazdagíthatók, hiszen a lírai szövegek és szubjektumok időhöz (és térhez) való viszonya a költészettörténeti és teoretikus vizsgálódások egyik megkerülhetetlen szempontja. Amint Kulcsár-Szabó Zoltán rávilágít, az időbeliség formái, a jelen(lét)hez viszonyuló, születő mű mintái a modernség lírájának is az egyik releváns problematikája, túl azon, hogy „a lírai szubjektivitás alakzatainak megjelenése aligha lehet független a temporalitás mintázataitól”.[14] Pillanatnyiság, jelenlét, idő és nyelv összekapcsolódásai és széttartásai mű és befogadásának messzeható feltételeit határozzák meg, azaz produkciós és recepciós dilemmákat egyaránt nyomatékkal érintenek. Kulcsár-Szabó Zoltán mindezek kapcsán az alábbi reflexiókat teszi:
„[A] költői nyelv ön- vagy areferencialitásának esztétikai ideológiája, legalábbis dogmatikus változataiban, mintha a múló vagy megragadhatatlan pillanat távollétének a nyelv, vagy egyáltalán az ábrázolás érzéki jelenléte általi kompenzálását ígérné, egy olyan lehetőséget, amely azonban az eszétikai észlelés olyan transzcendálását feltételezné, aminek érvényét számtalan – a pillanatnyi észlelet rögzítésének új technikai lehetőségeitől valószínűleg nem független – tényező viszonylagosította és ami közelebbről nézve a századelő öncélú „esztétizmusuk” okán bírált vagy ünnepelt életműveiben sem feltétlenül támasztható alá” […].[15]
A jelen megragadásának illúziója és a befogadás jelenének aspektusai esztétikai (ideológiai) kérdések, melyek szituálásához hozzájárul egyfelől a megértés kikényszerítését, az olvasás szükségességét színre vivő szöveg irodalmi, nyilvános és a mediális komponenseket is hangsúlyosan érintő közeghez való viszonya, valamint nyelv és médiumok jelenlét-effektusokra és azok késleltetésére vagy eltávolítására vonatkozó problémái. Utóbbiak azért is válhatnak az egyik központi dilámmájává a kortárs költészet befogadásának és értésének, mert nem hagyják érintetlenül „a pillanatnyi észlelet rögzítésének új technikai lehetőségeit” sem, ily módon a medialitás, valamint az ahhoz való – a megszólalást tekintve szintén nem közvet(ít)etlen – viszony lehet a szövegek művekké válásának, illetve az olvasásnak és a megértésnek a nem elhanyagolható tétje. Ennek csak egyik szegmense az időhöz és a térhez való, a közegből fakadó és a közegre visszaható viszonyulás megváltozása, ami még csak nem is merül ki elsősorban a művek virtuális és aktuális kommentálására, vagy éppen a webkettes igényeknek megfelelő digitális szemetelésre vonatkozó, produkciós és recepciós aktivitást egyaránt föltételező cselekvések mibenlétének kérdéseiben. (Ami persze joggal veti föl a versolvasás és versírás kultúrájának, presztízsének megtartására, továbbörökítésére, tehát ismét egyfajta nevelődésre irányuló lehetőség teoretikus megtárgyalását.)
A költészeti „esemény” horizontjai
Milyen befogadói magatartás és recepciós-kritikai munka előföltételezhető a közeg, távlatosabban pedig a líra „líraiságának” e horizontjában? Az alábbiakban röviden tekintsük át a lehetséges válaszokat.
A fentebbiek alapján az irodalmi „esemény” olyan, korántsem járulékosnak, hanem produktív „alakítójának”, sőt „archiválójának” tekinthető kontextusai bontakoznak ki és válnak vizsgálhatóvá, mint az irodalomtörténet-írás rekurzív „kényszere”, a kánonok mesterséges- és önmódosító jellege a tudományos mezőbe helyezkedés révén. Az irodalom poétikai vizsgálata során olyan olvasástörténeti munka elvégzése jelenthet további kihívást, mely az irodalmi „esemény” nyilvános (diszkurzív) térben való viselkedését világíthatja meg. Mindez jelenleg a következők alapján körvonalazható. Először, a kortárs költészet poétikai és történeti értelmezhetősége esztétikai és ideológiai lépések egyfajta megoszlásaként szintén leírható. A nyilvános – értelmező, kritikai – beszéd temporalitása vagy provizorikussága ugyanis ott érhető tetten, ahol az esztétikum legimtimációját egy esztétikumon, pontosabban irodalmon kívüli szisztéma igyekszik végrehajtani. Erre az irodalom „külpolitikájában” kínálkozik párhuzam, nevezetesen a következő állítások révén: a hazai irodalom költészetben erős, a magyar költészet tehetségekben gazdag, a jelenlegi irodalom valósága a Nyugat-éráéhoz mérhető. Nem világos, hogy e párhuzam kiterjeszthető-e poétikai, poétikatörténeti értelemben, hiszen e feltételezés a kritikai gondolkodásban inkább kulturális jellegű. Az irodalmi üzemet és a szövegek nyilvánosságban történő forgalmazását a kortárs magyar költészet horizontjában – beleértve a kritikai-teoretikus beszédet, az ezzel való szimbiózist – nagyjából két, kellően körülhatárolható okra vagy körülményre szokás visszavezetni, melyek rögzíteni látszanak a kortárs folyamatokról való diszkurzus kereteit is, jóllehet távlat és átfogóbb vizsgálódások hiányában stabilizálhatóságuk kétséges. Dióhéjban az alábbi dilemmákról van szó.
Egyfelől – így a recepció beszéde – a kortárs költészet domináns vonala reflektálatlanul hagyja a 90-es évek domináns poétikáját, amennyiben fölszámolja a vers termelésszerű forgalmazását: ennek tünete, hogy az úgynevezett nyelvjátékos, transzdialogikus vagy „posztmodern” líra, illetve a nyelvjátékot kitüntető, a multimedialitás vagy a regiszterkeverés poétikáját előtérbe helyező költészet a hagyományba történő belépést az irodalmi nyilvánosság vélt – irodalmi és kritikai – trendjeihez méri. Ily módon olyan képet fest, mintha az ideológiától megszabadított esztétikum – mivel éppen nyelvi létmódját hangsúlyozza – a nyelvbe való visszatérést állítaná, miközben ezt egy ideológiai lépésen keresztül teszi. Ez a „belépési adó” ha nem is egészében, de a tudomány és a kritika felől is kondicionált, amennyiben annak beszéde – mely a recepció hangját, arcát legitimálja – érvényesíti az irodalmi „eseményt”, az esemény újratermeli a tudományos-kritikai diszkurzust, ami pedig újratermeli az irodalmi „eseményt” és így tovább, miközben az irodalomtörténeti távlat kijelölése diszkurzíve kivitelezhetetlenné válik. Ekképp az esztétikum és hagyomány találkozásából eredő egyediség vagy exkluzivitás mintegy devalválódni látszik.
Másfelől – ha mindez igaz –, az „új érzékenység” jellegadó jegyei továbbvitelével is jellemzett kortárs líra, amidőn szembetalálja magát időbeli előzményével, kitermel egy hatástörténeti anomáliát, mely által az irodalmi „esemény” eseményjellege az esemény előtti instanciákkal artikulálódik. „Az írás itt nem önművelés, passzió, becsvágy, pénzkereset, hanem utolsó tét, amire mindent fölteszel” – írja például Garaczi László (itt épp) egy prózai mű, Spiegelmann Laura Édeskevés című regénye kapcsán. „Fölkúsztál a földi poklok kies tornácára, megformálni a megformálhatatlant.” – Az anomália kiterjed: bár az úgynevezett lefokozott, hétköznapi vagy épp a „retorizálatlanságot retorizáló” beszédnek megvannak az irodalmi hagyományai, ennek ugyancsak „eseményszerű” érvényesítésekor egyrészt az irodalmi termelés vagy attitűd felülírása látszik kidomborodni, másrészt, mivel az új lírának, pontosabban az új líra recepciójának egyelőre nemigen van kidolgozott, analitikus nyelve, azt ünneplik benne, ami az irodalmi „esemény” előttiek beszédének a sajátja: a nem irodalmit. E szerint az esztétikum itt annak az „utolsó tétnek” a közvetítője, mely az irodalomtörténeti fordulatot (lásd még a lírafordulat bejelentését a közösségi térben) is a pátosz eltűnésében, a morál vagy az egzisztenciális beszéd megalapozásában, esetenként visszatérésében,[16] továbbá a közeg említett átstrukturálódásában látja. Mindez olyan metaforikus irodalom- és költészetolvasatot alkot, melyben a líra „líraiságának” változó olvasásfeltételei mintegy metaforikus úton jelölődnek ki, és irodalmon túli dilemmák konvertálják a költői beszédet. „Némileg leegyszerűsítve az állapítható meg – írja az idő problematikájának irodalomtörténeti és -elméleti helyzete kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán –, hogy az irodalomtudomány vagy a filozófiai kommentár és/vagy hatáskutatás lehetőségeivel segít magán (ami az irodalmi szövegeket legtöbbször filozófiai tételek illusztrációjának státuszába, vagy éppen valójában csüggesztően keveset mondó eszmetörténeti összefüggésekbe állítja), vagy pedig a szubjektív tapasztalat – valamilyen szinten szükségszerűen – mimézisen alapuló tematikus olvasására, esetleg bizonyos narratív formaelvek azonosítására kénytelen korlátoznia magát.”[17] Utóbbi esetben a líra „líraiságának” kondíciói sem függetlenednek a szubjektív tapasztalattól, ami a kortárs költészet recepciójában – minthogy a vallomásosság, a szerepnélküliség, az önlefokozás, a megnyilatkozás részben új formáit éri tetten – valóban a lírai nyelv világszerűvé tételének eseményét hívják elő, hol a filozófiai kommentár segítségével, hol tematikus/motivikus jegyek értelmezésével. A versek magánmitológiájának interpretációja is inkább az enigmák feloldására, a kapcsolódások érzékelésére, egyfajta egész-elvűség kivitelezésére, a versvilág interpretatív újraalkotására vállalkozik, azaz metaforizálja magát a líraértést is. Hogy ez valóban fordulatot jelent-e a kortárs magyar költészetben, azért sem könnyen megválaszolható kérdés, mert a megértés távlatai nem esnek egybe a kánonok közti verseny és a közeg, az irodalmi nyilvánosság előtérben lévő mintázataival.
A kánonoknak is megvannak a médiumai. Kérdés, hogy ha a fentebbi fogalmi keretek adottak az értelmezés számára, annak van-e olyan előzménye, melyet a vers „közegének”, nyilvánosságának – így tekintett – megváltozása kényszeríthetett ki. Mert az idő- és térbeliség dimenzióinak említett specifikus, technológia- és médiumfüggő átalakulásával, kitágulásával ugyan az irodalmi nyilvánosság demokratikussága erősíthető, egyelőre pusztán a materiális kánont látszik gyarapítani az, hogy már a közeg vélt technológiai változása újraírja az értelmezés, pontosabban az applikáció feltételeit. Mégpedig, hogy a saját megértés elkülönböződése egy részben végtelenül nyitott térben mehet végbe, miközben a technológia meghaladhatósága a szöveg anyagszerű széttartása, így időbeli és térbeli szóródása effektusának sem feltétlenül és kizárólagosan kölcsönözhet olyan poétikai sajátosságokat, melyek a költészetre nézve fordulatként volnának jellemezhetők, míg természetesen a közeg és a befogadás jellegét annál inkább körvonalazhatja. A kommentárok pozícióit, így irodalomtörténeti és teoretikus kontextusba helyezhetőségüket gyengíti a nyilvánosságnak, a közösségi tereknek és színtereknek az a jellegzetessége, hogy az irodalmi „esemény” egy autoritásmentesnek vélt véleményformálás számára teret adó közeg autoriter világában szituálható, melyben a közegeket használó közösségek logikája alapján eleinte a csoportszelekció tűnik uralkodó kanalizáló folyamatnak, miközben – a biológiai párhuzam pontosságát szem előtt tartva – aligha a csoportszelekció, mint inkább a génszelekció válhat döntő jelentőségűvé. Ami az irodalmi szövegekre nézve annyit tesz, hogy a „tehetséges alkotóközösségről” a „tehetséges műre” kerül a hangsúly, akkor is, ha az alkotóközösségek sohasem szigorúan szerveződnek, és jellemzőiket tekintve nem homogénak. Leginkább persze az irodalmi nyilvánosság működésmódjáról beszédes, hogy a szűk közösség ügyeként értett költészet a folyóirat-kultúrában a jelentés- és véleményforgalmazást tekintve is zárt rendszert alkot, míg az új közösségi színterek elvileg nem korlátozzák sem a hozzáférést, sem a véleményalkotást. Bodor Béla ennek kapcsán jegyzi meg, hogy míg utóbbi „az igazi nyilvánosság”, addig az előbbi „maga a préselt belterj”,[18] a szóhasználattal utalva arra is, hogy a nyomtatott média eleve be- és lehatárolja a diszkurzusban résztvevőket, valamint lehetőségeiket, szemben a plurális és nyitott online felületekkel. Jellemző azonban, hogy az új költészet és értelmezhetőségének kihívásai nem esztétikai, de a közeget, a nyilvánosság szerkezetét, a diszkurzus felületi-hatalmi mintázatainak elrendezését érintő szempontok szerint jelennek meg (anélkül, hogy a költészet ún. „fordulatára” nézve bizonyosat kívánna állítani):
[…] „nem a szövegformálás, nem a nyelv- és témakezelés, sőt […] nem is a narratív szerepek tipológiája változik meg a digitális kommunikáció korában, hanem a közösségek szerveződése lesz könnyebb, intenzívebb, és ezek önérvényesítő képessége válik minden elgondolhatónál hatékonyabbá. Ezek még csak az első lépések, de már most látszik, hogy csak részben játszik meghatározó szerepet az alkotók pályaszervezésében a mentalitás, a felkészültség vagy a ’tehetség’, ha érdemes még használni ezt a rég jelentését vesztett kifejezést. A dialogicitás, diskurzuskészség, kooperációs adottságok ezeknél összehasonlíthatatlanul fontosabbak. Ugyanakkor a diskurzuskondíciók elfogadása nem jelent többé kényszerű ’lecsatlakozást’ egy érdekközösséghez. Nagy lehetőségek nyílnak, sosem látott buktatókkal. Egyvalamiben mégis biztos vagyok. Az emberi minőséget ezek a lehetőségek nem pótolhatják, de nem is csorbíthatják. És ez nemcsak az irodalomra igaz.”[19]
Bár a fentebbi okfejtés legfeljebb technológia- és mentalitástörténeti adalékokkal gazdagíthatja a kortárs magyar irodalom szerteágazó, irodalmon túli történetét, a közeggel, az irodalmi nyilvánossággal és a diszkurzív mintázatokkal összefüggésben utalhatunk arra is, hogy amint a költészet nyelve és „eseménye” mediálisan rendkívül összetett, úgy egyes beszédmódok számára a költészet is lehet médium, ami a lírai megszólalás ideológiai lehetőségeit hozza játékba.
A politika mint esztétikum, az esztétikum mint politika?
Aligha véletlen, hogy a hagyományhoz való viszony kitüntetettségével, az iróniával szemben formálódó költői beszéd a politikum kérdését éppen a recepció beszédében teszi – ha nem is szisztematikusan – témává. A költői szerepek elutasítása ugyan a kortárs magyar költészet egyik lényegi jellemvonásaként tűnik föl, bizonyos szövegek politikai telítettsége, a közéleti-politikai performatívum ugyanakkor mintha éppen ez által kerülne ismét az érdeklődés középpontjába, noha szerep, megszólalás és nyelv (avagy téma, grammatika és trópus) olyan kiasztikus szerkezetbe rendeződnek, mely sokkal inkább a nyelv eseményeinek van kiszolgáltatva. Lapis József találó megjegyzésével, „[a] személyiség nem kifejeződik – a kifejezés az, ami valamiképp mindig megszemélyesül.”[20] A politika kapcsán a fentebbiekkel részben egybehangzó módon Lapis azt állítja, „[j]elenleg a költészet egyfelől, néhány kivételtől eltekintve, kevésbé fogékony a politikumra, másrészt, amennyiben mégis nyitott társadalmi és kulturális problémák nyílt feszegetésére, funkcióvesztése révén, szövegiségében nem jut el »a művelt nagyközönség«-hez.”[21] Alighanem külön vizsgálódást igényelne, pontosan milyen funkcióvesztésről beszélhetünk, valamint miként volna kontúrozható az említett szövegiség. Minthogy a tanulmány ezt követően a nemzeti tematikájú kortárs lírát tekinti át futólag, fölmerül a kérdés, vajon „a politikumra való fogékonyság” valóban csupán a nemzetiként elgondolt költészetre vonatkoztatható-e, hiszen a puszta tematikai, illetőleg a beszéd modalitását érintő politikum mellett e sajátosság az úgynevezett posztmodern, palimpszeszt jellegű líra (például Kovács András Ferenc egyes szövegeinek) kérdése is. A dilemma legutóbb főként Kemény Istán újabb, a Holmiban, valamint az Élet és Irodalomban publikált versei (Búcsúlevél, Nyakkendő) kapcsán vetődött föl, aminek az ÉS szentelt néhány gondolatot azzal, hogy a Bán Zoltán András és Radnóti Sándor levélváltását[22] követően irodalomtörténészeket és kritikusokat szólaltatott meg a témában. A meglátások közt akadt olyan, amely – egyebek mellett – a frazémák szintjén, a szóhasználat specifikusságában vélte megragadhatónak a nemzeti tartalmat,[23] miközben Kemény István szóban forgó művei, különösen a Búcsúlevél kapcsán nehéz nem észrevenni az Ady hasonló jellegű verseire történő rájátszást, különösen, hogy a megidézett modalitás és Stimmung olyan reflektált viszonyba lép a jelen és a múlt hangját pontosan és jól kijátszó irodalmi „eseménnyel”, ami legalábbis viszonylagosítja, az irodalmi hagyományba írja vissza a „kireflektálhatónak” vélt nemzeti-politikai üzenetet.[24] Bár költészet és politikai viszonya láthatóan aligha a frazémák és a szóhasználat összefüggésében alapozható meg – legfeljebb, ha a szavak jelentését eleve adottnak, mindenki számára azonosnak és változatlannak tekintjük, ami a legnyilvánvalóbb módon (esztétikai) ideológiai csapdába vezetné nem csupán az irodalomról, de a nyelvről való gondolkodást is[25] –, a kánonok médiumai, vagy megfordítva: a médiumok kánonjai, eltérő módon ugyan, de disztingválják, szelektálják a „politikumra való fogékonyság” sajátosságait és azok recepciós horizontját.[26]
Ugyanígy, ezzel összefüggésben merül föl annak az esztétikai megkülönböztetésnek a kényszere, mely a kortárs költészet kánonjaiban a témaválasztás, a nyelvhez, beszédhez való viszony, azaz a modalitás összefüggéseiben szemléli a folyamatokat, így például a legújabb lírában a politikumhoz való hozzáférést – vagy a politikum közvetlenségének tapasztalatát – a beszéd közvetlenségének illúziójában látja megalapozódni. A „nagy témák” innen nézve úgymond azért válhatnak ismét az irodalmi mű javára, mert a közvet(ítet)lenség illúziójában mintegy az életvilág, illetve annak rögvalósága látszik visszanyerhetőnek, azaz „egzisztenciális tétje” lesz a műnek.[27] Minthogy nem tisztázott, mindez vajon produktív költészettörténeti kérdezést jelent-e a jövőben, vagy a kánonok mozgásának, az olvasás pluralitásának, egyáltalán, az olvasás történetének, messzebbről tekintve pedig a művek történetiségének olyan dilemmáit viszik csupán színre, melyek egyszerre vannak megalapozva az intézményesség, a közeg, a nyilvánosság, valamint a technológia szerteágazó kultúrájában – és így tekintve szerepük (bár nem figyelmen kívül hagyható, de) viszonylagosítható a hatástörténeti kutatás felől –, e kérdések a kortárs magyar lírára vonatkozóan inkább produkciós és kritikai-recepciós öndefiníciós kísérletekként jelenhetnek meg.
A műhely: berekesztő gondolatok
A nyilvánvalóan még e keretek közt is szűk közösség ügyeként föltűnő, de nem csupán gesztusértékű öndefiníciós, az irodalmi „esemény” megtartásának, körülhatárolásának, beszédbe hozásának aktusaként is értelmezhető kísérlet, a líra „líraiságáról” folytatott sokrétű diszkusszió a költészet diszkurzív fölértékelődésének irányába mutat, amennyiben a produkciós és recepciós beszéd folyamatosan „színre viszi” saját magát. Az információval telített és számos redundáns elemet magába foglaló irodalmi nyilvánosság terében működni látszik egy relatíve élénk beszéd a költészetről, amely megteremti a diszkurzusba való belépés lehetőségét, és a kortárs költészetről való diszkurzus fenntartása révén szituálja annak státuszát. Bár a véleményforgalmazás, mely a versművelést a Nyugat mitikus aranykorával méri, alkalmasint irodalmunk lírai „hangoltságának” előtérbe helyezésével jár, azt a veszélyt is magában rejtheti, hogy a költészet a szóhoz jutó nyelv, a történő hagyomány performativitásából önnön termelésébe fordul. Jóllehet a termelésnek megvannak a maga fórumai, sőt a felvevőrétege is, produkciós értelemben a különböző amatőr vagy félamatőr költészeti site-ok, közösségek és színterek együttdolgozó, együttértékelő fórumai legfeljebb a – korábban szóba hozott – Bildungot jelenthetik, mely ugyan belépteti a szövegeket a materiális kánonba (azaz a mindenkori születő textusok beláthatatlan halmazába), azonban önmagában nem garantálja a feltételeit sem a szelekciónak, sem – egyáltalán – magának az olvasásnak. Innen nézve – ami az értelmezés terhét illeti – vélhetően az irodalomtudomány és a kritika hagyományos műhelyei veszik vállukra a válogatás, a megítélés, a döntés feladatát, miközben aligha vonható kétségbe az a történeti-teoretikus belátás, miszerint a hagyománytörténés eseménye a mindenkori élő irodalom performativitásának függvénye. Ekképp a különböző centrumok kijelölése helyett azoknak a hatásösszefüggéseknek a nyomvonala válhat – ha jelen pillanatban nem is elsősorban költészettörténeti, de hatástörténeti tekintetben – vizsgálhatóvá, melynek horizontjában aktuális líránk megnyílik az értelmezés számára.
[1] HORVÁTH Viktor: A vers ellenforradalma. = Prae.hu, 2009. novembertől 21-től. http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2390
[2] Lásd legutóbb a Műút Kondor Vilmossal készített interjúját, melyben a Budapest noir című sikeres hard-boiled krimi szerzője ritka arroganciával tuszkolja vissza az egyébként körültekintően „lassú” kérdéseket az irodalomtudományos bura alá. Persze, az is lehet, hogy mindez a Kondor-szerep egyik velejárója, s így leginkább a főhős Gordon Zsigmond hűvös pimaszságával való hasonlóság lehet feltűnő, nem pedig a „laikus író” könnyed, szeretnivaló felsőbbségessége, mely mintegy az „átlagolvasó” vélt értékpreferenciáit szándékozik tükrözni… Műút, 2009/12.
[3] A szellemtudományok „határátlépő” és integratív jellegéről pontos és tudományos kontextusban lásd Hans Robert JAUSS: A szellemtudományok mintaszerűsége a diszciplínák párbeszédében. Ford. LŐRINCZ Csongor. = BÓNUS Tibor, KELEMEN Pál, MOLNÁR Gábor Tamás (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Ráció, Budapest, 2005, 50–79.
[4] LAPIS József: Enyhe mámor. A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után. = Alföld, 2009/12, 76–84, 76–77.
[5] A líraolvasás változó közegeit mérlegelve Lapis a következő megállapításokat teszi: „Az azonban tagadhatatlan, hogy az online és a »hagyományos« műhelymunka összekapcsolása, a különböző olvasói és szerzőtársi vélemények közvetlen, nagyobb számú megtapasztalása nem elhanyagolható mértékű visszacsatolást jelent az irodalom közösségi, intézményes és szövegalkotási vetületeit tekintve, s mindenképpen oldja a líraolvasás ezotériáját. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy míg a dráma a színháztermekben és a sziklakórházakban, a regény a nappaliban, a vonaton és a metrón uralkodik, a költészet a világhálón talált magának új, hiteles és produktív közeget a maga szűk, ám lelkes tábora számára.” LAPIS: I. m. 77.
[6] Lásd KÁLMÁN C. György: Az élő net-irodalom néhány változata. = Élet és Irodalom, 2010. június 11. Továbbá: KÁLMÁN C.: Folytatás (kollektivitás). = Prae, 2010/4, 11–14.
[7] Az alábbi érvvel: „Nincs irodalom mint olyan, nincs önjáró, magától lévő és magában szemlélet irodalmi »fejlődés«, alakulás – mindez csakis attól és úgy van, hogy és ahogyan ezt egy (több) közösség ekként látja.” KÁLMÁN C.: Folytatás (kollektivitás). Id. hely, 11.
[8] Hans Ulrich GUMBRECHT: The Powers of Philology. University of Illionis Press, Chicago, 2003.
[9] Lásd Paul DE MAN: Antropomorfizmus és trópus a lírában. = UŐ: Olvasás és történelem. Ford. NEMES Péter. Osiris, Budapest, 2002, 392.
[10] DE MAN: I. m. 394.
[11] Lásd GUMBRECHT: The Production of Presence. What meaning cannot convey. Stanford, California, 2004.
[12] GUMBRECHT: I. m.
[13] A kérdéshez lásd még PÁL Dániel Levente: Közelítés a kiberfilológiához. = Prae, 2010/4, 23–33.
[14] KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Kereszteződések: az időbeliség mintái a késő modern költészetben. = Alföld, 2008/4, 39–62, 39.
[15] KULCSÁR-SZABÓ: I. m. 40. Vö. még: „A líra létezése teljesen a fenomenalitás tagadásától függ, mivel így tudja a legbiztosabban visszanyerni azt, amit tagad. Ez a mozgás nem függ, akár sikertelenségében, akár sikerének illúziójában annak a szubjektumnak a jó- vagy rosszakaratától, amelyet megalkot.” Paul DE MAN: Antropomorfizmus és trópus a lírában. 390.
[16] Vö. BEDECS László: Húszasok, harmincasok. = Prae, 2009/3.
[17] KULCSÁR-SZABÓ: I. m. 39.
[18] BODOR Béla: Telepesek. = Kalligram, 2007/11, 56–72, 71.
[19] BODOR: I. m. 72.
[20] LAPIS: I. m. 81.
[21] Uo. 80.
[22] BÁN Zoltán András – RADNÓTI Sándor: A magyar politikai költészetről. Levélváltás. = Élet és Irodalom, 2011. november 18.
[23] Vö. „A Búcsúlevél című [Kemény István verse]t legfeljebb hazafias költeménynek nevezném, már csak azért is, mivel többször felbukkan benne a »haza« szó.” Majd hozzáteszi, Téreyhez irányítva: „Térey versének első sorában meg – ahogyan Nagy Gergely is hangsúlyozza – a jóval direktebb »népem« szó szerepel. És még, nem mellesleg, olyan kifejezések, mint: »fölpaprikázva«; »lágy maszat«; »pörös szájak«; »nagydarab megmondóemberek«; »undor«; »lakájkultúra«... Meg hogy, idézve az utolsó sorokat: »Pirul a boldogságos tartomány / az alázúduló vörösiszapban.« / Nos, számomra ez volna, ilyen volna, ilyen lehetne a mai magyar politikai költészet. Képszerű, de nem kozmikus; direkt, de nem propagandisztikus; súlyos, de nem ideologikus; és legfőképpen: indulatos, de nem korlátolt.” BAZSÁNYI Sándor: Hogy itt mi megy nagymama – az alázúduló vörösiszapban… = Élet és Irodalom, 2012. január 6. Térey János Protokolljának érzékeny, poétikai-retorikai értelmezését adja BALAJTHY Ágnes: „Agyában Pest. A Blaha Lujza tér.” Budapest-olvasatok Térey János Protokoll című művében. = Prae, 2011/4, 78–89.
[24] Vö. „Édes hazám, szerettelek, / úgy tettél te is, mint aki szeret, / a tankönyveid és a költőid is / azt mondták, hű fiad legyek. […] Azt játszod, hogy nem is hallasz, / túl nagy énfölöttem a hatalmad. / Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.”
[25] A pontosság kedvéért idézzük Bazsányi bevezető gondolatait költészet és politika viszonyáról: „Gondolom, sokan vannak, akik a »politikai költészet« kifejezést a hangsúlyos előtag felől értelmezik, hogy tudniillik annak tagadhatatlan tárgya a politika. De minden bizonnyal akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a »politikai« melléknév leginkább csak korlátozza a »költészet« szó kozmikus tágasságú jelentését, pontosabban helyzetbe, beszédhelyzetbe hozza a költészet egyébként néma hattyúját. Az utóbbi nézőpontból nem is annyira az volna a kérdés, hogy miről és miféle politikai érték nevében szól az adott költemény, hanem hogy milyen annak nyelvi állaga, hozza-e az elvárható esztétikai minőséget, átlépi-e a küszöbértéket a közügyekre vonatkozó (meggyőző, befolyásoló vagy éppen uszító) szónoklat és a közéleti tárgyú (szabadságelvű, tudniillik alternatív olvasói gyönyörforrást fakasztó) költészet műfajai között. Illetve hogy miféle költészeti értékek alapján nevezhetünk egy írásművet politikai költeménynek, azaz a politikai költészet körébe sorolható, közösségi léptékű beszédaktusnak.” BAZSÁNYI: I. m.
[26] Kálmán C. György a vitához történő hozzászólásában „politikaiként” mindenekelőtt az olvasásra, azaz az akként való olvasásra, értelmezésre tekint, vagyis az értelmezők és az értelmező közösségek aktusainak szerepét emeli ki. Az olvasás ilyen irányultsága jellemzően irodalmon kívüli kondíciókhoz kapcsolódik, lásd KÁLMÁN C.: A politikai olvasásáról. = Élet és Irodalom, 2012. január 13. Távlatosabban, a kánonok mediális aspektusairól lásd HANSÁGI Ágnes: A médium kora – a kor médiuma? A kánonok alakulásának mediális aspektusai. = KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, SZIRÁK Péter (szerk.): Az esztétikai tapasztalat medialitása. Ráció, Budapest, 2004, 411–426.
[27] Vö. „Az újabb magyar költészet nagyjából Tandori Dezső és Petri György első kötetei óta küzd a sokszor elátkozott, mégis visszatolakodó pátosszal, illetve az összes olyan témával, melyhez a patetikus megszólalás toposzai szinte levakarhatatlanul hozzáragadtak: a gyász, a hazaszeretet, a hit, a hűség vagy épp a szerelem megszólaltathatóságának problémáival. A megoldást sokáig a távolságtartó (ön)irónia jelentette, ám az elmúlt években egyre inkább megkopott az annak mindenható erejébe vetett hit. A napjainkban születő lírai művekbe egyre látványosabban szivárognak vissza a konkrét élethelyzetekre vonatkozó, gyakran szorongató egzisztenciális kérdésekhez kapcsolódó érzelmek és gondolatok. Mi sem természetesebb, hogy mindehhez új nyelvi és verstechnikai eszközök szükségeltetnek, hiszen csak ezekkel lehet érvényessé tenni a sokáig folytathatatlannak tartott beszédmódot.” BEDECS László: I. m. 16.
*
Párhuzamos világok – alternatív irodalomtörténetek
Néhány évvel ezelőtt az érsekújvári Szőrös Kő folyóirat közölte H. Nagy Péter terjedelmes tanulmányát a kortárs „szlovákiai magyar” költészetről.[1] A munkát a térség irodalomtudományos és -kritikai közössége kitüntetett figyelemben részesítette, nem csupán azért, mert hasonló áttekintő, azaz irodalomtörténeti vagy irodalomtörténet-írói jelentőséggel bíró dolgozat nemigen született a felvidéki magyar irodalomról, hanem mert a címében szereplő „szlovákiai magyar” jelzős összetétel rögvest parázs vitát indított el. Az eredetileg az évente megrendezett Somorjai Disputa elnevezésű konferencia aktuális gyűlésén elhangzott szöveg és annak korreferátuma[2] az előtt a tudományos közösség előtt debütált, mely maga is nem hosszú múltra tekint vissza, és zömében fiatal tagjairól, a közösségszervezés jelentőségéről 2002-ben a Literatura hasábjain szintén H. Nagy Péter tudósított: „[o]lyan értelmezőközösség van kialakulóban Felvidéken, amelynek – felkészültségénél fogva – évtizedek óta először van meg az esélye arra, hogy felszámolja magyar nyelvű irodalom és szlovákiai magyar kritika egyidejűtlenségét, teret nyitva a szakmai narrációra és argumentációra épülő konstruktív kritika válfajainak”.[3] Az értelmezőközösség – melynek nem egy tagja az ELTE műhelyeiben végezte doktori tanulmányait – egyik seniora, Németh Zoltán nagyon hamar reagált a H. Nagy dolgozatának címében olvasható, a térséget jelölő fogalomra, és elmarasztalta a munkát amiatt, mert az visszaírja ama előföltevéseket mind az irodalomba, mind a tudományos-kritikai beszédbe, melyektől e beszédek művelői hosszú ideje szabadulni szeretnének. A probléma alapvetően a „kettős mérce” gyanújából, és ebből következően a „szlovákiai magyar” költészetben – a tanulmányra reagáló vitaindító írás szerint – meglelt saját hagyományból, azaz hagyománytörténésből fakadt, ami azért bizonyult rendkívül károsnak a kritikus szemében, mert „[l]erombolja azt az elképzelést, hogy a szlovákiai magyar költő ne azért kerüljön be a kánonba, irodalomtörténetbe, mert szlovákiai magyar, hanem költészetének értékei miatt. És – ha valamire – erre most éppen nem volt szükség”.[4] Különös paradoxon, hogy Németh Zoltán, aki maga is rendkívül sokat tett a magyar és a „szlovákiai magyar” kortárs irodalom recepciójának „korszerűsítéséért”,[5] sok pályatársával együtt olyan tudományos eseményeken és fórumokon igyekezett e furcsa ideológiai ballasztokat levagdosni a vizsgálódás tárgyáról, melyek éppen az ideológia folytán léphettek be egyáltalán az irodalmi és tudományos diszkurzusba: „[a szlovákiai magyar fogalmának] minél inább ellenszegülünk, konferenciák témájául választjuk, körüljárjuk, megpróbáljuk újradefiniálni, alkategóriákra osztjuk, elhatároljuk, az annál inkább erősödik. És ez nem biztos, hogy baj”.[6]
Nem nehéz észrevenni, hogy az értelmezőközösség születéséről szóló gondolatok az intézményesülés útjairól tudósítanak, meglehetősen pozitív értelemben, hiszen ez teszi lehetővé a szakmai narrációt. Kérdés, hogy az institucionális keretek kedvező hatásai meddig és milyen körülmények közt terjedhetnek, hiszen amíg az értelmezőközösségek támogatott kutatási projektek, konferenciák, tanulmányok keretében előmozdíthatják, „korszerűsíthetik” a kurrens irodalom és tudományának értését (alkalmasint a tudományos pályára állás lehetőségét biztosítva fiatal kutatóknak), addig más felől nézve a bezárkózás, az izolálódás veszélye is fenyeget, amint arra Schein Gábor a modernség magyar és más kistérségi irodalmak történetének megírhatósága kapcsán szintén figyelmeztet. „Egy olyan tér ez – írja Szigeti László a (szlovákiai magyar) térségi meghatározottságról –, amelyben a kulturális magatartások és módszerek intézményesen garantálják a kollektív identitás megmaradáselvének dominanciáját a független alkotói álláspontokkal, művészeti szemléletekkel szemben.”[7] Tőzsér Árpád pedig köntörfalazás nélkül hozzáteszi: „Mert amennyiben az irodalom non-profit vállalkozás, annyiban az igényes művek léte ebben a pillanatban még főleg éppen a »minálunk« (értsd: az illető régió, az illető állam) anyagi támogatásától függ.”[8]
Megfigyelhető, hogy amíg a kortárs irodalom intézményi keretekhez is kötött, addig bizonyos megszólalásmódok akár előnyt is élvezhetnek másokkal vagy – Szigeti László szavaival – a „független alkotói álláspontokkal” szemben. Kétségtelen, hogy ilyen szituációban nemcsak az (irodalmi, tudományos) nyilvánosság terébe történő belépés válhat problematikussá, de pláne a (modern) irodalom történetének megírása. A „szlovákiai magyar” költészet 89 utáni paradigmáiról folyó vita jól mutatja, hogy miként próbál elszakadni a hagyományosan lesajnált provinciális, kistérségi meghatározottságról mind az irodalom, mind annak tudománya és kritikája olyan institucionális körülmények között, melyek szorosan beágyazódnak a kultúrafinanszírozás – a szakmaisággal ellentétes ideológiáknak is szolgálatában lévő – feltételrendszerébe. Hiszen ahogy a magyar irodalom (illetve szűken a modernség irodalmának) története megalkotható nemzeti irodalomtörténetként (amint arra Schein Gábor Beöthy és Horváth János munkái kapcsán ugyancsak rámutatott), úgy az ennél is szűkebben értett térségi irodalmak – éppen a regionális kollektív identitás, az izolálódás által fölerősödő azonosságtudat, vagy ezekkel együtt az institucionális beágyazottság okán – úgyszólván „kikényszeríthetnek” a térségre jellemző, a térségi identitást megkonstruáló-megerősítő történeti narratívát. Nem teljesen meglepő innen nézve, hogy annak a fiatal tudós nemzedéknek, mely pályáját zömében az ezredforduló környékén kezdte – már túl tehát a hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció magyarországi megjelenésén és megerősödésén, sőt a kritika-vitán is –, mindenekelőtt azt a – nem is csupán a nyugat-európai, de még a magyar fejleményekhez képest is érzékelhető – egyidejűtlenséget akarta felszámolni, mely a térség irodalmi-tudományos közegében még érzékelhető volt. Vagyis amíg a honi irodalomtörténet-írás mint egy periférián lévő nemzet irodalomtörténetének megalkotása mindenekelőtt abban látszott érdekeltnek, hogy a centrumhoz, azaz a nyugat-európai irodalmakhoz mérve adjon számot a modernség magyar irodalmáról,[9] addig egy-egy régió, kistérség, ahogy a határon túli-, itt közelebbről a szlovákiai magyar irodalom, elsősorban a hozzá képest értett központhoz, az anyaország irodalmához és irodalomtörténetéhez szeretett volna kapcsolódni.[10] Amint a Németh Zoltán H. Nagy Péter Hagyománytörténéséhez írt vitaindítójának ironikusan mottójául választott Cselényi László-idézet is mutatja, nem hogy a modernség magyar irodalomtörténetének megalkothatóságában nincs konszenzus – már a földrajzi határokat tekintetbe véve sem –, de még egy régión belül sem egyértelmű, mi tekinthető izolációnak és mi pontos, „megnyugtató” szakmai narrációnak.[11]
Meggondolkodtató felvetés egyébként Schein Gábor dolgozatának az a gondolatmenete, mely a politikai-társadalomtörténeti tekintetben úgymond összetartozó nemzetek irodalmának összevetése alapján körvonalazná az egyes nemzeti irodalomtörténeteket. E nézőpontból a magyar irodalom a kelet-közép-európai térség (melyet a francia, a német és az angol irodalomhoz képest tekinthetünk perifériának) irodalmába ágyazódna, és az ebben a térségben lévő országok irodalmával párhuzamosan válna vizsgálhatóvá. (E ponton merül föl az a Schein Gábor által szóba hozott kérdés is, hogy az – itt már jóval tágabban értett – térség irodalmát-nyelvét miért ismeri sokkal kevésbé a kutatás, mint a meghatározónak tekintett fentebbi hármat. Talán nem teljesen mellékes azonban az sem, hogy az ezért elmarasztalt vagy elmarasztalható kutatás szinte kizárólagosan a nyugat-európai, tehát német, angolszász és francia szakirodalmat használja, még ha hagyományosan ezeken a nyelveken is „történik” a tudomány. A taylori akulturális modell alapján mintha a tudományos mező is akulturális feltételrendszerbe illeszkedne, de lehet, hogy ez csak a rögzült centrum–periféria viszonyok és képzetek szükséges velejárója.) Amennyiben így járnánk el – tehát az adott térség irodalmainak párhuzamos vizsgálatára fókuszálnánk jobban –, a politikai-társadalomtörténeti kontextus szűkebb keretei miatt valószínűleg fontosabb szerepet lehetne tulajdonítani az irodalomtörténeti munkákban a korszakhatár-jelölő funkciót betöltő évszámoknak is, melyekről az individuális nemzeti irodalomtörténetekben rendre kiderül, hogy jelölő funkciójuknak voltaképp nincs vagy viszonylagosítható a relevanciája, Kulcsár Szabó Ernő munkájában ugyanúgy, mint legutóbb például Grendel Lajoséban[12] (de az új akadémiai irodalomtörténet szintén a poétikai alakulástörténetet választotta szempontként a kínálkozó lehetőségek közül).[13] Engedjék azonban meg, hogy e helyütt rövid kitérőt tegyek.
A Praeirodalmi és kritikai folyóirat tematikus számai közt időről időre felbukkan valamely ország irodalmát, művészetét nagyvonalakban bemutató blokk. Nemcsak a periférián lévő országokét, hanem bizonyos szögből nézve centrum helyzetűekét is (pl. Amerika, Oroszország, Japán). A legutóbbi ilyen blokk Észtországhoz kapcsolódott, a versek és a novellák, sőt a tanulmányok, kritikák válogatásakor pedig fölmerült, vajon milyen viszonyt alakíthat ki az olvasó a publikálandó szövegekkel. Hogyan olvassa azokat? Mit vár tőlük? Egy távoli, idegen ország feltárulkozását? A nem túl távoli történelem közös pontjainak felmutatását, s így a közösség megteremtését? A vállalkozás – konrétan Észtországhoz kapcsolódóan – nem bizonyult előzmény nélkülinek: a Pluralica című, impozáns és fajsúlyos folyóirat nem sokkal korábban előállt már kortárs észt tematikával, csaknem ötszáz oldalon keresztül, rövidprózák és költemények sokaságával, regényrészletekkel, észt irodalmárok bemutató jellegű tanulmányaival, pályaképekkel, számos kritikával, sőt igen gazdag képzőművészeti anyaggal. A tanulmányok itt inkább tekinthetők irodalomszociológiai munkának, látleletnek, mint nyelvi-poétikai sajátosságokat elemző szövegeknek: írói szervezeteket, csoportokat, szerzőket és műcímeket említenek, lényegében egy-egy reflektálatlanul hagyott fogalom – mint a posztmodern, az intertextualitás, a „szociális líra” vagy az „etnofuturizmus” – jellemzi a sorolt neveket és címeket, melyeket ezúttal éppen az „észt” szó által helyezhetünk egy kalap alá. Minthogy azonban a folyóiratnak a célja az észt irodalom (és, alighanem ideérthetően, az ország „kultúrájának”) egyfajta bemutatása, közvetítése volt, vélhetőleg olyan pillanatkép megragadására törekedtek a szerkesztők és maguk a tanulmányok szerzői – ahogy a Prae szintén –, melyen valahol ott szerepel az észt történelem közelmúltjának és jelenének néhány viselt dolga is. Ha az irodalomtörténet nemzetiként prefigurálható, akkor sajátosként a nemzet történelme és jelene kínálkozik, az „észtség” pedig e helyütt az észt társadalommal, illetve az észt népi kultúrával lehet, ha nem is egyenlő, de átmenetileg legalábbis, azonosítható. Ám hogy valamely szöveg attól lesz-e „sajátosan észt”, hogy szavai az észt földrajzi- és kultúrtörténetre engednek asszociálni – ha már az ország történelmében, kultúrájában nem ismerős olvasó a „néplelket” képtelen is meglelni, átérezni a műben –, nem könnyen eldönthető dolog, miközben egy észt gyűjteményben mégiscsak észt irodalomról illik szólni. Fölmerülhet a kérdés, hogy a kortárs észt irodalom fogalma alatt futó heterogén szöveghalmaz vajon attól lesz-e specifikus, hogy Viljandit vagy Tallinnt, erdőt vagy kikötőt emlegetnek az egyes darabokban. Noha olvasás nincs referenciaképzés nélkül, poétikai effektus révén a referencia itt csupán az észt irodalomban vagy egyáltalán az „észtségben” mint olyanban járatlan olvasóval hiteti el bájosan, hogy rajta keresztül voltaképp az észt valósághoz fér hozzá. Ez az olvasásmód az egzotikum, az idegen sajáttá tételének, de a kultuszképzésnek is az alapja lehet, noha a vonatkozások olyan mértékű, irodalomszociológiai eszközökkel sem könnyen, sőt idővel egyre nehezebben elvégezhető „ellenőrzése” bizonnyal kétségesen vihet közelebb a szövegek megértéséhez és irodalomtörténeti elhelyezhetőségéhez, mint néhány, az olvasót a kortárs politikai, társadalmi és irodalmi folyamatokba rokonszenvesen bevonni szándékozó állítás: ezek szerint az irodalmat Észtországban például az a fajta „szociális érzékenység” jellemezné, mely „az észt társadalom jellemzőiből fakadó okokon” alapulna. Ilyennek tekinthető például, hogy „[a] jobb-liberális erők, amelyek az utóbbi években dominálnak Észtországban, retorikájukban mindennek mércéjeként a gazdasági sikert állítják, a »gazdasági növekedés« kifejezés varázsszóvá vált. A mindennapi életben ez az egyre mélyülő materializmus képében fejeződik ki – a magánszemélyek bankhiteleinek és törlesztéseinek összértéke régóta olyan összegig terjed, amelyet milliárd és milliárd koronában mérnek”.[14] Valamely olvasatban erről is beszédesek lehetnek az irodalmi szövegek, ám az értelmezések itt aligha az irodalomról, mint inkább valami másról szólnak. Kérdés, hogy a modernség irodalmának története mennyiben társadalom- és politikatörténet, sőt mennyiben kultúrtörténet, s ha az, milyen módon volna térségi kontextusba helyezhető. Ráadásul a modernség irodalmának értelmezésekor, ahogy itt is, a társadalmi-politikai folyamatokban a nyugati trendekhez, tendenciákhoz való igazodás tűnik meghatározónak, ami az észt közelmúlt történelmét figyelembe véve sem mondható különösnek. Így vizsgálva viszont a tág értelemben vett térségi irodalom sem vonható ki a centrumnak tekintett nyugat alól, vagy legalábbis bonyolódik a térségek határainak akár irodalomszociológiai, akár poétikai eszközökkel történő megvonása. (Ad absurdum: miként illeszkedik szigorúan az észt vagy a kelet-közép-európai irodalom történetébe mondjuk Tõnu Õnnepalu, aki évekig Franciaországban élt és dolgozott, s így munkáira nagy hatással volt a francia új regény? Nyilvánvalóan ez számos más, magyar szerző kapcsán is föltehető kérdés, és csak azt hivatott jelezni, mennyire problematikusnak mutatkozik mind a szerves fejlődésű, mind a megszakított folytonossággal jellemezhető irodalmak hatásösszefüggéseinek feltérképezhetősége.)
A centrum–periféria oppozíció feloldása, megtartása vagy ignorálása ugyanúgy kritériumkánonokat hozhat létre, melyek egymás felől nézve tekintélyelvűnek tetszhetnek.[15] De centrum–periféria viszonyrendszer nemcsak társadalmi-politikai értelemben vonható, hanem egy nyelv, egy nemzet irodalmán belül is végigkíséri az irodalom történetét, és nem is csupán a kisebbségi/többségi vagy a gender fogalmi keretein belül, hanem szemléleti-poétikai, esztétikai tekintetben egyaránt. Elég csak az avantgárd saját irodalomtörténeti képére gondolni, mely a mai napig „konzervatívként” utal a tőle elütő, akadémiainak mondott tudományos munkákra.[16] Az avantgárd esetében például amilyen egyértelműnek tűnik a (pozitívként értett) társadalmi-politikai szerepvállalás az avantgárd attitűd felől,[17] olyannyira kevéssé egyértelmű a művek ilyetén, tehát politikai értelmezhetősége. A mű tulajdonképpen egy szűk szubkultúra vagy színtér számára más és más „társadalmi-politikai tettként”[18] mutatkozhat meg, mint a szubkultúrán vagy színtéren kívülieknek. Az egyik oldalról nézve az izolálódás ugyan zavaró, de az „esztétikum” sajátja, velejárója, a másik felől a „politikai tett” és az „esztétikum” e formája periferiális vagy csekély hatású marad. Az avantgárd viszont éppen bezárkózása, vélt elszigetelődése okán lehet képes továbbhagyományozni attitűdjét, beállítódását, így a centrum és a periféria közti párbeszéd lényegében megszűnik azelőtt, hogy igazán kialakult volna. Itt azonban ismét kitérőt kell tennünk.
A centrum–periféria, tágabban pedig a kultúrák közti dialógus lehetőségének vizsgálata ugyanúgy a nemzetinek mondott irodalomtörténetek alapja lehet, ahogy – e nézőpontból tekintve – az irodalom voltaképp mindig elbeszélheti saját kulturális bezáródásának, izolálódásának és/vagy asszimilálódásának történetét. Hogy ez mennyiben vizsgálható társadalmi-politikai elemzések mentén, és miként igazolja vissza – ha visszaigazolja – egy-egy mű vagy szerző „jelentőségét”, vita tárgyát képezheti, amint az is, vajon nem csúszik-e át az értelmezés az esztétikai ideológiák mezejére. Egyetlen példát említenék, éspedig a Schein Gábor dolgozata által is hivatkozott, lehetséges, alternatív kánonokkal bíró populáris kultúra határterületéről. A 2004-ben nagy vitát kiváltó Passió című filmet követően – melyet a kritikusabb hangok antiszemita alkotásnak minősítettek – az egykori sztárszínész, Mel Gibson perzsa származású szerzőtársával, Farhad Safiniával megírta az Apocalyptót, majd 2006-ban leforgatta a Yucatán-félszigeten. A mozi többnyire elismerő fogadtatásban részesült, bár sokan felhívták a figyelmet a hanyatló maja kultúra sajátosságainak pontatlan, történetileg, etnográfiailag és antropológiailag több helyütt téves ábrázolására. A filmnek talán mégsem e pontatlanságok szolgáltatják az érdekességét, és még csak nem is feltétlenül az eredeti maja nyelven megszólaló, többségében őslakos színészek, valóságos helyszínek és díszletek. A főhős, miután megmenekül a rituális emberáldozat alól, s üldözői jó részétől is sikerül megszabadulnia, az óceánpartra érve megpillantja az éppen partra szálló spanyol konkvisztádorokat. Megmaradt két üldözőjével együtt döbbenten szemléli a hatalmas hajókat és a part felé tartó csónakokat, majd észbe kapva visszavágtat a dzsungelbe, míg üldözői a kíváncsiságtól és a döbbenettől hajtva az idegenek felé indulnak el. (Az egyik csónakban jól kivehető a keresztény hittérítők vezetője.) Vágást követően a megmenekült főhös feleségével és gyermekeivel az óceánt szemléli a fák közül, s a kérdésre, vajon odamenjenek-e a különös hajókhoz, azt feleli, inkább az erdő mélyére induljanak, egy új kezdet reményében. A gesztus értelmezhető a bezárkózás, az elfordulás, az izolálódás gesztusaként, az asszimilációtól való félelemként, az idegentől való elzárkózásként.[19] A radikálisabb megközelítés szerint ez, illetve maga a film egyenesen a szerző-rendező, Mel Gibson idegengyűlöletének, rasszizmusának a megnyilvánulása.[20]
A film nyitó jelenete előtt egy mottó olvasható: „A great civilization is not conquered from without until it has destroyed itself from within.”[21] A záró jelenetben föltűnő – a film egyik kritikusának találó megjegyzése szerint turistacsoportnyi – spanyol konkvisztádor e Duranttól származó kijelentés értelmében nem hódíthatta volna meg Közép- és Dél-Amerikát, és igázhatta volna le a maja, valamint az azték birodalmat, ha ez a civilizáció már nem pusztította volna el saját magát belülről. Az 1500-as éveket a maják történetében az úgynevezett poszt-klasszikus korként jelölik: a maja kultúra a demográfiai robbanás, ennél fogva pedig a mezőgazdaság összeomlása, valamint az egyre militarizálódó és egymással folyamatos háborúban álló törzsi városállamok és csoportok miatt erőteljes hanyatlásnak indult, és ebben az állapotában nem tudott ellenállni az európai hódítóknak; háborút vesztett, majd – finoman szólva – asszimilálódott. A centrum–periféria viszony és minden ezzel járó negatív tapasztalat a filmben egymásra épül, és egyfajta metafora-láncot hoz létre: a tapír üldözése és elejtése a kezdő képsorokon mintegy előrejelzi a főhős üldöztetését; a mind véresebb erőszakba fulladó városi civilizáció a szórványtelepüléseket kebelezi be és semmisíti meg, a végén pedig az ismeretlen külső fenyegetés, az európai hódító-inkviziciós kultúra telepszik rá az onnan nézve periférián lévő civilizációra. A filmben természetesen nem túl nehéz politikai allegóriát látni, ami viszont fölvet egy újabb kérdést.
Ha az irodalomtörténetek megalkothatósága szintjén narratívaként működhet az elv, miszerint az irodalom saját kulturális izolálódásának vagy asszimilációjának történetét is elbeszéli, úgy a föntebbi példa a modernség olvashatóságának különös allegóriájaként jelenhet meg. Az akulturálisként megnevezett nyugati kultúra több szinten létező centrum–periféria viszonyrendszerét az irodalom (és a művészetek) viszik színre, a modernitás történetét – ami innen nézve nagyon gyakran hanyatlástörténet – a modernség reflexiói alkotják meg, az említett allegoretikus módon. Persze mindez, ahogy a modernitás e történeteinek megalkotásában a szóba került jelölők (mint nevek, évszámok, feltétel- és viszonyrendszerek), magában hordozza a veszélyt, hogy egyfelől – bár az irodalom története nem akar üdvtörténet lenni[22] – valamiféle példázatként kerül elénk, és, ily módon, „az etikai hangnemhez történő átmenet” során „egy nyelvi zavar referenciális (tehát megbízhatatlan) változatát”[23] inszcenírozza. Másfelől viszont azzal is kockázatot vállal, hogy folyamatosan elmélyíti az önértelmezés és önkommentár műveleteit, hiszen így az elbeszélhetetlenség történetét jelenti be.
A centrum–periféria kérdéskör viszont kiterjeszthető egy további területre is, mégpedig a médiumok egymásmellettiségének, illetve versengésének területére. Ha „kultúrának kell tekintenünk mindent, amit az ember önmagából és a dolgokból csinál, illetve ami eközben az emberrel és a dolgokkal történik, beleértve a szimbolikus eseményeket, a kollektív rituálékat, a társadalmi szerveződéseket, a technikák és a médiumok mindinkább előtérbe kerülő eljárásait”, melyek „közös alapfogalmává az írás vált”,[24] akkor létrehozható volna olyan modernség-fogalom, valamint ezen alapuló irodalomtörténeti narratíva, mely a mediális különbségekben és hasonlóságokban rejlő tapasztalatok mentén szerveződik. Ezek ugyanúgy érintik a betű materialitásának, az írás és olvasás médiumának dilemmáit,[25] mint a médiumok olvashatóságát magát, amibe azok „beszéde”[26] ugyanúgy beletartozhat, mint technikáiknak és technológiájuknak a mindenkori önértést meghatározó és alakító súlya. Utóbbira Kittler világít rá berlini előadássorozata során, amikor azt állítja, „nem rendelkezünk semmiféle tudással az érzékeinkről, amíg a médiumok nem bocsátanak a rendelkezésünkre ehhez modelleket és metaforákat”.[27] Kijelentését két példával támasztja alá, az Athénban szabványosított alfabetikus írás és a filozófiát művelni képes lélek azonosításának, valamint a film médiatechnológiájának ugyanerre (tehát a lélekkel történő azonosításra) vonatkozó példájával. Éppen ezért állítja Kittler, hogy előadásában „megtagadja” ember és lélek újbóli meghatározását, hiszen az említett két példa „egészen világosan mutatja, hogy az egyetlen, amit ezekről tudhatunk, azok a technikai apparátusok, amelyekről a lélek és az ember a történetük során mindenkor mértéket vesznek”.[28] Minthogy a médiumok, a technikai apparátusok ebben az értelemben az ember önértésének modelljét kínálják, de céljuk voltaképp ennek megtévesztése, becsapása,[29] úgy az esztétikai tapasztalatban az új vagy más önértéshez, önidentifikációhoz jutott alany akár egy félreolvasás „terméke” is lehet. E dilemma jóllehet végigkíséri az irodalom történetét (is), következményeinek jelentősége alighanem a technikai médiumok korában kristályosodik ki igazán, ha nem is pusztán a technológiai fejlődés beláthatatlan, ezért mindig váratlan és mindig más formáinak fényében.[30] Az mindenesetre már most szembeötlő, hogy a médiumok világtapasztalatot és önértést meghatározó jellege a modernség „elbeszélhetőségének” egyik megkerülhetetlen szempontja lehet, ámbátor ennek „esztétikumot” és kritikai reflexiót érintő konzekvenciái ma még talán kevéssé leírhatók, különösen, ha a médiumok céljaként értett megtévesztés éppen az etikai dimenzió fölerősödéséhez vezet. (Hogy erre az irodalom és annak nyilvánossága vagy intézményei ugyanúgy reagálnak, ahhoz itt példaként Bret Easton Ellis munkásságára utalnék. A szerző vélhetően éppen e dilemmák miatt nem fog sohasem irodalmi Nobel-díjban részesülni.)
Ha valóban úgy van, hogy az etikai, illetve az eticitás „egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül”,[31] ami más kontextusban, de szinte ugyanabban a formában kerül elő Dennettnél,[32] mint de Mannál, úgy a lehetséges vagy alternatív irodalomtörténetek nem is biztos, hogy kiegészítik, hanem teoretikus előföltevéseik folytán némiképp paradox módon inkább kizárják egymást, s meglehet, fölerősödik a vágy olyan narratívák iránt, melyek elméletileg épp az előföltevéseket zárnák ki az „esztétikum” vagy az önértés szerkezetéből. Minthogy a(z esztétikai) tapasztalat tapasztalatként eleve értelmezői távlatot visz a dologba (melynek idői, időbeli természete van), fontosabbá válhatnak az élményszerűségen, a jelenléten, a térbeliségen alapuló, a tapasztalat tapasztalatiságát a testi-fiziológiai hatás okán késleltető vagy elmulasztó történések és – végül persze – azok számbavétele, értelmezhetősége.[33] A narratíva megképzése végső soron választás, így interpretáció kérdésévé alakul.
Hogy a modernség irodalmának története milyen döntések mentén szálazódik szét a különböző módokon értett centrum–periféria viszonyrendszerben, a médiumok önértést befolyásoló hatalmában, versengésében, valamint az „esztétikai”, az „etikai” és a „kritikai” dimenziójában, nehezen megválaszolható kérdésekhez, s a tudományos módszertan újabb és újabb önértelmezéséhez vezet. A használható, alternatív irodalomtörténeti – és egyáltalán: humán tudományos – munkák bizonnyal függenek a korábban részletesebben tárgyalt intézményi feltételektől is.[34] Mindebből körvonalazódhat az az ismert konzekvencia, mely szerint a nagy elbeszélések ideje lejárt, és ez még abból az aspektusból is igaz lehet, ami gyakran a humán- és a természettudományi teljesítmények megítélésekor válik élessé. Nevezetesen, hogy amíg a kemény tudományok úgymond „teljesítenek”, a puha tudományok sok könyvből csinálnak egy újabb sokadikat. Azonban például az elméleti biológiában sem ilyen egyszerű a helyzet: Dawkins nagyszabású munkája, Az Ős meséje[35]rengeteg, egymással hol összeérő, hol szétváló szálon, időben visszafelé haladva beszéli el az emberi evolúció történetét, mindig más és más élőlényt téve meg a történet aktuális szereplőjének, azaz más és más „elbeszélőt”, mesélőt alkalmazva. A szöveg tulajdonképpen lebontja a nagy elbeszélések képzetét, és számos alternatív történeten keresztül igyekszik közvetíteni valamit – többek közt – egy tudomány jelenéről. A teloszmentesség tehát már a módszertanban érvényesül; s mintha ez is jelezné, hogy a tudományos önreflexió a modernségben nem feltétlenül mutat végérvényesen ellentétes irányokba a különböző tudományterületeken, még ha az összehasonlítás ezen a szinten legalábbis egyelőre véget is ér. Ha tehát az ideológiai önreflexió valamennyi tudományos és kritikai beszéd sajátja lehet, úgy a modernség irodalmának története olyan sokszereplős vállalkozássá válhat, mely egyszerre tarthat igényt a pluralitáson alapuló, de individuális érvényességre, és lehet tudatában önmaga temporalitásának.
[1] H. Nagy Péter, Hagyománytörténés. A kortárs magyar líra paradigmái Szlovákiában 1989–2006, Szőrös Kő, 2006/6., 36–53. A szöveg a folyóirat-publikációt követően könyv formában is megjelent ugyanezen a címen (AB-Art, Pozsony, 2007.)
[2] Sánta Szilárd, Hozzászólás H. Nagy Péter Hagyománytörténés. A kortárs magyar líra paradigmái Szlovákiában 1989–2006 című dolgozatához, Szőrös Kő, 2006/6., 54–55.
[3] H. Nagy Péter, A Literatura felvidéki válogatása elé, Literatura, 2002/2., 192.
[4] Németh Zoltán, Kilépés egy szűk „hagyomány” teréből. Vitaindító H. Nagy Péter Hagyománytörténés című dolgozatához, Szőrös Kő, 2007/1., 76–79.
[5] Vö. például Németh Zoltán, Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Néhány fésületlen gondolat egy fogalom lehetőségeiről = Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról, szerk. H. Nagy Péter, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, Somorja–Dunaszerdahely, 2004, 11–27.
[6] Sánta Szilárd, Kánonok és a szlovákiai magyar irodalom = Disputák között, szerk. H. Nagy Péter, 35. A Hagyománytörténés pikantériája – vagy a vita konszenzusos feloldásának szép példája –, hogy a kis kötet hátlapján Németh Zoltán ajánlója olvasható, aki immár ekképp fogalmaz: „A Szlovákiában íródó magyar irodalom H. Nagy Péter dolgozata által új megvilágításba kerül, új szempontok, új észrevételek hangoznak el, amelyek nyomán árnyaltabbá és izgalmasabbá válhatnak eddigi elgondolásaink a téma kapcsán. Olyan szakmai tudással szembesülhet az olvasó, amely összetett látásmódot eredményez, ismeretet nyújt és elgondolkodtat. Bevezetés és egyúttal összefoglalás, az elmúlt másfél évtized költészeti folyamatainak dokumentuma. Alapvető, vitaképes munka, becsületes olvasás eredménye.”
[7] Szigeti László, Mi a minálunk, és micsodák a határai? Szalon, 2007. január 13., 12.
[8] Tőzsér Árpád, Az élet rövid – a bestseller hosszú, Szalon, 2007. január 13., 13. (Kiemelés az eredetiben.)
[9] Schein Gábor, Az alternatív modernségek koncepciója felé, Irodalomtörténet, 2011/2., 204–226.
[10] Lásd Németh Zoltán, I. m.
[11] „Nem csoda, hogy a szlovákiai magyar irodalom e vitában is állandóan olyan, rakoncátlan jelölőként tűnik fel, amely számos zavart eredményez. Látszólag kisajátítható az egyes szövegek beszélője által, ugyanakkor mindig kiderül, hogy tőle függetlenül cserélgeti jelöltjeit, váltogatja a síkokat a lélektani, a társadalmi-politikai, az esztétikai között; az efféle töréspontok jelen vita szövegeiben is megmutathatók.” Vida Gergely, Az irodalomtörténet irritációja. Hozzászólás a Hagyománytörténéshez, Szőrös Kő, 2008/4, 74–76., 74. (Kiemelés az eredetiben.)
[12] „A kontinuitás tudatán alapuló irodalmiság alakulástörténetében ezért nem klasszikus értelmű »korszakváltás« következett be, hanem a folytonosság megszakítása. Nem 1945-ben közvetlenül, hanem 1948/49-ben, amikor nemcsak az addigi intézményrendszer gyökeres átalakítása történt meg, hanem az irodalom élete is egy eladdig ismeretlen faktor: a politikai totalitarizmust megtestesítő irodalompolitika irányítása alá került. Innen fogva aligha beszélhetünk szerves alakulástörténetről. (…) A gondolkodás- és szemlélettörténeti korszakküszöb hiánya következtében 1945 tehát aligha tekinthető irodalmi korszakváltásnak.” Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1994, 10–11. „Az is bizonyosan állítható, hogy az irodalomtörténeti korszakhatárok a mi irodalmunkban sem esnek egybe a történelmiekkel. A magyar irodalom alakulástörténetében sem 1918–19, sem 1945, sem 1956, sem 1989 nem tekinthető korszakfordulónak, más szóval, az irodalom alakulástörténete öntörvényűbb volt a múlt században, mint gondolnánk, s ha nem is teljesen, de intakt tudott maradni a totalitárius ideológiák befolyásától.” Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században, Kalligram, Pozsony, 2010, 10–11. Figyelmet érdemel, hogy mindkét szöveg több – helyütt is – az irodalom alakulástörténetéről, s nem fejlődéséről beszél.
[13] „Jelen kötet a kínálkozó szempontok sokféleségéből a poétikai alakulástörténetet választotta az általa elbeszélt történet alapjául.” Gintli Tibor, Előszó = Magyar irodalom, főszerk. Gintli Tibor, Akadémiai, Budapest, 2010, 17. E választást „részben az indokolta, hogy e szempontrendszernek a lehetőségekhez mérten következetes érvényesítését a hazai irodalomtudomány eddigi eredményei lehetővé teszik (…)” Uo.
[14] Jan Kaus, Eesti luule praegu – avatus ja elajõud, magyarul: Az észt költészet napjainkban – nyitottság és életerő, ford. Kőhalmy Nóra, Pluralica, 2009/1-2, 312–323., 317–318.
[15] A kritérium- vagy jelentéskánon fogalmának – valamint más kánonfogalmak – értelmezhetőségéhez lásd Hansági Ágnes, Klasszikus – korszak – kánon, Akadémiai, Budapest, 2003.
[16] Bori Imre még a következőket panaszolja: „Hadd jegyezzük meg már itt a bevezetőben, hogy talán a magyar irodalomtörténetírás az egyetlen Európában, amely szégyelli, hogy volt magyar avantgarde, s nem büszkélkedik, mint a világ annyi népe, hogy szellemét egykoron átjárta az a radikális élet- és művészetelv, amely századunk művészetét általában feldajkálta, jellegét és jellemét meghatározta.” Bori Imre Huszonöt tanulmánya, Forum, Újvidék, 1984, 61.
[17] Vö. Papp Tibor: Avantgárd szemmel – költészetről, irodalomról. Magyar Műhely, Budapest, 2004, illetve az „esztétikai kategóriához” közelítve: Szkárosi Endre: Mi az, hogy avantgárd. Írások az avantgárd hagyománytörténetéből, Magyar Műhely, Budapest, 2006.
[18] Vö. például Jan Kaus, I. m.
[19] A gondolatmenet elindításáért Szirák Péternek mondhatok köszönetet.
[20] A kultusz, illetve a kultikus beszéd működése szempontjából érdekes adalék, hogy a film egyik honi kritikája alatt futó kommentekben a színész-író-rendezőt legsikeresebb, kultikusnak mondható kommersz sorozatához, a Halálos fegyver- és a Mad Max-szériához utalják vissza a hozzászólók. Mindez azért válik ironikussá – még ha nem is rejlett ilyen szándék a hozzászólásokban –, mert az említett filmekben, különösen a Halálos fegyver-sorozatban egy öntörvényű, az adott rendbe és törvényi keretekbe beilleszkedni képtelen, agresszív és kezelhetetlen figura szerepébe bújik a színész. A szerep voltaképp összeolvasódik a valóságos figurával, a kései rendezések kritikája pedig szembeállítódik a kultusszal. Ez a játék a fikció és a valóság szintjeinek váltogatásával leszűkítheti az értelmezések játékterét, és tulajdonképpen megnyithatják az utat az esztétikai ideológiák számára, melyek például az Apocalypto jelképzésének működését úgyszólván igazolhatatlan referenciákba futtatják ki. Az említett kritika egyébként példásan kitér e veszélyek elől, s mindenekelőtt poétikai keretek közt keres választ a fölmerülő kérdésekre, lásd Forgács Nóra Kinga, Filmravatal, Mel Gibson: Apocalypto, prae.hu, http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=403
[21] Will Durant: The Story of Civilization, Vol. 3. A History of Roman Civilization and of Christianity from their beginnings to A. D. 325. World Library Inc., 1994, 803. Az idézet így folytatódik: „The essential causes of Rome’s decline lay in her people, her morals, her class struggle, her failing trade, her bureaucratic despotism, her stifling taxes, her consuming wars. Christian writers were keenly appreciative of this decay.”
[22] Grendel, I. m.
[23] Paul de Man, Az olvasás allegóriái, ford. Fogarasi György, Szeged, Ictus, 1999, 278.
[24] Schein Gábor, I. m., kézirat.
[25] Vö.: „A tét ugyanis nem kevesebb, mint hogy (…) írható-e hazai előzményekkel is olyan teloszmentes irodalomtörténet, amely az irodalmi alapviszony történeteként a mediális közvetítés kultúrtechnikáiban van megalapozva.” Kulcsár Szabó Ernő, Igazság és mediális értelem. Az esztétikai tapasztalat konstrukcióinak irodalomtörténeti megalapozása a magyar modernségben = Uő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai, Budapest, 2010, 79–101, 101.
[26] Vö.: „meg kell tanulnunk inkább olvasni a képeket, mint elképzelni a jelentést”, Paul de Man, Ellenszegülés az elméletnek, ford. Huba Miklós, = Szöveg és interpretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi [é. n., h. n.], 97–113, 104. (Kiemelések az eredetiben.)
[27] Friedrich Kittler, Optikai médiumok, ford. Kelemen Pál, Magyar Műhely – Ráció, Budapest, 2005, 25.
[28] Uo. 26.
[29] Uo.
[30] Kékesi Zoltán Papp Tibor Gyűrű – 20 című vizuális-konkrét költeménye kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy „a vers az olvasói-nézői figyelmet elsődlegesen nem a technikai (nyomdai, számítógépes) eszközök saját – s idővel fölülmúlható – teljesítményével vonja magára. Az értelmezés nem függetleníti magát a mű mediális feltételrendszerétől, ellenben jelzi, hogy a műnek mindig ki kell terjesztenie a (mindenkori) mediális lehetőségek körét”. Kékesi, A tekintet újraírása, Papp Tibor, Vendégszövegek (n), Kortárs, 2004/10., 108.
[31] de Man, Az olvasás allegóriái, 278.
[32] Daniel C. Dennett, Darwin’s Dangerous Idea. Evolution and the Meanings of Life, London, Penguin, 1995, 335–369., különösen 361–369.
[33] Hans Ulrich Gumbrecht, The Production of Presence. What Meaning Cannot Convey, Stanford University Press, Stanford, California, 2004. Gumbrecht nem is győzi nyomatékosítani, hogy bár gondolata antihermeneutikai, a jelentés és a jelenlét fogalmainak szembeállításán alapszik, értelmezés vagy jelentésképzés ettől függetlenül továbbra is létezik, sőt valószínűleg nem oltható ki.
[34] Jó – illetve némiképp csüggesztő – példa lehet erre a William Irwin vezette kutatócsoport terjedelmes munkássága, mely a populáris kultúra népszerű és elemzésre méltónak tartott termékeit teszi terítékre a nyugati filozófia hagyományainak szűrőjén keresztül (The Matrix and Philosophy, The Lord of Ring and Philosophy, The Simpsons and Philosophy stb.). Az eredmény – mechanikusságánál és módszertani tisztázatlanságánál fogva – enyhén szólva is hibrid és kétséges.
[35] Richard Dawkins, Az Ős meséje. Zarándoklat az élet hajnalához, ford. Kovács Lajos, Partvonal, Budapest, 2006. (The Ancestor’s Tale. A Pilgrimage to the Dawn of Life, Weidenfeld & Nicolson, The Orion, London, 2004.)