Lakatos István

 

(Regényrészlet)

 

Első rész

Seon

 

 

 

 

 

 

Mirkó a korlátnál állt és az alászálló hajót figyelte. A robosztus, szögletes jármű pöfögve, szuszogva ereszkedett, kéményei okádták a sűrű, fehér füstöt, amit a szél egyenest a Padrag csúcsa és a Fellegvár felé fújt.

- Gyere be, és csukd be az ajtót, mert rögvest megfúlunk – szólt ki a szobából Szaffi néni. – Ezek az átkozott hajók mindent telebüdösítenek.

Morogva bár, de Mirkó engedelmeskedett. - Néném, hiszen te bolondulsz a masinákért – mondta, miközben behúzta maga után a teraszra nyíló ajtó mindkét szárnyát.

- Az most ne érdekeljen – csattant fel Szaffi néni. –  Nem szeretem azt érezni, mintha én lennék a kolbász a füstölőben. És különben is – tette hozzá túljátszott komolysággal – most éppen kisasszonyos elfoglaltságaim vannak, kérlek.

Az ölében fekvő hímzésre célzott: még évekkel ezelőtt, Berta asszonyság, Szaffi néni komornája, aki látszólag majdnem olyan vén volt, mint maga a Fellegvár, egy kevésbé zavaros pillanatában azzal korholta, hogy foglalkozna inkább kisaszonyos dolgokkal, ahelyett, hogy nyakig gépzsírban holmi gépezeteket bütyköl. Szaffi néni pedig megtanult hímezni, de nem tudta megállni, hogy ne idegesítse az öregasszonyt, ezért az unalmas csendéletek és tájképek helyett szerkezetek tervrajzait varrta ki. Közben rájött, hogy tulajdonképpen szereti csinálni, és öltögetés közben kiválóan lehetett gondolkodni.

Mirkó a nyakát nyújtogatva próbálta kifürkészni, min dolgozik éppen.

- Repülő masina lesz - világosította fel a fiút, majd némi jelentőségteljes szünetet tartva hozzátette: - Szárnyakkal.

Mirkó szemei elkerekedtek. - Mint a madaraknak?

- Bizony. – Szaffi néni nem tudta megállni, hogy huncutul el ne mosolyodjon. – Ugyanúgy csapkod majd a szárnyaival, mint ahogy a madarak szokták. Feltéve, ha nem számoltam el semmit sem.

- Apám engedni fogja?

- Nem fogok repülni vele. Jaj, dehogy repülnék! Csak megtervezem, miért is ne?

Szaffi néni mellett egy kis asztalkán viseltes paksaméta hevert. Mirkó jól ismerte ezeket a jegyzeteket: nem csupán nagynénje lakrésze, hanem gyakorlatilag az egész vár tele volt a jellegzetes, girbe-gurba betűkkel, olvashatatlan számokkal telerótt papírfecnikkel. Néhol még a falakat is sebtiben odafirkált számítások borították – amikor gondolataiba merült, Szaffi néni teljesen megfeledkezett a külvilágról és sokszor lehetett látni, amint a füle mögül előhúzott ormótlan ácsceruzával éppen jegyzeteket készít, bármire, ami a keze ügyébe kerül. Azt szokta mondani, hogy azért jegyzetelget folyton, mert annyi ötlete van, hogy egész egyszerűen nem fér mind a fejébe. Olykor valami növény levele is áldozatul esett, sőt, azt beszélték, hogy egyszer egy elégedetten röfögő disznót firkált tele, mert csak az volt kéznél, bár ezt azért elég nehéz volt elhinni.

- Gyere, inkább nézzük meg azt a hajót, ami az előbb szállt le. – mondta Szaffi néni. - Azóta a szél már biztosan elfújta a füstjét. – Letette a hímzőrámát az asztalkára és a teraszhoz vezető ajtó felé indult. – Nem jössz?

Mirkó bólintott és követte nénjét. A hajó közben leszállt, éppen a csapóajtaját engedték le.

- Már nagyon türelmetlenek lehetnek – jegyezte meg Szaffi néni. A korláttól egy lépésre állt meg, onnan nyújtogatta a nyakát. – Végtére is, hónapokig utaztak a légben.

- Honnan jöttek? – kérdezte Mirkó.

- A Petarról. Ajjaj…

- Mi történt?

- Nézd csak, lovak…

Hiába meresztette a szemét, Mirkó csak a csapóajtón kiözönlő aprócska foltokat látott. Szaffi néni beszaladt a szobába, majd kisvártatva egy messzelátóval tért vissza. Szeméhez emelte és a korláttól biztos távolságban a hajót kezdte fürkészni.

- Úgy bizony. Lovak. Remélem, ezt nem mi szúrtuk el – motyogta maga elé. Ösztönösen megvakarta azt a jókora forradást, ami mintha a szájának a meghosszabbítása lett volna és csaknem egészen a bal füléig húzódott.

- Mi a baj velük? – Mirkó nem értette.

- Láttál te valaha itt a Seonon egyetlen lovat is? – vonta fel a szemöldökét Szaffi néni.

- Most hogy mondod… nem – felelte Mirkó némi töprengés után.

- Nem láthattál, mert nálunk nincsenek lovak. Soha nem is voltak. Ne kérdezd, miért, hiszen az Óraverzumban mindenütt élnek. Csak annyit tudok, hogy ha szabadjára engednek itt egy lovat, hamarosan elpusztul. Talán a levegő miatt, esetleg valami kórság végez velük… - Mirkó kezébe nyomta a messzelátót. – Bárcsak odatelefonozhatnék… Maradj itt, gyorsan értesítenem kell valahogy a lovagokat! – mondta és ezzel besietett a szobába. Matatás hangjai hallatszottak, könyvek pottyantak le, amit Szaffi néni keresetlen szavai követtek, majd ajtó csapódott és Mirkó egyedül maradt.

Szeméhez illesztette a messzelátót. A bástyaszerű hajó ormán közben felvonták a lobogókat. Most kürtszó harsant és odalent a síkságon megkezdték a kirakodást. Szolgák hada tódult ki a hajóból, némelyek súlyos ládákat cipeltek, mások hordókat görgettek. A lovasok a hajó körül cikáztak, szájukhoz emelt tölcséreken keresztül terelgették a sokadalmat. A ládákból cölöpök kerültek elő, kötelek, gondosan összetekert ponyvák és más alkalmatosságok, a félmeztelenre vetkőzött szolgák pedig nekiálltak, hogy felverjék a sátrakat.

Különös élmény volt látni ezt a sürgést-forgást. A Seonon nem sok ember élt, az egyetlen város kivételével jobbára azok is aprócska falvakban. Néha szekerek jöttek a Fellegvárba, vagy hajók úsztak tova a hegy lábánál hömpölygő Labodán, de a síkság mindig kihalt volt, csupán a ledöntött kolosszusok tagjai meredtek nyomasztóan az ég felé. Legfeljebb valami szerencsétlen tehénpásztor bukkant fel nagy ritkán, hogy összefogdossa a jószágait, amik annyira teleették magukat, hogy túl magasra szálltak és errefelé sodorta őket a szél.

Petar lovagjai is csupán a halni vonuló légfellérek miatt vállalták a hosszú utazást. Az elkövetkező hetekben soha nem látott emberhadat vártak a Seonra. Ha idejüket érzik, a légfellérek, ezek az áttetsző, csápos lények útra kelnek a lég mélyéről, otthagyják a Napon túli otthonukat és népes rajba verődve átszelik az Óraverzumot, hogy fajtájuk szokása szerint haljanak meg – legalábbis így tartják. Eddig ugyanis még senkinek sem sikerült megfigyelni, mindez pontosan hogyan történik, valójában azt is csupán gyanították, hogy meghalni mennek, mert visszafelé soha nem jött egyik sem. Egy emberöltő alatt talán ha egyszer történik ilyesmi, és a légfelléreket ősi ösztönük mindig a Tengely más és más fertályára vezényli. Mindenképpen különleges látványosságnak számít, ráadásul évszázadok óta nem vonultak át a Seon egén. Ami azt illeti, a vándorlás irányát mintegy előre jelző kisebb csordát leszámítva jó ideje már nemigen merészkedtek az Óraverzum belső bolygóinak környékére, ezért sok helyütt a népek vállalták a több hónapos utazást, csakhogy láthassák őket.

Szárnysuhogás zökkentette ki Mirkót gondolataiból. Klotild húzott el a terasz előtt, majd kelepelve alábukott. Karcsú nyakára apró hengert rögzítettek.

Jó néhány esztendő eltelt azóta, hogy a melankolikus gólya fészket rakott a mosókonyha egyik kéményén. A várbeliek hamar megszerették, olyannyira, hogy amikor egy télen villám csapott a kéménybe, Jeromos úr, az öreg komornyik elintézte, hogy változatlan formában építsék újra, nehogy hontalannak érezze magát a gólya, ha visszatér. Ő nevezte el Klotildnak is, mert mint mondotta „törékeny alakja fiatalon elhalt nejére emlékeztette”. Szaffi néni is szívesen időzött Klotild kéménye tövében, hogy segítsen valahogy kilábalnia örökös melankóliájából, és apróbb trükkökre is megtanította.  

A gólya az épülő tábor felé repült. Amikor az odalent sürgő emberek észrevették, némi kavarodás támadt, de a látcsőn keresztül Mirkó jól látta, amint az egyik tölcsérbe kurjongató lovas nyugalomra inti őket. Klotild tett néhány kört fölöttük, majd leereszkedett.

Egy apród-forma alak lépdelt a madárhoz. Bátortalanul nyúlt a henger felé, nyilván attól tartva, hogy a hosszú csőr feléje kap, ám Klotild békésen várta, hogy leakasszák a nyakából.

Szaffi néni üzenetét rejthette a henger, mert az összes lovas azonmód visszavágtázott a hajóba. A szolgák értetlenül bámultak utánuk. A nyüzsgésben a gólya még álldogált egy darabig, talán egy ízletes jutalombékára várhatott, végül megunván a várakozást, bánatosan eloldalgott.

- Sikerült? – kérdezte Szaffi néni. Mirkó észre sem vette, hogy visszatért. – Úgy tűnik – felelte.

- Remélem, nem lesz komolyabb bajuk – fürkészte a tábort a nagynénje. – Nem szeretném, ha a lovagok kellemetlenkednének itt nekem.

- Mi lesz a lovakkal?

- Lehet, hogy mindvégig a hajón kell maradniuk… bár, ami azt illeti… - Szaffi néni előkapta az ácsceruzát és még a mélységtől való iszonyodásáról is megfeledkezett, mert sebesen rajzolni kezdett a korlátra. Többször átsatírozta, majd motyogva letörölte a ruhaujjával, végül úgy tűnt, elkészült az ábrával. Töprengve ingatta a fejét. – Az hiszem, van egy ötletem.

Visszatette a ceruzát a füle mögé és beviharzott a szobába. Mirkó már megszokta, hogy ilyenkor nénje nem nagyon vesz tudomást a külvilágról, bárkit képes egyetlen szó nélkül faképnél hagyni és a legtöbb esetben nekiáll csörömpölni a szerszámaival. Most azonban nem így történt.

 - Nyavalyába – dünnyögte és kihátrált a teraszra.

- Mi történt? – kérdezte csodálkozva Mirkó.

- Egy átkozott nyúl. És ha jól látom, mindjárt… szaporodik.

Mirkó letette a messzelátót a korlátra és belesett az ajtón. Az állat a szoba közepén állt, fülei a mennyezetet verdesték. Szürke bundája alatt szabályosan fortyogott.

- Hogy a csudába juthatott be? És miért nem tűnt fel senkinek sem, hogy egy böhöm nagy  nyúl mászkál a várban? – méltatlankodott Szaffi néni, miközben megragadta Mirkó karját és finoman a falhoz terelte.

Ekkor a hatalmas jószág temérdek apró nyúllá robbant szét. Csak úgy özönlöttek az ajtón kifelé.

- Most megint nyúlpörköltet fogunk enni hónapokig – sóhajtott keserűen Szaffi néni. Mirkó elfintorodott. Utálta a nyúlpörköltet.

 

 

 

 

Napokig hajkurászták a nyulakat és még akkor sem lehettek biztosak benne, hogy az összeset sikerült megtalálni. Noha már nem mászkált el minden éjjel, Mirkó – talán a fura Berta néni kivételével - mindenkinél jobban ismerte a Fellegvárat és biztos volt benne, hogy ha néhányuk le is jutott valahogy a vár alatti kazamatákba, soha többé nem kerülnek elő. Ha találnak maguknak eleséget, odalent a sötétben kedvükre fejlődhetnek mindenféle nyúlszörnyekké.

Nyolc ketrecet pakoltak tele makogó, kapálózó nyulakkal. A fölmetélő mester, aki máskor naphosszat csak egy padon üldögélt és lógatta a lábát, mondván őt ne háborgassák holmi alávaló, kuktáknak való feladatokkal, nem győzte levágni a jószágokat. Meg kell hagyni, hősiesen küzdött, mert míg fél tucatnyival végzett, a többi rögvest növekedni kezdett és mire észbe kapott, újból megtelt a ketrec.

Későre járt, mire az utolsó nyúllal is végzett. Akkor mocskos kötényébe törölte a véres kést, visszadugta a derékszíján függő hüvelyébe, sercintett egy férfiasat és elégedetten visszaült a padjára. Hallunk még eleget erről, mondták egymásnak a várbeliek, mert egy darabig biztosan nem lehet rávenni a jó mestert semmilyen munkára sem.

Eleinte csak a szakács átkozódását lehetett hallani, majd miután a nyúlpörkölt után feltálalták a nyúlsültet, következő nap a nyúlpástétomot, a máskor jó étvágyú udvartartás is nyűgölődni kezdett. De nem volt mit tenni, Seon királya szegény volt, annak kellett örülni, ami van, fásultan nyammogták hát a nyúlhúst.

Azután egy szép napon küldöttség érkezett Petar lovagjaitól, hogy leróják tiszteletüket vendéglátójuk előtt. Megköszönték a királynak, hogy még időben figyelmeztették őket. Lovaik maszkot viseltek, aminek tervét Szaffi néni a terasz korlátjára firkantotta fel, a szerencsétlen nyulas história után pedig el is készítette. Jöttek volna hamarabb is, magyarázták a lovagok, csak nem engedhették ki a lovakat a szabadba, míg a szíjgyártó mesterek el nem készítették ezeket a lélegző alkalmatosságokat.

A lovagok hálából ajándékot is hoztak: a hosszú hajóút alatt hízlalt disznókat, csirkét, szárított halat, szekérnyi kukoricát, tököt és ropogós almát, továbbá négy hordó fűszeres olajban pácolt sárkányhúst. Pongrác király úriemberhez méltón viszonozta e kedves gesztust és nyulakkal lepte meg látogatóit. A lovagok lekötelezve tértek vissza táborukba.

Megkönnyebbültek a vár lakói, még a tökfőzeléket is lelkesen kanalazták.

Így tett Mirkó is. Kenyérrel kitunkolta a maradékot, hóna alá csapta a könyvét és lesétált a kertbe. Szaffi néni a nyúlkaland másnapján elutazott, azóta jobbára csak olvasgatott. Mostanában az Óraverzum mítoszait szerette a legjobban, különösen azért, mert számos történetnek megismerhette a másik változatát is: a titkos telefonozások alkalmával Ludvik bácsi úgy mesélte el ezeket, ahogyan a Nap mögött élők ismerték.

Ki akarta faggatni a légfellérekről is. Ebéd közben Folkus Ránkó történetét olvasta, akinek elrabolták a menyasszonyát a kalózok, őt magát pedig egy kóbor légfellér elé vetették – ekkor  végzett Mirkó a tökfőzelékkel. Nagyon kíváncsi volt, hogyan menekül meg Ránkó, ezért is ment le a kertbe, hogy a kedvenc padján ücsörögve folytathassa az olvasást. De nem bírt magával és ahogy a lépcsőn battyogott lefelé, a könyvjelző mentén résnyire kinyitotta a könyvet, hogy fél szemmel beleleshessen. Úgy vette ki, hogy a történet hátralévő részében Ránkónak nincs lába.

Ez jól hangzik, állapította meg és meggyorsította lépteit.

Az épületből kiérve átvágott a csaknem néptelen várudvaron, nagy ívben kikerülte a nyelvét lógató lompos kutyát, és az öreg fák felé vette az irányt. Egy elvadult lugas alatt rejtőzött a kedvenc padja, ott senki sem zavarhatta. 

- Jó napot, Mirkó úrfi!

Mirkó összerezzent. Éppen azt próbálta elképzelni, hogyan vesztette el lábait Ránkó.

A kert végéből Jeromos úr integetett.

- Jó napot, Jeromos úr! – köszönt vissza Mirkó.

- Segítene egy kicsit, úrfi?

Mirkó tisztelettudó fiatalember volt, mondhatni kész úriember.

- Nagyon szívesen, Jeromos úr! – Letette a könyvet a fűbe és az öreg komornyikhoz szaladt.

Ha ideje engedte, Jeromos úr fejébe nyomta viharvert szalmakalapját, feltűrte ingujját és a kertben dolgozgatott. Most éppen kapával hosszú barázdát vájt a földbe.

- Mit kell tennem? – kérdezte Mirkó, amint odaért.

- Megviselte a derekamat a nyúlvadászat – magyarázta az öreg. – El akarom vetni a zöldborsót, de attól tartok, most nemigen menne a hajlongás.

- Hagyja csak rám – ajánlkozott Mirkó.

- Köszönöm, fiam. – Jeromos úr egy kis zacskót vett elő a zsebéből. – Egymástól három ujjnyira kellene ezeket a magokat a földbe hinteni.

Mirkó letérdelt és úgy tett, ahogyan mondták neki. – Végig a soron? – kérdezte.

Jeromos úr bólintott. Kapáját gereblyére cserélte, azzal egyengette el a földet a magok fölött.

- Nem tudja véletlenül, hová utazott a néném? – érdeklődött kis idő múlva Mirkó. Már a sor közepén tartott.

- Nem – dünnyögte az öreg. Mirkó gyanította, hogy talán mégis csak tud valamit, így tovább próbálkozott.

- Már jó ideje elvan…

- A kisasszony nem mondta, hova megy, nekem pedig nem tisztem, hogy kérdezzek – jelentette ki a komornyik.

Jeromos úrból bizony nem fog kihúzni semmit sem. Szótlanul dolgoztak tovább. Hamarosan a sor végére értek, a magok is elfogytak.

- Hálásan köszönöm a segítségét, Mirkó úrfi – Jeromos úr elegyengette az utolsó földkupacot, zsebre vágta a kiürült zacskót, majd megveregette a fiú vállát. – Nemsokára kikel és már ehetjük is a jó zöldborsó levest! Nincs is annál jobb, ugye?

Mirkó figyelme elkalandozott. A kert mögötti sövényeknél ugyanis feltűnt a három udvarhölgy. Jeromos úr is arra fordult, amerre a fiú tekintgetett.

- Az áldóját, már csak ezek a maskarák hiányoztak.

A három felcicomázott, egykor szebb napokat látott szépség lepkehálókkal felvértezve rótták a kertet, közben hangosan vihorásztak.

- Dolgos, szép napot, hölgyeim! – köszöntötte őket jó hangosan Jeromos úr. Az udvarhölgyek nem köszöntek vissza, legalábbis a hangok, amiket kiadtak, nem hasonlítottak egyetlen köszöntésre sem. Amikor a közelbe értek, konokul felszegték állukat.

- Mi jót művelnek, drága kisasszonyok? – fordult feléjük mesterkélt érdeklődéssel az öreg komornyik. – Csak nem tarka pillangókat kergettek, drága kisasszonyok?

Mirkó még mindig a földön térdelt, most még jobban összegörnyedt, hogy a nevezett kisasszonyok elől elrejtse kuncogását.

Barbara, Brigitte és Bianca nagyjából Mirkó anyukájával egy időben kerültek a várba. A meggyanúsítottak váltig tagadták, így soha nem derült ki, kinek a fejében született meg az ötlet, hogy egy magára valamit is adó kisasszony, különösen a trónörökös jövendőbelije nem élhet a királyi udvarban társalkodónők nélkül – végül is ez a szokás, a szokást pedig illő megtartani. Így történt, hogy holmi kertek alatti grófok a Fellegvárba küldték legszebbnek vélt lányaikat, abban a reményben, hogy talán valami messzi földről jött, előkelő uraság lángoló szerelemre gyúl irántuk és szerelme zálogául busás javakkal látja el őket. Csakhogy e három udvarhölgyet még Léna kisasszony sem kedvelte – unalmas, üres fejű libának tartotta őket, akiket csak a szánalmas udvari pletykák és különböző fiatalemberek arcéle érdekelt. Végül valahogy itt maradtak az udvarban. Ha nagy ritkán messziről jött uraságok érkeztek, az udvarhölgyek közeledtére inkább elbújtak a legközelebbi szekrényben. A jó Pongrác királynak pedig nem volt szíve hazaküldeni a kisasszonyokat – ha még egyáltalán lett volna hova visszatérniük.

Ami azt illeti, Mirkó soha sem tudta, melyik kisasszonyhoz melyik név tartozik.

Jeromos úr iménti kérdését az udvarhölgyek válaszra sem méltatták.

- Ajánlhatok ám kegyeteknek egy jó ásót, egy kapát és ezt a gereblyét is szívesen átadom, nekem ugyanis hamarosan a konyhában lesz dolgom.

Barbara, Brigitte és Bianca sértetten néztek a komornyikra.

- Mit képzel? – fortyant fel az egyikük.

- Neveletlen fráter! – háborgott a másik.

- Piha! – szegte az állát még magasabbra a harmadik.

- Mégis, minek néz minket? – kérdezte az első.

- Maga anyámasszony katonája! – mondta a második. (Mirkó nem értette, szegény Jeromos úr mivel érdemelte ki ezt.)

-  Nekünk csak a felséges király parancsolhat! – közölte a harmadik.

- A jó Pongrác király!

- A délceg Pongrác király!

- A legnemesebb arcélű Pongrác király!

És így tovább.

Jeromos úr sóhajtott egy nagyot és összeszedegette a szerszámokat. Mirkóra pillantott, majd biccentéssel jelezte, hogy ha jót akar magának, akkor most iszkoljon, amerre lát. A fiú még mindig az ágyás mellett kuporgott, így annak rendje s módja szerint bebukfencezett a közeli csalitosba.

A kisasszonyok észre sem vették, hogy hallgatóságuk eltűnt, sipákolták tovább a magukét.

Mirkó a magas fűben feküdt és az eget fürkészte. Gőzhajó szállt a város felé, a lustán vonuló felhőkön túl pedig ott szürkéllett az Óraverzum tengelye. Míg korábban eseményszámba ment minden egyes hajó felbukkanása, Petar lovagjainak érkezése óta egészen hozzászokott az égi járművek látványához. Egyre többen szálltak le a városban vagy a Fellegvár környékén, de akárhányszor feltekintett az égre, a Tengely látványától mindig megborzongott.

Egyszerre volt csodálatos és vészjósló, ahogy ez a felfoghatatlanul óriási árny végignyújtózott az égbolton. A Seon derékszögű bolygókarja miatt úgy tűnt, mintha a horizont alól bújna elő ez a szabálytalan körvonalú, szinte meghatározhatatlan jelenség, majd ferdén átszelné a látható eget. Különösen tiszta időben még a felszínének rajzolatait is látni lehetett: a görbék és az egyenesek fura rendszere olyan benyomást keltett, mintha egy élőlény, egy történelem előtti óriás bőre volna. Sokan hitték, hogy nem egy ősrégi szerkezetet, hanem magát Istent, vagy legalábbis egy részét látják nap mint nap, hacsak az égre tekintenek.

Mirkó még túl fiatal volt, hogy szavakba önthette volna, de amellett, hogy lenyűgözte az Óraverzumot tartó gigantikus szerkezet, valamiért iszonyodott is tőle. Nehezére esett elképzelni, hogy emberek élnek benne.

Ludvik bácsi szinte sohasem mesélt a népéről, de Mirkó annyit összerakott az elmúlt évek alatt, hogy nem a Nap másik oldalán élnek, ahogy legelőször állította, hanem a Tengely belsejében. Egyesek szerint éltek persze a Nap mögött is, sőt, azt mondják, ugyanolyan bolygók vannak a túloldalon, mint itt, amiket csodálatos lények laknak, de Mirkó mégsem tartotta elképzelhetőnek, hogy Ludvik bácsi onnan telefonozna. Nem volt ugyan semmilyen tehetsége a masinák iránt, Szaffi néni társaságában azonban ráragadt annyi, hogy magától is rájöjjön, a telefonkábel valószínűleg valahogyan a bolygóművön keresztül, a Seon bolygókarjában kígyózott egészen a Tengelyig.  Még ez is iszonyatosan nagy távolság volt, de mindenki tudta, hogy az Arbor pusztulásáig a Seonon is csodálatos gépezeteket építettek, amelyekhez képest a mostaniak gyerekjátékoknak tűnhetnek.

Mirkó soha nem beszélt senkinek sem a telefonozásairól. Nem mintha nem lett volna szabad, egyszerűen csak azt akarta, hogy neki is legyen egy titka. Egy olyan titka, amit rajta kívül csak anyukája ismert. Anyukája sem árulta el senkinek, így ő is jobbnak látta magában tartani. Még Szaffi néninek sem említette. Úgy tűnt hát, ő az egyetlen – legalábbis a Seonon –, aki bizonyosan tudta, hogy hozzá hasonló emberek élnek a Tengely belsejében. És a többiek?  Ha foglalkoztak is a gondolattal, érdemben nem tudtak vele mit kezdeni. Mi kint élünk, ők bent, mondták. Mindegyikünk éli a maga életét.

Egyszeriben olyan érzés tört rá, mintha az egész testét belepréselnék a földbe. Szédülni kezdett, gyomra émelygett. A közelben valami nagyot puffant, amit kiáltozás követett.  Még az udvarhölgyek is a közelben lehettek, mert egymást túlszárnyalva, fülsértően sikoltoztak.

Valami történt.

A csalitos eltakarta Mirkó elől a vár udvarát. Csak falakat és tornyokat látott, ezért megpróbált feltápászkodni, hogy kilessen. Nem ment könnyen: tagjait természetellenesen nehéznek érezte, és továbbra is kutyául érezte magát.  Amikor végül sikerült felállnia, mintha valami nagy erővel hátba rúgta volna. Megtántorodott, arccal előre zuhant vissza a fűbe, az udvaron pedig az iméntinél is nagyobb hangzavar támadt. A lompos kutya is rettegve nyüszített.

Mirkó percekig hevert a fűben, míg sikerült összeszednie magát. Ismét feltápászkodott, ezúttal olyan könnyedén, mint máskor, ám még mindig szédült valamelyest. Kitámolygott a csalitosból.

Az udvart teljesen szétdúlták. A várbeliek egy része még mindig a földön hevert, a többiek elsápadva, zavartan szemlélték a pusztítást. A szépen feltornyozott tüzelő szanaszét gurult, a padok, székek felborultak, a falak tövében ripityára tört téglák és cserepek hevertek. Legrosszabbul a csirkék jártak: az a különös erő, ami Mirkót is a talajhoz szegezte, legtöbbjüket szó szerint szétpréselte.

Egyikük szánalmasan kotkodácsolva vonszolta magát előre, beleit a vértől mocskos sárban húzta maga után. Mirkó keresett egy nagyobb téglát, majd visszasétált a kínlódó jószághoz. Miközben a feje fölé emelte a téglát, tekintete találkozott az egyik felfordult pad alatt kuporgó lompos kutyáéval. Iszonyat ült a szemében. Mirkó elfordította a fejét és agyonütötte a csirkét.

 

 

 

Recsegtek-ropogtak a jégtáblák, ahogy a jégtörő utat vágott közöttük. Szaffi kisasszony a hajó tatján állt és a bolygóművet fürkészte.

- Hadd terítsem ezt magára, kisasszony. – A matróz egy vastag pokrócot tartott a kezében.

- Köszönöm. – mormolta Szaffi a hidegtől bágyadtan, és engedte, hogy a tagbaszakadt férfi bebugyolálja. Tényleg jobb volt egy kicsivel, már nem reszketett úgy, mintha éppen ki akarna rázódni a bőréből.

- Nem akar inkább bejönni a kabinba? Kevésbé fázna.

- Nem, köszönöm. Inkább maradnék.

A matróz biccentett, majd ment a dolgára. Szaffi összehúzta magán a takarót és leszegte a fejét. Amikor a Seon déli pólusán járt, mindig meg kellett magát emberelnie, hogy ne uralkodjon el rajta a pánik. Több volt ez puszta szorongásnál – ízléstelennek tartotta, hogy az Arbor fölötte van. Ha a Fellegvárban az égre nézett, a Tengelyt látta, annak tetején a Napot és noha a legnagyobb tudósok sem tudták eddig bizonyítani, az Óraverzum népei általában hittek abban, amit a szent emberek tanítottak: hogy az egész fölött ott a mindennél hatalmasabb Világgép, ami a légben tartja a bolygókat - hogy ne zuhanjanak le az Arborba.

A sarkvidék és a bolygómű felé közeledve fokozatosan megváltozott a táj. Nyoma sem maradt az északi félteke barátságos vidékeinek, akár egy másik bolygó is lehetett volna. Ha olykor szóba került, mert nem szívesen beszéltek róla, ezt a vidéket a népek csak Görcsként emlegették.

 Errefelé a sziklák torz alakzatokba rendeződtek, a természetellenesen vékony ősfák satnya ágai groteszk módon gubancolódtak az ég felé. Ami kevés növény nőtt, az szürke volt és száraz – mintha már holtan bújtak volna ki a terméketlen talajból. A kísérteties erdőkben betegesnek tűnő állatok lézengtek: az aljnövényzetben gyér tollú, szánalmas madarak verdestek, mert repülni egyik sem tudott, míg a fák között kacska lábú rókák, rühes farkasok és púpos medvék poroszkáltak. Éjszakánként – amikor a félhomályt felváltotta a csillagtalan sötétség – idomtalan szerzetek másztak elő a föld alól, az eltemetett ősi városok katakombáiból.

Az Arbor fertőzte meg a földet. Ahogy a bolygók ragaszkodnak a rajtuk élőkhöz, úgy próbálja elragadni az Arbor mindazt, ami az Óraverzum alja felé néz. Egyszerű természettudomány – csakhogy a pokol tényleg rajta van a térképen.

Bármennyire is viszolygott tőle, Szaffinak kötelessége volt, hogy időről-időre ideutazzon. Érkeztek ugyan jelentések a régi korok távíró kábelein, de jobban szerette személyesen is megnézni, milyen állapotban van a bolygómű. Apja tett róla, hogy egyre sűrűbben kelljen ideutaznia.

Seon bolygóműve ugyanis már nem húzta sokáig.

Kájusz mester nem ezeket a szavakat használta, de ez a tényeken mit sem változtatott. A bolygómű tönkrement.

Szaffi nem tudta elképzelni, hogy ez valaha is megtörténhet. Az Óraverzum ősrégi szerkezet volt, senki sem tudta megmondani, mikor építhették. Az viszont bizonyos, hogy a mítikus építőmester egészen különleges munkát végzett, mert az Óraverzumot alkotó fém soha nem öregedett el, a bolygókat mozgató gépezet pedig az idők kezdete óta tökéletesen működött – leszámítva az utóbbi idők néhány különös jelenségét.

- Szörnyeteg voltál, mégsem csak azzal kerülsz be Seon történelmébe – mondta elrévülve Szaffi. – Te leszel az első, az idők kezdete óta, aki tönkretett egy bolygóművet. Köszönöm, apám. - Neki bezzeg akkor sem esne baja, ha a bolygóval történne valami. A Holdat tartó kar a bolygómű alsó részéhez csatlakozott. A Seon elpusztulna, ő pedig élné tovább nyomorult életét odafent, a kis vackában!

A jégtörő hamarosan partot ért. Az iménti matróz átkísérte Szaffit a kikötő mellett sorakozó óriási csigaházak egyikébe. Odabent vagy fél tucatnyian ücsörögtek a jó melegben, frissen főtt kávé illata töltötte be a helyiséget. Kájusz mester le sem vette a kabátját, máris a kályhánál termett, hogy egy jó erős feketét töltsön magának.

Szaffiról az udvarias matróz segítette le a kabátot, majd amint kiakasztotta száradni, egy bádogbögrével tért vissza.

- Kávét, kisasszony?

Szaffi elmosolyodott, és köszönettel elfogadta. A matróz elpirult kissé, és bumfordi léptekkel átmasírozott a legtávolabbi sarokba.

- Szóval így áll a helyzet – bukkant fel Kájusz mester, ezúttal már a kabátja nélkül. Belekortyolt a kávéba, majd várakozón Szaffira nézett.

- És ez mennyire biztos? – kérdezte nagy sokára a kisasszony. Szívesen kortyolt volna ő is a bögréből, de még nagyon forró volt, hiába fújkálta.

- Mennyire biztos? Ha nem csinálunk valamit nagyon hamar, akkor azt mondanám, hogy… ha eddig nem imádkozott, akkor ideje elkezdeni.

- Le fogunk zuhanni –  mondta Szaffi.

- Le – ismételte Kájusz mester, meglehetősen szenvtelenül, bár Szaffi gyanította, hogy ez csupán színjáték. Halkan beszélt, nyilván nem akarta, hogy a többiek meghallják.

Kájusz mester idestova harminc éve szolgálta Seon népét mint annak egyetlen bolygóművese. Nála jobban senki sem ismerte ezt a hatalmas masinát, egyenként számon tartotta az összes fogaskereket, a legapróbb változást is azonnal felismerte. A Görcsben töltött évtizedek őt is megváltoztatták: haja és szakálla rendezetlen csomókban nőtt, végtagjai és az ujjai megnyúltak – bár mint szokta volt mondani, az utóbbiak szerelésnél igen hasznos jószágnak bizonyultak. Szaffi gyanította, hogy a kelleténél jobban kijön a csempészekkel, és hogy még az apja uralkodása alatt sok embernek segített a Görcsön át megszökni a Seonról,  – de nem kárhoztatta ezekért, mert nehéz időket éltek akkoriban, és azt is tudta, hogy bármit is tegyen Kájusz mester, az Seont szolgálja. Még a váltótársat is megtagadta, pedig a hagyományok szerint két bolygóműves váltotta egymás fél évenként, hogy elejét vegyék a körülmények miatti kedvetlenségnek és a testi torzulásoknak.

Szaffi nagyjából nyolc esztendeje, azaz öccse trónra kerülése óta tartotta a kapcsolatot a mesterrel. Pongrác már az első napokban rábízta ezt a feladatot (mint később oly sok mindent), a kisasszony pedig örömmel vállalta. Kájusz mester eleinte idegenkedett, hogy egy nővel beszélje meg a királyra tartozó ügyleteket, de nem tehetett más, meg kellett szoknia, még ha látszott is rajta, hogy ezt sosem fogja helyénvalónak tartani.

- Koronás atyja rögeszméje eléggé gallyra vágta a szerkezetet – magyarázta a jó mester. – Ha nem túrat akkora gödröt, hogy ott robbantgasson, akkor most nem lennénk ekkora bajban.

- És nem lehet vele semmit sem csinálni, - kérdezte Szaffi. – Úgy értem… az emberei…

- A legényeim mindent megtesznek, kisasszony, mi errefelé keményen dolgozunk. Láthatta. Felállványoztunk, amit csak tudtunk, és most is kint vannak vagy egy tucatnyian. Szerszámokkal, nagykabátban, ebben a fostos időben. Ügyes gyerekek ezek, még ha némelyik lassan úgy néz ki, mint valami nyomorult pók, de hiába ügyesek, ha kevesen vagyunk. Aztán meg… Talán meg tudnánk valahogy javítani. Jobbat mondok: ha bele is döglünk, megjavítjuk, mert meg kell javítanunk, különben az egész hóbelevanc lezuhan a fenébe. Csakhogy…

- … nincs rá pénz  – fejezte be a mondatot Szaffi.

- Nincs egy petákunk sem – bólintott rá Kájusz mester. – Az elmúlt években abból a kevéske pénzből, amit odafentről kaptunk, csak toldoztuk-foldoztuk az öreg masinát. De most már ott tartunk, hogy eleget vicceskedtünk. Ha nem csináljuk meg tisztességesen, szétesik a francba, aztán mehetünk az Arbor után.

Szaffi belekortyolt a kávéjába. Még mindig forró volt, de most cseppet sem érdekelte.

- Mondok még valamit. Két napja a Seon ismét leállt néhány pillanatra. Észrevette, kisasszony?

Hogy a csudába ne vette volna észre? Épp a Görcs határához közeledett, amikor Szaffi teljesen belepréselődött a gőzkocsi ülésébe, alig bírta az úton tartani a járművet. Még a karját is nehezére esett megmozdítani. Az ijedtségen kívül szerencsére semmi baja sem esett, pedig csúnyán megjárhatta volna. Amikor leállította a kocsit, eszébe jutott, hogy korábban is átélt már ilyesmit, és nem is olyan régen.

- A bolygókar is leállt, nem csak a bolygómű – magyarázta Kájusz mester. – Szóval a Világgépben kutyulódhatott össze valami. De higgyen nekem, nem tett jót a Seonnak.

Szaffi lehuppant a legközelebbi székre. Szólni sem tudott. Remegve kapaszkodott a bögréjébe.

Kájusz mester a kisasszony mellé húzott egy széket. A támlát a lábai közé véve, fordítva ülte meg.

- Tudom, hogy nehéz, de ezzel most ne foglalkozzék. – A mester magához képest most egészen gyengédnek tűnt. -  Máskor is történt ilyesmi. Nincs ezzel mit tenni: ha a gépiek úgy akarják, nekünk befellegzett. Viszont a bolygóműre gondot viselhetünk. Persze soha többé nem lesz olyan, mint volt, mert csak azzal dolgozhatunk, amink van. Azt hiszem, soha nem fogjuk megtudni, mi a rossebb az a fém, amiből az Óraverzum épült. Jobb híján összedrótozzuk valahogy, amit majd folyamatosan karban kell tartani. De nem ezt csináljuk már jó ideje? – A mester fanyarul elmosolyodott. – Most csak egyet tehet, kisasszony, de azt nagyon hamar: nyissa fel a cifra palotájában a kincsesládikókat, és szedje össze, ami még bennük van, mert nem lesz olcsó mulatság.

- Biztosan meg tudja csinálni? – kérdezte Szaffi.

- Nézzen rám, kisasszony. Egész férfikoromban csak azzal törődtem, hogy a Seon biztosan álljon a helyén. Harminc éve élek itt. Nézze, miféle puruttya alakká nyomorodtam. Nincs senkim, csak ezek a legények, akik álló nap az állványokon dolgoznak, fagyban és sötétben. Nézzen rám és mondja meg, hogy talál-e nálam kiválóbbat, aki megjavíthatja?

Szaffi megrázta a fejét. – Bocsásson meg, Kájusz mester.

Mintha csak az egyik legénye lenne, a mester megveregette Szaffi vállát. - Maga csak szedegesse össze azokat a tallérokat. A többit pedig hagyja rám. – Ezzel felállt, egy pad alól előszedte tangóharmonikáját és egy vidám dallamot kezdett játszani.

Szaffi felhörpölte a maradék kávéját. Indulni készült.

Szinte a semmiből ott termett mellette az előzékeny matróz.

- Kisasszony… bocsásson meg… mielőtt nyugovóra térne, táncolna egyet velem? – kérdezte elvörösödve. Kájusz mester muzsikájára a legények teli torokból üvöltöttek egy nótát, valami tengerészről és Kócos Rézi nevű csalfa babájáról.

- Ne haragudjon, de teljesen kimerültem. Muszáj lepihennem – szabadkozott Szaffi és az ajtó felé indult. Hátrapillantva még látta, amint a matróz a világ legbánatosabb arckifejezésével visszakullog a sarokba, mintha csak büntetésben lenne.

Lelkiismeret furdalása támadt. Nem akarta megbántani szegény fickót, de tényleg alig állt a lábán. A hosszú, öt napos utazás teljesen kikészítette, végigzötykölődött fél Seonon, azután a hajókázás, majd ezek a borzasztó hírek… És még az ötletei is cserbenhagyták. Nem jutott eszébe semmi használható, ilyen pedig talán még soha nem fordult elő, mióta csak az eszét tudta.

Semmi mást nem akart, csak aludni. Egy kemény priccs is megteszi, csak legyen valami, amire leheveredhet.

A hidegben átevickélt a szállásául szolgáló csigaházba és magára zárta az ajtót. Akár még otthonosnak is nevezhette a kis asztalkával, a kályhával, ami finom meleget árasztott és a vetett ággyal, ami ugyan keskeny volt, de meglepően puha. A kevéske holmit, amit magával hozott, az ágy mellé tették.

Ledobta még mindig nedves kabátját a székre és ruhástól végigterült az ágyon. Szerette volna végiggondolni, amit az imént hallott, de képtelen volt rá. Csak annyit tudott, hogy nagyon gyorsan rengeteg pénzt kell szereznie. Amint visszaér, ideje lesz udvariasan emlékeztetni Petar lovagjait és azokat, akik időközben érkeztek, hogy vendégszerető nép a Seoné, de örömmel veszik, ha végre fizetnek a földért, amin tanyát vertek. Remélhetőleg nem lesz velük semmi baj, hiszen megegyeztek. A városi uracskákat is kötelezni kell majd rá, hogy ne saját zsebükbe vándoroljon az a vagyon, amit a látogatókból kiszednek. Talán még a falvakra is újabb adókat kell kiróni – mintha maradt volna még bármijük is azoknak a szerencsétleneknek. Azt a keveset, amiből viszonylag tisztességesen eléldegéltek, nem akarta elvenni. Mert valószínűleg úgyis rá hárulna ez a feladat is.

A légfellérek nagyjából két héten belül a Seon mellé érkeznek, legkésőbb azt azt követő napokban már elindíthatja a tallérokkal teli kocsikat Kájusz mesterhez. Csak még addig bírja ki a szerkezet…

A csudába is! Ma éjjel nem akarta ezzel kínozni magát. Ha most lefeküdne, órákon keresztül hánykolódna, vagy csak bámulná a mennyezetet, míg nagy nehezen álomba nem ájul. Eszébe jutott a matróz. Talán mégis csak engednie kellett volna, hogy táncba vigye. Ki nem állhatta, amikor gőgös grófocskák, piperkőc kalandorok és fátyolos szemű költők udvarolgattak neki - jaj, a költőket a búbánatos képük és temetéshez illő sirámaik miatt különösen nem szívlelte. Már csak azért is igyekezett elzavarni mindegyiküket, mert szégyellte a sebet, ami az arcát csúfította, és tudta, hogy ezek az önjelölt gavallérok csak azért teszik a szépet, hogy a trónszékhez dörgölőzhessenek. De ez a matróc derék fickónak tűnt, előtte még az arca sem feszélyezte.

Felkönyökölt az ágyon. Tulajdonképpen már régóta furdalta a kíváncsiság, hogy az Arbor miként változtatja meg ezeket a férfiakat, a vastag ruhájuk alatt. Pusztán természettudományos jellegű érdeklődés volt, természetesen.

Így történt, hogy Szaffi kisasszony magára kanyarított egy pokrócot és elindult, hogy megkeresse azt a kedves matrózt.

 

 

 

Aznap, amikor a Seon megállt, öten haltak meg a Fellegvárban. Egy legény, aki a várfal egyik ablakrésében szunyókált, alázuhant a mélybe. Összezúzódott holttestét másnap sodorta partra a Laboda. Egy futkosó szolgát egy ledőlt kémény zúzott agyon, az egyik kukta pedig magára rántott egy kondér forró vizet, amikor tehetetlenül földre rogyott. Szerencsétlen órákig üvöltött, míg kilehelte a lelkét.

A legrosszabbul mégis csak a fölmetélő mester járt, aki a nyulakkal végzett munkája óta naphosszat csak a padján ücsörgött, és ahogy arra számítani lehetett, nem csinált semmit sem. Rettenetesen csúf állapotban került elő két nappal később egy félreeső latrinában: éppen a dolgát végezhette, amikor megtörtént a baj. Beleesett a lyukba és egyszerűen fennakadt a kürtőben, amin keresztül a potyadék hullott a folyóba. A szörnyű bűz vezette oda Jeromos urat, akit egy lámpás, néhány filléres pajzán románc és a latrinából kiálló két férficsizma látványa fogadott.

Találtak továbbá egy aprócska öregembert, akit valószínűleg a szíve vihetett el azokban a rémséges percekben, viszont különös módon senki sem ismerte. Ez azért valamelyest félelmetesnek tűnt. Hiába, hatalmas volt a Fellegvár és csupán maroknyian lakták.

Egyszerre temették el a szerencsétleneket. Nem sokan jelentek meg a szertartáson, de a derék Jeromos úr tisztes fekete zakójában ott állott az összegyűltek között, és róla el is lehetett hinni, hogy valóban gyászolja az elhunytakat.

Az alkalmi sírásókat úgy kellett összefogdosni még előző nap, mert senkinek nem fűlött a foga a csákányozáshoz. A Fellegvár halottjait a királyi sírkert mögötti zsúfolt, elvadult temetőben hantolták el, ahol öreg fák dőltek a keskeny ösvényekre és borostyán nőtte be a málló sírköveket. A talaj itt különösen kemény volt, teli kövekkel és gyökerekkel, és az is jócskán megnehezítette a sírásók dolgát, hogy nem akadt senki, aki biztosra megmondhatta volna, melyik sírkő alatt van még egyáltalán egy koporsónyi hely.

Kemény fellépéssel Jeromos úr munkára bírta a fűszerkészítő mestert, aki úgy vélte, egykori derék cimboráját úgy gyászolhatja a legőszintébben, ha annak kedves padján hasonló testhelyzetben ugyanúgy nem csinál semmit sem. Miután a komornyik elismerte, mennyire szívből jövő ez a viselkedés, menten elzavarta csákányozni a jó mestert, akinek tisztsége egyébként abból állt, hogy megfűszerezze az ételeket.

Két megtermett kovácsinas segített a sírásásban. Végül úgy alakult, hogy a temető különböző részein találtak helyet az öt koporsónak, így a gyászolóknak minden egyes alkalommal tovább kellett botorkálniuk. A szertartás megkövetelte, hogy a pap haladjon elől, aki meglehetősen rozoga lévén, még körülményesebbé tette a haladást. Mire az egész véget ért, már csak Jeromos úr képviselte a gyászoló tömeget – bár ebben az is közrejátszhatott, hogy utoljára az ismeretlen öregembertől vettek végső búcsút.

Mirkó sírkövek és fatörzsek rejtekéből nézte, ahogy a koporsóra vastag láncot tekernek, mielőtt a földbe helyeznék, majd a sírgödör oldalába vert kampókhoz erősítik. Közben a pap kásás hangon kántálta:

- Erősen tartsák e láncok testvérünket Seon földjében, hogy az Arbor azután se ragadhassa el testét, miután a lelke megtisztult bűneitől és eggyé vált a Világgéppel. Adjunk hálát az Építőnek, hogy erős bolygót rakott alánk! Adjunk hálát annak az elmének, akinek gondoskodása és előrelátása révén keringünk a légben, távol a gonosz emésztő lángjaitól, az Ő Világgépének oltalma alatt.

Miután végzett, ráhányták a földet a koporsóra, elmondtak közösen néhány imát, majd megszólalt a temető mélyén megbúvó romos kápolna harangja, és átballagtak a következő helyszínre.

És így tovább, minden alkalommal.

Mirkó egészen a temetés végéig maradt. Az utolsó ceremónia végeztével Jeromos úr megvárta, míg a sírásók szépen elegyengetik a földet, majd miután azok eloldalogtak, megköszönte a papnak szolgálatait. Kezébe nyomott egy ürücombot, amit ki tudja, hol rejtegetett eddig, majd sietős, ám elegáns léptekkel visszaindult a várba. Amikor eltűnt a sírok között, a pap nyammogva magához szorította a combot, és korábbi sebességét meghazudtolva, dalolászva elszökdécselt.

Elcsendesedett a temető, csupán a madarak és egyéb apró állatkák folytatták megszokott tevékenységüket. Mirkó egy ideig még azzal múlatta az időt, hogy összeszedett néhány öklömnyi méretű, kerekeken gördülő bogarat, és versenyt rendezett közöttük. Hogy izgalmasabbá tegye, az egyikkel eljátszotta, hogy kifarol, majd felrobban, de hamar megunta.

A sírkert felé vette az irányt. A vén temetőt egy rozoga kerítés választotta el a királyi család egykor pompás síremlékeitől. Mirkó felkapaszkodott egy megdőlt törzsű fára, végigegyensúlyozott a kerítés fölött, majd lehuppant a túloldalon. Jeromos úr, aki erején felül igyekezett gondot viselni szinte az egész Fellegvárra, többször is nekiveselkedett, hogy rendet tegyen a sírkertben, de soha nem tudott annyit foglalkozni vele, hogy látszata is legyen. Ahogy annyi másból, kertészből sem volt elég: csupán egyetlen félszemű, süket öregember gondozgatta a kertet, bár leginkább csak kapálgatott. Azzal is nehezen haladt, mert az egyik karja rövidebb volt, mint a másik.

Mirkó szabálytalanul nőtt tuják és nyíratlan sövények útvesztőjében bolyongott. Szaffi néni azt mesélte, hogy kislánykorában valóságos mesevilág volt itt, és a tucatnyi kertész színpompás virágokkal ültette tele a kertet, a sövényeket pedig állatformájúakra nyírták. A többnyire kápolna méretű síremlékeknek is gondját viselték, és murvával szórták fel az ösvényeket.

A régebbi korok királyai a Fellegvár alatti katakombák mélyén nyugodtak, csak az elmúlt kétszáz évben temetkeztek ide a sírkertbe. Mirkó sok történetet ismert Seon uralkodóiról.

Amikor kicsi volt, esténként általában Szaffi néni mesélt neki. Egy alkalommal azonban az akkor még kevésbé zavarodott elméjű Berta asszony véletlenül belehallgatott az aznapi esti mesébe, nevezetesen akkor, amikor a királylány jó mélyen kihajolt hálószobája ablakából, hogy az udvaron ácsorgó kérőjének kopasz feje búbjára köpjön – kíváncsi volt ugyanis, mekkorát csattan. A következő mesét már az asszonyság mondta, gyerekeknek valót, mint azt többször is Szaffi néni orra alá dörgölte, így onnantól kezdve a köpdöső királykisasszonyokat, csápos légszörnyeket és a Rettenthetetlen Hajóács Tivadart göndör szőrű barikák, kerek fejű kisgyerekek és még kerekebb fejű kisállatkák váltották fel. Őket Mirkó nagyon nem kedvelte. Hamar rájött, hogy ha gyorsan alvást színlel, az asszonyság sebtében véget kanyarít a mesének, itt a vége, fuss el véle, majd megy is a dolgára.

Nem sokkal később talált rá a titkos fülkére, és megkezdődtek a telefonozások. Ludvik bácsi pedig csak mesélt és mesélt, és még a legbutább kérdésekre is mindig lelkiismeretesen válaszolt. Mirkó – ahogy mondani szokták – vérszemet kapott, és napközben is folyton a felnőttek körül lebzselt, hogy történeteket húzzon ki belőlük. De sem Szaffi néni, sem Jeromos úr – Berta asszonyt messzire kerülte - nem értek rá arra, hogy naphosszat meséljenek neki, ezért könyveket csent el és azokat lapozgatta. Végül Szaffi néni elé állt, és közölte vele, hogy ha megtanítja olvasni, akkor nem szereli meg távollétében a bütykölendő masinákat, nem önt zsírt a gramofon tölcsérébe, és nem eteti meg csavarokkal a kacsákat – egyszóval nem csinál kisfiús dolgokat, hanem szépen lefoglalja magát, és történeteket olvas. Így történt, hogy Mirkó öt évesen megtanult olvasni.

Nagyon élvezte a könyveket és egyre ritkábban kereste elő a zsírkrétáit, hogy a csúnyább képeket átrajzolja. Egyszer nagyon ki is kapott emiatt, pedig a négyfogú gavalléros bestiaszörnyet ő találta ki, és a könyv, amibe rajzolta egyébként is régi volt és büdös, és néhány lapja ki is potyogott - bár azokról már nem mert beszélni, ezért inkább a várfal egyik kilazult téglája mögé dugta.

Különös volt belegondolni, hogy a málló síremlékek alatt nyugvó csontvázak egykor uralkodók voltak, akikről egy kisgyerek az elmúlt három évben olyan nagy élvezettel olvasott. Mirkó elidőzött a kétfejű Percel király masszív kriptája előtt. Ő volt, azaz ők voltak az elsők, akiket ide temettek. Első és Második, vagyis inkább Első és Első Percel király – a krónikások sehogy sem tudtak megegyezni az elnevezést illetően, és maguk az uralkodók sem voltak hajlandók a másik után számozni magukat, hiszen egy időben ültek Seon trónján. A közös testen ülő két fej gyűlölte egymást, és bármit megtettek volna, hogy elpusztítsák a másikat. Éjjelente őrök strázsáltak a királyi ágy két oldalán, mert amikor az egyik fej nagy nehezen elaludt, a másik fej a saját oldalán lévő kezét használva rögvest meg akarta ölni. Gyűlöletük odáig fajult, hogy Seonon polgárháború tört ki: a két királyi fej seregei csatároztak egymás ellen, míg hadvezéreik ugyanarról a trónusról osztogatták a parancsaikat, az egyik fej jobbra suttogta, a másik fej balra. Végül egy csapat főrangú megelégelte ezt a céltalan hadakozást és közös megegyezéssel meggyilkolták a marakodó királyokat. Jobb volt ez így mindenkinek. Engesztelésül kialakíttatták ezt a szép parkot, építtettek bele egy pazar kriptát, az alá temették el a kétfejű királyt. Még egy szobrot is emeltettek fölé. Igazán kedves gesztus volt tőlük.

Mirkót mindig elgondolkodtatta a két királyi fő különböző koronája. Az egyikük azt viselte, amit sokszor látott már apja dolgozószobájában, a szekrény tetején. Seon uralkodóinak koronája apáról fiú szállt, amióta csak ember élt a Seonon. A legenda úgy tartotta, hogy a korona abroncsát a Világgépben készítették, onnan hozták magukkal az első emberek, miután az Építő útjukra bocsájtotta őket, hogy népesítsék be az Óraverzumot. Szép dolog a hagyomány, nyugtázta Pongrác király, de maga a korona nem csupán nehéz és kényelmetlen volt, hanem folyton fázott alatta a feje, ráadásul még pokolian viszketett is. Felrakta inkább a szekrény tetejére, jó helyen van az ott. Ki tudja, milyen királyi bolhák leszármazottai élhetnek benne, jegyezte meg egyszer.

Percel király másik fején egy különös alakú, hengerszerű koronát viselt, ami egészen a nyakáig ért. Ezt Mirkó máshol még soha nem látta, ezért is érdekelte annyira. Hiába kérdezte a felnőtteket, egyikük sem tudta, mi lehet az.

- Talán csak a szobrász leleménye - vélekedett róla Szaffi néni. - Valami jelképes dolog. Királyi bölcsesség, dicsőség, vagy valami ilyesmi. Csak nem faraghatták mindkettő fejére azt, amiből csak egy van.

- És amikor még éltek, melyikük hordta azt az egy koronát? – kérdezte akkor Mirkó.

A mindig éles eszű Szaffi néni elbizonytalanodott. – Ha a korabeli uraknak volt egy kis eszük, jól eldugták ez elől a kétfejű marha elől. Mert valamennyi csak volt nekik, ha egy idő után megunták azt a sok bohóckodást – felelte végül. Szaffi néni már csak ilyen egyenes jellem volt.

Miután bóklászott még egy kicsit a síremlékek között, és átverekedte magát egy csalánnal benőtt ösvényen, hogy megnézze a szerencsétlen sorsú Sörtés Veron királykisasszony sírját  - aki annyira szőrös volt szegény, hogy amikor a kertben andalgott, az udvari vadász medvének nézte és lelőtte. Mi tagadás, a szerény kis kripta mellett tényleg egy medve szobra állt. De nem ezért szerette különösen, hanem mert egy bokor nőtt mellette, ami telis-tele volt azokkal a fehér bogyókkal, amiket ha hozzávágott valakihez, vicces hangon pukkantak szét. Mirkó jól megtömte a zsebeit, és a kert felé vette az irányt. Remélte, hogy most már végre megtalálja a könyvét, amit még akkor ejtett el, amikor azok a szörnyűségek történtek a minap. Azóta is furdalta kíváncsiság, mi történt Folkus Ránkó lábával, és titkon azt is remélte, hogy a három udvarhölgy ismét arrafelé bóklászik, és megdobálhatja őket puttyanós bogyóval.

De nem lelte meg sem a könyvét, sem az udvarhölgyeket. A könyvet nagyon sajnálta, mert mindig elszomorodott, ha egy könyvet valamilyen sérelem ért. Talán valaki megtalálta és bevitte a várba, vagy netán a lompos kutya csócsálta szét. Mirkó bekukkantott a kutyaházba – de nem találta nyomát egyetlen lapnak sem. Eszébe jutott, hogy majd megkérdezi Jeromos urat, nem látta-e véletlenül, hiszen az öreg komornyik nagyjából mindenről tudott, ami a Fellegvárban történt.

Úgy döntött, visszatér a szobájába. Leheveredik az ágyra, de előtte még keres magának másik olvasnivalót. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mennyire elfáradt. Már a lépcsőn kaptatott felfelé, amikor motozást hallott a fal mögül. Először azt gondolta, csak egy patkány, nem is foglalkozott vele különösebben. De a motozás nem halkult el, sőt, határozottan csoszogásra kezdett emlékeztetni – mintha valaki mászkált volna a fal túloldalán. Mirkó nem ijedt meg, hiszen éjszakánként nagyjából ő is ezt szokta csinálni, viszont nem ismert senki mást, aki hasonló kirándulásokat tett volna a Fellegvárban. Vajon ki lehet?

Éppen felért a lépcső tetejére, amikor Berta asszonyság lépett ki egy sötét kis fali fülkéből. Szinte rárontott Mirkóra: a fiú fejét két keze közé kapta és úgy tapogatta, mintha csak egy méretes tök lenne.

- Még puha és kicsinyke – motyogta az öregasszony. Ráncokkal barázdált arca szürke volt, akár egy hulláé, de vörös szemei mintha egymástól függetlenül rezegtek volna. Szájából ragacsos nyál csüngött alá.

- Koronás fő – tapogatta tovább a fiú fejét, olyan erősen, hogy az már fájt. Mirkó kezdett megrémülni. Ha tehette, az utóbbi időben kerülte Berta asszonyságot, mert nagyon furcsán viselkedett, de ilyennek még soha sem látta. És sokkal öregebb tűnt, mint akár egy hónappal ezelőtt.

- Néni, kérem… - nyögte Mirkó. – Ez fáj!

De az öregasszony nem engedte el a fejét. Olyan közel hajolt hozzá, hogy az orra Mirkó arcához nyomódott.

- Koronás fő – butyborékolta Berta asszonyság. A nyála Mirkóra fröccsent. Rettenetesen büdös volt. – Majd belenő a fiatalúr! – rikoltotta és már nem csak szorította a fejét, hanem rázta is.

- Engedjen már el! – kiáltotta Mirkó, és ellökte magától az öregasszonyt. Hátra sem nézve rohant végig a folyosón, kettesével szedve a további lépcsőfokokat, egészen a szobájáig.

Magára zárta az ajtót és ruhástól bújt a dunyha alá. Sötét volt, amikor felébredt. Lámpást gyújtott és az ablakhoz lépett: odaát, az Öszvér-torony legfelső szintjén gyertyák pislákoltak, jelezvén, hogy Pongrác király még nem feküdt le. Mirkó kitartóan lengette lámpását, hátha apja észreveszi odaát, és ha csak egyetlen intéssel, de válaszol rá. Néhány perc múlva fel is bukkant apja sziluettje, de nem intett vissza, hanem egyszerűen csak becsukta az ablakot.