Átkelés
(Részletek)
Totenkreuz
El akartam hitetni magammal, hogy tehetek valamit.
Voltak például titkos fogadásaim, mint hogy például
ha vissza tudom tartani a lélegzetem addig, amíg kiérünk
az alagútból, akkor meggyógyulsz.
vagy ha képes vagyok puszta kézzel levenni a tűzről
a felforrósodott edényt,
akkor majd nem lesznek fájdalmaid.
Később imádkozni kezdtem,
a végén pedig már csak kiskoromban tanult,
rég elfelejtett szentek nevei jutottak az eszembe pánikszerűen,
úgy kerültek elő belőlem,
mint rég kihaltnak hitt őshalak utolsó példányai
a tenger azon pontjáról, ami felett több ezer méteres a víz,
és ahol most még, mint a lélekben, átláthatatlan sötétség lakozik.
Abban a pontban tűnni el
Elvesztésed után néhány nappal
láttam meg az embert,
az enyhe éjszakához képest szokatlanul túlöltözve sétált
a folyó felé.
Átment a piroson, majdnem elütöttek,
hosszan dudáltak utána, de ő meg sem állt,
rossz érésem támadt, azt gondoltam, biztosan azért megy a partra,
hogy vízbe ölje magát.
Már a házunk bejárata előtt álltam,
de még mindig nem tudtam kiverni a fejemből,
mint cipőtalpamból a barázdák közé szorult sarat.
Visszafordultam, kimentem a kapun, a hosszú egyenes utcán még
láttam az embert, mielőtt lefordult volna,
szaladni kezdtem utána,
és reménykedtem, hogy
útközben megáll valamelyik ház előtt,
vagy letér a központba visszavezető főút felé.
Közben azon gondolkodtam,
mivel tartóztassam majd fel, ha eljön az idő,
hogyan szólítsam meg,
mivel győzködjem az élet értelméről, mit mondjak neki,
van-e egyáltalán bármilyen használható érvem,
hogy miért jó életben maradni, és végignézni,
ahogy egy másik ember felnő, megformálja az első szavakat,
majd évekkel később, pontosan a húsvéti nagytakarítás után
egyszer csak eszméletét vesztve hánykolódik,
mint nyílt vízen a rosszul kikötött, elsodródott hajó,
aminek a személyzete részegen fekszik vagy alszik valahol.
Hirtelen kétségbe ejtette a felismerés,
hogy ott fogok állni előtte, és nem lesz mi mondanom,
mert emlékezni fogok,
hogy amikor közölték velem, hogy nincs tovább,
és kétségbeesésemben összekarmoltam magam,
mennyire nehéz lett volna elhinni, ha valaki azt mondja,
hogy van olyan hely, ahol most
folyók serkennek a föld alól,
mint körmeim nyomán karomból a vér
pont annak a lába előtt, aki két napja nem ivott,
ő pedig fél térdre ereszkedik, minta imádkozna,
a víz fölé hajol, és a tenyeréből iszik.
Mire ezt végiggondoltam, leértünk a partra,
az ember hirtelen megállt, oldalra fordult,
és láttam, hogy valami mocorog a mellkasánál
a túlzottan vastag kabátja alatt.
Ahogy kigombolta, előtűnt négy apró macskafej,
csukott szemeik,
mint az új kabátok felvágatlan zsebei.
Gondolkodás nélkül mellé léptem, és megkérdeztem,
mennyit kér értük,
majd meg sem vártam a választ, kipakoltam zsebem tartalmát,
odaadtam neki a pénzt amiből
a következő születésnapodra vettem volna ajándékot neked.
Az ember elképedt, kinyílt a szája,
mintha akkor ásott volna magának sírt a hallgatás.
A pénzt
villámgyorsan összeszedte, a zsebébe gyűrte,
olyasféle zavart mozdulattal, ahogy mi szoktuk
hirtelen jött látogatóink elől szabadon hagyott fehérneműinket.
Ahogy fogtam a kezemben az állatokat,
olyan megkönnyebbülés futott rajtam végig,
mintha egyszerre bejelentették volna,
hogy minden, amit eddig mondtak, tévedés,
és mire visszaérek, ismét az asztalnál ülsz te is.
Ekkor az állatok mocorogni kezdtek ujjaim között,
mint érett dió zöldes burkában a termés,
engem pedig megijesztett
a négyfelé mozduló négyféle akarat,
hirtelen tudtam, hogy nem merem őket hazavinni
a mosatlan edények, szanaszét szórt ruhák,
széttépett füzetek, feldöntött bútorok közé,
a szüleim a testvérem több napja nem aludtak
alig beszélnek, feleslegessé váltak szavaik,
mint a túl közeli falvak
között beszüntetett járatok.
Mentem kezemben a kismacskákkal még egy darabig.
Érezni akartam még egy kicsit, hogy élnek,
gyönyörködni abban, hogyan mint az égen a kondenzcsíkok,
megjelennek és eltűnnek bőrömön
a gyönge karmaik által okozott
fehér karmolás nyomok.
Nem sokkal később megálltam egy hosszú házsor előtt,
letettem az állatokat egy biztonságosnak tűnő helyen,
néztem, ahogy apró léptekkel távolodnak,
és befordulnak az egyik kerítés nyitva felejtett kapuján.
Sokáig bámultam a pontot, ahol eltűntek a szemem elől,
mint ha az lenne az hely, ahol minden, ami fontos, elveszik,
mintha ott ahol bementek, pár másodpercre előtűnhetnél te is,
vagy csak megláthatnám egy pillanata
kilógó kezed, nadrágszárad, hosszú ujjaid.
Átkelés
Késve indultunk, ezért rosszul érintett minket a nagy forgalom,
egyre csak dudáltunk,
akik a völgyben éltek, és nem láttak rá az autópályára, biztosan azt hitték,
egy lakodalmas menet távozik a hegy tetején található templomból,
hogy tanúja legyen az ifjú pár első közös óráinak.
Végül amikor már hosszú percek óta álltunk, leállítottuk a motort,
láttuk, hogy a a körülöttünk lévő kocsikból kiszállnak az emberek,
a sok nyitva hagyott első ajtó, szélesre tárva, mint a landoló madarak szárnyai,
a rádióadók egyszerre némultak el,
néhány kocsiból még kihallatszott a bekapcsolva hagyott rádió sistergése,
mint a sütőplatnin hagyott olaj.
Kiszálltunk mi is, éreztük, hogy részei vagyunk valami nagyobb egésznek,
a verebek is egyszerre rebbentek fel a villanypóznáról,
mint asztallapról a porszemek.
Ahogy közeledtünk a kereszteződéshez,
először a szétszóródott alkatrészekre lettünk figyelmesek.
A sebesült az út közepén feküdt, senki sem merte elmozdítani.
Egy nő valami segélyhívó számot hívhatott, mert egyfolytában
ordított, hogy miért nincsenek még itt.
Egy másik saját feleslegességétől halálra rémülve
rohangált fel-alá, és valami vízcsapot keresett, hogy
megmoshassa a kezét, mielőtt a beteghez nyúl vele.
Valaki, aki látta, hogy hogyan bánnak a környezetvédők
a partra sodródott bálnákkal,
mellé feküdt, és a fülébe súgott valamit.
Egy nő kihozott valamelyik kocsiból egy menyasszonyi ruhát,
amit néhány órával ezelőtt kellett volna visszavinnie a kölcsönzőbe,
hogy abból csináljanak nyomókötést, ha kell,
de a hófehér selymet,
és a gondosan összetekert, több méter hosszú habos tüllt
az arcába fújta egy nagyobb szélroham,
görcsöcs ujjakkal próbálta félretolni a szeme elől,
hogy legalább lásson valamit.
A távolban egy férfi mászkált fel-alá, valami furcsa nyelven hadart,
vagy talán a nő nevét szótagolta, csak szilánkosra tört a szájában
az ütközéskor.
Nem tudom, mennyi ideje jelenhetett meg az autópályát szegélyező növénysávok
mögött az őz, mire észrevettük. A nő meredtem nézte,
mi pedig mind elcsendesedtünk, mozdulni sem mertük, nehogy elriasszuk,
marasztalni akartuk, mintha tudtuk volna, hogy ha eltűnik,
a nő sem mozdul többet, leejti égnek emelt karjait,
pillantásai egyre rövidülnek,
mint az évnek ebben a felében a nappalok.
Tétován álltunk, rettegtünk, nem tudtuk, mi fog történni, ha magunkra hagy,
aztán a lemenő nap egy bizonyos szögben
egyszerre csillant meg a motorháztetőkön valamennyi szélvédő üvegén
mindannyiunkat elvakított, mire visszanyertük a látásunkat, az őz már nem volt ott,
és nem féltünk többé a haláltól,
mert megismertük azt a rövid ideig tartó, egyáltalán nem kellemetlen félszegséget,
amit a fényre kiérő érezhet,
mintha valami mély vízből kilépve nem találná a parton a ruháit,
keresi még néhány pillanatig a testét,
aztán szaladni abba az irányba, amerre sejti az otthonát,
és egyre kevésbé takargatja magát.
Átkelés
A kiszáradt patak medrét követtük,
mint valami egy rég elfelejtett tanácsot,
már fogalmunk sincs, miről szólt
de meg akarjuk találni, hova vezet.
Tőle hiába kérdeznénk, esze a magasban, a fák ágai közt elkorhadt faház,
hiába másznánk fel, nem tart meg, nem emlékezne ránk.
Végre leértünk a műútra, rágyújtottunk.
Hosszú percekig álltunk némán, csaknem mozdulatlanul.
Lenéztem a cigire, már majdnem teljesen leégett,
de a hosszú hamu nem esett le róla,
olyan elszántan őrizte alakját, mint néhány emberi test.
Nem mondtuk ki, de mindketten arra gondoltunk,
milyen hihetetlen, hogy még mindig él,
és vajon ki dönti el, hogy hol kezdődik, és hol ér véget a létezés.
Pár méterre a megállótól egy gyerek guggol,
egy hátára esett bogarat próbált egy bimbóval teli ággal felfordítani.
Nem messze tőlünk fiatal nő,
sírva mondta a telefonba, hogy megint nem tudott megfoganni.
Utolsó ítélet
Nem láttam, hogyan vesztetted el az eszméletedet,
de elképzeltem,
hogy kinyújtott kezed tested mellé zuhan,
mint repülés közben a láthatatlan ablaküvegnek csapódó madár.
Ha nem is látsz minket, talán érzékeled, hogy itt vagyunk,
képünk megjelenik benned,
mint tengerfenéken a felszínen úszók árnyai.
A déli hírekben mondták, hogy a közelben
kiürítettek egy egész kerületet,
amíg hatástalanítják
valami régi konfliktusokból hátramaradt bombát,
ami akkor nem ártott senkinek.
A felvételeken mutatják a lakásokat és a boltokat,
éppen olyan üresek, mint a te mozdulatlan tagjaid,
amikben hónapok óta hiába keresünk.
Világvége után lehet ilyen elhagyatott a táj,
félni is kezdek,
hogy hamarosan eljön, akinek hatalma van,
és a halottak feltámadnak,
de te alszol tovább.
A gonoszról
a betörők minden bizonnyal megijedhettek
a valószínűtlenül sötét szobától,
a befalazott ablakoktól, összetört edényektől,
a széttépett könyvek szétszórt lapjaitól,
a szoba közepére hordott fekete ruháktól,
a képedtől, aminek a
széle megpörkölődött a köré rakott mécsesektől,
a törött tükörtől, ami érdekesen veri vissza
az értékek után kutató elemlámpák fényét
mézbe fulladt rovartetemektől
az ágy támlájába karcolt, félig megkezdett nevektől,
mert nem vittek el semmit, nem értek semmihez,
mintha attól tartottak volna, hogy elkapnak valamit
csak az ajtó melletti feldöntött székekből és vázákból
lehetett következtetni arra,
hogy menekülve, viszonylag gyorsan tűntek el.
Út a folyóhoz
A vizet kerestem.
Szerettem volna látni a biztonságos érkezést, az irányítás hatalmát,
eljutni oda, ahol a világítótorony,
mint egy feltartott mutatóujj,
óvatosságra inti a közeledőket
hogy minden hajó olyan legyen, mint egy csésze,
amit a part puhán a szájához emel.
Úgy döntöttem, nem várom meg a buszt,
hanem legyalogolok két megállót,
a napnak ebben a szakaszában úgysem jár erre sok autó.
A hirtelen jött melegtől megszédültem,
kifárasztott a friss, szinte harapható levegő.
Betértem a következő kocsmába, hogy igyak valamit.
Az ajtó mellett ülő már hosszú ideje ott lehetett,
az üres, karcsú poharak úgy sorakoztak
egymás mellett, mint valami üvegorgona különböző méretű sípjai.
Nem beszéltem a nyelvet, nem tudtam útbaigazítást kérni senkitől,
fogalmam sem volt, hogy a pultnál álló két keze közé szorított távolság
azt jelenti, hogy mekkora halat fogott,
vagy hogy milyen vastag a dombon álló középkori templom fala.
Feladtam volna, már majdnem elindultam visszafelé,
amikor hirtelen érezni kezdtem a jelenlétét valaminek,
ami elárasztott,
mint lezárt bányavájatokat a víz,
vagy a falu széli elhagyott, ablaktalan ház vázát
a reggelente a főútra hajtó első autó fénye,
ami a boltba szállítja a friss kenyeret.
Ekkor hívtalak fel téged.
Bocsánatot kértem, amiért idáig eltitkoltam,
hogy minden igyekezeted ellenére rég rájöttem,
hogy nem akarsz maradni, és azt is mondtam, hogy
ha akarsz, szedd össze a holmijaid, a kulcsot pedig rejtsd a virágcserepek közé.
Már kint jártam az utcán,
amikor a főtér közelében észrevettem az árust,
letérdelt, mintha imádkozni kezdene,
kitette a rajzait,
néhány követ tett rájuk nehezéknek,
csiszolt formájukból tudtam, hogy már nem lehet messze a tenger.
Nyitott koporsó
Már két órája nem hallok emberi hangokat.
Egyszerre bántó lesz a tárgyak részvétlen zaja,
ahogy a cipőm kopog a betonon,
táskámban összekoccannak az üvegek.
Az ablakokon ilyenkor kezdenek tükröződni a szemközti házfalak,
a hiányt ilyenkor próbáljuk pótolni,
de nehezen kerülhető el az ismétlés veszélye.
Másnaposan minden újnak és tisztának tűnik,
mindenhez hozzá akarok érni,
persze mindenki azt hiszi, hogy az egyensúlyvesztés miatt,
pedig ilyenkor mindent ismerni akarok,
a múltkor például órákig kerestem egy vaddisznóbőrön
a golyó ütötte nyomot.
Végre megérkezem a sírkertbe.
A koporsó kicsi volt és nyitott.
A rosszul megrajzolt szemöldökről
eszembe jut kertünkben lugas befejezetlen íve,
amit elkezdett építeni,
mint egy kézfogásra nyújtott kéz,
amit nem szorít meg senki, ezért zavarában a levegőben maradt.
De legalább tekintettel voltak a gyászolókra,
kisminkelték a testét, hogy idősebbnek tűnjön,
pont úgy, ahogy ő festette magát, ha buliba ment.
Valaki azzal próbálja vigasztalni a mellette állót,
hogy nem hiába lyukasztják ki nagyon korán a gyerekek fülét,
ilyenkor minden kevésbé fáj, nem szenvedhetett soha.
Egy nem, valószínűleg nem a gyászolókhoz tartozó gyerek
sírva fakad a szertartás közepén,
az emberek zavartan egymásra néznek,
mintha egy nyilvános fülkében kezdett volna el csörögni a telefon.
Sziklaomlás
A falu nem volt szép, legcsúnyább ruháját öltötte fel,
a sárban pörgő kerék rabságba eséssé rondította
az érkezés örömét.
Ott hagytad az autód, gyalog indultál el a bekötő úton,
nemsokára már látszott a fa,
amit a születésedkor ültettek, arra mászott fel,
és arról esett le a szomszéd gyerek.
Melletted egy permetező repülő kereszt alakú árnyéka,
futott végig az elfagyott szőlőtőkék rendezett sorain.
Kicsit arrébb egy kiránduló csoport gúnyolta
a helység nevezetességét, a nem túl méretes várromot.
Valaki ordítani kezdett, hallatszott a mondatain, hogy valamikor tanított,
megunt igazságokhoz szokott hangja,
mint az elejtett labda, még pattogott egy darabig.
A kirándulók a vonatsínek mentén indultak tovább,
mint a szellemi fogyatékosok nyitva felejtett szája,
zavarba hozta őket.
az egykor családi ház alapjának kiásott,
évek óta betemetetlenül hagyott gödör.
Te közben végre beléptél a szobába,
amiért jöttél, annak az éles, jól kivehető körvonala
még ott van a szekrény tetejét borító porban,
bárki vitte is el, még nem juthatott vele messzire.
Tizenkettő
Két hete pusztult el a tengerimalac,
amit utolsó születésnapodra kaptál.
Keresnem kellett valamit, amibe beletehetem,
egyedül annak a cipőnek a dobozát találtam üresen,
amit rád adtunk, amikor temettünk.
Beleraktam a kis állatot, és elindultam vele,
végiggyalogoltam a parton.
A kavicsok csillogtak, mint szájban a nyáltól a fogak,
a felszolgáló pincérnő letörölte a táblát az étterme zöldséges előtt,
és kiírja az új árat, ami, mint a víz szintje, újra emelkedett egy kicsit.
Kicsivel távolabb gyerekek nézték,
ahogy a partról véletlenszerűen elsodort tárgyakat a hullámtörőnek csapta a víz,
a cukor, amit szopogattak, fogaiknak ütközik,
A víz ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek, mindent a szájába vesz.
holnap már nem lehet majd bemenni, mert megnő a sodrása,
és mint a részeg ember nyelve,
több hordalékot bír majd el, és további cipeli
szomszéd országok, idegen népek hulladékait,
dolgokat, amiket egészen eddig nem mertünk szóba hozni.
Balra kanyarodtam, és eltávolodtam a parttól.
Eljutottam oda, ahol a föld a rétegvizektől mindig puha,
könnyen áthatolható, mint egyes emberek múltja,
el lehet benne tüntetni bármit.
A szél a víz felől üres kezekkel érkezett,
sem szag, sem hangot nem hozott.
Elástam a dobozt,
a csenevész meggyfától
pontosan tizenkét lépésnyire,
nem tudom, minek számoltam meg,
amikor már nem kell számot adnom neked arról, hogy hol találod.
Még meglepőbb, hogy azóta sem tudtam elfelejteni,
néha a semmiből előbukkan, eszembe jut, megmarad bennem,
mint annak postafióknak a száma,
ahova együtt küldtük be mindig a helyes megfejtéseket
hátha egyszer mi nyerjük meg a késkészletet,
vagy annak a csavarhúzónak a mérete,
amit évekkel ezelőtt apa kért,
hogy le tudja szerelni az ajtót, mert véletlenül a kamrába zártad magad,
a lépcsőn leszaladva egyre csak azt a számot ismételgettem magamban,
hogy el ne felejtsem, el ne rontsam,
mert ha nem hibázok, hamarosan köztünk leszel ismét,
nemsokára kiszabadulsz.
A mozdulatlanság emléke
Egy ember ül egy bezárt bolt bejáratához vezető egyetlen lépcsőfokon,
mögötte egy kitömött hátitáskában mindene,
a szíve, a mája, belső szervei,
tekintete lezárt légifolyosó, teste üres,
és könnyű, mint két zsák virágszirom.
Néhány méterrel arrébb egy másik,
vonásai még őriznek valami iszonyú, nem emberi erőtől való félelmet,
mint a friss aszfalt a nagyobb vadak elől menekülő állatok nyomát.
Órák óta várunk, valószínűleg kimaradt a busz,
nem jár erre senki, nincs semmi forgalom,
pár méterre egy bolond berreg,
utánozza egy autó motorjának zaját.
Aztán látunk közeledni valakit,
azt mondja,
nem messze valaki karambolozhatott,
ha fülelünk, idáig halljuk a gépek zaját,
ahogy megpróbálják kiemelni a roncsból a bent ülők még használható szerveit.
Egy pillanatra elszenderedtem. Álmomban láttam az egyik halottat repülni.
Magányos volt, mint egy kisgyerek által elengedett luftballon.
Onnan tudtam, hogy halott, hogy amikor észrevette, hogy nézem,
zavarba jött, mintha rá nyitottam volna, amikor még nem öltözött fel
a tárgyakba, az út szélére söpört hóbuckákba, az örökzöld fák lombkoronájába.
Aztán téged láttalak. Álmomban a szemed barna volt,
mint felülnézetből az ártéri erdő facsonkjainak keresztmetszete.
Akkor már többen mondták, hogy jobb lenne, ha vége lenne,
de én nem akartam ezt a dolgot elfogadni.
Aztán megláttalak, ahogy melegszel
valami csupasz, házon és kályhán kívüli tűznél,
ujjaid a tűz fölött mozgatod,
kezeid falon kirajzolódó árnyéka,
mintha egy madár lenne, amelyik kitárt szárnyakkal próbál meg elrugaszkodni,
de sehogy sem sikerül.
Hétvégi ház
A közös szabadságvágy,
mint a szél, ami eltolta a partra vont csónakot,
és ugyanabba irányba fordította az összes napraforgófejet.
Lepereg a szikláról a föld,
és láthatóvá válnak a ragaszkodás csupasz gyökerei.
Tudom, hogy bosszant, hogy a legtöbb hogylétére irányuló kérdés,
mint diszkó éjszakai eget pásztázó reflektorfény,
a figyelem felkeltése a célja, nem irányult semmire.
A fájdalom már elmúlt, de a szeretet még
sokáig nem terhelhető, mint a frissen összeforrt csont, feleled.
Tudom, mire vársz, mondom, és melléd ülök.
Elképzeljük együtt a többi hozzátartozót, ahogy a buszon ülnek,
és hiába mondják nekik, hogy végállomás
nem hajlandók leszállni.
A látogatási idő végének, ebéd utáni pihenésnek mondják,
de mi tudjuk,
hogy a napnak ugyanabban a szakaszában
valami földöntúli ragyogás önti el
az épületet, valamennyi kórházi szobát,
ilyenkor hiába vagyunk velük, nem segíthetünk,
el kell hagyni a helyet, mint egy ártéri erdőt
nem szabad megzavarni a távozók vonulását.
Kim Taegon korei vértanú
Magad sem értetted, mi ez a makacsság
hogy vissza kellett menned, mint égő házba
az ott felejtett újszülöttel, akit sosem láttál,
csak az épület előtt parkoló autóba
szerelt gyerekülésből következtettél arra,
hogy létezik.
És miután neked estek, akkor is csak arra gondolsz,
hogy bocsássa meg, akinek hatalma van,
mert nem tudják, mit cselekszenek,
úgy szálljon vissza rájuk a kétkedés,
mint a földre visszatérő űrszonda,
ami előreláthatóan a tengerbe csapódik,
és nem okoz komolyabb károkat.
fentről érkező
uram, mindent megteszek, hogy kedvedre tegyek.
ígérem jó leszek, nem kell többé égve hagynod a villanyt,
a gyógyszereket is zokszó nélkül beveszem, jól felöltözöm, amikor nem látsz,
nem veszem le titokban a sapkám.
Közel merészkedhetnek hozzám az emberek kérései,
Krakkó főterén a madarak,
csak nőjön vissza kihullott haja, teljen meg nevetésével a szoba,
add vissza a hangját, és én többé meg se szólalok,
tekintsd az egészet játéknak, ha úgy akarod,
kis testét nem lehet neked nehezebb összeilleszteni,
mint nekem a száz darabos kirakót,
csak hozd vissza őt hadd ne kelljen bontatlanul visszaküldenem a neki szánt leveleket
egyre vastagabbak, tömött borítékok, hófehér kórházi párnák,
ha telefonon keresik, úgy teszek, mintha megszakadna a vonal,
legalább abban segíts, hogy legyen erőm azt mondani,
csak átment a szomszéd szobába,
ahol a tágra nyitott tetőablakon keresztül beáramlik a fény, de nincs elég térerő,
ezért nem viszem be hozzá, csak kihangosítom a telefonomat,
bárki beszélhet hozzá, ő hallja, amit mondanak.
Faltól falig
1.
Amikor beléptem, a halottakat már letakarták.
Merevek voltak, és könnyen mozdíthatók, mint a bútorok.
Nem kellett a leplek alá néznem,
így is meg tudtam számolni,
hányan voltak,
mint pénztáros a zacskóban a zsemlét.
2.
Legszívesebben elmondanám neki.
Egész közelről, vigyázva a fülébe súgnám:
naponta két irányból számolja majd meg a sorba rendezett cipőket
és az egyik szám mindig nagyobb lesz,
ez az elme játéka-
így játssza ki
az állandóságot, az egyforma falakat,
mert hiába gondoskodnak majd róla,
a zárka nem tágul úgy, mint egy anyaméh.
3.
A vádló úgy beszélt róla, mint idegenvezető a szoborról.