Szabó Imola Julianna

(Részlet)

 

 

Hannával az a baj, hogy szép. Anya szerint ez nem baj. Apa szerint ez sose legyen baj. Nekik könnyű, ők már házasok.

 

Ma olyan kalandunk volt, hogy csak na. Miniropi csontnak nézte a mérőszalagot és a szájában maradt. Így ő is velünk tartott. Még szerencse, mert kiváló böing alakja van. Ki gondolná, hogy ilyen jól tud repülni. Csak azokat sajnáltam akik azt hitték, hogy az eső esik. De volt aki madárkakinak nézte a hátára csurgó Miniropi nyálat. Hiába, a kutyák nem repülésre születtek. Sietni kellett, mert Márkus bácsit úgy ellepte a szomorúság, hogy majdnem belefulladt. Nem késlekedhettünk. Átszeltük az eget, a felhőket kihasítva száguldoztunk a város felett. Budapest óriási, ha át akarsz rajta vágtatni. Mire odaértünk Márkus bácsi már olyan szomorú volt, hogy csak szivattyúval lehetett kiszedni belőle a fekete szomorságot. Kitartóan szivattyúztuk, míg Miniropi lelkesen nyalogatta róla a maradékot. Azt mondta apa, hogy a szomorúságban az a jó, hogy úgy illan el, mint a büdös füst. Volt és nincs. Fárasztó kaland volt, be is toltunk utána tizenkét gombóc fagylaltot.

 

A szerelők olyanok, mint az orvosok. Csak a gépeken van kikapcsoló gomb, és nem nyüszörögnek olyan hangosan. Ma Miniropit hárman cipeltük be az állatorvoshoz, mert oltást kapott. Ez pont olyan, mint a tankolás. Jól megtöltötték a feneke oldalát valami sárgás izével. Miniropi azóta alszik, és nem nyáladzik. Kell szereznem egy ilyen oltásos benzinkutat. Végre nyugodtan ehetem a kedvenc csokis kekszem.

 

Egész éjszaka viszketett a popim. Cérnagiliszták laknak bennem. Csodás. Nem elég egy háziállat? Ma épp esett az eső, és rájöttem, hogy mi a megoldás. Kirohantam. Ha a giliszták és a csigák előjönnek az esőben, akkor ezek is hátha kibújnak. Eszükbe sem jutott előbújni. Túl jó nekik odabent a kekszekkel.

 

Van egy álmom: Hannával kézen fogva sétálunk a közértbe.

 

A belesség mértékegysége 1 Miniropi.

 

Az órák sosem pihennek. A Nyugati téri óra ezen annyira elszontyolodott, hogy kimerültségében megállt. Nem moccant. Nénik és bácsik dühöngtek vele, kiabáltak neki, hogy menjen már. Nem lehet, hogy csak úgy áll és kész. De ő meg sem moccant. Két liternyi buborékhabot fújtunk szét, hátha eltereli a felháborodott gyalogosok figyelmét. Legalább addig, amíg az óra kiketyegi magát. De nem tartott sokáig. Utána a színes gömbök miatt kezdtek kiabálni. Hogy kipukkad, hogy kevés, hogy csálé, hogy kicsi. Nagyon nehéz a felnőttekkel.

 

Ma lekakilta apát egy madár. Szerencsém lesz, mondta, majd tovább sétáltunk. Szeretem apában, hogy nem kap idegbajt vagy agyhalált mindenen. Bezzeg a Miki bácsi. De tőle még a madarak is félnek, ezért sincs szerencséje.

 

Ha sokat mondasz valamit akkor állítólag teljesül. LegyenavizembecápalegyenavizembecápalegyenavizembecápalegyenaFÜRDŐvizembecápa...

 

Peti szerelmes Katába, aki Hanna barátnője. Teljesen meggágyult. Meglátja és a tüdeje akkora lesz, hogy elvörösödik tőle a feje és kiszorítja a sejtközökből a nedvességet, ettől meg izzad, mint egy ló. Aztán amikor már céklavörös és büdös is, akkor Kata biztos, hogy kérdez valamit. Ő meg néz rá, és sistereg az agya, de nem jut elég oxigén az agyalapi részhez, így nem jut eszébe semmi. Kata szerint Peti teljesen idióta. Jó, hogy a lányok elől ilyen jól tudjuk a szerelmet titkolni.

 

Tizenegy darab keksz fér a számba. Forgatni is tudom őket, anélkül, hogy lenyelném. Aszta, szerintem én vagyok az univerzum. Ha ekkora vagyok akkor mindenki fél tőlem. Akkor kicsivé varázsolom magam, és újra Ede leszek. De nem tudok még mindig varázsolni. Akkor megkérem Apát, vagy kiköpöm a kekszeket.

 

Apa rohant, mint mindig. Vele rohantam én is. Először fel sem tűnt a mozgó árnyék a negyediken. De amikor megláttuk, hogy a Cukor utca párkányán egy macska sétál le és fel, majd átmászik a másik erkélyre és még magasabbra, akkor megálltunk. Rémisztő magasan, bár nagyon peckesen lépdelt. Annyira pipiskedett, hogy a mellső két lába megcsúszott a szürke lécen. Apa megijedt, hogy lezuhan, így felmásztunk a csövön, én a nyakában kúsztam feljebb és feljebb. Végre sikerült megfognom a karmolós macska farkát, aki erre kikérte magának, hogy ő éppen a délutáni sétaútvonalán halad, és ne akarja őt senki sem megmenteni, mert nincs mitől. Jól van na, van olyan, hogy a hősök is tévednek.

 

Na meg el is késnek. Terka néni szája összeragadt a sok susmogástól. Hiába feszegettük nem nyílt ki. Túl sokat beszélt aznap, és mire odaértünk már úgy megmakacsolták magukat az ajkai, hogy nem adták alább. Összeszorultak. Apa vakarta a fejét, én is. Mintha elkéstünk volna. Terka néni összeroskadva ült a hokedlin, már négy órája egy szót sem szólt. Nem adhattuk fel. Nem volt más megoldás csak a gondolatmagnó. Körbejártuk a környéket és rögzítettük, hogy ki mit gondol Terka néniről. Hosszú és izgalmas felvétel lett. Nem vidám, de néha vicces. Megmutattuk Terka néninek. Az arca beleolvadt a vörös tapétájába. Kicsit tényleg csendben lett, majd annyit mümmögött, hogy bocsánat. Ezen még a szája is megenyhült. Apa nekiadta a WD 40-ét, hogyha már érezné, hogy nyikorog az állkapcsa akkor be tudja vele kenni.

 

Néha csak állunk a zebránál, apa zsebében a mérőszalag, és csak mi tudjuk, hogy bármelyik pillanatban megmenthetünk valamit. Szeretem a hétköznapokat.

 

Már olyan gyorsan tudok átöltözni mint egy varázsló.

 

Pénteken mindenki olyan furcsa. Vége a hétnek és nem győzzük a mentőakciókat. Kiszabadítani Bélus bácsit, akinek rászorult a tévé a fejére, vagy kimenteni Leót az óvodából, mert az óvónéni tökfőzelékkel akarja etetni. Estére nagyon lefáradunk. Anya ilyenkor megkérdezi, hogy mi a helyzet fiú-fronton, mi meg csak habogunk. Vagy makogunk. Ha egyszer elmesélnénk...

 

 

(Részletek)

 

 

1.

 

Nagyanya harmadszorra öblítette ki a ruhát. Hátha kifolyik a szag a szövetből. Liszka nézte, ahogy Nagyanya csak mos és mos, nem bírja abbahagyni. A vér nem jött ki. Sózta, kente, vakarta a körmével, de az beletapadt, és nem akarta elengedni a vékony szálú anyagot. Nagyanya megunta és káromkodni kezdett. A kurvák faszát, a véres bűzét, hogy roskadna meg ott, ahol kötötték. Liszka ilyenkor felhúzta a lábát, mintha összecsomagolná a csontjait. Félt. Nagyanya dühe veszedelmesre tudott nőni. Hatalmasabbra, mint a torony vagy a világítós ház a könyvben, amit még Apaja hagyott itt. Liszka fél szemmel leste, ahogy dagad Nagyanya, és puffad, szinte már a plafonnak ütődött a kontya. És csak mormogta, minden dagasztással egyre nagyobb lett a teste. Nagyanya kinőtte a házat. Csak a vérfolt maradt ugyanakkora. Se kisebb, se nagyobb. Mozdulatlan vörösséggel feküdt Nagyapa ingén. Mint egy kérlelhetetlen nyom, ami nem akar eltűnni. Liszka azt sem értette, hogy ez mivel rosszabb, mint a zsír vagy a szurok. Ez miért rondább, mint a sár vagy a kén.

 

De Nagyanya túlnőtt a városon. Hatalmas feneke már eltakarta a felhőt és még a repülőket is. Minden pamutszürke lett, mint a bugyija. És csak üvöltött. Hogy a retkes bánatba, és az anyájuk picsáját, meg a fene hordaná el. Liszka egyre szorosabbra húzta a lábát, már odanyomta a mellkasához. A térde ütötte az állát, és zsibbadt a karja is.  Szorította a levegőt, nehogy ki merjen csusszanni.

Várni kellett ilyenkor. Nagyanya minden szótaggal egyre közelebb került régi önmagához. Töpörödött a lába, a karja, a mellei egyre szelídebben csüngtek. Mássalhangzónként került közelebb a földhöz. A testhez, ami ezer barázdában hordta az időt, ami benne élt. Még egy utolsót morgott, majd visszatért a kád fölé. A suvickolós kezével beletúrt a hajába, köpött egy szaftosat, kirohant.

 

Liszka nem mozdult. Félt, hogy Nagyanya visszajön, és beledobja a kádba, vagy kizavarja, hogy ne legyen láb alatt. De nem jött. Lehet, hogy ki sem ment. Hátha olyan kicsi lett, hogy mákszemnyi. Liszka lenézett a földre, majd ki az ajtórésen. Nagyanya nem volt sehol. Csak az áztatott ruha. A vízzel duzzadt anyag homokként úszott a felszínnek. Fehér gombok, vaskos gallér. Vitorla, megtépett hajógéz. És a folt oldódni kezdett, mint a tinta a festékes üvegben. Cseppenként engedte magát a sodrásnak. Piros és langy tucsakként lebegett a zománcon. Liszka kiabálni akart Nagyanyának. Hogy bújjon elő. Hogy megint türelmetlen volt.

 

A mosószer habkoronája egyre jobban emelkedett. A vörös pöttyök smaragdinként feküdtek a kád szélén. És Liszka látta a malacot. Látta benne a sertéket, ahogy visítanak az áramtól. Ahogy a vastagra hizlalt testbe belesuhan a kés, és Nagyapa rezzenéstelen arccal fogja a vergődő húst. Ahogy kifröccsen nyakszirtjén a hurkába való lé, és minden olyan lassan és keservesen oldódott a szövetből, mint ahogy a malacból folyt ki az utolsó csepp vér.

 

Kint ünnepélyesen ülték körbe a halált. Szippantva a megpörkölt és finom szagból. Csak ez az ing, ez került le a testről. Nagyanya dühödt kezébe. Markolta, mint a tyúkok borzas nyakát vasárnaponként. És mintha meg sem történt volna a hajnal, mintha a visítás eltompult volna a borban. Egy óriás abroszt terített a ház fölé. Betakarta a völgyet, a kertet, Nagyapa mellkasát és Nagyanya dühét.

Mindenki szelíden mosta a tálakat, a belső szerveket. Tekerték és sózták, vakarták, öblögették. Akár Nagyanya az ünnepi ruhát, amire örökre rátapadt az éhség.

 

2.

 

Megcukrosodott emlék. Anyaja melle üres. Szottyadt bőrén puhás ráncok. Ujjak közé zárható, masszírozható kép. Testmeleg gyurma, ami üthető és nyomható. Ennyi maradt. Éhség. A megfosztottság langy és ringatózó árnyai.

 

3.

 

Már a harmadik hónap telt el. Szinte vakon. Nem látva a napok végét. A pénzt, amit Cilu mama ígért. Lehet, hogy küldte, de nem érkezett meg. Nagyanya összeöntött mindent, amit csak talált. Lisztet és darát, vakarék paprikát és vizes nokedlit. Cipőre nem futotta. Csak enni. Enni. Liszkát mindig ilyenkor fogta el valami csillapíthatatlan falánkság. Felfalni a tetőt, a kerítést. Kanállal törni a lekvárok kemény tetejét. Csupa édeset. Tejbőrt, kakaókatonákkal. De nem volt más, csak magos kenyér. Avas zsírral, amit már négy éve tartogatott Nagyanya a nehezebb időkre. És eljöttek. Mint a kosz a köröm alatt, gyűlt a bánat az ajtó alá. Nagyapa ilyenkor befelé beszélt, hátha a szája összetapad, és lecsúszik a tüdejéhez. Csak a füstöt hagyja kisurranni. Ilyenkor eltűnt. Csak a kalapja bolyongott a kertben, feküdt el a kanapén. Nagyanya pattogott, a lábasokhoz verte a tenyerét. Szidta a postást, aki ellopta a szeptembert. Majd Cilu mamát kente sárral, hogy biztos elfelejtette, amit a távoli unokatestvére kért.

 

Mert nagyanya nehezen kért. Dadogott olyankor, és vakaródzott. Sebesre vakírgálta az arcát, hátha lemálik, és a hónap végére egy újabb nő. Egy másik bőr, ami keményebb, és könnyebben viseli az időt. Ahogy Liszka lába a cappogós cipőt. Nagyapa vastagra ragasztotta, hogy a föld ne legyen hideg, ne legyen olyan taszítóan kemény. Akár ezek a vacak hónapok. Üvegből kotort forintokkal és krumplirózsás ebédekkel.

 

Nagyanya eladta a ruháját. A gyöngysoros nyakdíszt, amit a dédi rejtett a szelencésbe, hogy majd legyen valami értékes is a kékre rothadó házban. És Nagyanya eladta a vasalót, a szekrénygombot és a porcelánt. Az aranymosolyú nipp pásztorlányokat és a kézzel horgolt tévé-terítőt. Porlyukak ültek a polcon. Hiányfoltok. Akár a gyomor apróra zsugorodott alagútjain. Alig fért át rajtuk egy kiskanálnyi étel. De Liszka minden este kiosont. Csippantani a mázolt cukortartóból. Pont csak egy ujjbegynyit, hogy Nagyanya ne lássa meg. Ne vegye észre reggel. Benyálazni a töpszli mutatóst, feltapasztani rá a morzsákat. Nyalogatni. Ízlelni hosszan, ahogy szétolvadnak a nyelv alatt. Hátha megnőnek közben. De gyorsan szétolvadtak. Maguk után hagyva azt a nyavalyás érzést. Azt a hascsikaró csafarást. Hogy ez bűn. Bűn elvenni mástól, ami a másiké sem. Mert közös. Mint ezek a hónapok. Amik jöttek és maradnak, ki tudja, meddig még.

 

4.

 

Cilu mama szagfolt. Autóban ülő és távolodó kép. Egy mozgó parfümös fej. Csupa mosoly, csupa krém. Nincs keze, se lába. Hangja van, a telefonból durmog, majd váratlan röhög egyet. Nagyanya eltartja a fülétől a kagylót, grimaszol. Cilu mama eközben csak beszél tovább. Selyemről és az újságról, meg a tengerről, amit megunt a negyedik hét után. És jön a készüléken át a szag. Az a sárgás és kesernyés buké, ami Nagyanya szájába szorul. Göbölyös fészket rak, és még órákon át párolog kifelé. Lassan, mélyről. Messziről. Ahonnan Cilu mama beszél.

 

 

 

 

1.

 

Csak dombok, akár Mari néni arcán a görbicsek. Ha vigyorog akkor hegyek, ráncos hegyek lesznek. Nagyapa évente kétszer feljár a szőlősbe. Nincs ott semmije, de ő szereti azt hinni, hogy az az övé. Liszkát felöltözteti, nyakig gumicsizmába húzza. Nagyanya nekidől az ajtónak, a kötényébe törli a tejbajszát és a zsebébe vigyorog. Hiába takarja el, Liszka látja, ahogy kék alól kirajzolódik a szája vaskos íve. Az örömteli vigyor. Nagyanyát csak a hétvégék és az önkéntes magány könnyű bája tudja ilyen boldoggá tenni.

 

Nagyapa a fákat számolja. Mintha lámpások lennének. Lombjuk fényes harang, megrepedt búra és áttetsző gömb. Más lesz a szag a kerítésen túl. Mintha Anyaja szoknyája lenne az utca, mintha az ő blúza lengene minden ablakból. A macskák kirohannak és elfekszenek az úton, a nap növeszti a lábuk. Puha a testük, akár a frissen rázott dunyha.

 

Messze van a hegy. Nagyapa túl szótlan, Liszka meg túl ügyetlen. Lassan haladnak. Mint ahogy a  növények emelkednek a földből. Apránként nyílik a dróttal rögzített táj, levegővételenként engedi közelebb a két idegen árnyat. Megtört vonal a hegygerinc. Liszka alig mer rálépni, fél, hogy megmozdul, hátára veszi és elviszi magával. Gyufás-skatulya házak a távoli dombokon. Ablakok, függönyök, pudvás hordók és rozsdás autók keréknyomai. Nagyapa szerint ez a hely isten háta. Itt bármit tehet az ember, úgysem látja meg. Nevet ilyenkor. Ha nagyanya messze, akkor sokat. Mintha hizlalná a kacaját a messzeség.  Kerekebb lesz arca, halványabb a szája vonala. 

 

Csak Liszka csontos. Törékeny vagy girhes. A szomszéd szerint csak meg kéne fogni és jól megtömni, mint egy libát. A cső a nyakon sokat kibír. De Liszka szereti, ahogy a szegycsont lépcsői rásimulnak a bőrre. Egyszerre rejtik és mutatják az apró erek hímzését, a néha feldagadó lüktetést. Liszka szereti, ahogy a csontok kiemelkednek a vállánál. Mint ezek a hegyek. Csálén és keményen duzzadnak ki a bőr alól.

 

Az őszi ég rozsdája szétkeni a leveleket, a háztetőket. Rohad a horizont. Nagyapa a magaslesig húzza Liszkát. Saras a föld. Liszka csúszik a csizmában, mégis feltolja magát az imbolygó tákolmányra. Fél kézzel a korlátba kapaszkodik míg nagyapa feladja a messze-nézőt. Megsüllyed a faléc, megdől a deszka. Liszka félve kapaszkodik az ázott korlátba, hátha megtartja őt. Nagyapa unszolja, hogy nézzen bele. Nézzen szét. Liszka fél, hogy meglát egy őzet. Hogy nehogy vad surranjon az erdőből és hazudni kelljen. Tudja, hogy nem ölni jöttek, de mi van ha elfogja nagyapát a hév. Nem fosztani jöttek, tudja jól, de innen olyan fölényes embernek lenni. Más innen beleszagolni a nedvességtől szuttyogó földbe. Lesni, ahogy nehézkessé ázik a könnyű, süpped és süllyed, majd újra emelkedni kezd. Liszka hunyorítva néz a távcsőbe. Jobbra az erdő duzzadt lombjai. Balra a lanka, hajszálnyi ösvénnyel ami rátekeredik a városra. Hátul egy ház. Fekete körvonala belenyomódik a földbe. A tornácon egy fiú ül. Egyik keze a zsebébe rejtve, másikkal megigazítja a haját. Vonásai öregebbek a testénél. Ismerős az arca. Liszka titkon tudja, hogy nagyapa azt várja, hogy annyit mondjon, hogy látja őt. A fiút. Hogy ott van, hogy még van. Liszka nem tudja levenni a fiúról a szemét, de szólni sem bír. Nagyapa megérzi, ahogy zihálni kezd az egyetlen vad a magaslesen. Mintha Liszka lenne a golyó két távoldó pont között, szinte lebeg félelmében. Nagyapa felnéz rá. Liszka bólint. Nagyapa hangosan szusszant, nyikorog belül, mintha a fájdalom feszítené. Megszédül, és nekiveti a hátát a magaslesnek. A korhadó farakás meginog, mélyebbre süpped. Liszka egy megtört gerenda mellé kuporodik. míg nagyapa lassan a földig csúszik és felhúzott térdekkel a sárba ül. Liszka nem szól semmit, nem mer egyedül lemászni.

 

Ülnek. Órákon át, mozdulatlanul.

 

A táj hangtalan fekszik a talpuk alatt. Míg nagyapa nyőg egyet. Kövek gurulnak rá, nagy és karcos kövek. A hegyről, ahova felcipelte őket, de most sem volt ereje egyet sem letenni.

 

 

 

Nagyanya sóskát tépázott és merített. Zöld. Akár a smaragdin. Fokhagyma szagú krém, mocsaras lötty. Liszka messziről nézte ahogy az üveg magába nyeli a sűrű krémet. Tudta, hogy nem kell megennie mégis elfogta az undor. Egyszerre volt taszító és varázslatos a langyos gőz illanása. Azt akarta, hogy nagyanya meg akarja etetni vele, ő meg hadakozhasson ellene, és végül megadó fájdalommal nyelhesse mélyre a kanálnyi kesert. De nagyanyát nem érdekelte Liszka. Se az éhsége, se az undora. Csak Kata. Így nagyanya szorosra csavarta a kupakokat, betekerte a még meleg dunsztos üvegeket a zsíros konyharuhába. Mintha törékeny testű lányok lennének, akiket vastagon fel kell öltöztetni a téli éjszaka hűvöséhez. Kenyeret szeletelt, almát törölgetett. Katának, a búzakék árnynak. Kipakolták tegnap, magyarázta nagyanya Liszka értetlen nézett fel. Nagyanya dühödt lett és mintha magának csomagolna éppen, egyre izzóbb idegességgel folytatta. Mint egy dohányos zacskót, kifosztották belül. Ott belül, ahol a virág nőhetne. Most csupa föld és salak. Megkapart barlang. Liszka azt hitte, hogy a test zárva. Oda nem megy senki, oda nem nyúl senki. A vérre gondolt. A barnás foltra, amiről nagyanya annyit mesélt, hogy majd egyszer eljön. És mintha nagyanya hallotta volna a gondolatait, odabökte halkan: és nincs vér sem. Kiseperték. Most tiszta és érintetlen. Mint egy szoba amibe senki sem költözhet többé.