Metapillanat
(patkánykirály)
földvárad nincsen itt. tróntermed a Nagy
Gubanc. asszonyod kihordja hármas ikreid?
a kapituláció előtt a Nagy Egész hozzád-
simul kéjesen. de már beleütik mindenbe
a féltékeny öccsök puha orraik,
tettlegességgel mélyítve gyönge pontjaid.
fénylik a családi ezüst. a dédelgetett objektum.
a gyáva nyelv, ha kifárad subickolás
után. jönnek a forduló pontok, Murphy törvényei!
lakáshuzat kavarja fel a körülrajongott asztalt
lakáshuzat kavarja fel a körülrajongott asztalt
és az alom nyugalmát, mikor belépsz.
ez az évszak ette meg apád eszét, szorongása a kincs miatt.
a piszoárig viteted magad.
a konnektor kettőspontja tiltott terület, tudod.
letétbe helyezed tömör koronád. tested minden
égtáját felavatod, mielőtt kitörsz.
a hírszerzők nem ismerik a háló lármáját, sem az almon
belüli ellendrukkerek. nem veted el
az ötlettelen rohanást a patkányfogóig és vissza.
összeköttetéseid azonban hiába.
mintha láthatatlan sorozat tarolna.
lemerülsz a fűben.
(patkánykirály)
még egy napot vagy napszakot engedélyez
a király. a pusztulás szólistái felsorakoztak.
egércincogás a bátor szopránok hangja ekkora
területen. órák óta zuhanyzik a készre terített
asztal. orkán rázza a megkötözött napernyőt.
régivágású ború terül a tájra. afféle Veronika-
kendő, amely után majd megnézheti magát,
a töviről hegyire alámosott címert, a térkövek
megkevert puzzle-jén fekvő patkányanyát.
de stop, Láncreakció, kedves! megmerülnék
brutális habodban annyira, hogy összecsukódjon
fölöttem a hullám melankolikus rendben,
s kivívjam a váratlan vészhozók extázisát,
amikor a gátat megmotozva kitúrja a
homokzsákokat a víz, és elélvez a folyó.
nem, nem ismerem, de tudok róla.
hirtelen bukok fel, ha hallom.
(felnyitni egy kutat)
a rádőlt fáktól megsüllyed valami a kovácsoltvasban.
a kerítés összegyűrődött fémcirádáival,
elnyúlt oszlopaival, mint egy torz violinkulcs, olyan.
és ahogy idővel a hideg tóba puffan az egész,
felborzolja a vizet az a hang, hogy puffan, olyan.
a puffanás körülveszi a kerítés helyét. a puffanás
mint egy kérdés, mint egy utóélet, ami bizonytalan,
mint egy nehéz kéz, ha legyint, olyan.
de előtte még: palackok sorakozója a polcon
elhivatottság szerint. de előtte még: a szűretlen
borvíz pezsgő íze. de előtte még: felnyitni
egy évtizedekig érintetlen kutat. de előtte
még: az összepréselt szemhéj és az elhatározás.
(felnyitni egy szobát)
elég ráhagyatkozni a megérkezésre, rábízni azt,
ami történt: elterjedtek talpaink a hóban.
a kinyúló hó, hogy belehal a cipőtalpba. olvadni
kezd, és ami kezd, elolvad, és ami történt történik
tovább. mint az ujjlenyomatokkal belepett kosár,
amin egymást váltja érkezés és indulás,
a könnyűség, ami következetlenné tesz, ami zsúfolt,
nem követi, ami lezárná. csak részlete valaminek,
mint a sétálónak a havazás. számos kirohanás
a vadonba, ha hull. az, hogy a forgóajtóba, akár
egy kalitkába ragadtál, s kinn hull.
mert egy túlzsúfolt nap így pukkanhat szét.
mert napunk helyén napok állnak napunk helyett.
mert napunk helyére hely kínálkozott.
amikor valaki a másik oldalán néz a távcsőbe,
s legközelebbi kedvese mérföldekre áll, ez épp ilyen.
elég ráhagyatkozni az érkezésre. babrálni
a kapucsengőn. majd őzgerincet sütni.
a vázában örökzöldek ágai puhulnak.
érezni ezt a makacs kopaszodást, ahogy a tűlevelek
peregnek. majd az ereszkedés a tejfehér mellektől
a köldök pontjáig. nézni, amit beisznak a szemek,
ami lejátszódik az arcon, a finom ráncok, amint kiülnek
a száj körül, amint bezárulnak a szem köré, amint
nyitva a száj, mint egy slicc.
(Wagner, Hamburg)
Wagner nem ismerte a lomtalanítást
a zenében. sem a szeretkezést tavalyi szaloncukor-
zizegésben. a bemelegítés során áldozatul esett.
teremrendezés és előzenekar volt, mikor
a törzskönyvezetlen rezsim szaga lepett el mindent.
Wagner nem látta a szétfröccsenő luftballonok
táncát a szürkületi égen. sem a megkopasztott
karácsonyfát az erkélyen – a kölcsönlakásban
átvészelt szilveszter után. keletkezik és kihal.
kihallhatnak mellőled bárkit, puha homállyal párnázott
üveges szemekkel, ők. aki bújt, aki van – Wagner,
Hamburgban. az óceánjárón körömfeketényi piszok
a kalapja innen. mint egy mobilgát,
amit perceken belül lebontanak a térképről, fél.
elrendelték a teljes hírzárlatot.
(kontra Wagner)
ha Wagner bort iszik, pisztáciát pucol
hozzá, magentás pozsgái fénylenek. nem
sejti, egy síugrósáncszerű ok megdobja életét.
minden békebeli plüss. amit érez, a kottapapírba
rejtett nyomkövető képtelen. hiába, ha postáját
átjárja a grafomán akarat. a hall közepére borult
mozdulataid mossa fel. ez az az epizód, mikor
megtagad s könnyű célpont leszel. a hold ma túl
kerek – de fedezi körvonalait egy emelet.
az arc gimnasztikája, ha egy szót kibök, majd elharap
lemorzsolva izmait, s az idomított szemek
higgadtan nézik végig, ezt. horpadások az ártér
roncsain. a zárkózott, beporosodott tulipánfejeken.
beásod a füled az avarba. a mederből ágaskodó
szomorúfűz bálányi szemetet szortíroz –
a legszebb harmónia.
kozmopolita, mint egy kemping.
(dilemma)
felemeli a hangját és odébb tolja.
ennyi szótól kisportolt szájjal. fejét karjai közé
kulcsolva belefúl a dilemmába.
két ablakszárny közé szorult lepke tánca ő.
szappanba sajtolnám az utolsó virágfejet,
amin járt.
(megkeresni a dilemmát)
egy feléd nyitódó, szinte hangtalan mutatóujj
alig érzed, kijelöl. kis optikai szobád, az arcod,
elsötétül kívül-belül. ha minden összeomlik,
a szemedben kezdődik el. míg átvonul arcodon
álmod éjjel, ezt a puha mosolyt vad vonások
lepik el, ha ilyenkor ébredsz. rakódj le
lépéseid alján. de ne pihenj a talpadban valahol.
a lépések pontatlanok, tehát használhatók
valamire. az ismert íróasztal, két kanárisárga szék
most elmarad. a jégpáncélba dermedt levélfilter,
elmarad. a bivalyerős makadámút, elmarad.
elindulsz egy dilemmáért, ahol a völgy bekanyarodik
és a gyűjtőfogalmak kútja pezseg.
a kanyarodásban a belmagasság, ami foglyul ejt,
bezár, mert túl sok szó illik rá.
érzed fennsík és lejtő karamboljában ezt az
enyhén felkavaró őrlődést, ezt a szenilitást?
ezt a cérnahangot, a pólusok csatáját, ezt
a sok kozmetikumot, ezt a motozást, sőt viszketést
a bokrok csípőmozgásában, az etető körül
koncentrikus körökben lepergett fenyőmagokban,
a tarkó faláig lefutó hajban?
a patak pulzusszámában, ha meredekre ér,
lesmirglizi vonásait a part. s nem marad utána
hátra más, mint a loccsanás utáni
összesimulás bennfentesen, leheletfinoman.
hogy újra más orgánuma van,
időigényes, feszült csobogás, mely új kezdettel kínál.
kivárni a megfelelő hullámot, az hány érv?
egy évek óta ki nem szellőztetett fej, az mit néz?
ott folytatom, ahol ő kezdte el?
de ilyenkor még túl sok támpont kell –
Cukrová homola (405 m), Na Skale (630 m),
Krkavcie skaly (590 m), Turniansky hrad (350 m),
Bezvody (800 m), Hradisko vrch (770 m)
Hradisko vrch (770 m)
ez az autodidakta lomb,
hogy kitanulta az éjszakát, ami a kopárság, ami a felejtés,
lombról lombra. minden szót: az összes erogén zónát, amivel
szólították. hangfalakból sem szól tisztábban a szél,
mint ebből a lombból, a lomb tömbjéből e tömbön át.
szórd be poloskával. elhallgatod, elhallgatsz. a hallgatás
hallójárataidat önti el, majd a Hátsó Szándékok Termeit.
tobozokkal dauerolt lomb.
egy kis eróziós patina a törzs alján, porhanyós.
a többi odafönt suttogás, levélzaj, függő beszéd, adminisztráció.
a suttogás érdessége, hűvöse, amint lassabban jár
a levegő körülötte. mert az elavult lombot beszántják és felsózzák
helyét. valami lassú áradás kellene most a párnázott ujjbegyekig,
hogy átfussák újra e sorokat. és a sorok szűk torkán át
belefolyjanak a lomb korrektúrájába.
Cukrová homola (405 m)
és ez a Bach-korong. mintha egy régi kút
kőfedelére tolnád rá a hangfogó tűjét, hogy lejátssza
a mélység finomszerkezetét. majd olyanokat kérdezz vissza, hogy
milyen akusztikája lehet az arcüregnek,
ha a belső hang megkondítja magát, időnként.
de most hagyd le magadtól a füled, és engedd,
hogy megkeményedjenek a dobhártyáid, hogy berekesszenek,
és agyonhallgatott héjakként hulljanak a lábaid elé.
az ismerős hangok, ahol a holtpontok értek, most
nincsenek veled. járókelőkkel körülvéve egy hang,
mint egy baleset, nem érdekes. észrevétlen zajlik
a zenekari árok melletted a februári fagyban.
Krkavcie skaly (590 m)
korpa tamásné. volt, aki alighogy szabadult e névből,
olyan egyedül maradt vele, mintha ráesteledett volna,
vágatlanul, mert szüntelen. mihelyt kijjebb lép
belőle, mihelyt belegondol, elmellőzi, csak mellébeszél.
mellette kopár, karamellásra olvadt tisztás. vagy a feltört
paplan. vagy a sejtések parkja, szótlanul.
legyen jelen, ha már nem jelent. arca külterülete
társa szemében jelen volt. arca homályos, nem esik egybe
töprengéseivel. igen, de ha beleront a saját hahotájába.
igen, de ha feldúl minden dátumot. igen, de ha kisegíti
e testbeszéd. igen, de ha testbeszéde valaki máséra ütött.
igen, de ha levetkőzi és kiakasztja, hogy lepje be a hó.
igen, de ha nincsen ha és nincsen hó.
Hradisko vrch (770 m)
a többi odafönt levélzaj, mozgásérzékelés, az ágak
barkóbája a szél nevére, színmagyar, aztmondják, édesmindegy
Bezvody (800)
két társunk, a vízlepergető lombok alatt, Biztoshogynem,
Édesmindegy, kísérj át, emlékezetből kísérj át a hideg délután
az időszakos folyó felbomló partján állunk, kísérj
át a hideg délután. a vacogó fogak aktjai hosszú sorban
az íny párkányain, hideg délután.
a mellbimbók gótikája vékony pulóveren, hideg délután
kísérj át, ha a hideg felborzolja a tincsek szérűit.
ha a frufru vonszolja fel a hideget homlokig.
ha a fejtetőn napok óta havazik, mintha egyetlen évszak gyűlt
volna egyetlen pont köré. kísérj át, ha késik, ha múlik el.
ha tátva a szánk, kísérj át. ha sokasodnak a zsilipek
beszédünk folyóján. ha szaporodnak a forró filterek
poharunkban, kísérj át.
ha szűkül szánk keresztmetszete,
kísérj, Biztoshogynem, Édesmindegy, át, a hideg
délután
Turniansky hrad (350 m)
csak mellé érkezni. nem pont oda, köré.
a környékére csak.
valaki odahordott egy ülőgarnitúrát.
talán kitatarozta lent a házát, és ezt felvonszolta oda.
nem látom egyben: mikor és mi történt.
mint egy átaludt kérdés után, ha csak a válaszra ébredsz,
nem érted, de hallgatsz rá.
mint egy lekésett mondat, amire nem szállsz fel,
hanem vársz egy következőt. csak mellé érsz.
belevakuzol az erdőbe tiszta erővel, majd távolodsz,
az ideális íven.
Na Skale (630 m)
diktafonra vettem a Blatnica vizének
tonikos locsogását azon a hét négyzetméternyi fanyar
szobatiszta mészkőfalon Na Skale felett
(német karácsony)
nyeltem, így nem hallottam,
mikor távozik a néptelen nappaliból a már leszúrt
solar lámpák puha fényernyői közt, a kerten át,
majdnem elmondatlanul, összekuporodott szemekkel,
úgy suhant, mintha térd alatt nem létezne,
akadálytalanul –
lesz, hogy egy könyv mögött vesztegel napokat,
és lesznek az állólámpa búrájában elégő lepkék,
lesznek finom porral bevont mozdulatok.
lesz idő végigjárni az éjszakát, ha ellenőrzi, véget is ért.
lesz, hogy lecsutakolja valaki apró nyelve.
lesz rivális pillantás, erre lesz tükör, lesz vajsimaságú
szék, ha leül magával szemben: lesz, hogy innen-onnan
megszűnik. lesz felpolcolt vonásokból a homlok.
lesz a torokban szélcsend.
a párnázott ajtóban töménytelen popszegecs.
lesz, hogy belesimít összefüggéstelenül
abba, amit elhagy.
ilyen egy német karácsony, ha igaz.
(sietség)
a sietség, ami alatt összegyűltek, mikor nyíltabbá váltak
az indítékok * a sietség egy felkavart franciaágyból *
ásatás a saját hálószobában * a sietség, aminek összeköttetése
van a csípővel * amit a fej nem követ, csak narancsmag
méretű verejtékcseppek gördülnek le róla, mert a fej
tájolása másmilyen * ismer habozást és árnyalatokat ismer
felségjeleket * sietség a portalan ágyékkötőktől, a frissen
letépett fügefaleveleken * az egymásba áztatott
körvonalakon * hogy egy körvonal milyen törékeny *
a sietség, ahogy a mellbimbók előbújnak
az állólámpa vérvörös fényéből tele mondanivalóval *
a kisajak bemelegítése, csigalassúsággal, a sietség *
a halmozás * anyajegyek monogramjai * a sietség
saját szája íze szerint * nem a mélyen alvók pózában ez a
mozdulatlanság, ez a sietség * nem a városmagban
egy pihenőpadon * nem a labirintus agglomerációját
átszelő villamoson, nem az éj sietős *
csak kezdet volt, tapogatózás, sietség, az érvelés ideje
csak egy kiszivárogtatott név * a név előszele *
sietség, ahogy a belső óra észrevétlen porlik el,
ahogyan narancsmag méretű verejtékcseppek araszolnak *
csak sietős léptek a parkettán * a sietség, amíg az
összepréselt fasorból parketta lett * a sietség,
ami alatt összegyűltek * ó dehogy a sietség
(Aki)
elképzelhető mindez, ha egy szempár bentről
figyel. vagyok, Aki vagyok, és pislog. vagyok, Aki
forró árnyék. vagyok, Aki árnyéka nem ereszt le.
vagyok, Aki a fülben az a két kis tócsa, az egyensúlyé:
könyörtelenül fodrozódnak, ha valami megdől.
vagyok, Aki pókháló a szemöldökön. az éjszaka tetszhalott
szemek feletti boltozat. vagyok az arcban forgó apró drónok,
a szemek, akik másik arcon csüggnek. vagyok, Aki
a dioptriásra csiszolt üveg mögül figyel. vagyok, Aki
a hajban lerakódó nagyvárosi por. vagyok a hajban
lerakódó rideg masnik. vagyok az örök ismétlés az
érzések környékén, ahogy összehúzódnak és elernyednek
a vonások, lassan.
vagyok, Aki az anyagfáradtság az ujjakban,
mikor a mellkason dobognak szenvtelen. vagyok, Aki
a sötétség a fűszálak tövéig. ahol mindig homály van.
ahol borosta fedi a dolgokat. ahol a szél dagasztja,
amit behálóz. ahol megnyomsz egy gombot és ősszel
kikopik a melírozott pázsit. ahol a szabad akarat nem
lakik. ahol találékony és birtokra vágyik, Aki vagyok.
vagyok, Aki besétál a lombkoronaszintbe.
vagyok, Aki ezt nem engedi át. vagyok, Aki
meztelenre vetkőztet egy fát hirtelen felindulásból
vagyok, Aki. vagyok, Aki harkály a keresztfán.
Aki apró lyukakat fúr. Aki hirtelen lékel.
melyik testnyíláson át távozik az Aki?
és akkor én hol vagyok
(madártávlat)
a fennsíkon előhívódik egy nyelv a felhők
vonuló árnyékaival. más felhők domború tömbjeiből
eső szitál rá, szinte függőlegesen és hangtalan.
majd köd, ami hömpölyög.
az, aki én, talán lekéste ennek az elejét.
későn érkezett.
az, aki én, nem azt találta, amit keresett
itt. különben is, a széljárás, ki tudja, mit hoz fel.
lehet, hogy most hallgatásával büntet és meghall.
az, aki én, a völgy kelyhén lapul.
ha kivennéd belőle az átmérőjét, összecsukódna,
s elnyelné a föld –
madártávlatból milyen könnyedén keletkeznek a
szavak.
(odakint)
ha nem rág, ha nem beszél, a szájban
feneketlen sötét honol és fekete szél,
ami a füleken azért ilyenkor, kitör, időnként
s lecsapódik, mint a harmat, odakint.
rögtön kijavítja magát, odakint.
benövi a kőfejtés sebét a laktatós harmat, odakint.
kontaktzónák határán megalvadt árok, odakint.
behatol a toronyóra szerkezetébe, elaltatja
az időt, odakint.
az évgyűrűkre, mint egy merevlemezre jegyez fel ezt-azt:
vihar előtti komor, túlsúlyos virágfejeket, odakint
a csonkolást csemetekorából, odakint
az első hópehely érintését, odakint.
(odabent)
mintha saját magadnál lennél alkalmazásban,
képzeld most magad elé őt.
addig jön, amíg közbejön.
áthúzod ujjaidat a félmázsás függönyön.
mint mikor kivennél egy hatalmas fát,
s menet közben derülne ki, hogy a gyökere már
lefoglalta a fél városmagot, becsúszott a ház-
falakba, a zuhanyrózsa pórusain tör elő – lesújtva állsz.
félbeszakítod magad két részre. ingázik tekinteted.
néhány pixeles könnycsepp dereng.
addig jön, amíg közbejön, mondogatod.
(a veszett róka)
két felderítőt küld előre, ki vagy?, ezek azok.
pókhálószerűen repedezett mosolya törne meg, ki vagy?
ez a mosoly nyílni fog, nyílik, nyílt titok.
kiéheztetett mancsaival kérkedik, ki vagy?
az altalajig hámozná le küllemed, ki vagy?
kitartóan rágja a füled, ki vagy? hogy alapja legyen,
e kérdés gyűrűje veszi körbe, sűrűn, mint a borosta, ki vagy?
könnyek ezek, melyekkel könnyít magán, melyek
összefolynak egyetlen hamvas pontban, ki vagy?
a kimúlt szándékok temetői: az Ásítás és a Hűs Legyintés
előtt ki vagy? a Szelektív Hallás és a Csőlátás vagyok,
te ki vagy? nem ugyanott, kicsivel arrébb kérdez.
látványosan határolódik el tőled, utólag.
(a veszett róka)
ha a körmei alá tintapatronokat rejtenél, kirajzolnák
a vágta, a megbotlás és a honvágy szintaxisait.
itt van köztünk a helye, csak a helye.
a hely, ahová kiürítette tartalmait: a körmök gyámsága
az írásképen, a feldúlt avarban.
nem fejben dőlt el, ami van.
de vajon forró gallér ajkain a nyál? a nyál
mint afrodiziákum, omlós és törékeny.
kétes csillogás a nyál ezeken a kátyús ajkakon.
nem fényben dőlt el, ami van: ütemtévesztések,
e sántaság rendhagyó jelei. a lehalkulás illeme.
a bánatos habozás. két felderítőt küldesz előre,
ki vagy?, ezek azok.
(a vallatás előkészületei)
a távolból jobban ügyel az összefüggésekre,
amik lerövidülnek így.
kiviszi a szókincsét egy üres lapályra,
leborítja, lehántja és elássa.
a higiénia, amivel felszámolja, civilre vall.
kakaóscsigaként felgöngyölt mikrofilmekről látsz ilyet.
szinte észrevétlen állt elő. egy helyben járt itt,
egymásra ürült, azonos alakú léptekkel.
neonnal beszőtt cipősarkai: két tartós pont az alkonyatból.
didaktikusan topog, mielőtt lehalkul.
a távolban zsidó temető, kutak összefüggései.
bombatölcsér, amiben szánkóznak. a Spontán Érzelmek
kertje felparcellázva. egyik összekötője kiszimatolta:
az őzlábú íróasztaloknál járt, korábban.
de arcjátékát nem ez a korábbi pillanat
állítja elő.
(vallatás a névről)
kibérelsz egy sziluettet.
kényelmesen kinyújtózkodsz benne.
úgy fogad el, hogy közben azért szép lassan elszigetel.
mindent egy lapra teszel fel. de már halogatsz,
mert hallgatsz. ezért kifejtetlen vagy, ezért tömbösített,
ezért ömlesztett, ezért csúsztatott, mint egy szent.
akinél leülsz a neve előszobájában, kimondottan vársz csak.
az alsó ajkad szinte ücsörög, mielőtt feltöröd
e név befolyásos csöndjét, s átvágsz vele
a Fenntartásainak útján, az Illetlenségek útján, az Agglegények
útján, a Halottak Napja útján.
és ekkor mintha láthatatlan tapadókorongok nyújtanák
szét a szád, hogy a név körvonalait megóvd, ha kimondanád.
de ne hidd, hogy nyakadon – e korszakos lengéscsillapítón –
eloszlik ilyen teher.
(origami-hattyú)
a folyón leúszik egy bútorbolt: az öbölben
kinyílik a város: az U-Bahn alakú kerengőn:
elmorzsol emlékeket, csöppnyi bájtokat:
kopaszra nyírt szavak, gazdagabb sejtések
verődnek vissza: a bebábozódott szekrény ropogása:
a többnejű pillanat, mely eldönthetetlen kié,
ezért az arc szaftja a váll falain csorog négyfelé:
a karcsú echók mindenütt, és sehol egy se:
lehull egy levél: elhull egy ékezet:
a kulcslyukban felgyűlik az idő: megborzong
az origami-hattyú szárnya
(a nehézkedés)
a féltékenység ennyi ← internátusba bujtatott
fiúk hajnali sétája ← spotlámpaként izzó tulipánfejek
körül ← a korán kelő nyelvben ébredésvarratok ←
mindent tud erről az épen most ← hogy végiggombolja
velem, amit én vele gondolok, ő a németebb ← míg a szem
alszik, domborzata a szemhéj, megremeg ← felkészül
a részletekből ← rotálni ébredés és ébredés között ←
a féltékenység ennyi: egy napot még marad ← nehézkedés
az eloldódó cseppben, mielőtt a kád héján szétterül
(bálványok emlékére)
Ne részletezzük, mit bánunk ma meg! – hátat
ropogtat a más korban pubertás bálvány,
mikor faragni kezd. mikor elölről kezdik.
friss csontozatú alkat még, szilárdul, felszárad estig.
megtartja lágy sejtjeit az árnyék, simítják, lefestik.
tömény jegenyék közé eljár, időnként, kikel magából,
nő. beszűkült a tét, bár ritkán harap.
legközelebb már (ha lesz ilyen) hátrányból indul:
vitrinüveget cellásít, nem büntet, ha kap.
ne részletezzük mit bán ma meg,
hiszen jól megtermett csiklónak képzelné magát,
ha újjáélesztené néhány balek,
vagy forró húslevesből kioldódó gőznek.
a felejtés puha nyom:
az üvegen dúl, dermed egy vízcsepp,
és körülnyaljuk, durva, zsenge sejtjeinkkel,
mi, gerjedt férfiak.
(Júdás öregkora)
kisodródik figyelme peremére, mint egy párkányra.
oda, ahonnan mit sem sejt. ahonnan visszafordulhat
magában akárhányszor, akárhonnan, anélkül,
hogy belefutna abba az arcba, ami elkerülhetetlen.
ahonnan elpárologhat, mint egy bizonytalan illat.
kihúzhatsz belőle egyetlen szót, és többé elmarad.
de Pilátus és Krisztus szemkontaktusa az élőpajzsként
használt gyermekkórus mögül nélküle elmarad.
a názáreti halastavaknál végre elnyomta a könnyű,
feneketlen, fedetlen álom. kivetette hálóját,
és ez majdnem igaz.
mintha egy kupac nyersfordításban turkálna folyton.