Nélküled hosszú
Nélküled hosszú, hosszú, hosszú éj volt,
egy legénylakás éje ily kietlen,
az aszfalton a fel nem mosott vérfolt,
csak néztem ott, hogy már megint ki lettem,
nélküled vártam, hogy most mire várnék,
épít a sejt vagy épp csak elvisel,
magam lennék-e mögöttem az árnyék,
csak álltam ott, és nem volt semmi sem,
nélküled semmi, semmi, semmi nem lett,
egy mondat tán, azt is csak szádba adtam,
régi dallam kísérte, átszüremlett
a hosszú, hosszú, hosszú, hosszú napba.
Új száztizedik szonett
Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
s útjaim arca, teste most is itt ég;
az útitervek szövőjét, ki voltam,
telefonpóznák, tények messze vitték,
s az idegen hányféle ismerősnek
öltötte testét, jelmezét a társnak,
mutatta lelkét bárgyúnak, erősnek,
és süket volt a hang – a fény, a vágy vak,
s ó, jaj, hamis minden, mi így születhet;
hogy igazolnám érvényét a mostnak,
megírhatnék százötvennégy szonettet;
az elme mást se bír, hát okoskodhat,
én köszönöm: lőréseken, de rendre,
néha rányílt szemem a szerelemre.
Nevem hiába
Az én nevem ne vedd. Hiába lenne.
Nevem a szádon nem terem meg engem.
Nevem a szádon nem lehetne fegyver.
Nevem a porban több értelmeket nyer.
Nem én vagyok hibás, hogy nincsen érved,
s csak arra futja: bárcsak érne véget,
nem én azért, hogyha már volt halálod,
nem én azért, ha nevem nem találod.
A világ idejekorán eltemet,
de sose érj rá engemet okolni,
szűkmarkún s habozva mérd a lelkedet:
elcsábítja ezernyi ócska holmi,
és ízekre szednek. Én felmentelek:
nem a te dolgod mindezt megtorolni.
Gerendák, rácsok
Nem, szerintem a tervrajz sem volt túlzott,
stabil állványzat, minőségi tégla,
nem volt szükség kölcsönre, haladékra,
az építményünk mégis összecsúszott;
s utólag szánalmas így számba venni,
a cement mért nem időre szilárdult;
a fa- és acélszerkezet kitágult,
és nem tartotta végül egybe semmi.
Gerendák, rácsok… Minek felsorolni.
Hány zsák kőpor veszett – most kár a tinta;
hosszú leltárnyi csend ül, rég ahol mi –
nem vagy, s nem fogok úgy beszélni, mintha;
kötőanyag voltál, réstöltő holmi.
Építkezni kezdtem a romjainkra.
Ha volna nincs
Zalán Tibornak
Ha volna nincs,
lehetne mégsem,
ha lenne még,
nem volnék én sem,
ha lennél te,
lehetne más is,
lehetne szó,
még hogyha kár is,
lehetne vágy,
most még ha bókol,
jöhetne majd,
de csak, ha jókor,
mehetne is,
hogyha mehetne,
elhinném mind,
ha el lehetne,
mindez csak játék,
vérrel, határral,
elillan estünk,
sötét madárdal,
nem volna fecske,
volna holló,
nem lenne néha
rossz, ahol jó,
lehetne fű,
csak puha pázsit,
nézném a reggelt,
hogyha ásít,
bánnám a nincset,
siratnám hanggal,
mégsem cserélném
sosem a vannal.
Mástól végképp
Ne gyűjts a földön tárgyat – mind hamis,
ne győzzön fénye, súlya, mérete,
a naprendszerben esetleges az is,
hogy átnyújtják vagy kérdik: kéred-e,
elvenni mástól végképp el ne vedd,
úgyis hány tárgya tartja fogva lelked,
árnyékol rád, miközben rád nevet,
s birtoklása magad-rablásba kerget.
Bármid lehet, azt mondod úgyis: ennyi,
s minden, mid van, elforog közön-kézen;
a vége: ez van, ez maradt, de semmi
idelent úgysem lesz tiéd egészen.
Adatmentés*
Hová tűntek a szitakötők, mondsza,
s marad-e még a felnőttkorra ép íz,
ha kilóg a hatalom gatyakorca?
Huszonöt éve újra látott Hévíz,
hol nászára lel sok egymást unó pár,
holnap után jönnek a tegnapok, nézd,
Illúzió Stúdió nyílt s Ufó-bár –
felejtsd el hát egy hétre most Damoklészt!
Tüdőd gyógyvizek illatával csurig,
lelked az ősszel; időd, a jelent, és
nem az elmúltat éled, az álmodig.
Ebből kellene most egy adatmentés,
hisz a horizonton túl hajnalodik,
s reggel mindez: Hévíz-állás-jelentés.
*A 2014-es év Lilla-díjas verse. A dőlt betűkkel szedett szövegrészletek a Csokonai Társaság által meghirdetett költői verseny feladványának részeit képezik, melyeket a szerzőknek be kellett építeniük verseikbe.
Beszéd és könyörgés születésért
Jó volna tudni, hogy mi itt marasztal
téged, ki teremtve mennyi malasztban,
tényleg csak arcod, tűnő földi ittlét,
vagy mindaz, minek tagjaidat hitték,
az alak, amit nyert húsod, hogy öltse,
míg nem volt keserű a fád gyümölcse,
vagy volna más, valami lenne, bármi,
mitől nem kéne megváltásra várni,
mert mit kezdhetni, mondd, egy olyan testtel,
mely élni sürget, várakozni restell,
egy olyan testtel, mi ha fázik, éget,
s vendégül lát szerelmet, betegséget,
és elbotorkál szinte bármely ágyig,
ha nem is kéjre, megértésre vágyik,
s ha fizetni kell, nincsen is már több gond,
lélek-bankkártyát nyújt át, pin-kód, zöld gomb...
*
lehetne végezve holott rég
kellene valami jogot még
valami törvényt mely megvédne
fújná el búját, a kedvét ne
járhatna bárkinek szünet és
valami jóból a születés
ha már a testünk a bűné is
maradjon idebent hű fétis
valami maradjon lehessen
port hamut gyáván meg ne vessen
használja örök-új nemzőnek
fonálnak amit kéz nem sző meg
és mégis tovább- és továbbér
nem csupán személyes csodáért
nemcsak hogy ne kérdezd miért vert
lehet hogy elég egy kiért mert
nem mindegy haltunk vagy szűntünk meg
látjátuk feleim szümtükhel
Kifejezések. Kétség
A kétség az, mit mind kétségbe vont.
Kétségbe vont, majd később gyászba vont.
A gyász, mi pont a lényegnél vonalt bont –
Vonal, mi csak szakaszok vége volt.
Kétségkívül kétségbe ejt a kétség.
Feloldódni, mint pezsgő aszpirin,
feloldódnék, bár jól tudom, ha vétség:
elég volna csak tudnom, nincs, mi hív –
nos, kétséges, hogy boldogság ez itt,
de vásárlás: ház, autókerék,
s az öntudat már majdnem szétfeszít.
Csak volna mind, s a boldogság elég.
Az újraolvasó
Utoljára még nevet ír föléje.
Ez itt a vers. Bizton nem én vagyok.
Darabokra hullhat, hogy földet érjen.
És vissza mindent. (Vissza nem kapok.)
Sokáig tudtam: lehet nem visszalépni.
Azt mondod, ihlet-függő a céda kéj,
azt mondom én: boldogság mind a tévhit,
mi átsegít, hogy bizton partot érj.
Úgy írnék itt, e verssorok helyett
egy szépen hangzó mégsem-közhelyet;
mi volna rév, vagy volna bárha show:
s lehetnék én csak újraolvasó.
Bánat utca
Fényes csillag nem úgy gyúl, mint ezelőtt,
találtam már én magamnak szeretőt,
nem süt a nap, éppen csak hogy világol,
kiszaladnék érte én a világból.
Kifeslett a selyemszoknyám szegélye,
mit bánom én, a világ hadd beszélje,
ez az utca régi utca, búbánat,
elcserélem érte én a babámat.
Ez a világ ha nem szeret, nem szeret,
aki jönne, el is mehet, elmehet,
felföldi szél havat hoz, havat hoz,
viszamennék magamhoz, magamhoz.
A test szerelme
A test szerelme nem ment életet,
csak létrehozza, megteremti azt,
a test szerelme bárkié lehet,
és egymagában módfelett riaszt,
s szerelmed vágyát kilobbanthatod,
elcsurgatod, mint olvadó viaszt,
mit gyertyád fénye végképp elhagyott.
Ha mást kívánsz, úgy herdálod magad
(ne nézd a tócsát, melybe megfagy ott);
a test szerelme elcserélt lakat,
mely szádat őrzi minden alkonyig,
s értelmed kulcsa benne fennakad.
A test szerelme, ha sok, szétfolyik,
mint aprópénzre váltott színarany,
(a szíved gazdasághoz nem konyít),
s a bűn kivár, mint lappangó alany.
Érd be többel: voksolj a kevés mellett,
mert szerelmeddé lesz a nincs, a majd,
miért egykor magad feladni kellett.
Hogy megpihenjek
Majd kárpótollak mindenért,
az éjszakánkénti sok nemért,
a mindig borongós kedvemért,
a közúti száznegyvenért,
majd kárpótollak mindezért.
De,
hogy megpihenjek, azt ne kérd,
az egészséges lelkemért,
a ketten kihordott tervekért,
a főnököm, bár nem kemény,
hidd el, hogy ebből mit sem ért.
Elnézést kérek mindenért
egyszer, a sok kába reggelért,
iskolában felejtett gyermekért,
hogy bántottalak, na, jó, de mért?
Elnézést kérek mindezért.
Csak,
hogy megpihenjek, azt ne kérd,
az egészséges lelkemért,
a ketten kihordott tervekért,
a főnököm, bár nem kemény,
hidd el, hogy ebből mit sem ért.
Meg sem büntetnek majd ezért,
a lelkiismeret már lemért,
s hány magányos este tetten ért,
hogy itt sem voltam voltaképp,
meg sem büntetnek majd ezért.