1950-ben Svájcba emigrált magyar fiatalok [1] (többségükben Kovács Imre hajdani parasztpárti politikus hívei) megalapították a Látóhatár című politikai és irodalmi folyóiratot. Hogy menedékjoguk ne kerüljön veszélybe, titokban szervezték és terjesztették a lapot. Rövid svájci megjelenés után mégis lelepleződtek, ezért a szerkesztőséget előbb Párizsba, majd 1953-ban Münchenbe költöztették. A belső ellentétek 1957-ben egyfajta „szakadáshoz” vezettek a szerkesztőség összetételében, ennek nyomán indult útjára 1958-ban az Új Látóhatár.
Molnár József felelős kiadóként, Borbándi Gyula felelős szerkesztőként a kezdetektől jegyezte a lapot, mellettük az első számon főmunkatársként Bikich Gábor, Kovács Imre és Szabó Zoltán neve szerepel [2]. A későbbiek folyamán csatlakozott hozzájuk Cs. Szabó László főmunkatársként, 1980 és 1986 között pedig Sztáray Zoltán amerikai szerkesztőként, illetve 1987-től kiadóként is. Bár az új szerkesztőség a Látóhatár szellemiségének jogos örököseként tekintett magára, az eredeti címet adminisztratív okok miatt [3] nem tarthatták meg, ezért – a változást és a folytonosság szándékát egyaránt éreztetendő – felvették az új jelzőt az induló folyóirat címébe [4]. A kettéválást követően az előfizetők nagy része az Új Látóhatárt támogatta, amely így néhány évfolyam után vezető szerepbe került az emigráns magyarok körében. 1945 után érkezett és 1956-os emigránsoktól egyaránt kaptak kéziratokat. Honoráriumra nem volt pénzük, de áldozatos munkával, saját nyomdával [5], adományok gyűjtésével, és az eleinte közel nyolcszáz, később majdnem ezer előfizetővel több, mint harminc évre biztosították a lap fennmaradását.
Az Új Látóhatár az emigráns magyarok közösségének vezető és összetartó orgánuma kívánt lenni. Nagy figyelmet fordítottak új szerzők közlésére, valamint a Magyarországon háttérbe szorított gondolkodók publikálásra. Illyés Gyula és Németh László születésnapjára (1962/1971) ünnepi számot jelentettek meg, s már legelső számukban közöltek írást Bibó Istvántól. Érdeklődésük középpontjában az emigráns irodalom és az emigráció fő feladatai álltak [6]. Jó példa erre az 1966-os novellapályázat, melyben egyetlen kitétel a művek tematikus kapcsolódása az emigráns léthez, az idegenség, a hontalanság megfogalmazásának elvárása. A pályázat nyertese – tizenegy országból beküldött tizenhat pályamű közül – András Sándor Hazatérés című novellája volt. A műről egy későbbi számban Kovács Imre közölt nem éppen méltató sorokat, melyekben az 56-os emigráns írónemzedék esztétikai és erkölcsi normáinak egészét kétségbe vonta. Ennek hatására a lap hasábjain több évig tartó vita alakult ki a nemzedéki kérdésekről. [7]
Az Új Látóhatár a hatvanas évektől egyre több szépirodalmat közölt, sokféle tájékozódású induló és befutott szerző írásának adva helyet. Bár alapbeállítódásuk szerint a népi irodalom támogatóinak tekinthetők [8], ez az irányultság a megjelentetett művek kiválasztását nem befolyásolta [9]. A szépirodalom mellett a politikai, társadalomtudományi esszék, elemző tanulmányok és a nyugati magyar irodalom nemzetközi és hazai megítélését vizsgáló írások kaptak nagyobb teret. Élénk eszmecsere folyt a nemzeti önismeretről [10], a zsidókérdésről, az 1944-es politikai helyzetről, vagy az ötvenhatos eseményekről. A Figyelő rovatban emigrációbeli és magyarországi eseményeket, könyveket szemléztek. Nagy figyelmet fordítottak az idegen nyelven megjelenő magyar irodalmi alkotások ismertetésére. Emellett a világpolitika és az újabb irodalmi irányok értékelése is megjelenik a rovatban. Ha nem is nagy arányban, de a szépirodalmi írások között hoznak fordításokat, bár leginkább itt is emigráns magyarok fordításait. Minden szám tartalmaz olvasói leveleket, amelyek legtöbbször valamely írásra vonatkozó hozzászólásként értelmezendők. Ezek mennyisége, valamint a rendszeres lapvégi hibaigazítások arra engednek következtetni, hogy az Új Látóhatár központi helyet tudott kivívni magának az emigráns közösségekben, amelyhez az is hozzájárulhatott, hogy a megjelentetett írások színvonalához következetesen ragaszkodtak. A Hírek rovat az Új Látóhatár szerzőinek irodalmi tevékenységéről, más emigráns orgánumokban megjelent írásaikról, új könyveikről, különböző emigráns szervezetek rendezvényeiről tudósított.
A lap programjának kulcsfogalmai a szabad eszmecsere és véleménynyilvánítás. A szerkesztőség már az első számban a tudományos vita meg nem alkuvó híveként aposztrofálja magát, s a kiegyensúlyozott demokratikusságot megszűnéséig őrzi. Ennek szellemében párbeszédre törekedett, és Magyarország számára is hiteles politikai elemzéseket kívánt készíteni olyan témákról, melyekről a határon belül akkor még nem lehetett beszélni [11]. Egy-egy kérdést illetően az összes lehetséges véleményt meg kívánta mutatni: nem egy írás alatt szerepelt szerkesztőségi lábjegyzet, amely jelezte, hogy a szerkesztőség a cikk szerzőjének álláspontjával nem ért egyet, és várja az olvasók véleményét az adott kérdésben.
Az Új Látóhatár hivatalos terjesztésére Magyarországon nem volt mód, a lap még a nyolcvanas években is a postai kézbesítés tilalma alatt állt. Ám ekkor már támogató hangok is érkeztek feléjük: a miskolci Napjainkban Sipos Lajos a fontos emigráns források között említi, a Nyelvünk és Kultúránk pedig Pomogáts Béla elismerő tanulmányát publikálta róla. [12] A népszerűség és a töretlen színvonal ellenére a szerkesztőség 1989-ben úgy döntött, a negyvenedik évfolyam utolsó számával lezárja az Új Látóhatár történetét. Molnár József és Borbándi Gyula vallomása szerint elsősorban életkoruk állt a döntés hátterében, valamint az a tény, hogy nem sikerült utódot találniuk a lap élére. Az Új Látóhatár megszűnése után a Hitel a folyóirat tiszteletére azonos címmel indított rovatot nyugati magyar szerzők bemutatására, bár a kezdeményezés nem volt túl hosszú életű. Az Új Látóhatárnak az emigrációs magyarság körében betöltött szerepét, mely elsősorban szervező, összetartó erejének köszönhető, napjainkra egyértelműen elismerik. Ahogy a lap egyik szerzője, a költő Szente Imre írja visszaemlékezésében, ők úgy ragaszkodtak az Új Látóhatárhoz, mint „egy világrészek fölött lebegő »magyar házhoz«”, ahol a világ minden táján élő emigráns magyarok kicserélhetik gondolataikat, és bekapcsolódhatnak az egyetemes magyar nyelvű irodalom áramkörébe. [13]
[1] Borbándi Gyula, Molnár József, Vámos Imre és Borsos Sándor
[2] Bikich Gábornak a visszaemlékezések szerint leginkább a szépirodalmi arculat kialakításában volt szerepe. 1963-ban kilépett a szerkesztőségből, míg a többi tag a lap megszűnéséig aktív résztvevő maradt.
[3] mivel a Látóhatár az eredeti szerkesztőség egyetlen német állampolgára, Vámos Imre nevén volt bejegyezve
[4] Az eszmei egységességre utal, hogy miután a Látóhatárt 1972-ben Budapesten hivatalos intézmények indították újra, az Új Látóhatár átvette előzménye évfolyamszámozását.
[5] Molnár József 1960-ban indította be nyomdáját, ahol az ÚjLátóhatár mellett 1963-tól az általa alapított Auróra Kiadó könyvei is készültek.
[6] A Látóhatár hasábjain már 1956 tavaszán élénk vita zajlott a nemzetközi helyzetről és emigráció aktuális kérdéseiről. Kovács Imre sorai a kijózanult emigrációról, illetve Borbándi Gyula írása az emigráns politika új útjairól leginkább kölcsönös politikai engedményekre ösztönöztek, ezzel sok ellenséget szerezve a folyóiratnak, bár az októberi események bebizonyították, hogy álláspontjuk helyes volt.
[7] A szerkesztőség demokratikus hozzáállását mutatja, hogy, bár példaképként tekintettek rá, nem köteleződtek el Kovács Imre mellett, és az összes kommentárt publikálták.
[8] Már az első évfolyamban több írást hoztak a népi irodalomról, a népiségről (Zilahy Lajos, Ignotus Pál, Márton László szövegeit).
[9] A szerkesztők szemszögéből a nyugati irodalom támogatása elengedhetetlen feladatnak minősült, hiszen az emigrációs irodalmat – Cs. Szabó László szavaival élve – a hazai független kiegészítőjének vélték. Az Új Látóhatár legfőbb érdeme mégsem e támogató tevékenységében keresendő, hiszen amiatt, hogy semelyik irányzat mellett nem kötelezte el magát, nem is vált kifejezetten irodalmi fórummá. Jelentőségét inkább sokszínűségében és kiegyensúlyozottságában kereshetjük, abban, hogy összekötő fóruma tudott lenni egymástól elzárt emigráns közösségeknek is.
[10] Az 1967-es évfolyamban Hellenbart Gyula Nyugatról nézve című cikkére Márton László, Lipták Béla, Gyurányi Endre, Bulcsu Gyula reagált.
[11] Emellett az emigráns és a hazai fórumok közötti párbeszéd szükségességét is több helyen tematizálta. Borbándi Gyula Magánbeszéd a párbeszédről című írása sokak érdeklődését felkeltette, és szintén több számban kapott hozzászólásokat.
[12] Igaz, ezt követően a Népszabadság elmarasztaló kritikát hozott a meggondolatlan folyóiratról, amely emigráns lapról közölt méltatást.
[13] Szente Imre: Boldogult emigránskorunkban. In: Kortárs, 1998. 10. sz. 48. p.
(Kőrös Kata)