Látod, ha hiszed
Erskine Angelika
Talán az lesz a legjobb, ha bemutatom Zitát és húgát, Zorkát. Zorkát nyolc éves, Zita pedig tíz. A két lány hisz a mesékben, a csodákban, a valóságban, az álmokban, a kívánságokban, a varázslatban és mindezt összevéve a sárkányokban. Hiszen a sárkány mese, csoda, valóság, álom, kívánság és varázslat. Ezen kívül az, aminek elképzeli az ember.
Gondolom azzal, hogy a lányok hisznek a varázslényekben, nem mondok sokat. Ám az már szenzációsabb hír lenne, ha ezt a szüleikről is el lehetne mondani, már pedig nem lehet. Igen ez általában így szokott lenni. Bár a szülők úgy tesznek, mintha igenis hinnék, Zorka és Zita mindig is tudtában volt a megdöbbentő igazságnak.
Egy napon, úgy reggel tíz óra körül Zorka megkérdezi anyukájukat:
- Anya, átmehetünk Boróka nénihez?
- Micsoda? Egyedül?!
- De Anyu, nem egyedül vagyunk, hanem ketten! Ugyebár egy meg egy az kettő, és ha Zita egyenlő egy gyerek, és Zorka is egyenlő egy gyerek, az annyi, mint két gyerek. - humorizál szemtelenül Zita.
- Remélem a matematika lecke írásánál is ilyen vicces hangulatban leszel. Na jó, menjetek. De délre itthon legyetek!
- Igen Anya! - felelik a lányok kórusban, és kirohannak az ajtón, mielőtt még édesanyjuk meggondolná magát.
Tudniillik egyébként, hogy Boróka néni a szomszédban lakik, egészen pontosan a Bodza utca hetes szám alatt. Hatvan, hetven, nyolcvan, de az is lehet, hogy százhúsz éves hölgy, fenékig érő ősz hajjal és smaragd zöld szemekkel. Zorka és Zita szülei nincsenek oda a gondolattól, hogy a lányok nála játszanak, mert ő is, és lakhelye is mindig nagyon titokzatos. Ha elmegy a háza előtt az ember, legutoljára jut eszébe, hogy lakna ott valaki. A moha-zöld fakerítést egy vörös rózsabokor futja be, úgyhogy a kíváncsiskodók csak levelek, tüskék között kukucskálhatnak, de mi inkább nyomjuk le a nehéz rézkilincset és lépjünk be a kertbe! Egy kőből rakott ösvényen taposunk, mely kacskaringósan végig fut a kerten egy kidőlt-bedőlt fakunyhóig. Az utacska mellett virágok, terebélyes gyümölcsfák, zöldségek nőnek. Ha letérünk az útról és elindulunk, hogy megkeressük a kert végét lezáró kerítést, valahogy olyan érzésünk támad, hogy minél tovább megyünk, annál messzebb kerülünk célpontunktól. Mielőtt még eltévednénk a végtelen kertben nézzünk be a házba. Ahhoz képest, hogy kívülről alig pár négyzetméternyinek tűnt, belülről már egész más a helyzet. Rögtön a hatalmas konyhában találjuk magunkat, csillogó márvány padlóval. Középen egy lakkozott, kör alakú cseresznyefa asztal áll, körülötte hét, hasonló stílusú székkel. Innen nyílik a fürdőszoba, egy folyosó, ahonnan Boróka néni hálószobáját és a vendégszobát lehet megközelíteni, továbbá a kamra, három régimódi polccal, melyek dugig vannak rakva befőttekkel, lekvárokkal, gyógynövényekkel, szörpökkel. A padlásra kívülről lehet felmenni létrával. Bár az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy itt egy fél, sőt még egy negyed létra sem található. Márpedig a háziasszony éppen most jelent meg, kezében egy nagy kosár dióval, aminek a padláson kívül nincs helye máshol. Megpillantja Zitáékat, akik szintén most érkeztek.
- Áh, máris megjöttetek? - szól, pedig senki sem beszélt neki, arról, hogy a lányok meglátogatják, hacsaknem gömb alakú medálja, amit a nyakában visel.
- Diós tészta jó lesz ebédre? - kérdezi, de válaszra nem vár, hanem elsiet két tányérért, a következő pillanatban a tészta már az asztalon is van. Ezzel újabb fejtörést okozva nekünk, vajon, hogyan kerülhetett a tányérokba a diós tészta bármilyen előkészület nélkül? Egyáltalán honnan tudja Boróka néni, hogy a lányok kedvenc eledele? Nos, úgy tűnik, ez örök titok marad, mert a testvérpár már el is kezd habzsolni, Boróka néni pedig nem úgy néz ki, mint aki, magyarázatot kívánna nyújtani a történtekről.
Ebéd után a lányok kimennek a kertbe, ahol mindig kisebb-nagyobb meglepetések várnak rájuk: például márciusban egy érett gyümölcsökkel teli ribizlibokor, vagy éppen októberben mézédes füge. Ma sem kell csalódniuk: ezúttal ropogós cseresznye vár rájuk augusztus végén.
Azonban gyorsan telik az idő! Egyszer csak Zita ránéz a karórájára:
- Jujj! - kiáltja - 11:45! Anya azt mondta, hogy 12-re otthon kell lennünk! Viszontlátásra! - nem tudja befejezni az elköszönést, mert Boróka néni tetettett meglepődéssel közbevág:
- Zitám! Hiszen még csak fél 11 van!
- De...- kezdte Zita, közben ránéz a karórájára: valóban fél 11-et mutat az óra.
Eközben megjelenik Mia, a vendéglátójuk koromfekete macskája és kényelmesen elhelyezkedik Zorka ölében. A cica simogatása közben tekintete az almafacsemete tövéhez vándorol és meglepetésében felkiált:
- Nézd Zita! Milyen különleges kövek!
Nővére is szemügyre veszi a fehér, kissé áttetsző, szinte gömb alakú tenyérnyi kavicsokat.
- Ó, milyen csodálatosan gyönyörűek! Szerinted hazavihetünk egyet? - kérdezi suttogva Zorka.
- Biztosan! - feleli Zita, és izgatottan zsebre teszi az egyik követ, észre sem veszi, hogy Boróka néni mosolyogva figyeli őket az ablakból.
Mostanra tényleg elérkezett az idő az indulásra, és még így is nagyon remélték a lányok, hogy szüleik órája is időutazott.
- Viszontlátásra Boróka néni! - köszönnek kórusban. Boróka néni a kapuban integet:
- Szervusztok! Remélem, a szüleitek elviselik a sárkányokat! - smaragd zöld szemei is titokzatosan mosolyogtak miközben eltűnt a kapuban.
A lányok a mondat jelentésén töprengve ballagtak hazafelé.
- Zita... - szól egyszer csak fojtott hangon a kisebbik testvér - a zsebed! Megmozdult a zsebed!
- Micsoda? - veszi ki Zita zsebéből meglepetten a követ.
- Nézd! Mintha nőtt volna!
- Valóban...te, szerintem ez nem is egy kő.
- Nem hát! Egy tojás! Ó, hát persze! SÁRKÁNY TOJÁS! - fejti meg Boróka néni rejtvényét Zorka.
- Hmh? - értetlenkedik nővére.
- Hát nem érted?! Mit is mondott Boróka néni? "Remélem a szüleitek elviselik a sárkányokat." Tehát látta, amikor zsebre teszed a követ, a tojást! - magyarázza izgatottan.
Mostmár Zitának is leesett a tantusz.
- Tényleg! Hát lehetséges volna?! Zorka, van egy sárkányunk! - nevet, de azon nyomban le is hervad a mosolya:
- Már csak a szüleink véleménye jelenthet problémát.
- Na igen, vallja be a húga is. És ebben a pillanatban ugyanaz a gondolata támad: megpróbálják a lehetetlent, és elhitetik szüleikkel: SÁRKÁNYOK MÁRPEDIG VANNAK!
- Helló lányok! - üdvözlik őket szüleik.
- Sziasztok! - felelik egyszerre és gyorsan bemennek a közös szobájukba, megvitatni a dolgok menetét. A rövid tanácskozás után, elhatározzák, hogy beavatják szüleiket.
- Anyu, Apu, képzeljétek találtunk egy gyönyörű követ, azaz majdnem...
- Igazán? - hangzik a válasz, mint általában, amikor a szülők nem tudnak mit felelni, csak érdeklődésükről akarják biztosítani a gyereküket.
- ...és Boróka néni azt mondta, hogy reméli, elviselitek a sárkányokat...
- Nézd Anyu, ez az a kő! - kapcsolódik be Zita is és anyukája orra elé dugta a tojást.
- Hol, nem látok semmit - értetlenkedik Anyu.
- De hát a kezében van! - próbálkozik Zorka. De Anya elmosolyodik és Zorka tudja, hogy már megint azt hiszi, hogy ők csak játszanak, úgyhogy felesleges tovább győzködniük. Hasonló csodára térítő próbálkozásokkal ment el a napjuk további része, haszontalanul. Hamarosan eljön az este, a sárkányivadék pedig az ágy alatt kap helyet, nehogy a szülők hitetlen vakságukban nekimenjenek. Ezen az éjszakán alig jön álom a lányok szemére. Azon törik a fejüket, mit kezdjenek értetlen szüleikkel.
Éjjel Zita felébred és kimegy a konyhába inni. Egyszer csak egy hangot hall a háta mögül:
- Zita? Kislányom beszélni akarok veled. - ebből Zita már tudja, hogy nem valami kívánatos dologról lesz szó.
- Te már nagy kislány vagy és...
- "Nagykislány" - úgy idegesíti ez a szó; el kellene dönteni végre, hogy nagy vagy kicsi - de persze annál jobban nevelt, hogy ezt hangosan kimondja.
- ...és be kell látnod, hogy nem léteznek...
Zita már nem bírja tovább:
- Ó, igen! Mégis mit kell, hogy belássak?! Be kell látnom, hogy nem léteznek sárkányok meg egyéb varázslények?! Mert akármit is mondasz, jobb, ha elhiszed, hogy amit mutattunk az egy valódi SÁRKÁNYTOJÁS!!! És ez olyan igaz, mint ahogyan, itt állok előtted!
- Psszt! Neki még nem kell tudnia erről! - suttogja Anya, a gyerekszoba felé tekintve.
- Ó, igen?! - kiabált még hangosabban Zita - Zooorkaa!
- Mii? - Zorka álmatag hangja jelzi, hogy Zita elérte a célját, a hangos kiabálással megébresztette húgát, aki máris feléjük botorkál a félhomályban.
- Zorka, Anyucika azt állítja, hogy neked még nem kell tudnod arról, hogy léteznek csodák, hogy a csodák igenis valóságosak!
- Anyátoknak igaza van. Zita ez nem volt szép tőled! De elvégre, minél előbb megtudja az ember az igazságot, annál jobb. - Apa most már kitekint újságja mögül és így igyekszik pontot tenni az éjszakai vita végére. De a lányok most már nagyon izgatottak:
- Úgy tűnik, ti felnőttek már nem hisztek semmit, és nem értitek, hogy a varázslat nem játék! – vág közbe indulatosan Zorka.
- Na idefigyeljetek – emeli fel hangját és teszi le az újságot Apa – HISZEM, HA LÁTOM!
- Hát még mindig nem értitek?! – vág vissza mérgesen Zorka – éppen ellenkezőleg!
- LÁTOD, HA HISZED! – fejezi be a mondatot Zita, és a két lány elrobog a szobájukba.
Másnap reggel igencsak örvendetes eseményre ébrednek a lányok: megreped a tojás, és egy gyönyörű, bíborvörös sárkányka kel ki belőle. Bőre sima és száraz, fogai máris hegyesek, apró fekete pikkelyek vannak a feje búbján, hátán, az orrán, a farkán és a szárnyai végén. A lányok úgy döntenek, hogy semmibe véve szüleik hozzáállását kiviszik a kertbe játszani, mert a kissárkány nagyon játékos.
A szülők a gyerekek tegnapi engedetlen viselkedése után kicsit sértődöttek, és egész délelőtt hagyják a lányokat magukban játszani. Viszont Anyának feltűnik, hogy a játéknak egy számára láthatatlan harmadik szereplője is van, közel hajolva Apához megjegyzi:
- Nézd, egész délelőtt valami állatfélével játszhatnak, ha így beleélték magukat a sárkány meséjükbe, még a végén behoznak nekem a lakásba valami varánusz félét. Tisztázom velük, hogy szó sem lehet gyíkok, békák, kígyók, bogarak, egerek tartásáról! – és el is indul a lányok felé.
- Lányok! Én nem vagyok hajlandó "sárkányokat" tartani! Inkább kaptok egy kutyust –és ekkor megakad a lélegzete:
- ÖÖÖ…- és nem tud szóhoz jutni, ugyanis abban a pillanatban, amikor kőkeményen kijelentette, hogy nem hajlandó sárkányokat tartani, felfedte magát előtte az újdonsült házi kedvenc. Ott ült a lábánál, hatalmas smaragd zöld szemeit rámeresztette, mintha azt kérné, fogadja családtagként, legyen jó hozzá, kicsi, árva sárkánykához, ahogyan ezt a szerető édesanyák mindig teszik.
- Né-né-nézd! Ragadta meg Apa karját, aki a szorítás erejéből értette ez megint az a pillanat, amikor le kell tenni az újságot.
- Hű-ha…azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozunk – fordult a lányok felé – Egyáltalán mivel érdemeltük ki, hogy megláthassunk egy valóságos sárkányt. Mindenesetre egészen kedvesnek tűnik. Biztos vagy benne Drágám, hogy nem szeretnél sárkányt tartani?
- Az igazat megvallva nem egészen…hát jó, lehet róla szó. Ami ez esetben azt jelenti, hogy igen, csak az anyáknak még mindig nehezére esik kimondani ez ügyben, hogy: IGEN.
Hétfő nélkül nincs élet
Vízhányó Dorina
Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét sziklás hegyeken is túl élt egy sárkánycsalád. A sárkánymama épp a hét tojásán üldögélt várva, hogy megrepedjen a héjuk. A sárkányanyuka nagyon izgatott volt, hogy mikor bújnak elő kicsinyei, aztán egy csodálatos hétfői napon végre- valahára az egyik tojás mocorogni kezdett és kidugta fejét egy aprócska sárkány. Innentől kezdve nem volt megállás, sorba jöttek a többiek. A hét minden napján felhasadt egy-egy tojás és egymás után bújtak elő a kis sárkányfiókák.
A sárkánymama a hét csemetéjét a hét napjairól nevezte el aszerint, hogy ki melyik napon született. Így az első sárkányt Hétfőnek, a másodikat Keddnek, a harmadikat Szerdának, a negyediket Csütörtöknek, az ötödiket Pénteknek, a hatodikat Szombatnak nevezte el, az utoljára érkező jövevénynek pedig a Vasárnap nevet adta.
Telt, múlt az idő, a sárkánygyerekek gyorsan nőttek. Hangos zsivajgás árasztotta el a barlangot, ahogy a hét poronty kergetőzött, játszadozott. Nagyon jó testvérek voltak, nagyon szerették egymást. Mindig mindent együtt csináltak mind a heten. Egyszerre ettek, aludtak, együtt labdáztak, repkedtek a sziklaszirten. Anyjuk minden este mesélt nekik lefekvés előtt. Ilyenkor a hét csöppség összebújva anyjuk köré kuporodott és úgy hallgatták a mamájuk csengő hangján szóló történeteket.
Igen ám, de gyorsan eljött a nap, mikor is iskolába mentek. Akadt közöttük szorgalmasabb és volt néhány lustább is. Mint afféle igazi gyerekeknek, a sárkánykölyköknek sem igazán tetszett a változás. Néhányukat fárasztotta a tanórai odafigyelés és inkább papírrepülőt hajtogatott. Az egyik sárkányocska például rettegett, ha felszólították, mert ő egy kicsit szégyellősebb volt és nem mert megszólalni. Többen voltak, akik a házi feladattól kaptak frászt. A korábbi jó testvérek egyre többet vitatkoztak. Hol azon kaptak össze, hogy ki mit tud jobban, vagy irigykedtek, hogy miért nem olyan jók, mint a másik. Azon is civakodtak, hogy már megint ki tette el a másik tollát, könyvét, és hogy ki hagyott rendetlenséget az asztalon. Az is sértette őket, hogy aki gyorsabban tanult, az már rég játszhatott, míg a lassabbak még mindig az asztal fölött görnyedtek. Egyre inkább visszasírták a közös játékokkal eltöltött napokat. Meg persze nem szerettek korán kelni sem. Egyébként nem értették, hogy miért kell egy sárkánynak iskolába járni. Azt gondolták, bőven elég, ha tudnak repülni és tüzet okádni. Esetleg egy-egy unalmasabb napon majd rabul ejtenek egy királylányt.
Ilyen gondolatokkal a fejükben nem csoda, hogy alig várták már a hétvégét. Szombat és Vasárnap nagyon büszke volt a nevére, mert ha eljött az ő napjuk, akkor ismét csak a barlangbújócskáé és a kincsvadászaté volt a főszerep. Szabadon repkedtek, toronyugró versenyeket rendeztek, este pedig a szabad ég alatt a közösen gyújtott tábortűz mellett üldögéltek és mályvacukrot sütögettek. Ilyenkor ismét nagyon boldogok voltak.
Mindannyian úgy látták, hogy minden bajukról a hétköznapok tehetnek. A vasárnap este egyre inkább nyavalygással telt. A sárkányfiókák nem szerették, ha véget ér a hétvége és ismét elkezdődik egy-egy új hét. Mivel minden hét a hétfői nappal kezdődik, gyorsan kiforralták, hogy mindenről a hétfő tehet. Ezért ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre többet gúnyolták Hétfő nevű testvérüket.
- Mert mindenről Te tehetsz! – zúgolódtak a pimasz sárkányok.
- Hétfő csak bajt hoz a fejünkre! – mondták egyetértően.
- Miattad kell suliba menni! – kiáltotta felháborodva Szombat.
- Jobb lenne, ha Hétfőt elűznénk és akkor nem kezdődne el a következő hét! – hangzott feldúlva Vasárnaptól.
Addig mérgesedett el a helyzet, hogy a gyerekek szegény Hétfőt teljesen kiközösítették. Senki nem beszélt már vele, nem akartak még a létezéséről sem tudni, mindig messziről elkerülték. Szegény Hétfő jobbnak látta, ha világgá megy. Azt gondolta, hogy testvérei sokkal boldogabbak lennének nélküle.
Így hát egyik éjjel, mikor a többiek már mélyen aludtak, fogta magát és nekivágott a nagyvilágnak. Felrepült a legmagasabb szikla peremére, melyen egy sűrű, sötét erdő állt. Szomorúan cikázott a fák fölött. Mikor pedig már apró szárnyai nem bírták szíve nehéz súlyát, gyalog folytatta útját. Lógó orral addig ment, mendegélt, míg az erdő közepén egy tisztásra nem ért. A rétet fű borította, mely finoman simogatta fáradt talpát. Mivel már nagyon álmos volt, leheveredett. Összegömbölyödve olyan volt, mint egy nagy, piros fonalgombolyag. Barna foltjai szinte beleolvadtak a fák árnyékába. Halkan szuszogott és arcán egy hatalmas könnycsepp ült. Fejét lehajtotta, kis kezeit feje alá helyezte. Ártatlan, búzavirágkék szemein keresztül szomorúan bámult a nagyvilágba. Piciny szárnyait magához szorította, lábát a hasához húzta és szép lassan álomba szenderült.
Eközben a sárkánykunyhó fölött szép komótosan felvirradt a nap és a hat sárkányfióka lassan nyitogatni kezdte szemeit. Ahogy készülődtek, ki mosakodott, ki öltözködött, egyre inkább hiányérzetük támadt. Aztán ahogy a reggelizőasztalhoz ültek, azonnal észrevették, hogy eggyel kevesebben vannak. Gyorsan körülnéztek, ki is hiányzik.
- Na végre, eltűnt Hétfő! – hangzott fellengzősen az egyik testvértől.
- De jó, nem lesz új hét, ezután már örökre hétvége marad! Nincs többé suli! – ujjongott a másik.
- Nincs többé korán kelés! – mondta álmosan a harmadik.
Rohantak azonnal anyjukhoz újságolni a hatalmas hírt, hogy micsoda jó dolog is történt. Anyjuk maga köré gyűjtötte kicsinyeit és bársonyos hangján kezdett bele mondókájába.
- Tehát azzal, hogy eltűnt Hétfő, nem kezdődik új hét?
A sárkánykölykök heves bólogatással, nagy örömködés közepette helyeseltek anyjuk kérdésére.
- Így van!
- De hát akkor mi lesz a keddel, szerdával és az összes többi nappal? Azok se jönnek el? – kérdezte furfangosan a sárkánymama, majd pedig így folytatta: Persze, tudom, jó lesz, ha nem lesz iskola. Gondolom, az osztálytársak sem fognak hiányozni. Nem lesz többet Mocsártavi osztálykirándulás, Martha kisasszony, a felfedezéstanár, akit annyira szerettek, majd szemöldökét ráncolva, magányosan sóhajtozik a tanári asztalnál. A vicces Tornácos tanár úr pedig összeszedi batyuját és elmegy várőrnek a szomszéd erdő tornyába. Na és persze az sem baj, ha nem ücsörgünk többet a barlang előtt összebújva, ásítozva a reggeli kakaóval a kezünkben suli előtt. Nem lesz reggeli ölelés, hiszen most már mindig délig alszunk. Vajon, ha nem olvasunk, mi történik a könyvekkel, mesékkel? Jaj, mi lesz a Húsvét hétfővel? Az nem lehet, hogy minden eltűnjön! Lehet, hogy ezentúl majd keddel kezdődik a hét, ezért majd szegény Keddet is elűzzük itthonról?
Kedd megszeppenve húzta be fülét, farkát. A kis sárkányok fejében valami furcsa gondolat kezdett el motoszkálni. Csatát vívtak bennük a jó és rossz emlékek. De anyjuk tovább folytatta.
- Tudjátok, a hétfői napnak nincs könnyű dolga. Ő az első mindig a héten, senki nem szereti, pedig nem tehet semmiről. Pont ugyanolyan, mint az összes többi nap. Sőt!
Kedd, például te az első ingatag lépéseidet hétfőn tetted meg. Szerda, te is tudod, akkor döntötted el, hogy híres festő leszel, mikor a szülinapi tortádba beletapicskoltál és csokis kézlenyomatokkal díszítetted ki a falat. Milyen fontos hétfői nap volt az számodra, ugye? Csütörtök, emlékszel az első szavalóversenyedre? Hatalmas sikert arattál, állva tapsolt a közönség és te dagadó büszkeséggel ugrándoztál egész nap. Azon a hétfőn az egész osztály téged ünnepelt. Ugye, jó érzés volt? Ahogy Péntek élete első gólját is egy hétfői focimeccsen szerezte, mellyel a csapat megnyerte a bajnokságot. Nézd csak, a kupa azóta is ott van az ágyad fölötti polcon! Na és ti, Szombat és Vasárnap, emlékeztek a Lávakövi táborra, hogy mennyire vártátok? Olyan sok felejthetetlen élménnyel tértetek vissza! Kitaláltátok már? Igen, az is hétfőn kezdődött. De álljunk csak meg egy pillanatra! Mi lesz Lujza nénikétekkel, aki minden hétfőn meglátogat minket és cukorkákat hoz nektek? Már sosem látjuk többé?
Egy kis szünet után lassan, szomorú hangon suttogta:
- Valamint Hétfő volt a legbátrabb, aki elsőként bújt ki a tojásból. Őt tarthattam először karjaimban és most nincs közöttünk...
A gyerekek lesütött szemmel ültek anyjuk előtt. Néma csönd lepte el a szobát. A kis csintalanokban élénken éltek azok az élmények, melyekről mamájuk mesélt. Ezek jó érzéssel töltötték el őket, s igazából a hetedik testvérük is egyre inkább hiányzott nekik.
- Menjünk, keressük meg Hétfőt és hozzuk haza! – kiáltottak fel szinte egyszerre a sárkányok és lázas izgalommal repkedtek a barlangban anyjuk fölött.
A fűben heverő, elhagyatott kis sárkány mikor felébredt azt látta, hogy testvérei egymásba karolva körülötte ülnek. Megdörzsölte álmos szemeit, nem tudta, hogy amit lát még álom-e vagy valóság.
- Bocsánat, hogy elkergettünk – mondta lesütött szemmel a hat sárkány.
- Nélküled semmi sem izgalmas. Te vagy a legbátrabb, az első a sorban. Gyere vissza hozzánk, szükségünk van rád! – mondták egyszerre a testvérek.
Hétfő természetesen azonnal megbocsátott és azóta is nagyon büszke a nevére. Nagy bukfencezés tört ki a mezőn, hangos kacagástól visszhangzott az egész erdő. A sárkánymama széles mosollyal, elégedetten nézte gyermekeit.
Mindannyian tudjuk, hogy vannak nehéz pillanatok. Ha nehézségekbe ütközik, olykor bizony még a sárkány is megriad. Kitartással és közös erővel azonban minden akadály leküzdhető. Új élmények és kihívások nélkül mit sem ér az élet.
Ettől a naptól kezdve a sárkánykölyköket hétfőn reggel nem egy, hanem két öleléssel bocsátotta útjukra anyjuk, hogy minél több erőt adjon át gyermekeinek és hogy minél tovább kitartson az anyai szeretet.
Kedves Meseolvasók!
A hétfői nap olyan, mint a sárkány. Lehet tőle félni, de közben imádnivaló is tud lenni. Ha valakinek elege lesz a hétfőkből, idézze fel magában a jó emlékeket, amiket már ez a nap ajándékozott neki!
Szigeti Lívia
A legédesebb sárkány
Természetesen, mindenki szereti az anyukáját, végig segítik életünket, támogatnak minket .. na szóval sok mindent köszönhetünk nekik, DE nekik is van egy sötét oldaluk. Amit jobb nagy ívben elkerülni, azonban soha nem lehetünk elég óvatosak, és amikor szerencsétlenségünkre megidéztük az árnyoldalt, az édesanyánk gesztusai valamilyen okból kifolyólag hasonlítanak egy sárkányéra, talán van valami közös génjük …. na mindegy is hiszen tudjuk, hogy anyukánk nem sárkány .. VAGY MÉGIS? Nekem olyan történetem van, amellyel titkolt hitünket még jobban megerősíthetjük.
Szép nyári nap volt, mit sem sejtve kikászálódtam az ágyból, és botorkáltam el az ablakomig - egy átlagos reggelnek tűnt (persze közel sem volt az), ekkor megpillantottam anyukámat, épp nyirbálta a virágokat. Olyan volt, mint minden más nap, de mégis volt benne valami, amit nem szoktam meg, valami különös, de nem izgatott annyira, inkább lementem reggelizni, mert már majdnem éhen haltam. Lassú, megfontolt léptekkel cammogtam le a lépcsőn, mivel a lábaim annyira elzsibbadtak, hogy a járás is nehéz feladatnak ígérkezett, mikor leértem, már éreztem a finom omlett illatát, amely minden reggel fogadott. Ekkor toppant be az anyukám, vérzett a keze, de nem piros volt a vér, hanem valami zöld trutyit láttam rajta.
- Aszta, tényleg fáradt lehetek!
- Tessék? - nézett rám értetlenkedve az anyukám.
- Öhh semmi, mi történt a kezeddel?
- Semmiség, csak megvágtam magam miközben ritkítottam az ibolyát.
Csöngettek, egy rendőr volt az.
- Segíthetek? - nézett anyukám rá úgy, hogy szinte szikrát szórt a szeme.
- A lánya itthon van?
- Öhh igen, gyere ide kicsim! - kiáltott rám.
Engedelmesen odamentem, és a rendőrre néztem.
- Igen? - kérdeztem gúnyosan.
- Házkutatási engedéllyel jöttem, van rá bizonyíték, hogy maga ellopott pár dolgot egy kisboltból.
- KAC KAC, de ugye tudja, hogy nem április elseje van? Néztem rá szórakozottan.
A férfi erre nem felelt, csak bement a házba.
- Hé! Nézett rá az anyukám, aki eddig csöndben figyelte a történteket.
- Hölgyem, engedélyünk van erre.
- Engem nem érdekel semmiféle engedély, a lányom azt mondja, hogy nem lopott el semmit, és én hiszek neki, s nem törhet csak így ránk.
Ekkor eszméltem fel arra, hogy a magas vézna férfi nemcsak szórakozott, ekkor már a torkomban dobogott a szívem, holott tudtam, hogy nem loptam el semmit.
Ekkor eszméletlen dolog történt.
Nagy villámlás, az ég besötétedett, az áram elment, a plafon meg beszakadt, és minden a feje tetejére ált, ebben a pillanatban apa is betoppant.
- Mi történt? – kiáltotta, de a nagy dübörgésben és zsivajban semmi sem hallatszott.
Ijedten néztem, mi történhet, de tenni semmit sem tudtam, a félelemtől szinte minden tagom lebénult, lesokkolódtam, szinte már az életem is lepörgött, amikor minden befejeződött, az ég kivilágosodott, a dübörgés abbamaradt, és az áram is visszajött…
Vagy tíz másodpercig csak álltunk és néztünk ki a fejünkből, amikor azt kérdeztem:
- Hol van anya?
Ekkor mindenki körbenézett és őt kereste, közben meghallottuk a szirénázást. Sejtettük, hogy kint is nagy a baj, de ekkor még mindig anyát féltettem.
Amikor kimentünk, mindenki egy dolgot vett körbe. Előre furakodtam, és ekkor láttam meg a két hatalmas lábnyomot, amin óriási karmok voltak.
- Mi lehet ez? Gondolkoztam hangosan, amikor meghallottam egy ijedt nő hangját, ahogy ezt mondta egy rendőrnek:
- Egy sárkány volt az! Abból a házból jött ki egy nő! - és rámutatott a házunkra. Az anya volt, gondoltam. Vajon miért ment ki? – töprengtem, amikor a nő folytatta:
- Átváltozott hatalmas lila sárkánnyá!
Most már csipkedtem magam, hogy keljek fel, de nem történt semmi, már nem bírtam tovább, elkezdtem sírni fájdalmasan zokogással.
Egy idegen helyen ébredtem, dohány- és tintaszag facsarta az orrom, de mégis megnyugodtam, mivel abban a hitben keltem fel, hogy ez csupán egy álom volt.
Egy ősz hajú kócos ember lépett be ekkor, és ült le az íróasztalhoz.
Nem szólt hozzám, és én se hozzá, amikor kénytelen voltam mégis megszólalni, azt kérdeztem:
- Hol vagyok? - hangom rekedt volt és fáradt, a fickó szinte már vicsorgó arccal nézett fel a papírok közül.
- A rendőrségen, felelte.
- Most én kérdezek! - tette hozzá gúnyosan.
- Hol van az anyád? - kérdezte ingerülten.
- Nem tudom. Néztem bele az öregember szemébe.
- Hol van az anyád? - már kiáltva mondta.
- Nem tudom. Üvöltöttem vissza sírva.
Az ember felállt és kiment a kicsi szobából, amíg ő kint maradt, nekem volt időm átgondolni az egészet.
A nő azt mondta, sárkánnyá változott, akit látott, de az nem lehet.
Órákon át csak gondolkoztam és gondolkoztam.
- Na, jó, tegyük fel, hogy anya sárkány, de akkor is, hova mehetett?
Egy mondat villant át a lány agyán, amit régebben anyukája kérdezett tőle:
- Te hova menekülnél, ha sárkány lennél?
- Öhh, nem tudom. Te?
- A Szemlő-hegyi-barlangba!
- Hát persze! De hogyan jussak ki innen?
Rápillantottam egy picike ablakra, nem sokat tétováztam, fogtam és kiugrottam, velem szemben volt egy buszmegálló, gyorsan odarohantam, és felszálltam egy pont akkor érkező buszra. Minden utazó ember más volt, öreg, fiatal, punk, de mindegyik egyformán meglepődne, ha kiderülne, hogy az egyik szerettük egy sárkány.
- Hölgyeim és uraim következő megálló, Pusztaszeri út. - mondta egy kellemes női hang a busz hangszórójából.
- Megérkeztünk! - motyogtam magamban.
Leszálltam és vettem egy nagy levegőt, amire most nagy szükségem volt, el kezdtem sétálni a nagy sötét barlangba, minden léptemnél egyre jobban féltem, de nem anyámtól, hanem attól, hogy nem találom meg őt.
Beléptem a nyirkos barlangba, és körbenéztem, már próbált hozzászokni a szemem a sötéthez, amikor egy nagy puffanást hallottam.
- Hahó! - kiáltottam, de nem válaszolt senki, s akkor vettem észre a hatalmas lábnyomokat a földön. Elkezdtem a nagy lábnyomok irányába haladni, de egy ponton abbamaradtak, s utánuk egy nagy szakadékot pillantottam meg.
- Anya, itt vagy? - üvöltöttem .
Megint válasz nélkül maradtam, szomorúan megfordultam, de túl nagy lendületet vettem, és beleestem a szakadékba. Csak zuhantam és zuhantam, de egyszer csak valami elkapott, kinyitottam a szemem, és egy nagy sárkányháton voltam a levegőben. Először meglepődtem, majd megöleltem a sárkányhátat, még repültünk egy darabig, majd leszálltunk.
- Szia, anya! - törtem meg a csendet, de ő nem válaszolt.
- Tudod, én nem félek tőled. - folytattam.
Egyszerre nagy világítást és puffanást érzékeltem anya felől, a szememet vakította a fény, de amikor újra kinyitottam, anya állt előttem emberi formában.
Nem szóltunk semmit, csak odarohantunk egymáshoz, és szorosan összeölelkeztünk...