Milyen is egy igazi sárkány?
Mészáros Anna
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Balázsnak hívtak. Egyszerű pesti legényke, történetünk idején éppen 5 és háromnegyed éves, nemrég ballagott az oviból, szeptembertől már komoly iskolás diák lesz. Szabadidejében szeret focizni, kedvenc étele a kakaós csiga és a sárkányos-lovagos meséket szereti a legjobban.
Történt egyszer egy szép júliusi napon, hogy Balázs kirándulni ment a Mátrába a papájával, a mamájával, a keresztszüleivel és a két unokatestvérével, Gergővel és Lillával. Balázs nagyon izgatott volt, amiért igazi nagy hegyek közé mennek, mert azt remélte, a hegycsúcsok között megbújnak barlangok is. Ugyanis – köztudott tény, hogy – a barlangokban sárkányok vagy legalábbis medvék tanyáznak. Anyukája azonban közölte vele, hogy a Mátrában nincsenek medvék. Vagy, ha vannak is, akkor nem arra, amerre ők túrázni fognak. Hősünk először kicsit csalódott volt, ám aztán annál lelkesebb, hiszen azt a következtetést vonta le, hogy ezek szerint bármelyik szembe jövő barlangban lakhat tűzokádó fenevad. Persze ez a gondolat őt nem félelemmel, hanem izgalommal töltötte el, mert amióta az eszét tudja az az álma, hogy egyszer találkozik egy igazi sárkánnyal. Nem kell, hogy egy hatalmas, 12 fejű legyen, elég a 7, vagy akár a 3 fejű is. Sőt! Egy egészen picike, egyfejű sárkánynak is örülne.
Egy szó, mint száz, borzasztóan izgatott volt, mikor végre útnak indultak. Nagyon tetszettek neki a hegyek és a dimbes-dombos táj, de amikor már (szerinte) legalább fél napja meneteltek és még mindig nem látott egyetlen egy barlangot sem – még egy egészen picurkát sem -, akkor kezdett alábbhagyni a lelkesedése. „Nemhogy medvék és sárkányok, de még csak barlangok sincsenek a Mátrában!” – gondolta csalódottan, és ekkor megfordult a fejében, hogy mi van, ha mégis vannak medvék, sárkányok és barlangok is a Mátrában, csak ők mennek szándékosan olyan útvonalon, hogy elkerüljék mindet? Mert le merte volna fogadni, hogy a mama és a papa félnek a medvéktől és a sárkányoktól – így tehát a barlangoktól is -, és egy teljes mértékben medve-, sárkány- és barlangmentes túrát szerveztek. „A manóba!” – gondolta, ez már rögtön az elején gyanús kellett volna legyen neki. Elhatározta tehát, hogy mikor anyu és apu nem figyelnek majd rá, letér a kijelölt ösvényről.
Már csak a megfelelő figyelemelterelésre kellett várnia, ami hamarabb bekövetkezett, mint remélte. Tízórai idő volt, és mindannyian elővették az ínycsiklandó kakaós csigáikat. A kis Lilla azonban, mikor ügyetlen kísérletet tett arra, hogy kicsomagolja, a földre pottyantotta a tízóraiját.
- Anyúúú a kakajós csigám! – sivalkodott.
Balázsnak se kellett több. Amíg mindenki Lillácskára figyelt, beosont a bozótba és elindult az ösvényhez képest (számításai szerint) Kelet felé. Mielőtt túlságosan eltávolodott volna, ráakasztotta a sárga esőkabátját egy fára, hogy újra visszatalálhasson az ösvényre. Ahogy egyre messzebb hagyta maga mögött az utat, nagyobb és sűrűbb bokrok szegélyezték az útját.
Egyszer csak a távolból keserves sírást hallott. Futni kezdett a hang irányába, és örömére egy kis barlangot pillantott meg a hegyoldalban, amiből füst gomolygott kifelé.
- Sárkánybarlang! – kurjantotta. – Juhé! És lássatok csodát! Mikor bekukucskált, tényleg egy igazi, élő, hús-vér sárkányt pillantott meg. Bár igencsak meglepődött, mert egyáltalán nem így képzelte el az első találkozását egy igazi sárkánnyal. Még csak a barlangját sem ilyennek álmodta meg. Sehol egy deka arany vagy drágakő, semmi összerabolt kincs. Se túszul ejtett hercegkisasszony, se küzdelemben elesett lovag csontváza. Helyette egy kis tűzhely, egy ágy, mellette egy pokróc a földön, egy kis asztal székekkel és rajta váza, tele mezei virágokkal. Maga a „rém” nem csak hogy egyfejű volt, mint Süsü, hanem még roppant kicsi is. Bár Balázs tényleg csak egy icipici pillanatig volt csalódott emiatt. Ezeknél is furcsább volt a sírás forrása. A zöld lény az egyik széken ült az asztalkájánál, két pikkelyes, zöld mancsában valami égett dolgot szorongatott és keservesen zokogott. A sárkány sírt. SÍRT a sárkány. Úgy bőgött, mint az oviban a lányok szoktak. Balázs annyira meglepődött, hogy meg sem tudott szólalni. Aztán összeszedte magát és megszólította:
- Ööö … szia! Miért sírsz? Mi a baj?
- É–é–én csak … csak tüsszentettem és m-most és m-most az egy-egyetlen sálam …Nézd! – hüppögte, és Balázs felé tartotta az égett valamit.
- Óóó … az volt a sálad?
- Igen. Ráhapciztam és leégett.
- Jaj! Nagyon sajnálom. Milyen színű volt?
- P–piros. – Balázs vadul beletúrt a táskájába és elővette a sálját.
- Tessék. Itt az enyém, neked adom. Ugyan ez sárga, de szerintem az is szép szín. Nekem az a kedvenc színem.
- T–tényleg nekem adod?
- Persze. Itt van, fogadd el.
- Köszönöm szépen. Tudod az a sál volt az egyetlen dolog, amit szerintem a mamámtól kaptam. Bár abban se vagyok biztos, hogy nekem van mamám.
- Ugyan ne butáskodj! Mamája mindenkinek van!
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Tuti fix!
- Sokra megyek vele, ha egyszer elvesztettem. – sóhajtotta.
- Elvesztetted a mamádat? De hogy?
- Nem tudom. Már nem emlékszem rá. Annyit tudok, hogy én egy sárkány vagyok. Ezt is Mirabellától.
- Ki az a Mirabella?
- Egy kislány, aki tegnap eltévedt az erdőben és azóta én vigyázok rá. Ő szedte a virágokat, amik a vázában vannak. Azoktól prüszköltem.
- Értem. – mondta Balázs. - „Biztosan egy királylány.” - gondolta.
- És most hol van?
- Megint virágokat szedni.
-Ó, még be sem mutatkoztam. Balázs vagyok és öt meg háromnegyed éves. Téged, hogy hívnak?
- Én Kuci vagyok. Mirabella nevezett el így, azelőtt sehogy se hívtak.
- Kuci? Az meg milyen név? - Nevetett a fiú.
- Abból jön, hogy Sárkuci. Mondtam, Mirabella hív így. Az igazi nevemre, amit a mamám adott nem emlékszem.
- Ja, aha. És mondd csak Kuci, Mirabella egy királykisasszony?
- Királykisasszony? Nem tudom, az mit jelent.
- Hogyhogy nem tudod? Hiszen sárkány vagy!
- Igen, az vagyok, de nem értem, a kettő hogy függ össze.
- Hát nem szoktál királylányokat rabolni?
- Nem... Miért rabolnék bármilyen lányokat?
- Mert a sárkányok azt szokták csinálni, azért!
- Tudod, mivel elvesztettem a mamám és nem ismerek másik sárkányt, ezért nem tudom milyenek a sárkányok.
- Nem tudod mit szoktak csinálni?
- Nem.
- És nem vagy emiatt szomorú?
- De, az vagyok. Nagyon.
- Akarod, hogy meséljek neked a sárkányokról?
- Mert ismersz más sárkányt is?
- Nem, de sokat olvastam már róluk.
-Á, értem. Szuper lenne, ha mesélnél.
És Balázs elmesélte, hogy a sárkányok hercegnőket rabolnak és lovagokat esznek, gonoszak és félelmetesek három, hét vagy tizenkét fejük van, és hatalmas tüzet tudnak okádni és fújni is. Rideg és kietlen barlangokban élnek és kincseket rabolnak. Az ágyuk egy kupac arany és drágakő. Aki be mer merészkedni a területükre, azt felfalják vagy szénné égetik.
Ahogy Kuci ezt hallgatta egyre jobban és jobban elszomorodott. Mikor hősünk befejezte a meséjét így szólt:
- De Balázs... én nem akarok se lovagokat enni, se kincseket rabolni, se hercegnőket fogva tartani, se falvakat fölégetni. Én senkit sem akarok bántani. ÉN NEM AKAROK SÁRKÁNY LENNI.
- Jaj, ne beszélj már butaságokat. Te sárkánynak születtél, ugyanúgy, ahogy én embergyereknek.
- De én nem akarok gonosz lenni. Ilyen akarok maradni, mint most. Jó sárkányok nincsenek? Kedves, vendégszerető sárkányok?
- Hááát... Nem tudom. Az én könyveimben csak gonosz sárkányok voltak, és anyu azokról is azt mondta, hogy nem léteznek. De én nem akartam hinni neki és látod, meg is találtalak!
- Azt mondta, hogy nincsenek is sárkányok?
- Azt.
- Én vagyok. Látod, nem?
- Tudtam, hogy a mama téved. Biztos voltam benne, hogy sárkányok márpedig vannak.
Ekkor érkezett haza Mirabella.
- Szia Mira! - köszönt Kuci.
- Szia Kuci! Jé, hát te meg ki vagy?
- Szervusz Mirabella, az én nevem Balázs.
- Szió Balázs!
- Mondd csak, te nem vagy hercegnő, ugye?
- Nem – nevetett Mirabella – sajnos, csak egy hat éves kislány vagyok.
- Nos, ami az igazat illeti, én sem vagyok lovag.
- Nem feltételeztem, hogy az lennél. – Kuncogta.
- Ja... – Kicsit csalódott volt.
Hirtelen hatalmas szél támadt odakint.
- Kuci, lehet, hogy ez a mamád! – Kiáltotta Balázs.
- Aladár! Aladár! Kisfiam itt vagy? – egy hatalmas sárkány dugta be az orrát a barlangba.
- Mama, mama te vagy az?
- Kicsikém végre megtaláltalak! Már több, mint egy esztendeje kereslek! Nem tudtam, hogy az emberek világában maradtál. Hála az égnek, hogy megvagy!
- Ezek szerint Kuci igazi neve Aladár. – Súgta oda Balázs Mirának
- Tessék mondani, hogy érti a sárkány néni, hogy az emberek világában? Van másik világ is?
- Persze kicsi fiú. A sárkányok már sok száz éve Álomország tengerpartján élnek. Sosem hallottad?
- Nem. Nem tudtam.
- Most pedig végre hazaviszlek, kisfiam. Búcsúzz el a barátaidtól!
- De mama, én nem akarok sárkány lenni! Balázs szerint minden sárkány gonosz!
- Ejnye, micsoda butaság! Emberből is sokféle van, jobbak és rosszabbak, gonoszak vagy kedvesek. Ugyanígy a sárkányok között is ezerféle van. A lovagok tartottak minket gonosznak, pedig csak nem ismertek bennünket igazán. Ezért költöztünk el.
- Tényleg? Azta, ezt nem tudtam. Sajnálom, hogy butaságokat mondtam... Ne haragudjatok.
- Semmi baj. - Mosolygott Sárkánymama.
- Nem tudhattad. De nekünk most már indulnunk kell.
S úgy is történt.
Hosszas búcsúzkodás után a sárkányok szárnyra kaptak és eltűntek a kék égen. Nem sokkal később Balázs szülei is megtalálták őt és új barátnőjét, hogy épségben haza juttassák Mirát is a szüleihez. Hősünk nem kicsit kapott ki a történtek miatt, de mégis megérte neki a kaland, hiszen összebarátkozott egy igazi sárkánnyal, aki megígérte neki, hogy álmában majd, ha Álomország tengerpartjára ér, viszont látják egymást.
Nos, arról, hogy ez megtörtént-e, már nem tudok én sem. De az az egy biztos, Balázs sosem felejti el Kuci búcsúzó szavait:
"Kérlek, sose felejtsd el, hogy sárkányok márpedig vannak!"
Sárkányok mindig is lesznek!
Rechner Rebeka - Rechner Veronika
Sárkányok? Már hogyne léteznének! Ki állította azt, hogy nincsenek? És főként: mire alapozza ezt a téves feltevést? Arra talán, hogy még nem látott egy valódi sárkányt sem? Ostobaság, sárkányok igenis vannak, csupán csak nem szeretnek ezzel dicsekedni! Ilyesfajta jószág történetünk főszereplője, Mussz is. Nevét onnan kapta, hogy kedvenc édessége a francia mousse... No de kezdjük a történetünket a legelején!
Élt egyszer egy hős páncélos, akinek a szívét rabul ejtette a szépséges királylány, Debella bája. Bár még sohasem találkoztak egymással személyesen, Debella valósággal megbabonázta őt, ahányszor csak rágondolt. Így, amikor híre érkezett annak, hogy a királylányt gonosz mostohája bezárta egy magas toronyba, hősünk azon nyomban a megmentésére sietett...
... A páncélosnak sok nehézséggel és akadállyal kellett megbirkóznia, mire napnyugtára elérte az indákkal körülölelt tornyot, amelyben a szépséges királylány raboskodott. Debella az ablakhoz szaladt, és igencsak megörült az érkezőnek.
- Üdvözöllek, bátor lovag! Én Debella királylány vagyok. Mint azt te is látod, bezártak engem ebbe a toronyba. Kérlek, szabadíts ki innen, drága vitéz, és meglátod, cserébe megjutalmazlak majd.
- Érted bármit megtennék, gyönyörű Debellám!
- Ó, köszönöm kedvességedet, de mielőtt bármit is tennél, lehetne egy kérésem?
- Persze, kérj tőlem bármit, gyönyörű Debellám!
- Levennéd a sisakodat, hogy lássam a megmentőm arcát?
- A sisakomat? - torpant meg a páncélos. - Sajnos azt nem tehetem meg, gyönyörű Debellám, mert szörnyen megfáztam, és tartok attól, hogyha leveszem a sisakot, akkor esetleg te is elkapod majd tőlem. Tudod, a nátha terjed, mint a... nátha.
- Kedves megmentőm, ettől igazán nem kellene tartanod! Én ugyanis itt, több méter magasságban biztonságban vagyok a náthád elől.
- Ez egészen biztos?
- Igen, teljes mértékben! És most hadd lássam az arcodat!
- Legyen, ahogy kívánod, gyönyörű Debellám! - A hős páncélos végül engedelmeskedett a királylány óhajának, és leemelte a sisakját. A következő pillanatban egy hatalmas tüsszentés rázta meg a környéket, a toronyra felkúszó növények pedig azon nyomban kigyulladtak. Debella ijedtében sikoltozni kezdett:
- Te nem lehetsz az én lovagom! Hiszen te maga vagy a megtestesült gonoszság, egy szörnyeteg, egy tűzokádó bestia! Te vagy a SÁRKÁNY!
- Én nagyon sajnálom, királylány, nem akartam felgyújtani a tornyot! Azonnal megpróbálom helyrehozni! - hebegte a páncélos, aki valóban Mussz vollt, a völgy sárkánya.
A sárkány elszaladt segítséget keresni, hogy minél előbb elolthassák a tüzet. Szerencséjére nem messze élt az erdőben egy idős varázsló, aki mestere volt a mások által előidézett problémák helyrehozásának, épp csak a saját gondjaival nem tudott megbirkózni soha sem.
A mágus éppen egy nagy, forrongó üstöt kevert, ami baljós fényeket és orrfacsaró bűzt árasztott magából. Közben egy varázsigét mormolt magában:
"Kígyó lába, varjú foga,
Szúnyoglárva, hegycsúcs foka,
Gyenge pille, erős torma,
Varázsige, lábujjtorna,
Virágszirom, tehéncsorda,
Alig bírom - amorf forma!
Keverem a fakanállal,
Merítek egy jó nagy tállal..."
Ekkor hirtelen kopogás zavarta meg a különös rituálét. Mussz volt az. Az ajtó túloldaláról kiáltozott a mágus segítségéért.
- Bocsánat, hogy megzavartalak a varázsfőzet-készítésben, de sürgősen szükségem lenne a képességeidre.
- Ugyan milyen varázsfőzet?
Erőlevest bárki főzhet!
A sárkány elpanaszolta a toronynál történteket, és arra kérte a varázslót, hogy oltsa el a tüzet, mielőtt még a királylánynak baja esik.
- Rendben, fiam, segédkezek,
Varázsolok tűzre vizet. - és a mágus így is tett. Csakhogy nem csupán a tornyot, de az egész völgyet elárasztotta vízzel. Így ahhoz, hogy visszajussanak a királylányhoz, a mágus kénytelen volt felülni Mussz hátára, és a levegőben repülve megtenni az utat.
Visszatértek és mindent úgy találtak a helyén, mint Mussz érkezése előtt, a tűznek hűlt helyét látták csak. Ám még egy részlet hiányzott a képről: Debella! Bizony, a torony üres volt, a királylány eltűnt.
- Elkéstünk! A mostoha biztosan tudomást szerzett arról, hogy meg akarom menteni Debellát, és ezért elvitte őt innen! Most mitévők legyünk? - kiáltozott Mussz kétségbeesetten. - Megvan! Meg kell keresnünk a mostohát! Gyerünk tovább varázsló!
- Megbocsássál, drága lelkem,
Miért is kéne veled mennem?
- Csak a te segítségeddel találhatom meg Debella királylány mostoháját. Ráadásul az úton is biztosan jól jön majd időnként a mágusi tehetséged.
Elindultak, és ahogy mentek, egyszer csak beérkeztek egy erdőbe. Itt több tíz méter magas, sűrű lombú fák nőttek, amelyek gömb alakú lila, sárga foltos gyümölcsöt termettek. Egyedül ezek a gyümölcsök tűntek ehetőnek az egész erdőben. Ami azt illeti, valójában semmilyen másfajta gyümölcs nem termett ezeken kívül. Mivel Mussz és a varázsló már megéheztek, szedtek egy keveset belőle, és megették. Alighogy befejezték, hirtelen erőteljesen fényleni kezdtek mind a ketten. Ez a különös termés különös mellékhatása volt. Az egész nem tartott tovább pár percnél, és aztán hőseink ismét a régiek voltak. Mivel egyéb furcsaságot nem tapasztaltak, eltettek egy keveset a gyümölcsökből, arra az esetre, ha később is megéheznének.
Beesteledett, Musszék lepihentek, de másnap kora reggel már folytatták is az útjukat. Egy folyót láttak a távolban, és ahogy egyre közeledtek megpillantottak a parton egy fiatalembert is, aki erőteljesen meredt a vízre. Megkérdezték, kicsoda ő és mi járatban van. A fiú így felelt:
-Hetyke vagyok, a jóképű, elbűvölő, tehetséges, mindenhez értő, okos, gazdag, de legfőképpen szerény herceg. Apám egyetlen fia, és az örököse.
- Egy herceg? Mégpedig egy különleges fajta, nem igaz, varázsló? - kérdezte Mussz.
- Hetyke egyke!
- Úgy látom, te nem vagy elragadtatva tőle. Nem számít. Szóval Hetyke, ha igazi herceg vagy, akkor mondd, hol van a táltos paripád?
Hetyke nem vette le a szemét a víztükörről, illegette magát, kacsintott, közben észrevette, hogy Mussz hozzá beszél.
- Megismételnéd? Azt hiszem, hogy nem rád, hanem a folyó tükrében olyan szépen mutató fiatalemberre figyeltem.
- Hol a lovad? Minden valódi hercegnek van lova, nem?
- Nos, igen. Valószínüleg akkor veszíthettem szem elől, amikor megálltunk itt, hogy a folyóban megcsodálhassam gyönyörű arcom képmását. Ahogy elnézem, egészen hasonlít, bár az eredeti kétség kívül szebb.
- Mi segíthetünk neked megtalálni a lovadat, ha cserébe te is segítesz nekünk.
- Miben?
- Mi is éppenséggel keresünk valakit.
- Ez egy ajánlat? Azt hiszem az ilyesmi jól áll nekem. Nagyszerű! Beleegyezek!
- Hogy hívják a lovadat?
- Perente. Miért ilyen fontos a neve?
- Mert talán akkor előjön, ha a nevét kiáltjuk.
- Egészen biztosan, mert Perente egy különleges, intelligens paripa. Bár ez nem meglepő, hiszen az enyém. Ha bejárnátok az egész világot, akkor sem találkoznátok hozzá hasonlóval.
Mussz, a varázsló és Hetyke tovább sétáltak az erdőben Perente nevét kiáltozva. Nem sokkal később már hallották is a ló patáinak dobogását a távolból.
- Nocsak, hát tényleg hallgat a nevére!
- Hetyke! Hetyke! Nevemet el nem felejtem! - hallatszott a távolból. Perente volt az, a beszélő paripa. Ez volt az ő különlegessége.
- Csakhogy megvagy, Perente! - ujjongott Hetyke.
- Hetyke herceg, melyek eme szerzetek? - kérdezte a ló odaérvén.
- Ők... hát... igazából még be sem mutatkoztak.
- Ellenfelek?
- Dehogyis! Velünk vannak mind a ketten.
- Én Mussz vagyok, a sárkány, ő pedig itt a barátom, egy mágus. - szólt Mussz büszkén. - Tudod, Perente, Debella királylány gonosz mostoháját keressük, a herceged pedig csatlakozott hozzánk cserébe azért, hogy segítettünk neki megtalálni téged.
- Remek! Rendben, veletek megyek nemes lelkek.
Immáron négyen folytatták útjukat. Elöl a mágus varázspálcájával kereste az utat, utána Mussz, és mögöttük ült büszkén lován, Perentén Hetyke herceg. Ahogyan egyre mélyebbre merészkedtek az erdőben, egyre sötétebb lett, míg végül már az orruk hegyéig sem láttak.
- Most hogyan tovább? Nem tudjuk merről jöttünk, merre menjünk, és azt sem, hogy egyáltalán hol vagyunk most! - sopánkodott Hetyke - Fényt kellene gyújtani valahogyan, hogy lássuk az utat. Bár Mussz tüze elég világos lenne, az mégis túlságosan kockázatos. Ha véletlenül kigyújt egy fát, akkor akár az egész erdő is leéghet. Akkor pedig senki sem láthatná többé a szépséges arcomat!
Ekkor Mussz és a varázsló összenéztek. Hihetetlen ötletük támadt hirtelen. Elővették a lila-sárga gyümölcsöket, amiket korábban találtak, és szétosztották maguk között. A következő pillanatban már mind a négyen világítottak, így ismét útra kelhettek.
Nem tartott sok időbe mire elérkeztek a mostoha házához. Benéztek az ablakon, és látták, hogy a mostoha éppen otthon van, és söpör. Se szó, se beszéd, rárontottak, és faggatni kezdték.
- Hová vitted Debella kisasszonyt? - kezdte Mussz. A mostoha levegőt sem tudott venni, hogy válaszolni tudjon, mert a ló folytatta:
- Ez embertelen tett! Merre lelem, te kegyetlen?
A mostoha megszólalt:
- Kik vagytok ti? Mit akartok tőlem? Én Debellát...
- Elraboltad! - vágott közbe Hetyke - az a királylány majdnem olyan szép lehet, mint én, bizonyára irigyled őt emiatt, gonosz mostoha! Áruld el, hová rejtetted!
- ...De én nem...
- Nem felelsz?! - kiáltotta Perente.
- Elszámolok tizenegyig,
Béka leszel lábtól fejig! - fenyegetőzött a mágus. Ezután nagy verekedés kezdődött, a mostoha azt sem tudta, mihez kezdjen. Nem értette, miről beszél a felmentősereg... Ugyanis egyáltalán nem volt gonosz! Sőt! Miután a civakodásnak vége lett, elmondta, hogy ő nem is rabolta el Debellát.
- Ezt miért nem említetted előbb? - kérdezte Mussz.
- Leginkább azért, mert nem hagytátok, hogy elmondjam. Nem én vagyok gonosz... hanem Debella!
- DEBELLA?! - kiáltotta mindenki meglepetten (kivéve Perente - ő csak a Debellig jutott el). A mostoha ezt követően elmondta, hogy a királylány valójában egy rossz boszorkány, aki mindent utál, kiváltképp a sárkányokat. Bezárta magát egy magas toronyba, és várta, hogy egy erős, bátor lovag eljöjjön érte és legyőzze a helyi sárkányt, azaz Musszt.
- Mit javasolsz már nem is annyira gonosz mostoha, mit tegyünk most? - szólalt meg Mussz.
- Változtassátok őt igazi királylánnyá, hogy ne legyen többé boszorkány!
- Hogyan csináljuk?
- Meg kell koronázni egy sárkánytüzet ért koronával.
Hőseink megköszönték a tanácsot, és elindultak megkeresni Debellát.
- Sárkányunk van, de honnan szerezzünk koronát? - tette fel a kérdést Mussz.
- Felajánlom a sajátomat a jó cél érdekében. - hangzott Hetyke herceg válasza.
- Tényleg lemondanál a koronádról?
- Ez úgy sem eléggé fényes hozzám, az ékkövei pedig nem illenek a szemem színéhez. Apám majd megajándékoz egy újjal, ha hazaérek.
Mussz letette a koronát a földre, majd föléhajolt. Óvatosan tüzet akart fújni rá, hogy a koronában ne tegyen túl nagy kárt, de ehelyett hirtelen egy nagyot tüsszentett, és kigyújtotta azt. A mágus szerencsére időben eloltotta a tüzet, így a korona épségben maradhatott, mégis érte sárkánytűz. Hőseink továbbmentek, hogy megkeressék Debellát.
A lány az erdőn túlra jutott, ott találtak rá. Debella azonban nem volt egyedül: egy egész seregnyi vitéz állt az oldalán. Mindet elvarázsolta a királylány szépsége - vagy éppenséggel a boszorkány varázsereje. Készek voltak megküzdeni Musszal, vagy akármilyen más sárkánnyal is Debella kérésére.
- Aligha nem harc lesz ebből,
Nem ússzuk meg csata nélkül! - rémüldözött a varázsló.
- Ott van, ott a sárkány! Kapjátok el! - ordított Debella torkaszakadtából. A sereg pedig nyomban megindult a parancsra.
- Túl szép és fiatal vagyok még a halálhoz! - kiáltott Hetyke.
- De egy igazi hercegnek van kardja! - bíztatta őt Mussz. Hetykének eszébe jutott, hogy neki valóban van kardja, és milyen remekül is harcol vele. Felugrott hát paripája hátára, és megindult az ellenséges sereg felé társaival. A mágus sem volt rest: minden lovagot, aki az útjába került süteménnyé vátoztatott. Kiből csokoládétorta, kiből puding, míg másokból linzer, vagy épp habcsók lett.
Amíg barátai a sereggel voltak elfoglalva, Mussz egyenesen Debella felé vette az irányt, kezében a sárkánytüzet ért koronával. Felrepült a levegőbe, hogy a lovagok ne érhessék el, és onnan figyelte az eseményeket. Közben próbált ügyelni arra is, hogy Debella ne vegye őt észre. De sajnos a nátha ismét erőt vett rajta, és így Mussz újból egy hatalmasat tüsszentett. Erre már Debella is felfigyelt és rögtön megakadt a szeme a különösen izzó koronán.
- A sárkány! Vitézeim, vegyétek el tőle azt a koronát!
- Igenis, gyönyörű Debellánk!
Ezt követően a vitézek mind azon voltak, hogy megszerezzék Mussztól a koronát. Szegény sárkánynak nyilakat és dárdákat kellett a levegőben kerülgetnie. Szerencsére nem esett baja. A vitézek pedig csakhamar kifogytak minden fegyverből, amit felé hajíthattak volna. Ekkor azonban egymás hátára álltak, és úgy próbálták meg elérni őt. Mussz nem akarta bántani őket, ezért nem fújt rájuk tüzet. Egy rossz mozdulatot követően viszont leejtette a sárkánytüzet ért koronát. A korona csak zuhant és zuhant. A vitézek természetesen próbálták elkapni, de egyiküknek sem sikerült, ahogyan nem sikerült a varázslónak, Hetykének, de még Perentének sem. A korona egy teljesen más személy kezében landolt: Debelláéban! Hőseink úgy érezték, nincs már remény Az egyetlen esély, ami a sikerüket garantálta volna, most a gonosz királylány kezében van. Ekkor Debella megszólalt:
- Lám, lám! Micsoda szép fejdísz! Vajon mi lehetett vele a célotok? Szemlátomást el van varázsolva. Csak nem ahhoz kell nektek ilyesmi, hogy legyőzzétek Debella seregét? Vagy talán magát Debellát? Feltételezem, hogy ez a csillogó korona hatalmas erőt ad a viselőjének. Aki hordja, bizonyosan legyőzhetetlen lesz, hiszen másképpen nem lett volna esélyetek ellenem. Gondolom, az lett volna a tervetek, hogy a sárkány felveszi ezt, amíg én nem figyelek, és egyetlen hatalmas csapással legyőzi a seregemet és engem is. A tervetek azonban most kudarcba fullad, mert ez a különleges hatalmat adó korona immáron az enyém! - ezzel Debella felhelyezte a fejére a fejdíszt, a sárkánytüzet ért koronát, az egyetlen esélyt, ami Musszék sikerét garantálhatja.
Hirtelen minden vitéz kezdett magához térni. Már nem hatott rájuk a bűbáj. Egyikük sem tudta, hogy hogyan került az erdőn túlra, és mindegyikük ugyanarra az egy képre emlékezett csak: egy toronyba zárt, megmentőre vágyó, gyönyörűszép királylányra. Arra a szépségre, akivé most vált a gonosz boszorkány, Debella a korona által. És mindezt egy szerény, kedves, szelíd, náthás jószágnak köszönhetik, akinek a legjobb barátai egy furcsa mágus, egy hiú királyfi, egy eszperente ló, kedvenc édessége pedig a francia mousse...
Azóta már senki sem vadászik sárkányokra, de a sákrányok is sokkal óvatosabbak, és nem sűrűn fedik fel magukat mások előtt. Ennek ellenére sárkányok igenis vannak, és mindig is lesznek.
Én kicsi sárkányom
Varga Gabriella
Ha nekem valaki azelőtt a bizonyos nyár előtt kijelenti, hogy a sárkányok létező állatok, egyszerűen kinevettem volna egy „Na ne viccelj már!” felkiáltással. Aztán valahogy másként esett meg az az eset…
Júliust írtunk, a testvéremmel és az unokatesómmal a nagyszüleinknél töltöttük a szünet lassú napjait. A testvéremet, Jolcsit és engem azért küldtek ide a szüleink, mert kijelentették: Mi városi bennszülöttek vagyunk, nem érthetjük milyen az élet falun. Persze mi úgy gondoltuk, hogy ez nem elég nyomós érv a kipaterolásra, elkezdtük felsorolni az állatokat, amik a farmokon élnek, viszont ezzel nem győztük meg őket. Az unokatesómnak, Boginak, aki egy kisebb településen él, egyszerűen csak „fegyelmet kell tanulnia” és ehhez valószínűleg ideális a nagyszüleink faluja. Így hárman néztünk elébe egy nagyon, nagyon hosszú hónapnak.
Ilyen lelkülettel tengettük az első napjainkat, ám Mama és Papa jócskán megelégelték viselkedésünket. Azonnal bele is csöppentünk az úgynevezett falusi életbe. Reggeli koránkelés és munka. Még szerencse, hogy nincsenek tehenek, azokat biztos nem fejtem meg volna! De mindenkinek jutott feladat bőven: zöldség és gyümölcsszedés, állatok(tyúk, csibe, disznó, kutya, macska) etetése, főzés, takarítás. Mit ne mondjak, eléggé fárasztó volt. Szerencsére vagyis szerencsétlenségünkre akadt pár szabad percünk is. Azért sajnos, mivel hárman, háromféle dologgal akartuk eltölteni a szabadidőt: Bogi a falut derítette volna fel, Jolcsi pihenni szándékozott, engem meg érdekelt a ház minden szeglete. Ez már az első munkanapunkon szétrobbantotta a társaságunkat. Bogi elment a Mester-közre, Jolcsi az árnyékban legyezgette magát, én meg…hát, én kerestem a kalandot.
Bementem az egyik pajtaszerűségbe. Az orromat megcsapta a levegő meleg, poros és dohos, állott szaga, amint beléptem. A kettő közül az egyik macska nyugtalanul eszegette az eledelét. Megálltam, egy darabig néztem, majd azt vettem észre, hogy a padlás feljáró létra valami undorító, sárgás-fehéres, bűzös anyagtól nedves. Az a fránya másik macska! Ugyanis a kettesszámú cica előszeretettel tréfált meg minket érkezésünktől kezdve azzal, hogy elcsente a már beszedett tojások egyikét, felvitte a padlásra és ott törte össze. Szokás szerint nekünk kellett feltakarítani. Az állatok okosak, viszont néha már túlságosan is. Mérgemben rákiáltottam volna a kettesszámúra, arra a ravasz állatra, de az egy szempillantást alatt lerohant a padlásfeljáró lépcsőn, olyan messzire rohant, hogy Bogi is a Mester-közön talált rá. Bár ezúttal nem vontam kérdőre a jószágot, mégis hirtelen elszégyelltem magam. Lehet, hogy Bogi vagy Jolcsi tette oda neki a tojást, tudták, hogy a macska játékszernek használta azt. Vonakodva megvizsgáltam az orrfacsaró anyagot, felmentem a padlásra is. Jól gondoltam, hogy tojás volt, ám nem tyúktojás az biztos!
Csak úgy, a feljáró létrától pár lépésre ott hevert előttem egy tojás, félig össze is tört. Nem hasonlított egy tyúkéhoz, világosabb árnyalatban pompázott. A pajtaszerű épületben kevés fény hatolt át a rég nem tisztított ablakokon keresztül, így nem láttam tisztán az élőlényt. Nem kiscsibe kelt ki, nem az látta meg a gyér napvilágot. Valami hüllő. Leginkább egy krokodiléhoz tudnám hasonlítani zöld, pikkelyes testét, viszont mintha apró szárnyakat is birtokolt volna. Mérete a tenyeremmel egyezett. A lény nagyra nyitotta sötét szemeit, csak bámultunk egymásra. Aztán ijesztő kiáltást hallatott, már-már sírásnak hallottam. Nem gondolkoztam azon, hogy miért sírhat(már ha sír), egyből rohantam a fából készült létrán. Mivel az még csúszott a nyálkás cucctól, egy ügyes fordulattal megcsúsztam rajta és egyenesen beleestem a szalmába. Vagy szénába. Városi gyerek vagyok, nem értek az ilyenhez. Szóval onnan is villámsebesen kikászálódtam, futottam ki, koszosan, szalmaszálakkal a hajamban és átitatva azzal a büdös váladékkal. Tekintetemmel az egyes számú macskát kerestem, fogalmam sem volt mivel kerültem szembe, ám ha már veszélyes, a macskát egye meg először. Gyorsan kiszaladtam Jolcsihoz és a már visszatért Bogihoz. Furán néztek rám, de inkább nem meséltem az incidensről. A nap innentől kezdve némán telt. A Mama kérdezett rá egyedül miért vagyok betelítve azzal a förtelmes anyaggal, egészen pontosan így: Te meg mit csináltál? A disznókkal hemperegtél a sárban?. Nevetve érdeklődött, én nem találtam viccesnek. Bogival és Jolcsival közös szobámban álmatlanul forgolódtam éjszaka. Meg is jegyezték. És én nem bírtam, elmeséltem az egészet.
- Esetleg egy sárkány az…- feltételeztem.
- Te meg túl sok Süsüt néztél. Tény, hogy tényleg hüllő lehetett, de talán egy mutáns gyík vagy valami. Sárkány? Na, persze- forgatta a szemét Jolcsi. Mikor mi testvérekként gyakran nem értünk egyet, szükséges egy harmadik fél. Mindig ő dönti el kinek van igaza.
- Bogi?- pillantottunk rá várakozóan.
- Elég kamunak hangzik…De inkább nézzük meg.
- Hát, jó. Hiszem, ha látom- válaszolta Jolcsi.
A Mamáék még tévéztek, ajtajuk félig nyitva állt. Halkan elkezdtünk készülődni a kiosonásra. Felöltöztünk, majd nagyon-nagyon halkan kinyitottuk az ajtónkat. Ha eljutunk a konyháig, onnan már könnyű lesz. Levegőt visszatartva mentünk ki az éjszakába. A macskák az udvaron tébláboltak egerek után kutatva.
A pajtaszerűségben(nevezzünk inkább pajtának, részletkérdés) az a büdös anyag már felszáradt, attól még lehetett érezni. Óvatosan felmásztunk a létrán. A tojás nyomai felszívódtak, a Lény is eltűnt.
- Nincs itt semmi- állapította meg Jolcsi. Ekkor a semmiből feltűnt a Lény. Találkozásunk óta már vagy 50 centit nőtt, akkora lett, hogy az iskolatáskámban képes lettem volna kényelmesen vinni. A szárnyait csapdosta, aranyosnak is lehetett volna nevezni, bár az éjszakában, egy sötét pajtában azért elég rémisztőnek hatott.
- Mi ez?- kiáltott a testvérem.
- Egy sárkány!- válaszolta szintén remegő hangon Bogi.
Az állítólagos sárkány közeledett felénk.
- Ne legyetek már ennyire beijedve!- próbáltam megnyugtatni őket. Nem igazán sikerült.
A sárkány játékosan csapdosta a szárnyait, lassan közeledett felénk.
- Talán csak játszani akar- állapította meg Bogi. Neki vannak kutyái, biztos ért az állatokhoz, így ráhagytam, ám közel sem voltam megnyugodva.
- Ez biztos nem igazi!- jelentette ki Jolcsi szilárdan. – Nem lehet igazi.
Az állat, mintha értette volna a mondatot, morgott egyet és még közelebb jött hozzánk. Mi meg a sarokba húzódva igyekeztük védeni magunkat.
- Na, jó! Én nem fogok itt maradni egész este- szólaltam meg határozottan egy kis idő múlva.
- Mit akarsz csinálni?- vontak kérdőre.
- Kimentem magunkat.
Elindultam a sárkány felé. Alig pár lépésre álltunk egymástól, megint azokkal a nagy, ártatlanságot tükröző tekintetével kerültem szembe. Ekkor lekaptam a szögről egy régi ostort, védekezően magam előtt tartva néztem továbbra is a Lényt. Felém közeledett. Már le is sújtottam volna fegyveremmel védekezésképpen, amikor legnagyobb döbbenetemre a sárkány játéknak nézhette az ostort, nagyon meg akarta szerezni. Fel-alá ugrált, csakhogy elkaphassa. Ezen rendesen meglepődtünk. Ahogy rájöttünk, hogy talán ez a kis Lény nem annyira veszélyes, simogattuk, játszottunk vele. Már egy jó ideje kint lehettünk, erre csak akkor eszméltünk rá, mikor meghallottuk a kakas kukorékolását. Álmosan visszasiettünk nehogy gyanúsnak hassunk a kitérőnk miatt. Kialvatlanságunkkal alaposan megjártunk, amint visszalopakodtunk a szobába, már kelnünk is kellett. Megbizonyosodtunk arról, hogy senki sem hall minket és tanácskozásba kezdtünk.
- Mit csináljunk azzal az Izével?- utalt Bogi a sárkányra.
- El kéne vinni, nem? Nem szabad meglátniuk!- aggodalmaskodott Jolcsi.
- És hova vinnénk?
- Nekem van egy ötletem!- szólaltam meg. – Vigyük el a Holland-házba!
Nem is tudom miért nem jutott eszembe eddig, hogy elvigyük oda. Ugyanis egy holland házaspár még évekkel ezelőtt vásárolt nyaralót a falu végén, ahova évente egyszer-kétszer ideutaznak. Mamáék néha rendbe tették a házat, mikor nem tartózkodtak ott, tehát a kulcs sem jelentett problémát.
- És mi van, ha pont most döntenek úgy, hogy nyaralni jönnek?- Jolcsi gyanakodva nézett rám, ám csak féltékenység foghatta el az ötletem miatt.
- Már júniusban voltak, szóval szerintem kipipálhatták az évente kétszeri nyaralást.
- És mégis hogyan és mikor vigyük el?- Bogiból csak úgy ömlöttek a kérdések.
- Megvárjuk a megfelelő alkalmat!- mondtam titokzatosan, bár tervem az még nekem sem akadt igazán.
És a megfelelő alkalom elérkezett! Mama megkért minket, hogy menjünk el a falu egyik kisboltjába, mivel néhány hozzávaló hiányzik az ebédhez. Felkaptam a kiürített hátizsákom és elindultunk a pajta felé. Papa a kertben tartózkodott szerencsénkre, így kicsempészhettük az állatot. Nagy nehezen beleraktuk a hátizsákba, bármennyire is ellenkezett a sárkány. Mikor a hollandok háza elé értünk egy darabig álltunk a kinyitásra váró kapu előtt.
- Mi lesz már?!- kérdeztem, megegyeztünk, hogy egyikünk hozza a kulcsot. Nálam volt a sárkány, így ez már nem tartozott az én feladatkörömbe.
- Nincs nálam a kulcs- szólt Jolcsi.
- Nálam sincs- felelte Bogi. - Akkor most mi legyen?
- Menjünk be hátulról- találtam ki.
Végül hátul bemásztunk az alacsony kerítésen.
A sárkányt betettük az egyik kutyaházba, találtunk kutyakaját és egy vizet is töltöttünk egy tálkába.
- Hamarosan visszajövünk!- ígértük meg neki. Furcsa, megint azt a sírásszerű hangot adta ki, egyre elveszettebbnek tűnt. Milliónyi kérdés kavargott bennünk, útközben megosztottuk egymással ezeket.
- Ez a sárkány, vagy mi a csuda, nemrég kelhetett ki a tojásból, ahogy te is említetted. Viszont hol az anyja?- fejtegette Bogi.
- Talán valahogy elszakadtak egymástól- igyekeztem válaszolni, csak ennyire futotta tőlem. – Nem nagyon szerethette, mert akkor már érte jött volna.
- Nem tudhatod, lehet, hogy keresi- cáfolt meg szokás szerint Jolcsi.
Mama kérdőre vont minket feltűnően hosszú távollétünk miatt. Ki kellett húzni magunkat a pácból így rávágtam:
- Mama, ez egy kicsi falu, de itt is el lehet tévedni.
Egy hitetlenkedő pillantással egybekötve annyiban hagytuk ezt.
A nap hosszúra nyúlt, este kisurrantunk, a Holland-házig meg sem álltunk. Szerencsétlenségünkre ezúttal a kulcsról ismét megfeledkeztünk . Bogi talán úgy gondolta, hogy ha reggel nem kellett, most sem fog. A holland emberek nagyon szerethetik ezt a kis falut, ugyanis a Holland-ház szomszédja is történetesen ilyen származásúnak vallhatta magát. Az ő kertjén keresztül kellett átosonnunk, hogy átmászhassunk a kerítésen.
Sárkányunkat nem vertük láncra, mégis úgy tűnt el sem mozdult reggel óta. A kutyakaját és a vizet elfogyaszthatta, csodálkoztam is rendesen, hogy ennyivel jóllakott. Mióta itt hagytuk azóta a mérete már egy közepes méretű kutyáéval vetekedett.
- Na, szia! Jól vagy? Nem féltél? Már itt vagyunk- simogatta Bogi. A sárkány a farkát csóválta, örült a viszontlátásnak. – Jól viselkedtél?
- Szerintem nem igazán…- válaszolta Jolcsi. – Úgy tűnik feszegette a határait.
Mind végignéztünk a besötétedett udvaron. A gyümölcsfákon megcsócsált almák, szilvák és barackok, letört ágak, a virágágyás összehempergettnek látszott, a locsolócsőn harapás nyomok. A legszembetűnőbbnek azonban a fészer bizonyult. Az egykor barnás kisház egyik része enyhén megfeketedett.
- Jaj, ne! Megpróbált tüzet okádni!- következtettem.
- A virág ágyásba pedig akkor eshetett, mikor repülni akart- állapította meg Jolcsi.
- És a gyümölcsfák és a locsolócső?
- Éhes maradhatott- feleltem Bogi kérdésére.
- Ihatott volna a medencéből is…- jegyezte meg Jolcsi.
Ekkor egy hatalmas, eget rengető kiáltás és morgás hallatszott. Ezt egy felvillanó fény követte, hasonlított a villámláshoz, csak ez vörösesebbnek tűnt, akár a tűz. Az állatkánk szeme hatalmasra nyílt, megfejthetetlen érzések tükröződtek benne. A kissé nehézkessé vált sárkányt fogtuk, betettük a hátizsákba és futottuk a kert felé. Senki sem látott meg minket, de a legnagyobb buktatóval-akinek történetesen egy személy bizonyult- nem számoltunk. A holland szomszéddal. Lieke, a kert tulaja kinézett, ő is hallhatta a zajt. Értetlenül bámult ránk, többek között azért is, mivel késő éjszaka három gyerek az ő kertjén keresztül mászik át egy kerítésen. És ha ez nem lenne elég egy meghatározhatatlan lénnyel. Csak ennyit kiáltott utánunk:
- Wat krijgen we nou?
Nem igazán feleltünk a kérdésére, ami nagyjából azt jelentette, hogy “Mi a csuda?”, szedtük az irhánkat.
A sárkány egész idő alatt nyugtalankodott, síró hangokat produkált egész idő alatt. A pajta padlására nem vihettük, Papa holnap onnan tervezte lehordani a zsákokat, így biztos meglátná. Ezért bezártuk a rég nem használt tyúkolba, de eléggé féltünk, hogy az éjszaka további részében felgyújt valamit. Szerencsére megcáfolta az aggodalmunkat, mert rögtön ágyra lelt a sok szalma közt, majd nyugtalanul álomba szenderült. Visszalopakodtunk a szobába.
- Mi lehetett az a nagy zaj?- töprengtem.
- Ki ne felejtsd a villámlást!- tódította Bogi.
- Az nem villámlás volt, valami tűzcsóva- okosította Jolcsi.
- Mindegy, láttátok hogy viselkedett a sárkány?- tért vissza a tárgyra Bogi.
- Idegesnek tűnt. De nem félt.
- Épp ez az. Szinte izgatott lett, mintha tudta volna mi okozta ezt- Bogi jó helyen kutakodott, ez még nem fordult meg a fejemben.
- Ti tudjátok. Mára már elég, aludjunk- zárta le Jolcsi. Hogy tud ilyenkor az alvásra gondolni? Hiszen egy rejtély közepén ügyködünk!
Meglepődtem milyen gyorsan álomba merültünk. Már majdnem teljesen elhallgattattam az agyam folyamatosan gondolkozó részét, mikor hirtelen felriadtunk. Szélzúgás támad, a levegő lehűlt, megmagyarázhatatlan érzés lebegett a levegőben. Ugyanazt a mennydörgő hangot hallottuk és újabb tűzcsóvákat- ahogy Jolcsi nevezte. Kifutottunk az udvarra, egyenesen a sárkányhoz szaladtunk. Szinte kitörte a régi tyúkól rozoga ajtaját. Kiengedtük, az egyből kirohant, jobban mondva, kirepült az udvar közepére. Az állatok visszahúzódtak az óljaikba, féltek a lénytől, főleg a csirkék, hogy esetleg sült csirkeként végzik. Követtük, ám ekkor valami elképesztő állt szintén az udvar közepén. Ledöbbentünk. A sárkány anyja. Erre onnan jöttünk rá, hogy kiköpött úgy nézett ki, mint a mi sárkányunk, akár a nagyobb kiadása. A három méterrel és 5 tonnával nagyobb kiadása. A szeme, a színe és a pikkelyeik is hasonlítottak. A sárkányunk boldogan futott oda az anyukájához. Nagyon megható pillanat lehetett volna, ha nem azon rettegtünk volna, hogy sárkányanyu mikor égeti le a hajunkat, gondolván, hogy lenyúltuk a kölykét. Bár az csak bámult minket, majd védelmezőn a szárnyai alá húzta, mint mikor az anya megöleli a gyermekét. Mikor azt hittük a sárkány anyja nem szerette a kicsinyét, azért, mert itt hagyta, nagyon tévedtünk. Kereste, képes volt eljönni idáig, csakhogy rátaláljon. Hogy mi történt velük nyilván nem fogjuk megtudni- ez nem is fontos. Megéltük a pillanatot, aztán sárkányanyu csapdosott a szárnyával, a kicsi verziója próbálta utánozni őt. Felszálltak a hajnalodó égboltra. Egy tűzcsóva kísértében, természetesen. A sárkány anyja a fél falut le tudta volna égetni ezzel a tűzokádással, viszont semminek nem esett bántódása. A sárkányunk, vagyis már nem a miénk, igyekezett elsajátítani a repülést, el sem akart köszönni tőlünk, élvezte anyukája jelenlétét. De a sárkány anyja visszapillantott ránk nagy szemeivel. Mintha meg szerette volna köszönni, hogy vigyáztunk a kölykére, lehet ezt már csak beleképzeltük. Mindegy.
Mindig is szerettem volna háziállatot, egy sárkány egész jól jött volna. Meggyújtani a kandallót, tüzet okádhatott volna, aztán együtt ettük volna a megsült pillecukrot, esetleg felgyújthatta volna a matek dolgozataimat. Most már sosem lesz sárkányom, de így van ez rendjén. Semmi sem tart örökké- Szerencsém volt megismerni egy ismeretlen, misztikus állatot, ami végül visszakerült, ahhoz, akihez vissza kellett kerülnie. Minden a helyére került.
Pár percig némán álltunk még az udvaron, végül nyugodtan hunyhattuk le a szemünket immár a szobánkban.
Mamáék nem keltettek, szorgos munkánkért kaptunk egy szabad napot. Későn keltünk, Papa már rég elvégezte a házkörüli munkákat. Friss tejet is hozott, Mama ezt töltötte ki nekünk. Papa is leült az asztalhoz, mikor Mama elénk rakta a reggelinket.
- Képzeljétek, találkoztam Liekével- kezdte Papa izgatottan.
Összenéztünk, mindenképpen érdekelt minket hogy zajlott e párbeszéd.
- Valami igazán furákat mondott. Olyanokról zagyvált, hogy éjszaka látott titeket, meg valami sárkányt. Tiszta bolondság, nemde?
- Fura emberek mindenhol vannak- mondtam.
Mindhárman újra összepillantottunk és kitört belőlünk a nevetés. Ebben a felszabadult kacagásban az elmúlt napok öröme, bánata, fáradsága, meglepődöttsége és élvezete benne volt.
Ha nekem az eset után valaki kijelentené, hogy a sárkányok létező állatok, továbbra is kinevetném, de legbelül tudnám, hogy igazat beszél az illető. Magamban mindig hozzátenném: „Ha tudnád!” Mindhárman így álltunk ezzel. Bogi, Jolcsi, de még én Gaca is. Mi tudtuk az igazat, ami pedig az volt, hogy sárkányok márpedig léteznek!