Date
-
Nagy Judit textilművész kiállítása
A tárlat az Ars Sacra fesztivál keretében jött létre. Az alkotó tizennégy éve kezdett Predestinacio című magánmitológiai sorozatának eddig megszőtt nyolc nagyméretű darabja látható a kiállításon
„Két kiállításon is szerepelt egy munkám, a 2003-ban szőtt Hinta-Vörös bordűrös madarak címmel. Ezzel a gobelinnel végérvényesen lezártam az eddigi korszakaimat (a szuperrealista rovarábrázolások, a repüléssel foglalkozó nagyméretű kárpitok, a reneszánsz parafrázisok sorozatai, a vadászjelenetek, ready made kulcskompozíciók, a különböző irányú mozgást ábrázoló madaras munkák, stb.), és elkezdtem máshogyan haladni. Egyre jobban érdekelt a sík, a ritmus, a nagy színfelületek kezelése, mozgatása. Az új korszakom 'nyitánya' az 1990-ben szőtt 'Petőfi emlékkárpit' volt. ( Ami időben ugyan megelőzte a madaras gobelint.) Épphogy elindultam az új alkotói utamon,amikor szembe jött velem egy meghatározó élethelyzet - édesapám hosszú betegsége. Az érzés, hogy nem tudok segíteni - az együtt töltött idő alatt a régi történetei - az egész nehéz élete- a helytállása - a génjeiben hordott vidéki ember mentalitása, ahogy dolgozott, ahogy adott és ahogy elfogadott, - az egész egy szóba belefér: predesztináció. Az iránta érzett szeretetemet és tiszteletemet egy nagyméretű kárpit megtervezésével és megszövésével fejeztem ki, ugyanúgy, mint a 'nagy halhatatlannak', Petőfinek az emlékére. Ez lett az első 'Predstinatio' című munkám, amely az én "saját halhatatlanomat" idézi örök emlékezésül. Édesapám egész életében a földdel dolgozott, így nem volt nehéz megtalálni a hozzá illő motívumokat: szőlőfürtök, lovacskák, madarak, kalászok, pipacsok(a jelentésük köztudott), végül a griffek, amelyek apám lelkét őrzik, és az égig röpítik. Fegyelmezett kompozíció, a rozsdavörös mezőben (vörös: az élet és a vér színe), a fehér és az arany minták ritmikus egymásutánja. Amikor ezt a nagyon személyes kárpitot 2000-ben befejeztem, elhatároztam, hogy megszövöm a saját predesztinált életemet - az én magánmitológiámat. Tíz darabból álló, nagyléptékű szimfónia-sorozatot, aminek minden darabja egyben önálló mű is. Létem a jelenben való megjelenítése a makacs tények és az adott körülmények között. Valahogy úgy, mint a zeneszerzők a barokkban, a szigorú, kötött kánon szabályait betartva alkották meg a csodálatos zeneműveiket. Most nincs se stílus, se eszményi mérték, így kitaláltam magamnak egyet : ötször öt sor - csak három szín : vörös, arany, fehér - állandó motívumok. Magam is meglepődtem, hogy a variációk sora végtelen, mindent el lehet így is mondani, ábrázolható minden, az élethelyzetem, a lelkiállapotom, a véleményem, az örömöm és a bánatom. A dogmatikus, fegyelmezett kompozíciókon belül minden kifejezhető. Majd, ha az utolsó szövött szimfónia-stációt is befejeztem, kiderül, hogy a tízparancsolat szerint éltem-e."
Az elkészült szimfóniák (Predestinatio-sorozat) fölsorolása:
A kör, 2002-2003.
A horizont, 2003-2004.
Az élet, 2005.
A ház, 2006
A lélek, 2007-2008
A vertikális, 2010-2011
Az oszlop, 2011-2012
A fal, 2013-2014
Prőhle Gergely megnyitó beszéde:
Ami megmarad
Először is nagyon sajnálom, hogy Nagy Judit kiállítását csak írásban nyithatom meg, tekintettel arra, hogy a kötelesség Berlinbe szólított. Ugyanakkor korántsem bánom, hogy a művekkel nem a megnyitó szokásos forgatagában találkoztam, hanem tegnap este Csorba Csillával kettesben nézhettem meg a kárpitokat. Olvasva a művész, olykor nagyon is lírai sorait, a földműves apa hosszú betegségének történetét, a Predestináció - általam soha igazán meg nem értett - teológiai fonalával átszőtt gondolatokat, csak megerősödött bennem az a korábbi tapasztalat, hogy textilművészet sokkal intimebb, személyesebb más képzőművészeti műfajoknál. Talán azért, mert a formálódó anyag, a fonódó, szövődő szál a pólyára, ruhára, szemfedélre, az emberhez legközelebb álló tárgyakra emlékeztet.
Persze nem tiszte egy állami tisztviselőnek a textilművészetről filozofálni, jobb, ha Nagy Juditra hallgatunk. Azt mondja a művésznő, hogy a kiállított darabok mindig arról a másfél évről szólnak, amelyekben éppen szőtte a gobelint. Higgyünk neki! A mesebeli figurák, a varázslatos színek, az aranyszövés visszafogott csillogása változatos sorsot, érzelmeket jeleznek. Nagy Judit életének közel egy évtizede jelenik meg a falakon örömökkel, fájdalmakkal, hittel, kételyekkel, csalódásokkal és sikerekkel – s sok fegyelemmel. Miért lenne az ő élete más, mint bármelyikünké – kérdezem – szégyen szemre – ismeretlenül, eltekintve persze attól, hogy ilyen szép kárpitokat nyilván csak igen kevesen tudnak szőni. Az ő életének másfél évei találkoznak most a mi pillanatnyi szellemi, érzelmi, fizikai állapotunkkal, s válnak így a mi - ki tudja hány évre szabott – történetünk epizódjává.
Epizóddá, mert az időszaki kiállítások, a fesztiválok, fesztivál-látogatók sorsa már csak ilyen. Ki tudja, hogy hány megnyitón találkoztunk már, hány kép, kárpit, szobor látványát próbáltuk már elraktározni magunkban – több, de talán inkább kevesebb sikerrel. Ugyanakkor tegnap este, amikor édesapám betegágya mellől érkezve, egy újságíró rosszindulatán bosszankodva, egy közeli barátunk hármas ikreinek megszületése fölötti örömmel, s persze a másnapi utazás bonyodalmaival a fejemben ide értem, a kárpitokat nézve az érzések zűrzavara mégis csak szűnni kezdett, a nap hordaléka lerakódott, és a másfél éves időszakok megszőtt lenyomatának látványa azt a réges régi kérdést erősítette fel, hogy voltaképp mi marad meg.
Az Ars Sacra Fesztivál szervezőinek szándéka szerint a rendezvénysorozat célja „a remény jeleinek felmutatása a kultúrában”. Érthető a missziós szándék – a keresztény közösség bajban van, keresi az elvilágiasodott többség megszólításának módját. Ha ez egy fesztivál, ám legyen! Talán sikerül ráirányítani a figyelmet arra, ami valóban fontos, és ami valóban megmarad. A szervezők jól választottak: Nagy Judit kárpitjaiban ott vannak a remény jelei, de ott van a remény mellett még más is: a hit és a szeretet. S nem zengő érc, vagy a pengő cimbalom, hanem a szövet látványa erősít rá Pál apostol soraira. Tudjuk mi az, ami megmarad: a hit, remény, szeretet.
S noha – mint mondtam – a predestináció kálvinista tételét nem is értem igazán, hagy adózzak evangélikusként nagy tisztelettel a művésznő teljesítménye előtt annak a lutheri gondolatnak a jegyében, ami könnyen megérthető és arról szól, hogy a jól végzett munka voltaképp istentisztelet. S miközben sajnálom, hogy ez a kötelességtudat engem ma elszólított e megnyitó közösségéből, örülök annak, hogy a művésznő napi rendszerességgel, aprólékos munkával – vagyis szent áhitattal megszőtte e textileket, segítve ezzel a világ dolgaiban való eligazodásunkat. Talán ezért is van itt a vitrinben mementóként a nyersanyag, hogy színről színre lássuk: a tehetség, az invenció mellett a nap mint nap megújulni képes hit, a néha valószínűtlenül maradandó remény és a végtelen szeretet is kell ahhoz hogy a nyers anyagból olyan alkotások szülessenek, mint amilyenek Nagy Judit kárpitjai.
A kiállítást ennek jegyében megnyitom.
Prőhle Gergely