Magukra maradt bútorok
Megnyitó
14 éves koromban lett egy saját szobám, és elhatároztam, hogy író leszek. Mi kell egy író szobájába? Mindenekelőtt íróasztal. Pénzem nem volt rá, szüleimnek se nagyon, meg talán ők nem is vették még annyira komolyan ezt a dolgot, volt viszont egy öreg szekrény meg a házmesterünk, aki amúgy asztalos volt. Jó nagy íróasztalt szerettem volna, hogy minden elférjen rajta, ami csak kell az irodalomhoz. Tandori Dezső mondta aztán, jóval később, és ő talán meg is valósította, hogy annyi íróasztalra volna szükség, ahányféle a munka, ne kelljen folyton rakosgatni. Egyiken fordít, másikon tanulmányt ír, harmadikon verset. Én ettől messze voltam, de a szekrény oldalából jókora asztallap kitelt, a meglehetősen otromba, de célszerű alkotmány kitöltötte a kis szoba jelentékeny részét. Tényleg rá lehetett tenni sok mindent, és még írtam is rajta. Petri Gyurinak nagyon tetszett, erről egy versem is tanúskodik. De ez már akkor keletkezett, amikor az íróasztal sorsa rosszra fordult, mert megházasodtam. A versben eltűnődöm, hogy barátom helyében min tűnődnék el, amikor hosszabb idő után újra vendégségbe jönnék:
mi is volt ott, ahol most az öreg dívány,
mikor először ültünk össze s még
jó néhányszor a későbbiekben,
és némi töprengés után eszembe jutna:
a régi íróasztal, amely nagyon megnyerte
tetszésedet, de már csak méreteinél
fogva sem engedhetjük meg magunknak
amúgy is kétes fényűzését, mióta
ketten lakjuk a szobát…
Aztán fordult a kocka, meghalt apám, és beköltöztünk az ő negyven négyzetméteres szobájába, de az öreg íróasztal már szét volt szedve, egyben nem lehetett volna kivinni a szobából. Amilyen szerencsém van, Vas Istvánék éppen akkor szereztek be egy új íróasztalt – ahogy az imént hallottuk Für Anikótól –, én pedig megkaptam tőlük a régit, és ezzel végre megérkeztünk ehhez a kiállításhoz. És milyen szerencse az is, hogy az Új Írás éppen akkor intézett körkérdést 17 szerzőjéhez, arra kérve őket, hogy mutassák be az írószobájukat. Nézegetem most az interneten (az Arcanum Tudásbázisnek hála), hogy ki milyen íróasztalt szeret. Csurkának az a fontos, hogy ne mozogjon, legyen stabil. Illés Endre íróasztala csak rakodófelület, írópultnál ír. Illyés úgy nézett íróasztalára, mint gályarab az evezőpadra. Juhász Ferenc költő-üzemmódban idézi fel: „Ennél a tintafoltos, a papíroson átvésődött írásnyomaimmal páfrányosan, csipkésen behínározott asztalnál írtam legtöbb könyvemet.” Ladányi Mihálynak sose volt íróasztala, és persze Mándy Ivánnak se – akkor még. Lengyel Józsefnek hatvanéves korában lett.
Déry Tibor a szórakozottat játssza, de megvan ennek az oka. Először a vécét írja le, ki tudja, hátha ez a dolgozószobája, van papír is. „Főutcai zárkámban is ilyenre írtam. Ám itt az ajtón belül is van kilincs.” Melyik lakása is volt ez? Na, ezt ellenőrizni tudom: ’71-ben már a Lotz Károly utcában lakott. Niki című kisregényét ugyanis így dedikálta nekem: „Várady Szabolcsnak, ki a végső őrülettől mentett meg Bpesten, 1969. október 28-án és 30-án.” Történt ugyanis, hogy néhányunkat, Petri Gyurit, Kenedi Jánost meg engem magával vitt Réz Pál, hogy rakjuk helyre Déry könyveit az új lakásukban. Hagyom is a többi írószobát, mert ez az emlék odavisz Vasékhoz. Ők 1964 decemberében költöztek át Pestről Budára. Déry könyvtárával megbirkóztunk két nap alatt, Vas Istvánéhoz több kellett. Dolgoztunk keményen, Bence Györggyel, Sumonyi Zoltánnal és még egy barátunkkal, én néha este tízig is ott maradtam, magammal vittem a Tesla magnómat, az amerikai rádió éjszakai jazzműsorának felvételeivel igyekeztem tágítani mesterem zenei látókörét, és a polcokat töltögetve egyben a kedélyét is deríteni, mert a könyvhalmok sokaságát szemlélve nagyon borúlátóan ült annál az íróasztalnál, amelynél, ki hitte volna, hogy egyszer majd én is ülni fogok.
Addigra én is beljebb kerültem az irodalmi üzembe, ahogy Vas István nevezi. Kollégák lettünk az Európánál, sőt szobatársak is. Volt ott is íróasztalom, nem messze az övétől, amelyet még Schöpflin Aladártól örökölt. (Ha az asztal nem is, de a hozzátartozó szék itt van, az 1. teremben.) Nem kellett mindennap bejárni, a szerkesztői munka nagyobb részét otthon végeztük. És mit tesz isten, Vas István íróasztala nálam éppen Vas István regényfordításaival lett tele mindjárt. A Thackeray-életműsorozat volt az első nagyobb szerkesztői munkám.
Vaséknál 22 évet élt meg az íróasztal, nálunk 47-ig vitte. Több funkcióban végezte szolgálatait. Amikor átmenetileg saját lakásba költöztünk, ott maradt anyáméknál, nevelőapám intézte rajta a ház könyvelését, mikor pedig visszaköltöztünk, a feleségem használta. De most már kényelmetlenné vált, mert túl magas a számítógéphez. Én magam régóta egy unalmasan szabványos kis számítógépasztalnál dolgozom. De azért lett egy új íróasztalom is, majdnem akkora, mint a régi volt, az első, rátehetem a könyökömet számítógépelés közben, és rakodhatok rá mindenfélét, sőt erről még verset is írhatok. Írtam is.
Az íróasztalomon reménytelen összevisszaság,
egy kinyitott könyv, kerestem benne valamit,
egy rakás fénymásolat, elolvasandó már mióta –
és így tovább.
Jó stabil íróasztal különben, Csurkának is tetszene. De mi lesz vajon a számítógépasztalokkal? Bekerülnek a PIM relikviatárába? A laptopok, a tabletek? A még újabb ki tudja, mik? Egy vitrinben ki lesznek állítva egyszer, mondjuk, Závada Pál pendrájvjai? A képzeletem itt cserben hagy, de abban biztos vagyok, hogy a PIM nagyszerű munkatársai ki fognak találni valamit, hogy az irodalom keletkezésének az újabb fajta eszközeit is bemutassák. Erre a mostani kiállítás bátorít. Mert ezt itt nagyon kitalálták.
Magukra maradt bútorok. Írók bútorai, négy teremben. Négy fokozata a bútorok múzeumi tárggyá válásának. 1. terem: a bútor mint műtárgy. 21 szék. Ahány, annyiféle. Bár stílusában némelyik rokon. Szecessziós karszékben ült Heltai, Ambrus Zoltán, biedermeier széken Hajnal Anna, Ottlik, Thonet karosszékben Schöpflin, majd később ugyanabban Vas István, egy másikban Szerb Antal, egy harmadikban Sütő András.
A 2. terem címkéje: használati tárgy. Amelynek jelentőségét nem a bútor készítője, hanem a használója adja meg. Kiemelt helyen Petőfi széke, amely nem is volt az övé, csak kölcsönkérte, amíg modellt ült Orlai Petrich Somának. Itt nem is használati a tárgy, hanem kultikus. De már Babits redőnyös iratszekrénye olyan, amilyen nekünk is van. Réz Pál asztalkája pedig – ó, istenem, hiszen ezen halmozódtak a Holmi-kéziratok meg a kávéscsészék, de persze kártyáztak is rajta régebben sokat.
A 3. terem: a kérdések terme. Mennyire szabad restaurálni egy relikviát? Elveszhet-e a nyoma rajta annak, aki használta? És lehet-e fontos akkor is, ha nem is az használta, aki miatt fontos? Mennyire személyes a viszony bútor és használója közt? Móricz például terveztette, Nagy László pedig maga is készítette el. Itt egy karosszék, amelyben nyilván ült Ady, amikor testvérét látogatta. Egy szekrény, Arany János vette a lányának. Egy könyvespolc, lehetett volna József Attiláé is, ha még élt volna, amikor Szántó Judit megvette, és nem váltak volna el már amúgy is korábban. És nagy kérdés az is, hogy mennyi tárgy marad fenn, mennyi vész el. Bocsánat, megint személyes leszek. Nézem Jékely Zoltán biedermeier székét avval az ovális, középen üres háttámlával, és annyira ismerős ez a típus. Hát persze!
Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
………
A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz.
Mondanom sem kell – most már a versen kívül –, hogy onnan soha nem kerültek vissza Petriékhez. Nyomuk veszett. Felújítva pedig jó hasznukat vehették volna, tényleg szép biedermeier székek voltak. Az irodalmi becsüket viszont, már bocsánat, de nem az adja-e, hogy kiállt belőlük a rugó, és hogy a kárpit olyan reménytelenül koszos volt? Kérdés, hogy a kérdések termében is volna-e helyük, ha előkerülnének újrakárpitozva.
A 4. terem a folyamat végét mutatja: a magára maradt bútor használati tárgyból itt már végérvényesen kiállítási tárggyá változott. Nem a saját érdeméből, hanem mert hozzá tudjuk képzelni, aki magára hagyta. Használta, vagy legalábbis köze volt hozzá. És ezért lesz hozzá közünk nekünk is. Nem maradnak a bútorok magukra. Megnyitom a kiállítást.