*A sebész

Olvasás előtt

Számodra mit jelent az idő? Te milyen időfogalmakkal operálsz? Van olyan testrészed, amelyikben érzed az idő múlását, vagy olyan szerved, amelyikben tárolod? Gondold végig, személyes időélményed hogyan áll össze, írd le, milyen asszociációid – hangok, képek, irodalmi verssorok, szövegtöredékek – kapcsolódnak hozzá! Rajzolj egy sematikus emberalakot, és jelöld rajta képzettársításaid helyét!

Szövegtest

A harmadrangú külvárosi kávéházban – ahová egy időben jártam – kezdettől fogva feltűnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésű, fekete szemei. Ezekben a szemekben – mintha mindig könnyesek lettek volna – valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felől folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna őt az illető. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon főnemesi kastélyokban láttam.

Megkérdeztem a pincért:

– Ki az az úr?

– Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.

Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dícsérte az orvosi foglalkozást, kérdezősködött az egyetemről. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltűnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjű és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklődéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)

Egyszer késő éjjel vetődtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült, és ivott.

Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel – szemeit lehunyva – itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett előttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.

Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy előttem – a kolléga előtt – szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.

... Mert mi a fő, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? – ez az első kérdés.

Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem – mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idő nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelőnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idő van. Pedig mondom, idő nincsen.

Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? – ez a második kérdés.

Nos, ez az agyvelő fejlődésének egy ideiglenes maradványa.

Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erős fejlődésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelőtt. Talán ez az új nézőpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idő képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes-szemléleti pont az, amelyből mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idő múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlődési maradványok lassankint tűnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idő ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom.

Súlyos dolog ez. Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a művészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinőtt a gyermekkorból, társává válik az idő gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az időnek köszönhetjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját – amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: „bizony, öregszünk!”

S itt érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az időképzet csak gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idő múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erős, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsősorban azért, mert a szellemi fejlődésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendő embernek az embrionális életben egyszerű a vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlődésének megelőző stádiumain átmegy. De amikor a világra születik, már eltűnt nála mindez a kezdetlegesség – mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlődés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlődés. Lesz idő, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyekben a mai kisgyerek, sőt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idővel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlődik: már az idő behálózza agyvelejét. S többé nem tud tőle szabadulni. Ez a szellemi fejlődési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdődik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idő is, amikor ezen az időszakon még gyermekkorában, sőt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemről elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erővel; amikor az embereket az idő gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyékereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.

Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idő-őrület valamikor nem volt, és most van – akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlődési substratumnak – a substratum voltát. Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velőben, az agyvelőben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetőségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a műtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélőszéke elé állok.

Én megtaláltam az agyban az időt. Külsőleg nem különbözik a többi agysejttől, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegű, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velőbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.

Persze, a műtevő előtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerű. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az időtől, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.

Kibérelek egy óriási termet műtőteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a műtőasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az előkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz előkelőségei szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyűket. – Alszik? – Jó! – Az érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültőig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bőrt és izmokat egy fél tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésőt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom – és kiszedem az időt.

Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idősejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bőrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székről, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövő embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának a titkait, a holnap igazságait. – Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erők sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.

A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerű pedig ez is.

Hiszen nincs többé idő! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes őrülete elrabol tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.

S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a műtevést. – Sajnálom, uraim, szegény emberek előbb jelentkeztek, s azokkal különben is előbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak.

Egyszerű a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló értékű belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!

A kiállításban

Keresd meg az első világháború korszakát megidéző katonai sebészkészletet , és mélyedj el Szöllősi Géza videóinstallációjában. Mennyire tudod gondolataidat és érzéki-érzelmi benyomásaidat elkülöníteni egymástól?

Gondolatok egy test felett

Csáth Géza katonaorvosként szolgált az első világháború idején, amikor az emberi életek puszta fegyverré silányultak. A nagy évről, 1914-ről készült emlékirataiban ezt írja:

„Ez a szellem volt az, amely az egészségügyi szolgálatot mint valami mellékeset és elhanyagolhatót tekintette, persze csak addig, amíg az események rá nem vezették, hogy épp ellenkezőleg, az egyik legfontosabb része a hadseregnek, mert hiszen ez szállítja a hadseregnek a felgyógyult és újra fegyverképes, gyakorlott, kipróbált katonát, azaz a leghatalmasabb fegyvert. Ha ez a szervezet (az egészségügyi) jó, és pontosan működik, akkor a sebesülteknek 80 %-át vissza tudja állítani a frontba, de ha elhanyagolják, nem tőrödnek vele, 30 % se jut újra a harcvonalba.)”[1]