játszani kell
csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között
áramszünet
sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van
nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá
vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja
ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám
a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk
a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást