Neszlár Sándor

Budapest 2013
 
(Útinapló részlet)
 
 
 
 
76-os troli
 
Ez az első utam. Eredetileg a 24-es villamost néztem ki, amelyik a Keleti Pályaudvartól indul a Festetics György utcából, de most valami felújítás miatt csak rövidített útvonalon közlekedik. Akkor legyen valami trolibusz, a 76-ost választom.
 
Céltalanul utazni, ez jut eszembe, amíg átsétálok a Keleti előtt a Garay utcába. Pontosabban nem is céltalanul, inkább más céllal, most a szándék más, nem egyszerűen eljutni Á-ból Bé-be, jelen esetben a Keleti Pályaudvartól a Jászai Mari térig, hanem hogy üljek és figyeljek. Hogy kukkoljak. Nekem most a céltalanság a célom, gondolom közhelyesen.
 
Középen szállok fel, leülök az ablak mellé, elkezdem a noteszt, leírom a mai dátumot, de akkor veszem észre, hogy előttem egy támaszték vagy mi csoda van, amitől nem látnék rendesen. Így még az indulás előtt a másik oldalra ülök át, szintén az ablakhoz, a menetiránynak háttal.
 
Hallom a sofőrt, aki ismerősökkel vagy kollégákkal beszélget a troli előtt. Nem panaszkodik, inkább szabadkozik, hogy felszállt az egyik látássérült utasa, „Többször vittem már – mondja – és egyszer elfelejtettem neki szólni, hogy hol van a kért megálló.” Hallani a hangján, hogy nagyon röstelli.
 
Mielőtt indulnánk, még felszáll egy kislány a szüleivel. A kerékhez ül fel egyedül, amikor az apja hátrafordul hozzá: „Gyere, ülj az ölembe kicsim!” – akkor diadalittasan rázza a fejét és közben huncutul mosolyog.
 
Elindulunk, kicsit izgulok, lesz-e elég történés, fogok-e emlékezni pontosan a dolgokra. A Rottenbiller utcán mindenesetre, amikor a pirosnál megállunk, lemásolom egy építkezés figyelmeztető tábláját: ÉLETVESZÉLYES OMLÁSVESZÉLY. Vajon ez csak erre a területre érvényes?
 
Lassú, nyugodt tempóban haladunk, ismerős a környék, erre járok mindennap munkába, csak én biciklivel. Most tűnik fel, erre a trolira szoktam várni, hogy elmenjen előttem, amikor a Wesselényi utcán megyek át.
 
Velem szemben ül le, kezében dobozos sör, a karjai tetováltak, fekete póló és baseballsapka, telefonál. Arra kapom fel a fejem, hogy azt mondja: „Nem akarsz 37 éves lenni...” – erre elmosolyodom, ma 33 éves a legjobb barátom, amikor felhívtam ezzel kezdtem: „Mondd már azt, hogy 33, de ő nem mondta, hanem egyből a vélt választ: „Nyald a seggem, télen nyáron” – pedig én csak annyit akartam volna, hogy: „Boldog születésnapot!”
 
A telefonos srác nem érti, hogy a barátja, miért vállalja túl magát, miért egyedül csak ő látogatja az apját a kórházban, a többi családtag hol van és sorolja is őket. Én meg próbálok észrevétlenül jegyzetelni a citromsárga noteszembe, és közben azon kattog az agyam, hogy szabad-e ezt nekem egyáltalán, hallgatózni, pedig még csak az első oldalnál járok a noteszben, de győz a kíváncsiság és nem is törődöm tovább ezzel, inkább igyekszem minél olvashatóbban írni a rázkódó trolibuszon.
 
A Ferdinánd hídon a szemembe süt a nap. A Lehel térnél leszáll a telefonos, kicsit meglöki közben azt a futónadrágos fiút, aki eddig egy fekete hajú lányt ölelgetett, aki szintén futós cuccban van. Felszáll és leül mellém egy napszemüveges nő, aztán kisidő után átül máshová mellőlem. A futós lány, közben kiszúrja, hogy jegyzetelek. Nem merek felnézni rá, csak pár perc múlva, amikor leszáll.
 
„Befordultunk már?” – kérdezi egy idősebb nő a Szent István Park előtt. „Megvárom míg más jelez, nem állok fel túl hamar” – mondja a nőnek, aki mellette ült és már korábban felállt, hogy jelezzen. „Nem semmi ahányan vannak, igaz, ilyen jó időben!” – ilyen mondatokat mondanak egymásnak, de legalább megszólították egymást.
 
Egy két kisgyerekes család száll fel. Az apa hátán egy kislány, aki mindenáron ki akar bújni a tartóból, a bátyja, akit Sebinek becéz az anyja, megállás nélkül szórakoztatja. Együtt kacagnak cinkosan.
 
Mennyire más ruhában vannak itt az emberek, mint a Keletinél. A Pozsonyi úton felcsillan Szomory Dezső emléktáblája, hiába kutatom az emlékeimet, már nem emlékszem, mit olvastam tőle, ha egyáltalán. Sebi közben éhes, kekszet követel, az anyja türelmesen és mesélősen felsorolja neki, mit fognak otthon enni. Krémsajt, kenyér, rendes sajt, paradicsom.
Az anya hangja meglepően nyugodt. A hajvágásra terelődik a téma, megkérdezi a fiát, hogyan szeretné inkább, hogy előtte megmossák, vagy inkább ne, a haját. Ez már a végállomáson a Budai Nagy Antal utcában hangzik el. Sokan várakoznak a másik, a 75-ös trolira.
 
Felszáll és velem szemben ül le egy fekete baseball sapkás fiú, könyvet vesz elő, Latinovits Zoltánról. A fülén hatalmas fejhallgató vagy a fején hatalmas fülhallgató. Sebi közben már inkább hergeli a húgát, az anyja próbálja maga mellé csalni. „Gyere, ülj le mellém! Látod azt a cseresznyefát, most virágzik?”
 
A Hegedűs Gyula utcában felszáll egy piros kardigános fiatal anyuka. Maga után húzza a babakocsit. Nekidől az ablaknak és néha-néha rágja a körmét. Kimerültnek és fáradtnak tűnik, de amikor a gyerekre néz, elmosolyodik.
 
A következő megállóban, a Lehel térnél sokan szállnak fel, sokkal tömöttebb a troli, mint idefele jövet. A Ferdinánd hídról szép a Nyugati pályaudvar, kicsit kihaltnak tűnik, éppen nincs semmi mozgás.
 
Az Izabella utcai megállóban egy bolt előtt ez áll a hirdetőtáblán. FRISS TOJÁS db 30- REKLÁM ÁR! Amikor gyerekkoromban nagyapámmal, a nyaralások alatt péntekenként, Miskolcon az Avas-lakótelepnél árultuk a tojásokat, akkor 3 Ft volt darabja. Emlékszem, amikor felment 3,10-re akkor valahogy nehezebben tudtam számolni, mai fejjel nem értem miért. Pisilni mindig az egyik közeli 10 emeletes házba mentünk, már nem tudom milyen nénihez. A lakásban mindig áporodott volt a levegő, nem szerettem odajárni, pedig egyszer még egy kulcstartót is kaptam. Egy körte alakú bőr lifegőn bronz mókus, alatta Diósgyőr felirat.
 
„Sebi, nem, nem, nem, nem!” – mondja az anyja. „Gyere ülj mellém!” – mire a kisfiú nagy kegyesen leül végre az anyja mellé, de még utána is hátra-hátrafordul a húgához. Az Izabella utca 44/b szám alatt egy fekete hajú lány, fekete felsőben, térdnadrágban és papucsban kihajol az utcára és elkiáltja magát: „Mi van?!” Hiába nyújtózkodom, nem látom, hogy kinek kiáltott.
 
A család Sebivel az élen leszáll a Wesselényi utcában, megnyugtatóan rendben vannak. A Rózsák terén a templom két tornya eltérően mutatja az időt. Az egyik 50-et, a másik 45-öt mutat.
 
„A műtét jól sikerült, csak a beteg halt bele” – mondja egy apa a kamasz lányának, aki a táskájáról próbál valami foltot ledörzsölni. A lány lapockáján egy madártoll tetoválás van, körülbelül arasznyi, a vállán pedig egy sellőszerű angyal.
 
A Bethlen Gábor utcai zöld kerítés előtt három hajléktalan férfi bort iszik, egyszerre néznek a cowboy kalapos fiú után, aki elhalad előttük, és akkor lassít a troli és bekanyarodunk a Garay utcába. Végállomás. Még hátulról lefényképezem a trolit. Nos, hát így kezdődik!
 
 
78-as troli
 
Tegnap délután végre válaszoltak a BKK-tól. Bő három hete írtam nekik, hogy szeretném, ha támogatnák a Budapest 2013 című útinaplómat. Elsősorban be akartam volna jutni olyan helyekre (forgalomirányítók, műhelyek, garázsok) ahová egyszerű utasként nem lehet, illetve hogy kedvezményesen vásárolhassak bérletet.
 
Válaszukban nagyon örültek a kezdeményezésnek. Az általam tervezett könyvet érdekes elképzelésnek tartják, és szerintük bátran nevezhető hiánypótló műnek. A könyv megvalósításával újszerű nézőpontból tudom majd bemutatni a főváros közösségi közlekedését, irodalmi eszközökkel ábrázolva annak egy sajátos szociológiai metszetét. A mű megjelenésével egyetértenek, az ötletet támogatják. A CSR tevékenység a társaságuk számára kiemelt fontosságú, azonban az ezzel kapcsolatos policy nem teszi lehetővé egyéni támogatási kérelmek pozitív elbírálását, így pénzügyi támogatási kérelmemnek sajnos nem tudnak eleget tenni. Ezzel kapcsolatban engedjem meg, hogy egy további szempontot is a figyelmembe ajánljanak. Amennyiben a könyv támogatói között a közlekedési társaság is szerepelne, úgy az véleményük szerint a mű hitelességét, elfogulatlanságát és őszinteségét megkérdőjelezhetné az olvasók szemében, hiszen könnyedén azt gondolhatná bárki, hogy egy pr-kiadványról van szó. Köszönik, hogy ötletemmel megkerestem a társaságukat. Kérik válaszuk megértő elfogadását.
 
Én nagyon az vagyok, de amikor a Keletinél megveszem 10.500 Ft-ért a havi bérletet, akkor egy kicsit úgy érzem, mégsem vagyok elfogadó! Az utolsó bérletem tavaly júniusban járt le, azóta biciklivel járok, még télen is, és természetesen egyszer sem blicceltem közben! Miközben átvergődöm a lebombázott Baross téren tisztázom magamban az utazás szabályait.
 
1. Minden BKV járaton utazni kell egy oda-visszát.
2. Az összes útról írni kell egy minimum egy oldalas beszámolót.
3. Egy járatra csak az egyik végállomáson lehet felszállni.
4. Végállomást csak gyalog, vagy már korábban használt járattal lehet megközelíteni.
 
Érzem, hogy jól jöhetne még egy 5. szabály is, de több nem jut eszembe. Egyelőre a Keleti környékén kezdem, ez még kényelmes távolságra van a Blahától. A sok lehetőség közül a trolikkal kezdem, ezek korábban valahogy mindig kiestek az utazásaimból.
 
A 78-as trolira 18:49 perckor szállok fel, középen, mire elhelyezkedem már indulunk is. Az utolsó pillanatban felszáll még 4-5 fiúcska, mögém ülnek le miután nagy nehezen eldöntik, hogy menetiránnyal szemben vagy háttal üljenek le. Óvatosan kinyitom a citromsárga noteszem, felírom a járat számát és hogy mikor indulunk.
 
Amikor megszólal a hátam mögött, a nekem jobbra ülő: „Neked nem volt rossz érzés, amikor kiderült, hogy meg fogsz bukni?” „Nem, nekem nem!” – mondja az egyik. „Nekem olyan lelkiismeretes furdalásom volt!” – folytatja az első, mire a mellette ülő: „Bánja a geci, legfeljebb kétszer járom a 6.-at!” És ezzel a téma le is van zárva, bár még az első fiúcska azon elmélkedik, hogyan lehet képes valaki 300 óránál is többet hiányozni, úgy hogy nem beteg.
 
Közben a Damjanich utcáról rákanyarodunk a Bajza utcára, majd a Városligeti fasor és a Lövölde tér következik. Ezalatt a hátul tőlem jobbra ülő egy Skodára mutatva azon töpreng, hogy hét ember, azaz a családja, hogyan férhetne el a kocsiban. „Biztosan egymás ölébe kéne ülnünk.”
Lövölde tér. Itt felszáll egy babakocsis nő, aki a Király utcában egy fékezés miatt majdnem elesik, az egyik utas, egy középkorú, talán arab férfi, reflexből elkapja a megcsúszó babakocsit. Erre a gyerek felsír.
 
„Te írsz órán?” – kérdezi valamelyik, de nincs válasz. „Nyelvtanórán elkezdett írni a tanárnő, leírtam egy mondatot, mire felnézek tele a tábla. Úgy ír!” „Jó nő?” „Nem rossz gádzsi! Alacsony, kis húsos, harminc körül, most ment férjhez!”
 
A kisbaba egyre jobban sír. „Nagyon nem tetszik neki!” – mondja egy nő, aki a babakocsi mellett áll. A Teréz körút jön, egy egyetemista srác a diploma buliját szervezi telefonon, a lényeg, mondja: „Csak pogácsa ne legyen!”
 
„De régen ettem KFC-t!” – folytatják a hátam mögött. „Hogy nem bírtok fogyni, én hat kilót fogytam, csak fociztam néha és kész!” „Tudod mi más alkat vagyunk a Zolival, mint te vagy a Máté!”
 
Az Akácfa utcánál leszáll az anyuka a kisbabával, aki már nem sír.
 
„Ide járok gyakorolni. Van egy terem, ahol csak te vagy és bevihetsz oda bármilyen csajt.” „Én nyáron, bármi lesz megcsinálom!” „Persze, recskázzál csak inkább!” „Én már régen nem.” „Miért nem?”
 
Át az Andrássy úton, tovább a Nagymezőn. Az utcán, fehér ingben, éppen kezet fog egy idős férfival egy nem régen leváltott kulturális államtitkár.
 
„Hová menjünk, Jancsi?” „Számomra a legideálisabb az öt kerület lenne!”
 
„Nincs hátul senki, Jancsi, gyere hátra te is!” De ő nem megy.
 
A Kálmán Imre utca következik, majd forgolódunk és már a Kossuth Lajos téren is vagyunk.
 
 
 
Visszaút
 
A sofőr középre jön és az egyik ülés alól kiemeli az egyik éket és magával viszi a fülkéjébe. Maradok a helyemen. Előttem egy lány, mielőtt leülne lesepri az ülést, egy rózsaszín blézeres nő pedig mellém ül. Elindulunk.
 
A Parlament előtt feltúrva az egész tér, hátra fordulok, mert két kisgyerek hangosan, egymást túllicitálva figyeli a kerítés előtt elterülő hatalmas pocsolyát. „Itt a vége, fuss el véle!”
 
Alkotmány utca, jobbra a Kozma Ferenc utca, majd ismét a Kálmán Imre. Az egyik ház falán RODOLFO emléktábla. Hátul a pocsolyás gyerekek éppen a sárgaköves útról és Ózról, a nagy varázslóról beszélgetnek.
 
A Nagymezőn mennyi kiülős hely lett, az egyik fagylaltozó előtt kígyózó sor áll. Először nem értem, de aztán eszembe jut, hogy állítólag ma van a fagylalt, vagy a fagylaltevés világnapja.
 
Erzsébet körút, itt szállnak fel a legtöbben, tömve a troli. Indulunk tovább a Király utcán. Szembejön velünk egy 78-as, a sofőrök intenek egymásnak. Elhagyjuk a Cimbora sörözőt és a Snaps-ot is. Közben hátul a két gyerek Petőfit szaval.
„Fényesebb a láncnál a kard,
jobban ékesíti a kart,
és mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább
nem leszünk!”
 
A Lövölde téren az MMA-t kifigurázó óriásplakát: AZ A SZÉP! felirattal.
 
Rottenbiller, Damjanich és Bethlen Gábor utca, itt sokan leszállnak. És lassan ez már a Keleti, ismét a zöld kerítés, ezúttal hajléktalanok nélkül és végállomás. Mielőtt leszállok megkérdezem a sofőrtől miért vitte be magával az éket, azt válaszolta, hogy az üléssel akadt valami műszaki probléma, azzal támasztotta ki.
 
 
80A-as troli
 
„Kellemes napot és balesetmentes utazást kívánok! Kerepesi út következik” – szól bele a sofőr a mikrofonba. Süt a nap, előttem a nő a kettes ülésen nem az ablak mellé ül le.
 
A Kerepesi úti megállóban, ami lényegében az út másik oldala a Keletivel szemben, sokan állnak, és szinte mindenki fel is száll. Elhagyjuk a Lovardát, aztán az Arena Plaza jön, a fűben hevernek néhányan. A mellettem ülő lány időnként felém sandít, nézi ahogy folyamatosan jegyzetelek a sárga noteszembe. Megálló. Az Arena előtti parkos területen öt embert számolok össze, ebből az egyik biztosan hajléktalan. A Gumigyár jön, balra a Stadion. Szebben kéne írni a noteszbe, az út összerázza a betűket.
 
Az előttem lévő ülés támláján, amihez a lábamat nyomom, egy matricát veszek észre. BAJNAI PÉNZELŐI, áll rajta nagybetűkkel. Alatta kis képekkel: „hazai támogató” egy darab pénzeszsák, „külföldi támogató” öt darab pénzeszsák. Majd egy kérdés: „Aki a muzsikát fizeti, az rendeli a nótát is?” A matrica ferdén van felragasztva, legalábbis az üléshez viszonyítva. És hol vannak még a választások? A trolin mindenki nyugodtan ül, csak ketten telefonálnak, viszonylag halkan.
 
Jobbra a Zrínyi Egyetem bejárata, aztán egy templom: Kis Szent Teréz Templom. Puskás Ferenc Stadion, mondja be a sofőr mielőtt megérkeznénk a megállóba. Sokan leszállnak, de utána újra tele lesz a troli, szorosan állnak egymás mellett az utasok.
 
A Készenléti Rendőrséghez éppen bekanyarodik egy utánfutós rendőrautó, az utánfutó kialakítása alapján kutyák utazhatnak benne.
 
A Várna utcai megálló előtt jön is a válasz a matricára, egy óriásplakáton nagybetűkkel: KORRUPCIÓ Együtt rendet rakunk!
 
A Pillangó utcában bevásárlószatyros emberek szállnak fel. Ez már a XIV. kerület, Törökőr, olvasom le egy utcatábláról. Úgy érzem, soha nem fogom megtanulni a kerületeket, de azért igyekszem. Nyomasztó ez a szótlanság, mindenki, még azok is, akik együtt szálltak fel unottan és némán néznek maguk elé.
 
Róna utca, az egyik utas, ahogy leszáll egyből megy is haza, nyitja ki a sorház zöldre festett vaskeretes üvegajtaját. Milyen lehet pontosan a megállóval szemben lakni? Praktikus, de talán túl zajos is.
 
Sorra hagyjuk el a megállókat, a Mályva utcában megállunk, de se fel, se le nem száll senki, pedig néhány álldogálnak a megállóban. Vezér utca következik, Hotel Amadeus, már mindenki ül. A Fischer István utcai megállóban egy piros felsős nő, akinek mind a két karja tele van színes tetoválásokkal, éppen összefogja a haját. A karjait nézem, olyan mintha egy partitúra lenne, hangjegyekkel és violinkulcsokkal, de közben színes, és madarak is vannak benne.
 
És már mindjárt a végállomás jön, alig győzöm leírni a megállók neveit: Zsálya utca, Adóhivatal, Csertő utca végállomás. „További nagyon kellemes és balesetmentes napot kívánok, viszontlátásra!”
 
17:33-kor szállok le, át kell sétálni az út másik oldalára a visszaúthoz. Amíg átballagok, a tekintetemmel követem a trolimat, amíg beáll a végállomáson sorakozó trolibuszok mögé. A sofőr leállítja a motort, én pedig szokás szerint lefotózom hátulról, ügyelve hogy jól látható legyen a 80A felirat. Aztán felszállok a sor elején állóra, ez egy új kiadás, egyedül vagyok egyelőre, középen ülök le egy kettes ülésre, szigorúan az ablak mellé.
 
 
Visszaút
 
Az órámon 17:37, a kijelzőn 17:41, egyedül vagyok. Aztán nem sokára felszáll egy szakállas fiú, kék pólóban és barna térdnadrágban. Egy lila felsős nő velem egy vonalban ül le a másik oldalon, kettes üléshez, nem az ablakhoz. Utálom, ha valaki így önkényesen kihagy egy helyet maga mellett, utána meg át kell mászni rajta, hogy le lehessen ülni. Az utolsó pillanatban felszáll még egy sárga pólós srác, rollerral a kezében. Gépi hang köszönt minket és elindulunk.
 
Jobbra mellettünk a járdán elhagyunk egy futót. Sötétkék pólóban és nadrágban fut, a lábán neonsárga futócipő. Amikor megállunk a pirosban lehagy minket. A sofőr, mintha versenyezni akarna vele óriási lendülettel indít, a rolleres srác majdnem elesik, az utolsó pillanatban tudja csak elkapni a kapaszkodót.
 
Komótosan megyünk a Fogarasi úton. Felszáll egy őszes szakállú, batikolt inges férfi. Régen a felsős „alteros” lányok hordtak ilyet a gimiben. Mi lehet most velük? Mi lehet manapság az új batikolt ing?
 
Valaki elől olyan hangosan hallgat zenét, hogy amikor megállunk egy pirosnál, akkor hallani lehet a basszust. A Vezér utcai megállóban felszállnak néhányan, de még így is szinte üres a jármű. Csak most tűnik fel, hogy az út két oldalán fák vannak. Átmegyünk a Nagy Lajos király útján, innen tisztán látszik az Örs vezér tere és a Sugár. Állandó lakcím leírásakor a Nagy Lajos király útja és az Örs vezér tere sem túl szerencsés név, ebből a szempontból az Ó utca a legpraktikusabb, vajon mi lehet a leghosszabb utcanév? Csontváry Kosztka Tivadar sugárút?
 
A Pongrátz Gergely térnél szállnak fel a második ajtónál. Négy-öt kisgyerek, egy fiatal anya és egy férfi, aki egy zöld karószerű valamit cipel magával. A gyerekek nagyon hangosak, és ha jól veszem ki, ők akarják megfogni azt a micsodát.
 
Róna utca, egyre többen szállnak fel, a kis társaság zenét hallgat telefonról, techno mulatóst. És kiabálnak, érthetetlenül kiabálnak, az anyjuk próbálja őket csitítani, de hiába.
 
A Pillangó utcában felszáll egy magas nő, az ölében egy kisbaba, többen is át akarják adni neki a helyet, de ő inkább nekidől az ablaknak és állva marad. Közben meg bömböl a techno, végre egy kicsit lejjebb veszik a hangerőt, a gyerekek továbbra is üvöltözve beszélnek egymással. „Add ide, add ide, add ide!” – mantrázza folyamatosan, egyre rekedtebb hangon az egyik. Az arcát nem látom, mert egyre tömöttebb a troli. A felnőtt férfi, aki a kezében a telefont és azt a zöld valamit tartja, egy Terézvárosos pólóban van és rezzenéstelen arccal nézi. „Szorícsa a kezem! – visítja a kisfiú, pontosan nem látom, hogy kinek mondja, talán a mellette ülő testvérének? „Add ide a vasamat, add ide, add ide, mert...” – de nem fejezi be, mert megáll a troli, kinyílik az ajtó és a Terézvárosos leszáll és egy fának támasztja, most már látom, hogy mi az, ilyen vasoszlopok szoktak lenni a járdákon, hogy az autók ne tudjanak felállni.
 
Az ajtók bezárulnak, a kisfiú már üvöltve sír, folyamatosan, mint egy gépi hang: „Hagyjál békén, hagyjál békén, hadd menjek oda anyuhoz!” – a hangja egyre rekedtebb és egyre jobban halkul, míg végre abbahagyja. Most kicsit csönd van.
 
A Hungária körút előtti piros lámpánál az ablak magasságában fehér szirmokat fúj a szél, mintha pitypang lenne. A Stadionnál sokan le, de sokan fel is. A gyerekek közben folyamatosan hangoskodnak, de semmit nem lehet érteni belőle, kiabálnak, vagy üvöltöznek, ez a jobb szó inkább, üvöltöznek egymással.
 
TÉLI TÁNC, hirdeti egy óriás plakát a Zrínyi bejáratánál, ez azért elég vicces májusban, úgy tűnik senkit nem zavar. Gumigyár, az egész troli lopva őket figyeli, én még mindig takarásban vagyok. Jobb is így, hallgatva is elszomorít. Többen kommentálják az eseményeket: „Cigányok!”, „Apuka velük volt, de megunta!”, de legtöbben a fejüket csóválják, kínjukban elnevetik magukat. Én inkább a Keletibe befutó két szerelvényt nézem, az egyik egy régebbi, leharcoltabb, a másik egy új, oldalán fekete graffitivel. Egy darabig egymás mellett mennek aztán lassan távolodni kezdenek. KUTYAKIÁLLÍTÁS 15-19-ig, még soha nem voltam ilyen kiállításon, egyszer tényleg el kéne már menni. Lovarda és már itt is a Keleti. De mi lesz a vassal? Erre gondolok, amíg leszállok mellettük. Csendes, üvöltő sírás! – írom még le a megállóban, a pontos idő 18:00.
 
Azt már nem írtam le, hogy az egyikük, egy nagyobbacska lány, hogyan futott a két fiú után, akik mint két megvadult csikó – át az úttesten – elkezdtek rohanni az Arena irányába, és utolérve, hogyan rángatta vissza őket durván a pólójuknál fogva. És azt sem végül, hogy az anyjuk, hogyan próbálta terelgetni az emberek között – kezében két megtömött, koszos bevásárlószatyorral – a másik kettőt, akik levágva a járdát, a parkoló füves, de kijárt ösvényén egyszer csak megálltak és elkezdtek pisilni: magasan, ívesen.
 
 
 
73-as troli
 
Keleti pályaudvar. Tűzfalon felirat pirossal: SOK A KÖCSÖG. Felszállás itt is az első ajtón. Bajuszos, mosolygós, kedves fiatal sofőr. Előttem két tizenéves lány száll fel, az egyiken terepszínű mintás feszülős nadrág, a másik koptatott farmerben, kezében Mekis papírzacskó. Bemutatom a bérletem. „Tiszteletem uram!” – mondja a sofőr, hátranézek, hogy kinek mondta, de kizárásos alapon nekem, mert más nem száll fel mögöttem.
 
A megállóban várakozunk még keveset, mielőtt indulnánk, felszáll egy angolul beszélő pár. A nő a fiatalabb, magyar lehet, barna hajú és kerek arcú, a férfi ősz bajuszú, fogják egymás kezét és nevetgélnek.
 
„Üdvözlöm kedves utasaimat!” – szól bele a mikrofonba a sofőr, hallani a hangján, hogy tényleg így is érzi. Az első megállónál egy néninek kinyitja a második ajtót. „Issss-tván utca” – mondja be következőt, megnyomva az István elejét.
 
A felszállásnál kisebb sor. Mindenki mutatja a bérletét. Egy vékony lány jegyet vesz, leesik a visszajáró apró. „Parancsoljon!” – veszi fel és nyújtja előzékenyen a lánynak.
 
„Wesselényi utca következik!” – már-már viccesen mondja be a következő megálló nevét, bennem csak most tudatosul, hogy eddig mindig olyan vonalon utaztam, amelyiken gépi hang mondta be a megállókat, ez is egy újabb szabály lesz.
 
5. Írni, hogy a megállók neveit bemondják-e. Ha igen: gépi hanggal, vagy a sofőr.
 
A Magyar Színház következik, felszáll egy piros szoknyás, keleties arcú nő, miután leül nagyot ásít, combjára teszi a táskáját és egy zöld papírzacskós macskaalmot. A sofőr rendületlenül mondja be a megállók neveit: „Andrássssy út következik!”
 
A megálló előtti, piros műanyag szalaggal elkerített területen fekete törmelékes zsákok hevernek porosan a fal tövében. Leszáll a terepszínű nadrágos lány a barátnőjével. Megyünk végig az Izabella utcán, egy lassú autó miatt lépésben haladunk. A falon megkopott tábla: TYAVODA JÁNOS Festő – Mázoló Mester.
 
Balra kanyarodunk a Szondi utcába, majd rá a Vörösmartyra, megálló. Leszáll az angolul beszélő pár és a macskaalmos nő is. Kikanyarodunk a Podmaniczky utcára, közeledünk a Nyugati felé. Jobbra egy elhagyott épület, nagybetűkkel rajta: MÁV BESZERZÉSI ÉPÜLET. Teljesen benőtte a gaz, a falon vadszőlő, az egyik ablakon egy fa ága nyúlik kifelé. A Nyugatinál leszálló utasoktól is elköszön a sofőr: „További szép napot!”
 
Áthajtunk a körúton, megyünk a Podmaniczky utcán tovább. Bevág elénk egy rendőrautó, nagyot kell fékezni a sofőrnek. „Normális az ilyen?” – tárja szét és rázni kezdi a karját.
 
Mire megérkezünk a végállomásra már csak hárman maradunk. „Arany János utca végállomás, viszontlátásra!” Kinyílik az összes ajtó, nem szállok le, hosszú csengetés után bezárulnak az ajtók és félrehúzódunk az Arany János utcában. Csörögni kezd egy telefon, azt hiszem a sofőr mobilja, de aztán kiderül, hogy a központtal beszél. Bediktálják neki az indulási időpontokat, hangosan visszamondja, majd így zárja a beszélgetést: „Rendben vételezetem!” Beállunk a megállóba és a sofőr leszáll.
 
 
 
Visszaút
 
Fújdogál a szél, a metró bejáró előtti padon egy hajléktalan ül, de a ruhája alapján nem tűnik úgy, hogy régóta lenne az utcán. A technikája az, hogy a padon ülve megszólítja az előtte néhány méterrel elhaladó járókelőket. Sokan meg is állnak neki, mintha nem is kéregetne, de aztán legyintve otthagyják. Kis idő múlva, úgy ötödiknek, egy világoskék széldzsekis nő megáll neki és sokáig matat a táskájában, majd közelebb lép és a kezébe ejti a pénzt.
 
Kezdenek felszállni az utasok, többnyire nők, én a hajléktalant nézem. Ősz haj és szintén ősz hosszú szakáll. Barna nadrág, zöld dzseki és zöld baseballsapka piros felirattal. Elmegy előtte egy fülhallgatós fiatalember, aki egy pillanatra megtorpan, kiveszi az egyik füléből a fülhallgatót közelebb is lép, de aztán fintorogva elfordul és megy a metró mozgólépcsője felé.
 
Sokáig mozdulatlanság, csak néhány galamb repül el a troli felett. A hajléktalan benyúl a zsebébe és elkezdi megszámolni a pénzt. Emlékszem egyszer gyerekkoromban, amikor nagymamáméknál egy öreg néninek adtam el bort, ő is úgy nyúlt bele a zsebébe, mint ez a férfi. Kinyújtotta felém a tenyerét, benne egy halom apróval és azt mondta: „Olvassa már meg fiatalember, szemüveg nélkül nem látom rendesen.” Megolvasni, ezt sokáig ismételgettem magamban.
 
„Üdvözlöm utasaimat! Az első megálló a Podmaniczky utca lesz.” A Bajcsy-Zsilinszky úton, a szemközti házak felső két emeletére még rá süt a nap. Túl sokáig állunk a pirosban. Közben eszembe jutnak még újabb szabályok.
 
6. Fotót készíteni a járművek hátuljáról az utazás végén.
7. Fotózni a beszámolók kéziratait a megírást dokumentálandó.
8. Hétvégén és ünnepnapokon nem utazom.
9. Egy nap maximum négyet lehet utazni.
 
Elindulunk végre, vissza a Podmaniczky utcába. A megállóban egy telefonfülke át lett alakítva: Adományfülke, bárkit hív segít!
 
„Nyugati pályaudvar következik!” A megállóban hárman szállnak fel, már elindulunk, de aztán mégis megállunk, bevárunk egy piros táskás lányt, velem szemben ül le, liheg, a fülében selyembolyt-szerű fülbevaló.
 
Az Izabella utcába kanyarodva a megállóban várakozunk egy darabig. CSEMEGE Nyitva a hét minden napján. A kardigánját maga előtt összehúzva egy cigánynő kérdezi meg, hogy hová megy ez a troli. „A Keletihez.” Valamit kérdez a nő, de csak a választ hallom. „Persze érvényes jeggyel vagy bérlettel.” Látszik, hogy egyik sincs neki. „Akkor a 76-os az még egyelőre ingyenes jegy nélkül is.”
 
Elindulunk végre, végig az Izabellán, át az Andrássyn. Az egyik pirosnál a falon lévő cégtáblákat nézem: CSERMIK GYULA géplakatosmester; MIGA JÓZSEF autógumi.
 
Az Izabella és a Hutyra Ferenc utca sarkán egy zöldkerítéssel elkerített kis parkszigeten egy bronz kutya szobra áll, a fejénél sokkal fényesebb.
 
Dohány utca, Rózsák tere, a templom két tornyai még mindig mást mutatnak, a bal oldali 45-öt, a jobb oldali 50-et.
 
A Dohány és a Rózsa utca sarka, naponta járok erre, de csak most jut eszembe, hogy egyszer néhány éve, amikor még élt, nagyapámmal becsengettünk a 81-es számú házba. Egyetemista korában egy ideig itt lakott. A kapunál találomra becsengettem az egyik lakásba és azt hazudtam, hogy hirdető újságot hoztunk. Arra már nem emlékszem, hogy hányadik emeleten laktak, talán a földszinten, egy zsidó nő volt a főbérlő, (1941-42 körül), aki egyszer intézett neki egy orvosi igazolást, hogy meglegyen az egyik vizsgája.
 
István, majd Bethlen Gábor utca a szokásos zöld kerítéssel.
 
„Kedves utasaim, a végállomás következik, (kis szünet) Keleti pu, végállomás.”
 
 
79-es troli
 
Keleti pályaudvar. Ezen a trolin csak elől lehet felszállni. A Nefelejcs utcán megyünk. Egy CBA előtt szemüveges fiú cigizik és energiaitalt iszik, itt dolgozhat. Rákanyarodunk az István utcára. Bécsi Szelet Vendéglő, Sissi Vendéglő, tiszta monarchia, előttünk egy troli G jelzéssel araszol.
 
Ajtósi Dürer sor és lassan a Városliget jön. Balra tőlem egy napbarnított, József Attilásan szomorú szemű és bajszú férfi ül, egy hátiszákot szorongat az ölében. Süt a nap kicsit. 56-osok tere, felszáll egy fehéringes fiatalember, rágózik, alig vagyunk utasok. Lehagyunk egy fehérpólós futó lányt. Felszáll még egy sporttáskás srác is, mellettem áll meg és telefonálni kezd.
 
Dvorzsák sétány, a megállóban egy plakát, ha a fagylaltosoknak lehet világnapjuk, akkor az eltűnt gyerekeknek is: EZER LÁMPÁS ÉJSZAKÁJA (05.25.). Erre is sokat szoktam biciklizni, Olof Palme sétány, de még egyszer sem találkoztam trolibusszal. Felszáll egy fekete baseballsapkás, aki a barátja vagy ismerőse lehet a sofőrnek, mert elől áll meg a fülkénél és beszélgetni kezdenek.
 
Közben elhagyjuk a Kertemet és a Műcsarnokot. Pár napja itt volt a Móricz-ösztöndíjasok bemutatkozó estje. Az ötlet, hogy mutassuk be az ösztöndíjat, a kurátorokat, akik beszéljenek az ösztöníjról, a döntésükről és olvassanak is fel, majd a 13-ból 10 ösztöndíjasnak is adjunk lehetőséget pár percben bemutatkozni és ők is olvassanak fel, közben egy hárfás lány háromszor is játsszon, szóval az ötlet dicséretes, ám a kivitelezés csapni való volt. Az akusztika miatt a hangosítás csődöt mondott, aki mikrofonba beszélt az eleve visszhangzott, aki mikrofon nélkül „hangosan” az elhalkult. A moderátor lehetett volna felkészültebb és határozottabb, hogy ne tartson közel három órán keresztül az est és legalább egy szünet legyen.
 
Megkerüljük a Hősök terét, a sporttáskás fiú közben újra telefonálni kezd: „Hogy milyen volt a szombat? Szép volt, jó volt, néha megható, de uncsi.” Mi lehet szépen meghatóan uncsi szombat este? Talán egy esküvő? „A mi asztalunk jó volt. Elindultam edzeni. Nincs is jobb, mint egy hétfő esti edzés.” A Szépművészeti Múzeum mellett kanyarodunk rá a Dózsa György útra. A Helmut Newton kiállítást meg kéne majd nézni.
 
A Szabolcs utcai megállóban leszáll az edzős fiú. Nem száll fel senki, megyünk tovább. Át a Lehel úton, itt fogok majd befordulni a szeptemberi félmaraton utolsó kilométereire, remélem jól fogom majd bírni a végét. Egyelőre jól állok a felkészüléssel. Heti három edzés: hétfő, szerda és péntek. Két szigetkör, azaz 10,7 km alkalmanként, ez heti 32,1 km. Szerencsére még nem fájnak nagyon a térdeim, kicsit fogyni kéne és rendben leszek, nem az idő számít, hanem az, hogy folyamatosan tudjak edzeni. Ma még hátra van a futás, az utazás után indulok majd ki a Margitszigetre, biciklivel, addigra már sötét lesz.
 
A következő megállóban egy ősz hajú néni nem tudja, hogy csak az első ajtónál lehet felszállni, nem érti miért nem nyílik ki az ajtó középen, amikor ő ott áll előtte. Csenget a sofőr, már azt hiszem, hogy indulunk, de mégse. Kinyílik középen az ajtó és lassan felszállhat. Tőlem nem messze ül le, lábait kinyújtja a közlekedő felé. Barna ballonkabátban és kötött fehér sapkában van, az ölében egy színes csíkos műanyagvászon szatyor, aminek a füle már megfeketedett kissé.
 
A Tüzér utca után a Honvéd Vívóterem, szép épülete van, régebben zsinagóga volt. A Kassák Lajos utcai megálló után heten is leszállnak, egy férfi segít a lépcsőnél az idős néninek, aki elindul tovább a Váci úton. Ekkor tudatosul bennem, hogy ez a végállomás.
 
 
Visszaút
 
Megcsillan a fény a sarki üzletház, Huba utca, bejárata feletti üvegen. Fúj a szél, a sarkon eltűnik a kötött sapkás néni. Egy járókelő int az egyik utasnak, vörös hajú középkorú nő, észre sem vettem, mikor szállt fel. Mi lehet a munkája? Adminisztrátor, titkárnő? Csengetni kezd a sofőr, hosszan, amíg megvárunk egy fekete hajú lányt. A kabátján széles öv, a lábán vékony hegyű tűsarkú, keskeny pánttal, hogy lehet ebben futni, nem is értem.
 
Befordulunk a Huba utcába, majd az Angyalföldi útra, balra a Dobos C. József Vendéglátóipari Szakképző Iskola. Ismét a Dózsa György út, jobbra NÉPSZÁLLÓ. Mi lehet ez a népszálló? Az ablakból látom, hogy fut egy lány a Kassák utcai megállóhoz, de nincs esélye, mert egyáltalán nem állunk meg. A fekete hajú lány, aki a másik oldalon velem egy vonalban ült le, elővesz egy tabletet és azt kezdi tapogatni.
 
A középkorú nő leszáll a Lehel utcai megállóban, hárman maradunk. A fekete hajú lány, egy srác és én, plusz a sofőr, az akkor már négy! Át a vasúti felüljáró alatt, elhagyjuk a Podmaniczky utcát. A Szondi sarkán, az épület bejárata felett egy furcsa szobor áll. Egy vékony lány kétségbeesetten kapaszkodik egy fába, mintha el akarná fújni a szél.
 
A Hősök terén pont Gábriel arkangyal szobrára süt a nap. A Benczúr utcai megállóban két nő száll fel. Az egyik a fekete hajú elé, a másik mögé ül le. Nagyot fékezünk a Szilágyi Erzsébet fasor előtt. A Damjanich utcai megállóban egy fekete sapkás fiú száll fel, jegyet vesz elő és látványosan kilyukasztja a sofőr fülke melletti lyukasztóban. Majd hátrajön, fekete bőrkabátban, ingben és farmerban van, mind a három nő megnézi magának. Hátul ül le.
 
Az Ajtósi Dürer jön, a lány elrakja a tabletet és odaáll a középső ajtóhoz, egy pillanatra újra látom azt a fehérfelsős futólányt, akit odafelé is láttam a Városligetnél. Aztán tekeregve kanyarodunk tovább: Garay utca, Garay téri piac, ugyanaz az építőcég csinálta, mint a házat, ahol most lakom. Mindenki feláll, végállomás, meg is érkezünk.