Palackposta
A kenuból kiszállva levelet találok. A pillepalack mélyre temetve hever az agyagban, egy egész szúnyograjt verek fel érte nyúlva.
Fanta vagy kóla lehetett benne valamikor, anya lónyálnak hívja az ilyeneket. Egy szorgos kéz pillangós matricákat ragasztott az oldalára meglehetősen együgyű, de azért elég kedves gesztusként. Belül fehér noteszlap, körülötte rózsaszín masni.
Szerelmeslevél, állapítjuk meg apával. Más nem is lehet.
Egy elszáradt vörös rózsa, terjengős vallomások, versek a nagy Ő-nek – ilyeneket elég gyakran találni az ártérben. Üzenetek, amiket egyszerre tilos és mégis muszáj kinyilatkoztatni. Azt akarom, hogy Bence csak engem szeressen, holnap pedig engem válasszon, állt az előzőben, dátum is volt rajta, 2010-es, és most elgondolkozom, vajon tart-e még az a szerelem, még eszébe jut-e a lánynak, milyen titkot bízott a folyóra, vagy tíz év tényleg sok idő.
Erről a palackról süt az odaadás, a mélységes figyelem, amivel előkészítették postás szerepére. Amikor a fény elé tartom, román szavak ütnek át a felgöngyölt, elsárgult papíron. Apa nem tud románul. Én se.
A mellkasomhoz szorítva viszem haza a palackot, otthon, mikor már anya is hazaért a munkából, kinyitjuk. A fekete, takaros betűket nézem, miközben anya nekilát a fordításnak. Még mosolygok, miközben elképzelem a hősszerelmest, ahogy teljes összpontosítással rója a sorokat, a lap fölé hajol, mondjuk a biológia füzetéből tépte ki, ideges, úgyhogy többször is neki kell futnia, mielőtt sikerülne elég szépen, romantikusan kifejezni magát, ujjai izzadnak, szíve hevesen dobog, ott lüktet már a tenyerében, ahogy érzéseit áterőszakolja kétdimenziós szavakká.
Anya sír. Kezét szájára szorítja, úgyhogy először fel se tűnik, aztán elkezdi ingatni a fejét is, és akkor már tudom.
- Drága kislányom. A parton ülök, a többi gyerek a parton játszik. Tegnap megkérdezték, miért nem vagy itt, és én nem tudtam válaszolni nekik. Csillagom, én sem tudom.
Kibámulok az ablakon; takarítani kéne, és nincs idő. Aztán anyára gondolok, mennyire összeszidott, amiért képtelen vagyok leszedni a mocskot az üvegről, megpróbálok minél jobban elveszni az emlékben, mert nem akarok most figyelni rá, miközben akadozva, tétován fordít. Igyekszik összeszedni magát, futólag, fanyarul még rám is mosolyog.
- Kérlek, ne haragudj rám. Szeretném, ha tudnád, hogy még mindig szeretlek, és próbálok boldog lenni, ahogy kérted, de borzalmasan nehéz, mert egyelőre mindenkit gyűlölök. Még a gyerekeket is, akik nélküled játszanak. Főleg őket, mert ilyenkor eszembe jut, hogy milyen rettenetesen akartam, hogy egyél, hogy mozogj, hogy a testedről végre eltűnjenek azok a sebek az utolsó napokban. Hogy egészséges legyél megint.
Anya megtörli homlokát; keze finoman reszket, hangja végtelenül gyengéd. Borsódzik a hátam.
- Hiányzol nekem. Tudom, hogy menned kellett, de akkor is.
A hatalmas matricára meredek a palack elején, egyik szó esik közénk a másik után. A mondatok elég suták, a kín teszi őket azzá. A szövegből süt a fájdalom.
Én nem tudom, milyen elveszteni valakit, aki ennyire közel állt hozzád. Valakit, akinek utánad kéne meghalnia, sőt örökké kéne élnie. Ez nem igaz, ez egy vicc, jut aztán eszembe, tagadni mindig könnyebb, és abszurd a helyzet, abszurd apa arckifejezése is, még sosem láttam ilyennek. Ő is mindjárt sírni fog.
Szánalmat, megilletődöttséget érzek, és szégyent is, igen. Túl őszinte a gyász, túl nyers. Az idegen szavak megtelnek jelentéssel, megtelepednek a mellkasomban, és muszáj mosolyognom, hogy ne sírjak, muszáj lerázni magamról a nyomasztó bánatot. Helytelen és kínos az egész egyszerre, és mégis érzek valamiféle emelkedett, fennkölt hangulatot. Anya helytelenítően pillant rám, mire a mosoly eltűnik.
Ez bárkivel megtörténhet, realizálom. Ahogy pedig anyára nézek, kellemetlen gondolat tolakodik elő, eltávolít a helyzettől, eltávolít tőlük is, de nem akarom megnevezni, képtelen vagyok rá. Apát figyelem, anya kezét fogja az asztal alatt, és a szavak lassan elvesztik fájdalmas, zavaró élüket a csöndben.
Anya tekintete hosszan időzik rajtam, majd akkurátus mozdulatokkal visszacsomagolja a levelet. Bepalackozza a gyászt.