Szorong az isten

A sarokban ül, és szorong az isten. 

Annyira sápadt és fáradt az arca! 

Homlokán piros pattanás. Véres. 

Már megint elvakarta. 



Nem néz rám, ahogy a szobába lépek. 

Teszi magát, mint aki játszik. 

Két napja kitalált valami teremtő-gépet, 

úgy látom, azon bogarászik. 



Aztán egy bolygóért az ágy alá mászik, 

mint akinek csak ez a dolga. Fogja 

a bolygót, a kéket, és a nyitott ablakon át 

a levegőégbe hajítja. 



A párkányról, miként a remények,

elrebbennek a seregélyek.