Megszólaló
Csak most ismerem meg, mióta nem
látom, nem hallom a hangját, nem érzem
nyelvén a foszfort, hátamon anyámat,
anyám se fut a harapás elől
s elhunyva viseli a skorpió
csípését, s mindketten arra várnak,
hogy meghallják, valamit tettek értem,
hogy megérjem minden reggel ébredésem.
Apám? Élő erőmű a halálban.
Kiégett mindenestől itt a földön.
Könnyű volt végül, mint a görbe, száraz
akáchasáb, könnyű, mint a fagyott
hering, könnyű, mint az egérzörej.
Megdermedt aztán hidegtől, melegtől,
mert túl melege lett a hosszú űrtől,
a szesztől, a szótlan imádkozástól.
Ha kérdeztem, a torkát köszörülte.
Ha nevettem, az árnyékát mutatta.
Amíg élt, alibit gyűjtött a könnyű
távozáshoz. Ropogtatva beszélt,
mintha koriandermagokat rágna,
vagy őt tördelné valaki belülről,
vagy épp felszúrni készülne, akár egy
pompás pillangót vagy mintarovart.
Lehet-e más most, halott életében?
Csíp-e a csípés, ha emlékezem rá?
Tűzvész-szaga van az emlékezésnek.
Amíg vagyok, csak én találhatom ki
benne a jót, miután betemette
mindenki, joggal. Tán ez is szabadság,
a nevetőgörcs. És mind aki nincs,
a falon túlról nekem énekel.
Milyen legyen most? Legyen lenge, vékony,
akár egy babhüvely. Ne legyek minden
szavának célja én. De tudjon szólni
hozzám mindig, világosban, sötétben.
Nemléte, hangja: csak együtt gyümölcs.
Ha magányom túl pontosan nevezte
meg hibáit, térítsen vissza rögtön
a viszontagságos mellékutakról.
Tudjam meg, hová tartozom, ha hozzá
tartozom. És szeressen legalább
eztán, ha élve nem tudott szeretni.
Tartson szünetet a rosszban, amíg én
megpihenek a nagy elszámolásban.
Hozzá megyek, ha tőle elmegyek.
Csúcsra érek: a csúcs mindig segít,
de a szakadék, az mindig parancsol.
Felv. 2016. május (Kötetben: Boldog ólom, Kalligram, 2006)