Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmespár. A Montághok és a Kaposiak, két patinás, régi család, haladéktalanul összebarátkoztak, a nagymamák kötésmintát cseréltek, a mamák receptet, a sógorok tőzsdei híreket, az unokaöccsök legót és kindertojást. Különös és képtelen módon a lány bátyjának szívében nem gyúltak emésztő lángok a féltékenységtől, és a fiú púpos és ördögi öccse sem zúgott bele a lányba, annál inkább, mert nem volt púpos, és még kevésbé ördögi. Nem képződött semmiféle szerelemmértani alakzat, főleg nem a szokásos és divatos szerelmi tetraéder, mert mindketten mélyen hittek a monogámiában és a heteroszexualitásban. Ráadásul a lánynak két cicije volt, a fiúnak egyetlen, méghozzá egészséges fütyülője, nem szenvedtek libidószűkülettől, úgyhogy ment szépen minden a maga útján. A Logodi utcában laktak, az se egy rossz hely.
Hanem aztán egyszer csúnyán megéheztek, és mivel az ország, ahol éltek, az Éhesek Országa volt, alig-alig remélhették, hogy megtölthetik korgó hasukat.
A fiút Larionnak hívták, a lányt Laurának, ez is milyen jó.
Elindult Larion, addig ment, mendegélt, míg egy nagy márványpalotához nem érkezett. A kapu felett tábla hirdette: „Ellátó”.
Ez nyilvánvalóan egy drámai fordulat, egy végzetszerű bonyodalom, hogy minden oké lenne velük, de nincs mit enni, és akkor még egy ilyen hülye tábla is ki van téve a falra.
Ámdeviszontazonbanlásscsodát: Larion belépett, azt mondta, éhes, mire adtak neki rizseshúst.
Rizseshús!
Edényt persze nem vitt magával, és ilyenkor sokakban felébred a rosszmájúság kisördöge, hogy micsoda ciki, hogy a farzsebében meg a pofazacskójában viszi haza a mutymuruttyos rizseshúst. Édes Istenem! Vigye úgy, ha neki az a jó. És csakazértis: jó étvágyat, jó mulatást, ez egy ilyen konyha, hungry-kitchen.
Talán már mondanom se kell, hogy Larion senkit sem talált Laurával az ágyban, gyanús jelekre se bukkant, úgymint kiszívott nyakhajlat és felgörbedő lábujjak a függöny mögött, semmi ilyen nem találtatott, semmi, de semmi, de tényleg.
Egy napon születtek, ez is milyen klafa.
Laura csillagászattal foglalkozott szabadidejében, Larion földtörténettel, ez is mennyire különös egybeesés. A Sok meg az Egy. Az Egész, a Minden, a Teljes.
Jól belaktak (rizseshús), föltettek egy lemezt (Nick Cave: Good Son), szeretkeztek (verébhajsza-pozitúra), megnézték a naplemetét (leírhatatlan).
„Larion” egyébként azt jelenti: derűs, vidám, „Laura” pedig: babérkoszorú, ez is mennyire klassz így együtt, jó, elismerem, nem klapfol teljesen, de valamiképp mégiscsak összeillik, amúgy görögös értelemben.
Olykor kíváncsian felhívták a pontos időt, de bármit is hallottak, nem mentek ki megbotozni szépapáik sírját.
A nyelv, amin érintkeztek – beszédnyelv és testnyelv – rendkívül intenzívnek, hatékonynak és élvezetesnek bizonyult, és mivel Larion teljesen véletlenül ismerte Wittgenstein kései műveit, elmagyarázta Laurának, hogy az alternatív résznyelvek, rítusnyelvek, nyelvmutációk nemhogy nem csorbítják a nyelv egészét, hanem gazdagítják, kiteljesítik, az eredetiség nem elkülönít, hanem éppenséggel visszacsatol és újjáéleszt, mire Laura azt válaszolta, hogyha Larion már nem szereti őt, mondja meg nyíltan, ne köntörfalazzon, de Larion azt mondta, szereti.
Laura haja szőke volt, hónaljszőrzete őzbarna, ágyékszőre fekete, Larionnak éppen fordítva – még ebben is egymás tükrei.
Lementek a „Tilos az Á-ba” (ez egy kocsma), és minden el volt rendezve. Nagyon is jól szót értettek pincérrel, kidobóval, „dílerrel”, heherésző „junkykkal”, és egyszer csak azon kapták magukat, hogy a Mikszáth-szobor háta mögött szeretkeznek. Valaki egy rossz pillanatában lefújta vörös festékkel a nagy mesemondót, ez egy kicsit feszélyezte őket, de aztán megszűnt számukra a külvilág, és Laura méhe gyermeket fogant, ez is mennyire jó kis happy end, mert nem lehetett kétséges, hogy kire fog hasonlítani: egyrészt rájuk, ugye, másrészt az összes többi emberre, valamint a fákra, bokrokra és az időre, egy szelíd alkonyra és Mikszáth Kálmánra (pedig e kettő mintha ütné egymást), a csillagokra és a földre és egy nagyon ritka kötésmintára is hasonlítani fog ez a pinduri gyermekecske, ez a három kiló érverés, aki még csak meg se született, de máris mosolyog odabenn, mert „látja angyalkáját”.
Műfaj: próza