Mikor utoljára láttam, az elmegyógyintézet
Elfekvő osztályán feküdt a folyosó végén
Egy négy- vagy hatágyas szobában. A gyenge fényben
Mindenfelé hálóinges betegek bóklásztak zavarodottan,
Veszélyérzetem támadt, sehol nem láttam ápolót.
Bizonyára teletömik őket nyugtatókkal, de mi van,
Ha valamelyikük mégis rátámad a többiekre.
Azt hiszem, innen-onnan kiáltásokat is hallottam,
Mintha szóltak volna hozzám, de akadálytalanul
Jutottam el a kórteremig, ahol már csak őt láttam,
Bár talán mintha a hátam mögötti ágyon is feküdt volna valaki.
Nem hiszem, hogy megismert, a nevemet nem mondta utánam.
Későn értem oda, azaz későn szántam rá magam
Erre a látogatásra. A teremben is félhomály volt.
A lepedő, amellyel betakarták, nyár volt, nem fedte a testét.
Vékony, átlátszó, sárgás műanyag cső lógott ki
Kilencvenhat éves nemiszervéből, szeméremdombja
Teljesen csupasz volt, nem maradt rajta szőrzet.
Nyugtalanul rángatta a csövet és közben azt kiabálta,
Hogy Bajominé, Bajominé segíts. Nem tudtam,
Ki az a Bajominé, a betegtársa-e, akivel egy tisztább
Pillanatában összeismerkedett, ami, ismerve nyitott
Természetét, hogy milyen könnyen kötött ismeretségeket,
Nem tűnt elképzelhetetlennek; nem lepődtem volna meg
Tehát, ha valahonnan előtámolyog Bajominé.
De az is lehet, hogy Bajominé csupán bomlott elméjének
Szüleménye, esetleg valaki a múltból, a Gázgyárból,
Vagy a házból egy lakó, akitől most segítséget vár,
Aki tudata utolsó szikrájának fényében megjelent előtte,
Mert így, magatehetetlenül, a leépülés végső szakaszában,
Az eszméletlenségig elbódítva csak tőle remélhet segítséget.
Nem istent hívta, soha nem volt nagy templomjáró;
És egyébként is, azon a helyen, abban a folyosó végi kórteremben,
A zilált ősz hajú öregek reszketeg körmenetében
Istent szólítani maga lett volna az agylágyulás beismerése,
Vagy ha nem az, akkor maga lett volna az istengyalázás.
Nem a fiát hívta, nem rég halott hűtlen férjét, anyját, apját,
Nem unokáit és nem testvéreit, nem, még így magatehetetlenül,
A leépülés végső szakaszában, az eszméletlenségig elbódítva is
Tudta, hogy sem élő, sem holt, senki, akihez valaha köze volt,
Senki, akinek hosszú élete során cérnametéltet
Vagy lebbencstésztát gyúrt, vagy sárgabaracklekvárt főzött,
Akinek Szilveszter éjszaka szerencsemalacot dobott be
A levélszekrény nyílásán, és akinek sem akkor, sem máskor
Nem jutott eszébe, hogy viszonozza feltétel nélküli adakozását,
Nem fog segíteni neki végső nagy bajában,
Hogy kirángassa végre azt az átkozott műanyag katétert,
Ami annyira irritálja, hogy fölkelhessen és végre
A dolga után lásson, vagy nyugodtan pusztulhasson el
A kórterem tompára szűrt fényében. Bajominé nem jött.
Elindultam, hogy keressek egy ápolót, aki majd visszateszi
A műanyag csövet, amelyet már majdnem egészen kitépett magából,
És ahogy jöttem visszafelé vele, valami mozgolódás támadt,
Egy zilált ősz hajú asszony be akart feküdni valakinek az ágyába,
Az ágy tulajdonosa tiltakozott, a zilált hajú bomlott elméjének
Esztelen elszántságával igyekezett befeküdni az ágyba,
Aztán valahogy elrendeződött a dolog, csak épp
Magam előtt láttam, hogy az ő ágyába is bármikor
Megpróbálhat befeküdni, ráfeküdhet csupasz testére
Ez az erőszakos idegen test, fogalmam sincs, minek lehet kitéve,
Amikor nincs ott senki a másik, rendezett világból.
Így kell végeznie, itt fog magára maradva meghalni, senki,
Akit valaha szeretett, nem fogja majd a kezét,
Nem fogom megtudni soha, mikor, hogyan, más bomlott elmék
Miféle küzdelmében kellett elhullania.
Az ápoló valamit matatott a testén, aztán betakarta,
Én meg magára hagytam, nem kaptam fel és vittem el az ölemben,
Nem mentettem ki, hogy teste ne lélektelenül pusztuljon el,
Mint mindenkinek a környezetében, nekem is megvolt
A magam ésszerű, az úgynevezett normalitás világához
Igazodó okom, amely csak éppen felmentést nem adott,
Csak éppen minden józan indok maga volt a szánalmas vereség,
Mert magatehetetlenül, a leépülés végső szakaszában,
Az eszméletlenségig elbódítva is tisztábban látta,
Hogy teremtője nem fog segédkezni nagy bajában,
Hogy ha még élő testét itt hagyta is a húgyszagban mumifikálódni,
Legalább már halott lelkét venné vissza tőle,
De nem, teremtőjét teljesen hidegen hagyta lassú elmúlása.
És még ennél is tisztábban látta zavaros elméjével, hogy sokkal jobb,
Ha meg sem ismer engem azon az utolsó látogatáson,
Mert én még annyira sem fogok segíteni rajta, mint lelketlen istene,
És amikor már mindent elárultam, amit tőle kaptam,
Ahogy a műanyag csövet tépte ki magából,
Még akkor is volt mit adnia, hogy legalább amíg ott vagyok,
Ne maradjak szégyenben önmagam előtt, hát arra kért,
Hogy hívjam oda neki, ha mást nem hívhatott, Bajominét.
2008