Walhalla Nürnbergben?

Albert Speer és Márai Sándor

Április eleje. Ballagok lefelé – a sevillai katedrális tornyából. Nagyon magas. Lassan jövök, hogy múljon a mászás okozta fulladás. Mellet­ tem rokonszenves – talán negyvenes – német fiatalember. (Nekem fiatalember!) Meséli: az apja katona volt, majd hadifogoly is. Nem tud­ ja pontosan, „valahol Oroszországban”. (Ezt nem így mondta. Csak Oroszországról, meg a nem tudja hóiról nekem ugrott be Karády búgó altja.) Szüntelenül a háborúról mesélt. Mindig csak a háborúról. Őt pe­ dig – éppen a háború – egyáltalán nem érdekelte. Közben leértünk, el is váltunk. Lépcsőnek, háborúnak vége. A háborúnak is? Nem tudom. Azt hiszem, nekem nem. Ezért a könyvek is ezen a nehezen megér­ kező tavaszon.
Ezért az első könyv. Most is a csomagomban – esti olvasmánynak – Albert Speer híres-hírhedt könyve: Hitler bizalmasa voltam. (Kicsit zavar a magyar cím. Németül egyszerűen emlékezések, legfeljebb emlékiratok. Annál inkább zavar, mert Hermann Rauschning híres-hír­hedt könyvének is ez a címe. Igaz, lehet, több bizalmasa is volt.) En­ gem, sajnos, érdekel a háború. Ma sem szabadulhatok az emlékétől. Bennem marad. Amíg tornyokat mászom? Nem. Amíg levegőt veszek. Ezért a Speer-könyv is. A turistautazás elalvás előtti perceiben.
Meg ezért a második könyv is. A Jókai téri antikváriumban ugrott a cím a szemembe: 1939. Nyolc írás, hét szerző. Márai Sándor kétszer is szerepel. Nehéz lenne a műfaji meghatározás. írások a béke utolsó, a háború első évéből. Fájdalmas búcsú az elsőtől, szűkölő félelem a másodiktól. Márai bevezetője elköszön a békés Európától. Pálóczi Horváth György az utolsó békeév eseménytörténetét adja. Münchentől Danzigig. ‘38 szeptemberétől ‘39 szeptemberéig. Az utolsó békere ménytől az első ágyúlövésig. Megint Márai Sándor, ‘38 novemberére emlékezik. A Felvidék egy része és Kassa visszatértére. Frey András Pozsonyt és Prágát idézi, ‘39 tavaszán. A szlovák fővárost a nácik ad­ ta „függetlenség” első napján. A cseh fővárost a nácik elvette függet lenség utolsó napján. Bálint György Londonból üzen. ‘39 nyara. A bé­ ke végső percei. Elhalványuló reményben, csendes elszántságban. Rónai Mihály András Párizsban van. Már kitört a háború. Egyenruhák az utcán, megszólalnak a szirénák. Dallos Sándor Varsóból tudósít. Igaz, nem közvetlenül. Szabó Aladár ott tanuló magyar egyetemi hall­ gató naplója alapján. Arz Margit (grófnő) ugyancsak Varsóból. Az első légiriadókról, az első német zuhanóbombázókról – az első európai vá­ros felett. Cserépfalvi kiadás. Dátumot nem találok. De a betájoláshoz nem kell különösebb históriai-filológiai érzék. ‘39 őszén vagy 40 tava­ szán jelenhetett meg. Az első megrázkódtatások közvetlen igézeté­ ben. Varsó tragédiája után, Párizs tragédiája előtt.
Nézzük a szerzőket. Arz Margitról (grófnő) – bevallom – mit sem tudok. Frey Andrásról is csak ennyit: a Magyar Nemzet mértékadó új­ságírója. A többiek – persze – jól ismertek. Márai Sándor pályája dele lőjéhez közel. Mögötte legalább két mestermű. Az Egy polgár vallo­ másai és A zendülők. És legalább egy majdnem-mestermű, a Csuto­ra. Előtte legalább két mestermű. A Szindbád hazamegy és a Napló. És legalább egy majdnem mestermű, A kassai polgárok. Pálóczi Hor­ váth György kalandos pályája közepén. Bajcsy-Zsilinszky lapjánál szerkesztő. Mögötte tanulmányutak és regények. Előtte menekülések és riportkönyvek. Bálint György tragikus pályája végéhez közel. Mö­ götte szerkesztőségek és kritikák. Előtte aknamezők és kötetek. Rónai Mihály András pályája elején. Mögötte fordítások és tudósítások. Előt­ te munkaszolgálatok és publicisztikák. Dallos Sándor pályája közepén. Mögötte regények és újságcikkek. Előtte életrajzok és forgatókönyvek. Meg ezért a harmadik könyv is. A polc tetejéről emelem le. Újraolvasásra vagy inkább csak átlapozásra. Harminc év után. (Kései ma­gyar kiadás – ‘67-ben.) G. M. Gilbert: Nürnbergi napló. Amerikai pszi­ chológus. Végigcsinálja a nürnbergi pert. A börtönben a vádlottak, ké­ sőbb elítéltek mellett. Feljegyzések a tárgyalóteremben, beszélgetések a cellákban. Bűnbánatok és védekezések. Fél-őszinte, megkésett bűn­ bánatok. Fél-ravasz, eredménytelen védekezések. Mindössze két do­ log érdekes benne. A profilok összezsugorodása és a végjáték dra­ maturgiája. Ahogy az egykori főszereplők körül kihunyt a reflektorfény. És maradtak az elsápadt, törpévé lett figurák. Ahogy az egykori drá ma lepergett az elsötétült színpadon. És maradt a félresikerült, visszáj ára fordult szatírjáték.
 
Leteszem őket az asztalra – egymás mellé. Speert, Márait, Gilbert-t, (Persze, Márait csak az egyszerűség kedvéért írom. A hét szerzőről van szó. De Márai tűnik a legfontosabbnak.) Nem folytatják egymást; nem vitáznak egymással. Csak én állítom valami rendszerbe őket – didaktikus iskolamesteri buzgalmamban. Mégis: bennük az egész vé­ res történet. Bevezetés, tárgyalás, befejezés? Úgy valahogy. Marái­ ban a baljós kezdet. Expozíció, a történendők előrejelzése. Speerben a végzetes folyamat. Konfliktus, a történtek lefutása. Gilbert-ben a sorsszerű kifejlet. Megoldás, a történtek lezárása. Van azonban a szerkezetben valami kettősség is. Mert Gilbert nem egyszerűen lezá­ rás. Hanem lezárás és visszavonás. A véres történet befejezése és szatírjátéka egyszerre. Ha így nézem, a három könyv együtt izgalma­ sabb (tanulságosabb?), mint a három könyv külön. Állandóan szem­ besíteni lehet. Kezdetet és véget. Kifejletét és kezdetet, kifejletét és véget. A főszereplőket – félelmesen az elején, szánalmasan a végén. Félelmesből szánalmasba váltva a közepén. Ebben minőségváltás (egy kevés esztétika) és nézőpontváltás (egy kevés narratológia) is. Mert a félelmes nagy formátumot sejtet – tragikus is lehet. Mert a szá­ nalmas kis formátumot sejtet – csak tragikomikus lehet. És még min­ dig ott van a kettő keveredésének a lehetősége, a groteszk. Mert a félelmes és szánalmas kívülről ábrázoltatik. Úgy, ahogy az elején a magyar író, úgy, ahogy a végén az amerikai lélekbúvár látja. Mert a félelmesből szánalmasba váltás belülről ábrázoltatik. Ahogy a köze­ pén a náci miniszter látja. De ebben, a tragikus és tragikomikus, a kí­vül és belül egymást váltásában és egységében teljesedik ki a maga plaszticitásában a véres történet. Amire ráment majd’ a fél világ, és majd’ az egész életem.
Talán mindebben a kezdet és vég szembesítése lehet a legérde­ kesebb. Ahogy a magyar írók könyvében ott van a kezdet. A náci mi­ niszter és amerikai pszichológus könyvében ott van a vég. Felsejlik egy furcsa párhuzam lehetősége is: Albert Speer és Márai Sándor. Náci német miniszter és humanista magyar író. Az egyik csak a vé­ gén tudja meg, milyen is volt a kezdet. A másik már a kezdetkor is tudja, milyen lehet a vég. Honnan a különbség? Származás és tehet ség nem igazít el. Mannheimi-heidelbergi klasszikus-patrícius német polgár. Kassai-budapesti klasszikus-patrícius magyar polgár. Ráadásul németből elmagyarosodott, félig német kultúrán nőtt, klasszikus-patrí­ cius magyar polgár. A centrum és a periféria körül lenne a magyará­ zat? Hogy Mannheim a közepe táján van annak, aminek Kassa a pe­remén? Mármint a tőkés gazdaság monumentális fejlődésének. Nem valószínű. A vulgárszociológiai magyarázat legalább kétesélyes. A kö­ zépen élő polgár esik csapdába. Mert az új tömegmozgalom ígérte fellendülés neki kedvez. A peremen élő polgár esik csapdába. Mert az új tömegmozgalom ígérte fellendülés neki kárpótlás. Azt hiszem, mindkettő csapdába eshet. Ahogy a középen vagy a peremen élő nem polgár is. És egyszerűen a megtörtént tényhez igazodna az utó­ lagos magyarázat. Nem bonyolultan az előzetes folyamatból következ­ ne a megtörtént tény. Félrevezethet a rálátás mérlegelése is. A közép­ ről jobban látni, mi történik mindenütt? Valószínűleg elképzelhető. A peremről jobban látni, mi történik a középen? Valószínűleg ez is el­ képzelhető. Tehetségben pedig egyiknél sincs hiány. Igaz, másfajta tehetségről van szó. Az egyik eredendően építész. A másik mindig is író. Az első a gyors elhatározások és a belőlük következő tettek em­ bere. A második a lassú elmélkedések és a belőlük következő gondo­ latok embere. Az építész a technikai innováció, az író a kulturális tra­ díció bűvöletében él. A technikai innovációban nem nagyon fontos (legalábbis az adott esetben), a kulturális tradícióban nagyon fontos (legalábbis az adott esetben) a patrícius-polgári etika. Az építész pom­pás organizátor, az író elmélyült stiliszta. A pompás organizátor – mert nem nagyon fontos neki a patrícius-polgári etika – fegyverkezési mi­ niszterré lesz a legpusztítóbb háborúban. Az elmélyült stiliszta – mert nagyon fontos neki a patrícius-polgári etika – szellemi ellenállóvá lesz a legpusztítóbb háborúban. Ez egyben a legkeményebb diktatúrához való leghatározottabb viszony is. A fegyverkezési miniszter végig szol­ gálja a diktatúrát. Legfeljebb utólag, a végén tagadja meg. A szellemi ellenálló végig tagadja a diktatúrát. Már előzetesen, az elején teljesen felismeri. Valószínűleg itt a magyarázat – a patrícius-polgári etika kö­ rül. És belejátszik a tehetség természetének különbsége is. Az épí­ tész- és szervezőtehetséget vonzza a diktatúra. Hiszen monumentális épületekben könnyen reprezentálhatja-legitimálhatja magát. A technikai innovációnak nagy lehetőségeket kínál. És – lojalitás esetén – a szervezőtehetség is kaphat teret. Az író- és stiliszta-tehetséget nem vonzza a diktatúra. Nagy költészetben csak nehezen reprezentálhatja- legitimálhatja magát. A kulturális tradíciónak pedig csak kevés lehető­ séget kínál. És – illojalitás esetén – a stilisztatehetség se kaphat teret. Meg ott a technikai kultúra kiszolgáltatottsága is. Befogható minden jóba, de minden rosszba is. Ha nem áll mögötte a patrícius-polgári etika humanista aranyfedezete. Márpedig – Speer esetében – nem állt. Meg ott a kulturális tradíció ellenálló képessége is. Ha ott áll mö­ götte a patrícius-polgári etika humanista aranyfedezete. Márpedig – Márai esetében – ott állt. Gondolom, e fejtegetés meglehetősen „lilára” sikeredett. Pedig van egy még „lilább” érvem is. A stílus erkölcsével kapcsolatos. Babitstól tanultam: a jó stílus jó, a rossz stílus rossz er­ kölcs. A német építészminiszter stílusa monumentalizálóan, szinte barbárán rossz. A magyar író-ellenálló stílusa cizelláltan, pontosan, mívesen jó. Az első szétrombolta a jó stílust, a patrícius-polgári etika jel­ képét. A második beteljesítette. Mindez – persze – nem biztos, hogy így van. De a nyugtalan emlékezet magyarázatokat keres.
 
Vissza a kezdethez, a magyar írók ‘39-es kötetéhez. Eszmetörté­neti jelentősége és politikai érdekessége mellőzhetetlen. Hét magyar író – szembefordul a háborúval, ‘39-ben, a kezdet kezdetén. Úgy, ahogy akkor és itt lehet. Egy a Harmadik Birodalommal közvetlenül szomszédos, egy a Harmadik Birodalomnak félig kiszolgáltatott kis or­szágban. Egy még nem elhallgattatott, de rövidesen elhallgatandó iro­ dalomban. Hét szerző. Közöttük néhány – származása okán – félig ki is tagadott, nemsokára létében is fenyegetett. A kötet mégsem hibát­lan művek gyűjteménye. A szerkesztés is hevenyészett. Ahogy egy­ más mellé tette az írásokat a sürgetően aktuális, szomorú alkalom. Meg sok a publicisztikai-zsurnalisztikái közhely. Márai Sándor beveze­tő esszéjében, Bálint György londoni beszámolójában is. Pálóczi Hor­ váth György krónikája tájékozott. Arz Margit emlékezése élményszerű. Ám van a kötetben két publicisztikai remekmű. A háború első pillana­ tai Varsóban – ahogy Dallos Sándor megírta. A háború első pillanatai Párizsban – ahogy Rónai Mihály András átélte. Meg – bevallom – nem is vagyok egészen elfogulatlan. Mármint a szerzőket illetően. Má­ rai Sándort és Bálint Györgyöt nagyon kedvelem. Nem a kötetben lé vő írásokat. Pálóczi Horváth Györgyöt és Rónai Mihály Andrást nem nagyon kedvelem. Legalábbis nem minden korszakukat. Az elsőnek a kötetben lévő írása okos. De ‘47–’49-es publicisztikája rossz emlékeim közé tartozik. A másodiknak a kötetben lévő írása remek. De ‘57–59- es publicisztikája rossz emlékeim közé tartozik. Igaz, Dante szonettjeit – tizenkét évesen – az ő fordításából ismertem meg. Ez pedig lénye­ ges emlékem. De most nem az én emlékeimről van szó. Hanem az egykori kötetről. Dallos Sándor varsói, Rónai Mihály András párizsi írása tehát pub­ licisztikai remekmű. Úgy mond el, hogy meg is jelenít. Úgy jelenít meg, hogy ítélkezik is. Legalábbis remekművekké avatják – nekem – az emlékeim. Az elsőnél kora kamaszkori emlékek, amikor találkoz­ tam a háborúval. A másodiknál fiatal férfikori emlékek, amikor talál­ koztam Párizzsal.
‘44 őszén–’45 tavaszán ismertem meg, amit Dallos ír ‘39 őszén. Retardálta fejlődésemet a történelem, mint egy szabvány nevelődési regény. Most megtudhattam: úgy kezdődött öt évvel korábban, né­ hány száz kilométerrel északabbra, ahogy végződött öt évvel később, néhány száz kilométerrel délebbre. Csak korábban nem nekem, nél­ külem; később nekem, velem. Nem is a zúgó repülők és sivító bom­ bák a legismerősebbek, hanem a szétzilált viszonyok és emberi zűr­ zavar. Menekülő családok, rémült arcok, tömött bőröndök, síró gyere­kek, veszteglő vonatok, sebesült katonák. A békés tájra rátört infernó összes látható kelléke. Ahogy szétpattant a civilizáció kozmikus rend­ jének vékony burka. És feltört alóla a civilizálatlanság kaotikussága. Az ember visszacsinálta a történelmet. Néhány perc alatt visszavette néhány évezred hozamát. Azóta is alapélményem e fordított metamor­ fózis. A mesterséges? kései állapotot lerázó, természetes? ősállapot. Nem volt üde olvasmány. Megvolt benne nem a ráismerés öröme, de a ráismerés szomorúsága.
‘65 őszén–telén ismertem meg, amiről Rónai ír ‘39 őszén. Ebben is retardálta fejlődésemet a történelem. Ekkor láttam meg Párizst. Igaz, „tudtam” már a várost. Irodalomból, könyvekből, albumokból. De nem életből, látványból, emberekből. Most csendesen egymásra csúszta­ tom. Amit olvasok és amire emlékezem. Van egy megdöbbentő irodal­ mi egybecsengés. A városra rávetíti árnyékát a háború. Rónai Fran cisque Sarcey könyvére gondol. Le siége de Paris. Párizs ostroma –1870–71-ben. Sarcey könyvét nem olvastam. De Edmond Goncourt 1870-71-es naplóját igen. Amikor már egyedül írta a nagy dokumen­tumot. Testvére, Jules halála után. Nehezen tudnám elfeledni – külö­ nösen ha netán arra járok. Hogy a polgárok feltüzelték a boulevard-ok fáit a téli hidegben. Hogy felfalták az állatkert vadjait a téli éhségben. És még tovább is csupa egybecsengés. A szerző az Île Saint-Louis-n lakik. Szent Lajos szigetén. Igen, a kis sziget a Notre-Dame mögött. A quai d’Anjou-n, az Anjouk rakpartján. Tehát „Pestre”, a jobb partra nézve. Néhány lépésre a rue Budé-tól. Ahol – az irodalomból tudjuk – Illyés is lakott. Tehát a Notre-Dame mögött. És éppen Anatole France-t idézi. (Istenem, mennyit tettem valaha. Azaz idéztem a fanyaran-éde sen bölcs mestert! Mondta is ifjú barátom: annyit emlegeted, hogy mégiscsak lehet benne valami. Azt hiszem, valóban lehet. Nyájas de­ rűjében a nyers indulatkitörések és durva szatírák korában. Mosolygós kételyében a vad hitek és dühödt lefújódások korában.) Hogy a Notre- Dame olyan, mint egynémely finoman-elegánsan idős hölgy. Hátulról szebb, mint elölről. És még egyszer Anatole Francé. Ezúttal Ernest Renannal és Jules Michelet-vel együtt. Sétál a bal parton, az Institut, a Francia Akadémia mellett. Nézi: itt akarják felállítani Francé, Renan, Michelet szobrát. Nevet is kap a névtelen szöglet: Három bölcsek te­ re. Nem tudom, felállították-e a szobrokat. Nem tudom, elkeresztelték- e a teret. De tudom, el kell sétálni még egyszer a bal parton, az Insti­ tut, a Francia Akadémia mellett. És meg kell nézni: felállították-e, elke­ resztelték-e. Hátha igen. Akkor leülhetnék a lábaikhoz. Ha fáradtan sütne a szeptemberi nap. France-tól tanultam, hogy a szellem rejtett elegancia. És nem feledem Coignard abbét. Ahogy első csókjait meg­ engedő mosollyal nézték a könyvespolcról a bölcs latin klasszikusok. Renantól tanultam, hogy Jézus élete emberi csoda. És nem feledem bibliai hősét. Ahogy éppen emberi lényének csodájából kinőtt a ke­ reszténység történetének földi-égi misztériuma. Michelet-től tanultam, hogy a francia forradalom világtörténelem. És nem feledem hétközna­ pi hőseit. Ahogy lerombolják a jelképes Bastille-t, és mezítlábasán énekelik a Marsellaise profán himnuszát. Bizony, korszerűtlen eszmé­ nyek. A szellem eleganciája, az emberi csoda és a forradalmi pátosz is. Nem baj. Talán éppen ezért szeretjük. A ‘39-es kötet egykori szer zője, kései olvasója is. Meg a hajdani tudósító elmond még egy meg­ kapó történetet. Nem is történet, csak egyszerű tényközlés. De önma­gában felér egy történettel. A háború első napjaiban propaganda-cen­ zori hivatalt alakítanak. Talán egy minisztérium rangján. És kinevezik vezetőnek – Jean Giraudoux-t. Igen, a Harc az angyallal és a Bella szerzőjét. Aki háborús nemzedékek számára jelentette az eleven fran­ cia szellemet. A szó nagy, XVII–XVIII. századi értelmében. Halálhírére írta – ‘44-ben – a halálra ítélt Halász Gábor: „Rövid távirat jelentette a gyászhírek szűkszavúságával, hogy végleg meghalt az ifjúságunk.” Végleg meghalt? Azt hiszem, régen. Párizsban a propagandát Jean Giraudoux szervezi. Berlinben Joseph Goebbels. Propagandáról volt szó, nem poézisről. Ezt csak elveszíteni lehetett. Legalábbis rövid tá­ von. És hosszú távon? Ugyan, hagyjuk. Elég volt már a „lila” szöveg. Mindez megrendítő búcsú Párizstól. És attól, amit akkor Párizs – egy humanista magyar írástudónak – jelenthetett. Van benne sokatmondó előrejelzés is. Párizsban gázálarcot osztanak. De kicsi a készlet. Kihir­ dettetik: akinek nem jut, vegyen vattát és szódabikarbóna-oldatot. Vesz Rónai is. Hordja magánál szorgalmasan. De egy délután ott fe­lejti a Szajna-parton egy padon. Inkább groteszk az egész, mint tragi­ kus. Vajon ettől lett védtelen – a háború alatt és a háború után is?
Vissza a kifejlethez, Albert Speer híres-hírhedt emlékiratához. Ma­gyarázatokat keresek benne. Amit tudományos művekben nem talál­ hatok. De itt is csak részben találom. Inkább az okozatról esik szó. Pedig az ok érdekelne. Ahonnan kiindult a véres varázslat. Vagy ami lehetővé tette a véres varázslatot. Kereshetnék rá formulákat. De egy­ szerűbb, ha Szerb Antalt idézem. Miként történhetett? Hogy Európa egyik legrégibb kultúrnemzete áldozatul esett e primitíven barbár bó­dulatnak? Vagyis a Hitler-titokról van szó. A birodalmat rabul ejtő Ci polla-produkcióról. Ez érdekel. Ám közvetetten közelítem. Az építészet bűvöletén keresztül. Hiszen az építészet hozta össze Speert és Hitlert. Két elvetélt építész. Az első valóban az, a második vágyaiban az. Tényleges építész, aki időlegesen miniszter, fegyverzetet gyárt. Álom­ építész, aki időlegesen Vezér, népeket irt. Tervezik Berlin új biroda­ lom-központját. Az egykori és mai győzelemoszlop és az egykori és mai Brandenburgi-kapu között. Égbe nyúló kormányzati épületekkel. A hadsereg vezérkarának, a birodalmi Marsallnak, a Propaganda Mi nisztériumnak – és így – hosszasan tovább. A végén – betetőzésként a 290 méter magas nagycsarnok. Gyűlésterem – százezrek befogadá­sára. Tízszer magasabb a 29 méteres Brandenburgi-kapunál. Négy­szer magasabb a 75 méteres Reichstagnál. ‘50-re készült volna el. Akkor Hitler öt éve elszenesedett hulla, Speer négy éve elítélt rab. De nem is ez az érdekes. Mármint, hogy nem készült el. Hanem a tehet­séges építész-dinasztia tehetséges építész-fiának döbbenetes ízlésfi­cama. A monumentalitás részeg mágiája. Az épületek nem készülnek el, de a modelleket kiállítják. Megnézi Speer apja is. A hagyományo­san liberális, klasszikus-patrícius német polgár. Sokáig néma marad. Aztán csak ennyit mond a fiának: ti teljesen megőrültetek. Itt lenne a titok. A teljes megőrülésben. Hogy miért és főképpen mitől. A későbbi fegyverkezési miniszter tudja a szakmát. Meg is építi az új birodalmi kancelláriát. A Vezér rezidenciáját – rekordidő alatt. Igaz, megalomán erőd- vagy vár-reminiszcenciákkal. Tagolt, de zárt felületekkel. Ahol csak a bezárásra való vaskapu és a szónoklásra való erkély nyitott. Ez is jelkép lehet: ‘39-ben készül él vele – „öt perccel” az első ágyúlö­vés előtt. Valószínűleg a nagycsarnok körül a magyarázat. A méret­ben – magasságban és befogadóképességben. Maga a megtestesült ízléstelenség. Kunyhóvá zsugorítja maga mellett az összes többi épü­letet. Törpévé zsugorítja maga mellett és magában az embert. Ponto­san erről van szó. Elias Canetti esszéjét olvasom. Tőle való a gondo­lat: a diktatúra monumentális épületben és monumentális tömegben igazolja magát. Vagy abban is igazolja magát. Önmaga és a világ előtt. Monumentális épületben, ami évezredekig megmaradhat. Monu­mentális tömegben, ami erőt képviselhet. Az elsőben nemcsak a teret győzi le, hanem az időt is. Legalábbis megszerzi a győzelem illúzióját. A másodikban nemcsak az önállóságot győzi le, hanem az egyént is. Egyén a monumentális épületben és monumentális tömegben? Két­százkilencven méteres kupola alatt? Kétszázezer másik ember kö­zött? Egyszerre sziklacsúcs és porszem. Időt-teret legyőző szikla­csúcs az épület- és embermasszával együtt. Időben-térben elenyésző porszem az épület- és embermassza nélkül. A nagyság vágya azono­sulásra készteti. A kicsiség félelme felolvadásra. Közben éppen azt veszti el, ami nagysága záloga lehet. Az egyéniség méltóságát. Csak­hogy másféle nagyságról van szó. A méret és tömeg megadja a fizikai nagyság illúzióját. Elveszi az etikai nagyság realitását. De éppen ez a diktatúra kiindulópontja. Ezt célozza meg az időlegesen Vezér álomé­pítész. Ez bűvöli meg az időlegesen miniszter tényleges építészt.
 
Ebből a megcélozta világos, de a megbűvölte nem. Mivel? A félig vagy egészen műveletlen, félbemaradt tájképfestő a félig vagy egé­szen művelt, teljesen kész építészt. Aki ráadásul félig-meddig művész is. És nem csak őt. A német értelmiség nagy részét, a német népes­ség jelentős hányadát. Honnan a bűvölet? Nem tudni meg e könyvből sem. Csak hogy ezt mondta, meg azt csinálta. De miért hitték el a legképtelenebbet is, amit mondott? De miért csinálták utána a legiszonyúbbat is, amit csinált? Persze a kölcsönös egymást bűvölés circulus vitiosusáról is szó van. De el kellett induljon valahonnan. Apró példa. Valaki mondja Hitlernek: e monumentális épületek a készülő háború­ban a bombázóknak nagyszerű célpontok. Hitler válaszolja valakinek: Göring megígérte, ellenséges gépek nem repülhetnek be a birodalom légterébe. A birodalmi Vezér a veszélyt tudakolja a birodalmi Marsalltól. A birodalmi Marsall letagad minden veszélyt a birodalmi Vezérnek. Mindketten tudják: lehetetlenségről van szó. A Vezér bűvöli a Marsallt. Sugallja neki az egyetlen lehetséges választ. A Marsall visszabűvöli a Vezért. Megadja neki az egyetlen lehetséges választ. Bűvös kör. Ben­ne mindenki bűvölő és bűvölt. A Vezér kezdi, de nemcsak ő bűvöl. A Marsall folytatja, mert ő is visszabűvöl. A Vezér bűvölése nélkül nincs kör. A Marsall visszabűvölése nélkül megtörik a kör. Létrejön a bűvö­let köre. És bűvölve-visszabűvölve él évtizedeken át. A hatalom meg­ragadása előtt egy évtizedig – a hatalom megragadása után egy évti­zedig. Előtte reményként, utána emlékként. De a zsigerekbe ivódva, a rögeszmék makacsságával. Gilbert jegyzi fel a nagy per napjaiban. Filmeket vetítenek a nácizmus hétköznapjairól és rémtetteiről is. Este beszélget a vádlottak celláiban. Ribbentrop, a pezsgőügynök-külügy­miniszter. Szemében rémület és révület furcsa keveréke. A rémület a várható ítéletnek szól, a révület a feltámadó emléknek. Látta Hitlert? – kérdezi Gilbert-től. Nem ragadta el a jelenség varázsa? Láttam, nem ragadott el – válaszolja az amerikai lélekbúvár. Bárhogy gondolko­dom, ezt válaszolhatnám én is. Láttam – fényképen, híradóban, doku­mentumfilmen. Láttam, nem ragadott el. Sőt, ma sem értem, hogy ra­gadhatott el bárkit is. Inkább groteszk volt, mint tragikus. Inkább nevetséges, mint félelmetes. Inkább alpári, mint fenséges. Ráadásul mű­ veletlen volt a műveltek, tudatlan a tudósok, amatőr a profik között Ma sem értem, ahogy nem értette Gilbert se. Nem tudom megérteni, mert a szakirodalom nem tudja megmagyarázni. Mármint a Hitler-tit­ kot. A bűvölet okát és eredetét. A hályogkovács biztonságával beleta­ lálhatott valamibe. A vereség megaláztatása után. Valami tudattalan­ ba, amit tudattalanul képviselt. Úgy, hogy senkiben soha nem tudato­ sodott. A tudat fényében lelepleződött volna az ízléstelen botrány. A tudattalan sötétjében nem lepleződött le. Talán ekörül lehet a titok. Az irodalom nem tudja megmagyarázni, én nem tudom megérteni. Ma­ gunkkal visszük a titkot, a megmagyarázatlanságot-megértetlenséget – mindketten.
Talán bevezethető még egy fogalom. Nem magyarázatként, csak a magyarázat mozzanataként. Úgy is nem racionálisan, de irracionáli­ sán. Nem a tudat, hanem az érzet; nem az értelem, ám az értelmet­ lenség szintjén. A kontextusról van szó. Az összefüggésről. Nem szű­ kebben a szöveg, hanem tágabban a jelentésvilág értelmében. Amin belül lehet valaminek értelme. Amin kívül nem lehet. Élesebben fogal­ mazva: amin belül valami értelmes, amin kívül ugyanaz értelmetlen. Hogy a bűvölet-visszabűvölet teremt egy kontextust. Amin belül egyet­ len igazság, kívül képtelen igaztalanság. Amin kívül sötét téboly, belül fénylő bizonyosság. Csak három példát. Különbözőt és különböző szintűt is. Még a háború előtt az angol követ mondja Göringnek: has­sanak Hitlerre, hogy ne indítsa el a végzetes folyamatot. A kövér Her mann – második ember, birodalmi Marsall, légi főparancsnok, porosz miniszterelnök etc. – elkomorodik. Némi hallgatás után kiböki. Mond­ hatunk, amit akarunk, de nincs szavunk. Egyedül a Vezér dönt. A fél­ be maradt tájképfestő, amatőr álom-építész, dilettáns térkép-hadvezér, cirkuszi varázsló-szónok a diplomaták, politikusok, generálisok között. Nem tudni, miből épült, de működik a bűvölés-visszabűvölés végzetes kontextusa. A nagy per alatt Rundstedt meséli Gilbert-nek. ‘43 nyarán Rommellel megmondták a Vezérnek: a háború elveszett, kössön bé­ két. Oda se figyelt. Eláll a lélegzetem. A Wermacht nagy öregje és fia­ tal fenegyereke ‘43 nyarán megmondta. Nem a megmondta és az oda se figyelt az érdekes. Hanem a ‘43 nyara. Az Isten szerelmére, addig nem tudták? Addig nem mondták? Tudom, ez most nagyon olcsó. Mégis: apám nem volt a francia hadjárat hőse, a sivatagi tankcsaták virtuóza, csak szerény kisvárosi értelmiségi. De – nem ‘43 nyarán, ha­ nem – ‘41 nyarán tudta és megmondta. Igaz, otthon és társaságban. Nem a Vezér főhadiszállásán. Ám oda nem volt bejáratos. Persze itt a bökkenő. Lehet, ha bejáratos lett volna, kontextusba kerül. És akkor nem tudja és nem mondja. Speer könyvében is a kontextus a legdöb benetesebb. Hogy a háborúra is gondolnak, de főleg a Vezérre. Melyi­ kük áll jobban nála. A német városok romokban, orosz csapatok az Oderánál, angolszász páncélosok a Rajnánál. De Bormann intrikál Hitlernél. És ez az igazi veszély. Nem egyszerűen hatalmi pozícióról van szó. Inkább bonyolultan emberi rangról a kontextusban. Vágott a szemük, mint a manóké a Peer Gyntben. Berchtesgadentől Rasten burgig látnak – később a kancellária bunkerjáig. Addig a kontextus bűvköre. A meggörnyedt vezér remegő kezét figyelik. A zúgó bombá­ zókat nem, a közeledő hadseregeket nem.
Vissza a végjátékhoz, G. M. Gilbert nevezetes Nürnbergi naplójá­ hoz. Fegyház a „legnémetebb” városban. Benne a háborús főbűnő­ sök. Mellette az igazságügyi palota. A nagy per színhelye. Monumen­tális nagycsarnok nincs, megfejtetlen Hitler-titok van, a kontextus szét­ esett. Ennek csak két bizonyítékát. Az egyiket Rundstedt szolgáltatja, a másikat Speer.
 
A hadsereg nagy öregje tanú a perben. Felháborodottan mondja Gilbertnek. ‘44 decemberében az Ardennekben nem Rundstedt-offen zíva volt, hanem Hitler-offenzíva. Ő tudta: a légierő tehetetlen, a pán­ célos kevés, az üzemanyag fogytán, a katonák fáradtak. Néhány nap után minden szétesik. Így is lett. De a vezér erőszakolta. Nos, tudta, de vezette. Érdekelne, hogy akkor is tudta-e, amikor vezette. Mert benne volt a kontextusban. Vagy akkor nem tudta, és vezette. Mert még jobban benne volt a kontextusban. És csak utólag, a kontextus szétesése után gondolja, hogy akkor is tudta. A fegyverkezés ifjú minisztere vádlott a perben. Bűnös, de megtért bűnös. Neki, benne a kontextus valamivel hamarabb is szétesett. Már ‘45 tavaszán. Amikor akadályozgatta a Vezér-parancsok, a „felperzselt föld” taktikája végrehajtását. Most valóban bűnbánó. Valószínűleg őszintén. Ebből fakad két vi zionárius tétele. Az egyik a kollektív bűnösség elve. Nem a német nép, hanem a náci vezetés kollektív bűnösségéről van szó. A kontex­ tus és részesei, bűvölök és bűvöltek, visszabűvölők és visszabűvöltek kollektív bűnösségéről. Érdemes végiggondolni későbbi diktatúrák és általában a diktatúrák viszonylatában is. Ettől alakul ki a perben egy furcsa szereposztás. A makacsok és megtörtek kettőse. Az elsőnek Göring, a másodiknak Speer a reprezentánsa. Az elsők őrzik a kon­ textus maradékát, a Hitler-legendát, és ezzel mögéje is bújnak, rá há­ rítván minden felelősséget. A másodikok felszámolják a kontextus ma­ radékát, a Hitler-legendát, ezzel ki is lépnek mögüle, vállalván minden felelősséget.
A másik a technikai háború látomása. Speer bábáskodik az első szuperszonikus vadászgépek, az első távirányított rakéták szüle­ tésénél. Tudja, az iszonyat végén körvonalazódott valami. A jövő há­ borújának víziója. A második világháborút még az első világháború módján vívták meg. Annak továbbfejlesztett-korszerűsített eszközeivel. De a végén – mindkét oldalon – felbukkant a harmadik? világháború. Lehetséges eszközeinek csíráiban. Távirányításban, rakétában, nukle ár-technikában. Ezt érzi meg a korábbi építész, későbbi miniszter. Ép­ pen a fegyverkezés minisztere. Erről beszél az utolsó szó jogán is. Érdemes odafigyelni. Nemcsak a politikai diktatúrák kollektív bűnére, de a technikai háború lehetséges rémére is.
Nem így Göring, a makacsok vezére. Szervezi maga köré a kon­textust, a Hitler-legendát őrzőket. Mondja is, ötven év múlva márvány­ szarkofágot emel a hősöknek a német nép. Megszületik róla a börtön­ tréfa: nagy kísérettel akar bevonulni a Walhallába. A Walhalla a hősök csarnoka a germán mitológiában. Wotan égi lakhelye. Körülötte a har­cok nagyjai. Gondolom, ott lehet Siegfried, Nagy Frigyes, Moltke, talán Hindenburg is. Remélem, nem lehet ott Hitler, Göring, Rommel, talán Rundstedt se. Hogy Walhalla van-e, és ki lehet ott, pontosan nem tud­hatom. De márványszarkofág biztosan nincs. Se kívül a földön, se be­ lül a szívekben. A legfőbbeket kivégezték. Hamvaikat folyóba szórták – így szólt a közlemény – valahol Németországban. Hogy né keres­ hesse senki. Azt hiszem, nem is keresi.
Speer megírta a világégés után engesztelő emlékiratát. Márai megírta a világégés előtt figyelmeztető vitairatát. Az elsőből a végén kiderül, milyen volt az eleje. A másodikból az elején sejthető, milyen lesz a vége. A magyar író figyelmeztetett, és mindvégig tiszta maradt. A német építész engesztelt, mert mindvégig erősen bemocskolódott Mindketten halottak. Az engesztelést érdeklődve olvasom, a figyel­ meztetést megrendülve. Ha az elsőre hallgat a világ, a második szük­ségtelen. De nem hallgatott. Nem szokott hallgatni. Ma mar mindegy. Legalábbis utána vagyunk.
  
(Liget, 1997. július)