Vasárnapi krónika

Búcsúzni kényszerül az író a szeretett Európától, a hajdani élmények és felfedezé­sek, a „közös műveltség" színhelyétől, Párizstól, Londontól, Genftől 1939. szeptember 3-án. Igen, az Egy polgár vallomásainak írója - a korábbi európai pillanatoktól búcsú­zik, a Napnyugati őrjáratnak „vége", nagyon messzire kerültek tőle a londoni kémé­nyek, gyepek, a tenger ízű levegő és „a szabadság kalandjának íze". A kötet élére helye­zett „búcsú" egyértelműen felnagyítja a személyességet, a líraiságot. Az elválni nem tudás és a kötelező búcsú vitatkozik egymással, a hajdani béke fényei az eljövendő há­ború árnyékával. Csaknem költői megjelenítő erővel idézi az európai tájak feledhetet­len emlékét, Svájc havasait és Bretagne vörös szikláit, fájón leltároz és mint egy versben felkiált („látlak, látlak és még egyszer idézlek, Európa!"). A kötet bevezető cikkében is - mint más Márai-művekben is - Európa, az európai örökség, Európa arcai kulcsszó­ként kerülnek eló, sugárzásuk van. Másrészt világosan szeretne fogalmazni: elválasztani egymástól a „darált és szajkóit pártprogramok" Európáját a másik, az igazi Európától, mely az értelem, a szellem világa, Rembrandt, Goethe és Arany János világa. Márai mindig hivatkozik Európára, az európai szellemre, európai lélekre: például 1936. de­cember 25-én Briand és a pán-európai gondolat kapcsán. Vagy 1937. augusztus 29-én a nyugtalanság völgyének nevezi Európát, hiszen „mindenfele guelfek es ghibellinek vi­csorognak egymásra, származás, faj, világnézet, osztály, nyelv, a birtoklás jogos ténye és a szükséglet indokolt igénye..." Aztán 1938. április t8-án Holbein kapcsán az égő Európában „színt valló" emberről vall. S ne felejtsük el azt a vallomást tevő Márait, aki A nagyító című írásában 1939. január 8-án az alkotó emberben hisz az embertelenség időszakában („Hiszek abban, hogy él még néhány író a világon, aki a kifejezés biztos és tiszta eszközeivel vizsgálja az emberi igazságot...") Önkéntelenül eszünkbe jut Babits Mihály örökkék éga felhők mögött című vallomása: „Ember vagyok, s hiszek az ember­ben..." S a polgár vallomásait megfogalmazó Márai 1939. június 4-én is a kassai teme­tőbe megy, Jakab polgár munkáit dicséri: magyar Buddenbrookoknak nevezi Őket. A Nyári est című 1941. június 22-én megjelent cikke hajdani itáliai utazásait idézi fel, Triesztet, Vicenzát és Arcot, s a gyakran visszatérő tenger-motívumot („Emlékszel a tengerre? A testek örökké emlékeznek a tengerre, mint a szeretők.") A négy évszak prózakölteményeiben is újra meg újra megjelenik a tenger élménye, a végtelenség igéze­te, az álom varázsa.

A világ félelmes hírei körbefonják, nem tud szabadulni tőlük. Ahogyan az Ujj­gyakorlat című versében megfogalmazta: „A világ csapda. Nincs menekülés." Márai, az újságíró pillanatnyi élményeit rögzíti a, Péntek, március 11. című írásában 1938. március 13-án, amikor a német csapatok Seyss-Inquart hívására átlépik az osztrák határt, Schuschnigg szavait hallja: „Isten óvja Ausztriát!" Elkezdődik valami. Az Anschluss. S folytatja a Háború és béke című cikkében 1938. március 27-én. Az újságcikk gyors adatai, rögzített pillanatai kiegészülnek Márai, az író vallomásával, az éjszaka, a Lánc­hídon hazamenő ember gondolataival, Tolsztoj Háború és békéjének örökké időszerű alakjaival, eseményeivel, nézeteivel. („Miért van háború? S miért, hogy Pierre-t nem ölik meg a háborúban, de Andrej herceget megölik, s felnéz a csillagos égre, mely a csata­tér fölött szikrázik, s egyszerre érti, miért kellett elmenni a háborúba és miért kellett meghalni?"). Az igazi író ha „csupán" újságcikket ír, hetente „kötelező" írását adja le a lapnak, mindig többet mond, túllép a megírandó eseményeken. 1937. február 28-án Aranykor? című írásában, a tébolyodott korban, a bolsevizmus és a fasizmus időszaká­ban meglepődve tűnődik el a világ megítélésén, mintha olykor nem vennénk észre a kor értékeit, aranyló színeit, békéjét, nyarait, utazásait. S keserűen teszi hozzá az aranykorért „fizető" jövendő vaskor elkerülhetetlenségét. Vagy A negyvenéves férfi című 1937. március 7-i írásában Jean Guehenno könyvét olvasva a szélsőjobb vagy a szélsőbal rohamosztagaiba állás választását veti fel. A „harc", a „világnézet", a „mozga­lom" veszélyeire figyelmeztet. A Szegény Winnetou-ban. pedig 1937. április 4-én May Károly könyvét idézve például a munkanélküliek, a spanyol polgárháború borzalmai jutnak eszébe. „A kalandregény hőse ma egy-egy város, mely egyik napról a másikra el­pusztul, vagy az emberiség, mely feltartott kezekkel megadja magát egy barbár, fehér­bőrű végzetnek - s az agyafúrt rézbőrűek elmaradtak e hátborzongató versenyben." Márai, az újságíró tudja, hogy az egyik fényképen Sztálin még barátságosan poharazgat Tuhacsevszkij marsallal, de később már a marsaik agyonlőtték (Az úr Papitiben). Másutt meg a háborús veszélyről ír, sajnos Hitler Mein Kampf-ja minden veszedelmet előre jelez. Chamberlaint Hitler Kutuzovjának nevezi (Hajnalban). Keserűen jegyzi fel 1939. október 29-én, hogy Európában számos egyezményt írnak alá, tárgyalnak, egyez­kednek, aztán újra egyezményt kötnek, s később minden másképpen lesz (Az egyez­mény). 1941. június 15-én az újkori történelem legnagyobb tragédiájáról ír: egy éve a német csapatok bevonultak Párizsba (Az évforduló). 1941. június 22-én Carco „Nostalgie de Paris*-jat olvassa, s a nemetek elöl elmenekülőkkel együtt ö is érzi a távoli Bois illatát, Párizs varázsát(Nyári est). S A szótár című cikkében 1942. március 22-én idő­szerű eseményt ír le: a megszállt Párizsban a Francia Akadémia megtartotta szabályos ülését. Ezt a tényt, adatot használja fel az író arra, hogy mindnyájunk legfontosabb teendőjére figyelmeztessen. Arra, hogy bármilyen végzetes történelmi, társadalmi hely­zetben is dolgoznunk, írnunk, alkotnunk kell. Ez a mi „hősiességünk" - állapítja meg.

Márai mindig az irodalom vonzásában élt. írókról és művekről vall például az Egy polgár vallomásaiban, a Napló kötetekben, az Ég és föld prózaverseiben és egyebütt. A Vasárnapi krónika című kötetében, Csillag című írásában arról számol be, hogy 1942. szeptember 20-án Zágonba látogat el. Mikes Kelemen szülőházát keresi, egy híres tölgyfánál mereng el, s eltűnődik a magyar írósorson. A különös az, hogy később maga Máraí is másfajta magányban, hosszá emigrációban őrizte, mint hajdan Mikes, a magyar nyelvet. „Csodálatosan itthon érzem magam: egy halott írótárs vendége va­gyok, Ez az írótárs szellemével és tehetségével ajándékba adta mindnyájunknak, a ma­gyar irodalomnak a könnyű, édes, készséges kifejezést, a magyar irodalmi nyelvet...'' Márai nem újságcikket ír, nem egyszerűen „egy témát" dolgoz fel: ó személyességével teszi magas színvonalúvá írását, igazi esszét ad kezünkbe. Hasonlóképpen készít - Illés Endre szavával - krétarajzot Török Gyuláról 1942. december 25-én. Első éves bölcsész­ként ismerte meg a szerkesztőségben, és akkor még Márai apja ajánlotta be fiát Török Gyulának. Ő vigyázott rá. Török Gyula vörös szakállú, fehér arcbőrű, zöldköves gyű­rűt viselő, különös jelenség volt. Szívbeteg, aki „a halál révületében élt". Krúdyt idé­zi: „Szakállt viselt, mint Keleten az urak." A magyar irodalom egyik legnagyobb ígére­tének tartották. A magányos lovas címmel pedig Lövik Károlyról készít arcképet 1940. március 17-en. Úgy jellemzi, hogy ez a magányos lovas nem egy kávéház márvány­asztala mellett képzelte az ügetést, hanem mintha valóban száguldott volna igazi lovon. Űri tartózkodással, lóhátról nézte a világot. 1942. március 8-án Ambrus és a mérték cím­mel rajzol portrét a mesterről, aki úgy hiányzik irodalmi életünkből - jegyzi meg Márai -, mint régebben nemzedékének Gyulai Pál. Mértéket jelentett, az írók írója volt, kérlelhetetlen, megközelíthetetlen, szigorú bíráló. Márai saját korának alacsony szintű bírálatát, mélyre zuhanását, végzetes rosszhiszeműségét támadja. Érdekesen kap­csolódik össze Márai politikai és irodalmi témája A regény vége című írásában. Roger Martin du Gard Thibault család című hatalmas regénye csak félig záródik le az első világháború időszakával, Jacques és Antoine sorsával. Sajnos a kor - 1940. június 9-én jelent meg ez a Márai-írás - folytatja a regény történetét, ugyanazok a helységnevek jelennek meg újra a háborús jelentésekben. Az író Tolsztojra hivatkozik, aki egyszer arról panaszkodott Gorkijnak, hogy hiába írt meg minden fontosat, az emberek nem tanultak belőle. Ez a helyzet Roger Martin du Gard regényével is.

Az író legtöbb művében önmagáról vall, még epikus műveiben is gyakran el­rejtőzik szereplői mögé, Márai búcsúzik Európától, 6 emlékezik hajdani európai útikalandjaira. O jár a szerkesztőségben, olvassa az újságot, hallgatja a világháborús hí­reket. O él a nyugtalanság völgyében, ő szeretne szigetre menekülni, ő utazik Zágonba Mikes Kelemen emlékét keresni. S ugyanakkor nemcsak minden könyvnek, hanem minden egyes kötetnek is megvan a maga sorsa. A most újra kiadott Vasárnapi krónika első, 1943-as, Révai-kiadását vettem meg egyszer egy antikváriumban. Ebbe a kötetbe valaki 1944-1945-ben tintával címeket, adatokat írt be. Sz. J., e számomra ismeretlen hajdani olvasó, talán akkori katonaszökevény (vagy más veszélyeztetett helyzetben lévő férfi) folytatta Márai keserű búcsúját Európától „Amit még el kellett mondani" címmel. {„Visszavonhatatlanul vége Európának, vége Magyarországnak és vége eddigi életformánknak...") A vallomást tevő személy talán önmaga vetett véget életének vagy végletes veszedelmekbe sodródott. Ugyanő a következő Márai-sorokat húzta alá tintá­val: „...hogy jó hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzett saját­ja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába." (Révai, 1943.-Akadémiai-Helikont 1994.)