Szerep és mű

Márai életműve kétféle megvilágításban

Márai Sándor tevékenységét legalábbis kétféle, egymástól merőben különböző táv latból lehet értékelni. Elképzelhető, hogy valaki példaszerűséget tulajdonít a sorsánál, de ebből korántsem következik, hogy okvetlenül kiemelkedő művésznek, öntörvényű alkotások szerzőjének tekinti. E kétféle nézőpont érvényesítésére teszek kísérletet, azzal az előfeltevéssel, hogy a közöttük létező feszültség is okozhatja, hogy nincs egyetértés Márai életművének megítélésében. A terjedelmes életmű egészének minő­sítése helyett afféle mintavételhez folyamodom: az író erkölcsi magatartásának jellem­zését azoknak a naplójegyzeteknek alapján jellemzem, amelyeket 1945-46-ban, köz­ vetlenül az előtt készített, hogy meghozta élete legnehezebb döntését; elbeszélő prózájának súlyát pedig egy olyan regény elemzése során próbálom megállapítani, melyet 1940-ben jelentetett meg, tehát abban az időszakban, amikor különösen éles vita folyt írói jelentőségéről.

Miféle tanulságot is lehet levonni pályafutásából? Föltevésem szerint három sajá­ tosság alapján jellemezhető az a magatartás, mely egész életművének rendkívüli egy­séget ad. Az általa megfogalmazott tételeket rendszerint ellentételekkel szembesítette, mert egyfelől kétellyel élt a fejlődés eszményével szemben, másrészt különösen erős hajlamot árult el az önbírálatra. Ez a három tényező teszi érthetővé, hogy önkéntes száműzetésbe vonult, melyet az utókor sorsának megkülönböztető jegyeként értel­mez.
 
(Tétel ellentétel) Gottfried Benn nem hagyta el a Harmadik Birodalmat. Márai, aki történetesen a német költő egyik legkorábbi magyar fordítója volt, 1948-ban végleg kivándorolt szülőhazájából. Mindkettejük esetében akadtak, akik hibáztatták őket döntésükért.
A történelem nem ismer egyforma helyzeteket. Benn arra hivatkozott, hogy a költő nem távozhat az anyanyelvi környezetből. Márai tettének indítékát nem lehet ilyen könnyen megnevezni. Naplójának korábban kiadatlan anyagából néhány éve jelent meg az a kötet, mely éles fényt vet elhatározásának okaira. Ezek a följegyzések annyiban módosítják a Márairól kialakult képet, amennyiben rendkívül éles fényt vetnek önellentmondásaira, s így talán megválaszolható a kérdés: miféle tanulság is vonható le az író sorsából.
1945-ben papírra vetett észrevételeire jellemző, hogy amikor megfogalmaz egy tételt, nagyon sok esetben ellentétellel egészíti ki. Szabó Dezső nagyzási hóbortja visszatetszést keltett benne, de rögvest kifogást emelt, amint a Népszava cikkírója felhördült, mert valaki azt ajánlotta, hogy a Gellérthegyen helyezzék örök nyugalomra Az elsodort falu szerzőjének hamvait. Végzetes lépéséért, a hadüzenetért hibáztatta Bárdossyt, de amikor a volt miniszterelnök a siralomházban ült, Márai lelki kényszert érzett, hogy a halálraítéltre gondoljon, sőt egyenesen beleélje magát a végső óráit élő ember helyzetébe. Indulatmentesen, higgadtan idézte föl találkozásaikat, és megálla­pította, hogy méltósággal viselte sorsát a tárgyaláson. Olyan folyamat kezdetének tartotta kivégzését, amelynek folytatását már nem kívánta látni. Szombathelyi kivég­zésének híre azután megerősítette ezt a véleményét.
Az egész magyarságot megbélyegezte, súlyosan bűnösnek mondta a zsidóüldözés­ kor tanúsított tétlenségéért, de a magyar zsidóság egy részének háború utáni viselke­ dését nem nézte jó szemmel. „Ellenszenves fajzat”-nak nevezte a svábokat, ám mélyen elítélte kitelepítésüket. Németellenessége s a magyarság egészét élesen elítélő vélemé­nye nem gátolta meg abban, hogy hiú ábrándnak tartsa a nyugatbarát felfogást.
Reménytelensége jól sejthető abból az elemzésből, melyet a nyugati világ vezetői­nek a magyarsággal szemben kialakított magatartásáról készített: „Az angolszászok, mint a csábító, megint a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével; most az orosszal. De nem ígérik, hogy elveszik feleségül, ha szakít. Ma egy éve pontosan így biztattak, szakítsunk a németekkel. Csak éppen nem segítettek, akkor sem. Nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan biztatják: legyen »gerinces«. Csak éppen, közben, eltörik a gerince. De erről senki nem beszél.”1
 
(Fejlődésidegenség) A második világháború után több magyar író is társadalmi forradalomról beszélt. Márai nem volt eleve bizalmatlan a forradalommal szemben. Széchenyivel, Kemény Zsigmonddal ellentétben, nem azért fogadta gyanakvással, mert úgy érezte, a hirtelen s gyökeres változás pótolhatatlan veszteséggel jár. Inkább a rossz folytonosság fenyegető hatásáról elmélkedett. 1946-ban így idézte föl 1919-et: „Tizenkilenc éves voltam akkor. A köztársaságot kikiáltottuk, aztán felmentem az Otthonkörbe, az írók, hírlapírók és kártyások közé. Karinthy is az Internacionálét dúdolta, így: »Ez a nap lesz a végső, vagy ha nem, hát tévedtünk.* Néhány hónapig tartott az egész. Most talán tovább eltart, egy, vagy két nemzedék idejére, vagy a nemzet életének idejére... nem tudom. A köztársaság szép vállalkozás, de van egy nagy veszélye: a kormányzatok gyorsan változnak, s minden új kormány igyekszik stallummal, pozícióval betömni kortesei száját.”2
Polgárként igen szigorú véleményt formált a hűbéri beidegződések továbbéléséről. Rangtartás és úrhatnámság folytonosságát állapította meg a magyar világban. Lesújtó véleménye volt a magyarságról, amiért 1944-ben képtelen volt a szükséges erkölcsi
erőfeszítésre, nem tiltakozott idejében és elég egyértelműen a zsidóüldözés ellen, s j így nemcsak áldozat, de cinkos is lett; ám úgy látta, 1945 sem hozott szabadságol. „A fasizmus és a demokrácia hazai akusztikája csodálatosan azonos” - állította egy évvel a háború befejezése után,3 és egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nem törölték el a zsidók ellen hozott rendeleteket, hanem kiterjesztették őket másokra is. Az új rendszer kizárólag azt tette lehetővé, hogy szidni lehessen a múltat, a jelen bírálatát viszont kizárta. Ami tilos volt tegnap, azt világgá lehetett kiáltani, de a máról ugyanúgy nem volt szabad igazat mondani, mint korábban.
A háború után a magyar sajtó tele volt jövendöléssel, s ezt Márai viszolygással fogadta. Ekkor fogalmazódott meg benne az a fenntartás a Puszták népeszerzőjével szemben, amelyet azután Rómában történt valami (1971) című áltörténelmi példáza­ tában is megerősített. 1946-ban így vélekedett arról a pályatársáról, akit korábban nagyra becsült: „Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.”4
Kegyetlen ítéletére nyilvánvalóan az a meggyőződés késztette, hogy a közösség nevében s érdekében megfogalmazott jövendölés a huszadik század közepén már nem lehet a költő feladata. „Az író ne énekeljen versenyt a szavalókórussal, mert könnyen lehet, hogy a közös szöveget gajdolva olyant is kénytelen mondani, ami nem föltét­lenül meggyőződése. író csak akkor szóljon, ha van személyes mondanivalója, s azt föltétlenül el kell mondania. S akkor szóljon egyedül, tulajdon hangján.”3
Nem hitt közösségi megváltásban, csakis részvétben. Az egyéni szabadságot vélte legfőbb értéknek, s mivel úgy látta, ennek mértéke korántsem nőtt a történelem folyamán, nem bízott haladásban. Nem Marx, még csak nem is Hegel, de Nietzsche tanítványa volt, s ezért ismétlődést sejtett a történelemben. A bosszú értelmetlenségét emlegette, és nem igazságszolgáltatásként, hanem az erőszak folytatásaként értelmez te a megtorlást. „Zsarnokságot nem lehet zsarnoksággal gyógyítani” - állította.6
 
(Önbírálat) Bármennyire hitványnak tartotta is a kort, amelyben élt, mégsem azért döntött a kivándorlás mellett, mert magasabb rendűnek képzelte saját magát. Noha már 1945-ben elhatározta, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, három évig habozott,  i mert tisztán látta, hogy végzetes, magyar író számára megengedhetetlen hibát követ el. Önvizsgálatát éppen az tette fájdalmassá, hogy fölismerte, saját maga nem képes I megállítani az ország szellemi hanyatlását. Egész életére rányomta bélyegét az az alapélmény, hogy az eredetiség az ő számára nem lehetséges: „minden, amit megélhe­ tek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték.”7
Sokra értékelte a műveltséget. Nemcsak tanultságként, de örökségként, emlékező hajlandóságként és képességként is határozta meg. Az eltanulással szemben a belső élmény fontosságát hangsúlyozta - mintegy önmaga adottságaival szemben, mert tudta, számára az írás elsősorban készség, s ez veszély az alkotásban. „Kultur ist Parodie” - idézte a Lotte in Weimar főszereplőjét, s önvizsgáló, saját magát ironikusan szemlélő művész kívánt lenni, aki tisztában van azzal, hogy túlbecsüli a műveltséget, mert alkata nem teszi lehetővé, hogy a lehetséges ellentmondást is pontosan érzékelje kultúra és művészet között.
Önvizsgálatának lényeges alkotóeleme, hogy arra a következtetésre jutott, az elhatározottan érdekes, a szándékolt hatás a másodlagosság megnyilvánulási formája a művé­ szetben. „Nem könyvem írja önmagát, rajtam, ez íródeákon át, hanem én írom a könyvem, szándékosan, tudatosan... s ez nem jó.”8 Krúdyt s Kosztolányit öntörvényű alkotónak, saját magát hozzájuk képes inkább mesterembernek tartotta. Elaprózódást, hamis és olcsó közvetlenséget, hol kiagyaltságot, hol pedig elnagyoltságot vetett önmaga szemére, és e fogyatékosságokat újságírói tevékenységével hozta összefüggésbe, melyről így nyilatkozott: „ez a fertőzés mindent áthatott, egész úgynevezett művemet.”9
Ha lehet példaszerű Márai sorsában, az jórészt önvizsgálatának kíméletlenségével függhet össze. Tévedés azt gondolni, hogy a száműzetésben jórészt csak gyenge műveket írt. A Föld, föld!... (1972) hitelesebb képet rajzol 1945 Magyarországáról, mint alighanem bármely más könyv, az Ítélet Canudosban (1970) pedig az egész nyugati magyar irodalomban páratlanul gazdaságosan megszerkesztett regény. Az ilyen művészi teljesítményeket az tette lehetővé, hogy 1946-ban Márai rendkívül szigorú mérleget készített saját addigi munkásságáról. Elolvasta éppen befejezett regényét, A nővér, s a következő eredményre jutott: „nem bírom a hangját, öklende zem tőle: ezt a dallamos Márai-hangot, amely a vége felé, - két, három év előtt! - igazán kíntorna-szerű volt már, nyekergően dallamos. Gyűlölöm ezt a hangot. S a műfajt, mely belőle következik... Ha lesz még valami, más lesz és másként.”10
 
(A száműzetés kényszere) Természetesen tévedés volna azt gondolni, hogy közvetlen összefüggés létezik Maráinak önmagával szemben érzett elégedetlensége és kivándor­ lása között. Bármennyire korán elhatározta is, hogy távozik az országból, nagyon nehezen tette meg ezt az elkeseredett lépést. Még azzal sem áltatta magát, hogy nehezen megvásárolt írói függetlenségét fönntarthatja külhonban. Már 1946-ban fo­hászkodott azért, hogy a sors adjon neki az utolsó pillanatokban annyi erőt s öntu­ datot, hogy végezhessen magával. Az Újvilággal szemben sem voltak ábrándjai. Az amerikaiaknak a haladásba vetett hitét üresnek tartotta, s az általa olyannyira sokra becsült történelmi tapasztalat hiányávalmagyarázta. Itthon még úgy tervezte, megta­ nul majd angolul s ezen a nyelven fog írni, de ezt az elgondolását hamar föladta. Élete utolsó négy évtizedében szabadelvű polgár létére a nemzethez tartozásnak rendelte alá az egyéni lét értelmét, és mindennapjait egyetlen célnak, a magyar nyelv megtar­tásának a szolgálatába állította. Maradéktalanul sikerült megőriznie érzékét a mellék­ jelentések iránt, ami szinte páratlan a nyugati magyar irodalomban.
Tekintettel arra, hogy előre látta kivándorlásának számára végzetes hátrányait, föl­ vetődik a kérdés, miért hagyta el Magyarországot. Lehetne arra hivatkozni, hogy budai lakásának megsemmisülését csapásként élte át, mint ahogyan az is szomorúsággal töltötte el, hogy szülővárosa ismét idegen országhoz került, de ez csak részleges magyarázat volna.
Fontosabb ok lehetett, hogy teljesen fölöslegesnek érezte magát a háború utáni Magyarországon. Nemcsak az ellene irányuló támadások miatt, de azért is, mert úgy vélte, Kosztolányi, Krúdy, Babits halála után űr támadt a magyar szellemi életben. Akármennyire becsülte is Füst Milánt vagy Kassákot, Illyéshez hasonlóan őket sem tartotta képesnek arra, hogy átvegyék a korábban említettek szerepkörét. „Nincs kortársam többé” - írta 1946-ban. Szabadelvűségéhez az is hozzátartozott, hogy mélyen élt benne a bizonyosság: csakis azzal a tudattal érdemes élnie, hogy bármely pillanatban elhagyhatja az országot, ha egyszer igényt érez az utazásra.
A háború utáni világ közéleti szerepeket kínált a magyar íróknak, s ő ezeket nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével. Míg a nyilasok szemében baloldalinak szá­ mított, a kommunisták a polgári irodalom megtestesítőjeként bélyegezték meg. Ért­hető módon minél hamarabb el akarták hallgattatni azt az írót, aki folytonosságot állapított meg 1944 és 1945 között.
Mivel csakis a személyes meggyőződést fogadta el hitelesnek, egyetlen közösség sem fogadta el. Még a száműzetésben sem állt be holmi szavalókórusba. Egyre ritkáb­ban szerepelt a nyugati magyar sajtóban. Magyarországon hosszú ideig a kultúra hivatalos irányítói tiltották meg műveinek kiadását. Amikor az 1980-as években csök­kent az irodalom hatalmi ellenőrzése, ő nem adott engedélyt arra, hogy megjelentes­sék a műveit, mert az politikai szempontú válogatással, csonkítással, meghamisítással járt volna. Ugyanakkor a nyugati magyarság szervezeteinek életében sem kívánt részt venni. Leintette, megítélte azokat, akik kívülről akartak beleszólni Magyarország sorsába. Egyetlen mozgalomhoz, csoportosuláshoz sem csatlakozott, s ez szinte vég­zetes elszigetelődéshez, teljes magányhoz vezetett.
Az utókor ezt az eltökéltséget érezheti mintaszerűnek. Gyorsan változó korban saját azonosságának csorbítatlan megőrzésére törekedett. Intő példaként szolgálhat e hajthatatlanság a jövő nemzedékeknek. Mindnyájunk számára megszívlelendő tanul­ ság lehet az az angol közmondás, melyet ő sorsát irányító szabályként idézett: „Aki örvénylő folyón halad át, átkelés közben ne váltson lovat.”12
 
(A regényíró erényei és fogyatékosságai) Kiinduló föltevésként azt állítottam, Márai sorsának, magatartásának példaszerűségéből még korántsem lehet arra következtetni, hogy teljes értékű műalkotásokat teremtett. A továbbiakban egyetlen szépprózai al­ kotását vizsgálom meg. Nem az Egy polgár vallomásait, mely kétségkívül legjelentő­sebb munkája, hanem egy regényét, amely e műfajban sem legjobb, sem kifejezetten gyenge könyvei közé nem sorolható, s ennyiben talán alkalmas annak kiderítésére, mi is okozza, hogy Márai tevékenységének művészi értékéről olyannyira megoszlanak a vélemények.
„Nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem.” Ezekkel a szavakkal adja az olvasó értésére Márai a bevezető „Jegyzet”-ben, mit várhat, s mit nemVendég­játék Bolzanóban (1940) című könyvétől. Az elbeszélés üteme általában lassú. Távoli párhuzamként talán a Mrs. Dallowayra lehet hivatkozni. Az elsődleges, külső cselek­mény itt is rövid; kizárólag a szereplők tudatában él a múlt. Igaz, Virginia Woolf regényében nagyobb a távolság a külső és a belső cselekmény időtartama között, hiszen az angol regény egyetlen nap történetét beszéli el, Márai hőse viszont majdnem kilenc napot tölt Bolzanóban.
Melyek is a Vendégjáték főszereplőjének meghatározó tulajdonságai? Világpolgár utazó, egyén, aki szembeszáll a zsarnoksággal. Az inkvizíció, melynek börtönéből szökött meg Giacomo, a mindenkori önkény személytelenségét testesíti meg. Har­mincöt évvel később, az Erősítő majd közvetlen párhuzamot von az inkvizíció és a rémuralom huszadik századi megnyilvánulásai között, de a szembenállás már a Ven­dégjátékban is megszüntethetetlennek tetszik személyiség és intézményesített tekin­tély között. Az egyén számára kizárólag a menekülés lehetséges.
Giacomo vívó, bűvész, hamiskártyás, akit mindig megelőz a híre. Szeretné föladni a szerepjátszást, de nem teheti, mert csakis így képes megőrizni személyiségét a külvilággal szemben, hiszen bármerre tekint, zűrzavart lát: körülötte „mindenütt csak cserepek hevertek”.13 Állapota a megszüntethetetlen idegenség, mely kezdettől fogva mindvégig rögeszmésen foglalkoztatta Márait. El lehet-e aVendégjáték értelmezésekor vonatkoztatni attól, amit az olvasó tudhat szerzőjének későbbi sorsáról? Nem hiszem. Giacomo szökevény és száműzött. Hazája, Velence börtönbe csukta, s ő mégis büszke arra, hogy ebből a városból származott. Fojtogatni kezdi Balbit, útitársát, amikor az rossz szavakkal meri illetni Velencét. Hitetlen, de szülővárosában evilági megfelelőjét keresi annak, amit a hívők számára a kereszténység jelent. „Három éves voltam -emlékezik vissza -, s a vízen tanultam járni, mint a Megváltó. [...] S felnőttem és megálltam a Rialtón, s láttam, amint a világ szépei kikötnek Velence lábai előtt, tömjént, aranyat és myrrhát hoznak és hódolnak Velencének!”14
Giacomo kalandba, lármába, szószaporításba menekül a magány, az unalom, az ismerős dolgok elől. Az egyéni szabadság szószólója, de tisztában van azzal, hogy nem sikerült érvényt szereznie fölfogásának. Célját nem tudta elérni. Áldozattá vált; „soha nem ő választott, mindig csak választották”.15 Van öniróniája, de ez nem védi meg attól, hogy az olvasó ne lássa beképzeltnek. Nem az elbeszélő felelős Giacomo túlértékelésé­ ért. A regény megítélése szempontjából fontos észrevenni a távolságot a kétféle érték­rend, történetmondó és szereplő távlata között. Giacomo írónak vallja magát. Nem vállal közösséget azokkal, „akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot”,16 de azokkal sem, akik magányra, boldogtalanságra vannak kárhoztatva, mert „a betűnek élnek”.17 Művet még nem alkotott, s az olvasó megértheti, azért nem, mert voltaképp téves önmagáról kialakított képe, hiszen felfogása ellentmondásban van az alkotással. „Csak én vagyok a fontos, az író - hangoztatja Balbinak -, én, a személy: mert több és nehezebb dolog lenni valaki, mint csinálni valamit, tudd meg végre.”18
Giacomo a kaland, a játék, a mutatvány, a mérkőzés világát képzeli maga köré, de a sorssal viaskodást nem művészként éli át, mert túlzottan is fontosnak tartja saját sze­mélyiségét. Mindez nem jelenti, hogy alakoskodásának ne volna mélyebb jelentősége. A negyvenéves Giacomo Párma hetvenkét éves grófjával találja szemben magát. Kitér a szerelmi háromszög kínálta szerep elől. Talán azért, mert fél az öregedéstől. A regény farsang derekán játszódik, s a szereplők hol vendéghajat és álarcot öltenek, hol tükörben nézik magukat. Szerep és egyéniség viszonya áll a figyelem középpontjában. Franciska és Giacomo is álarcot visel, amikor találkoznak. Nemet változtatnak, s mindketten másként viselkednek, mint ahogyan várni lehetne. A kastélyában rendezett estélyen Párma grófja szamárfejet ölt magára. A Szentivánéji álomra akarja emlékeztetni vendé­geit, ekképpen igyekszik megértetni velük, milyen zűrzavaros a világ, mennyire nem választás kérdése a szerep. Olyan színdarab világát idézi meg, amely hihetőleg zárt, kisebb s vájtfülűbb közönségű magánszínház számára készült, és nyilvánvalóan rokon azzal az erősen stilizált udvari műfajjal, amelynek éppen „maszk” volt a neve.19
Párma grófja az értelmező fölényével figyelmeztet arra, hogy a szereplők nem jellemek, csak bábuk. Ki vannak szolgáltatva a sors szeszélyeinek. A férj Bottom, azaz Zuboly szerepét játssza, így figyelmeztetvén arra, hogy vígjátékba illik a jelenetsor a Szarvas fogadóban. Az éjszaka nem a szereplők elképzelése szerint alakul. Márai a szerelmi háromszög közhelyét eleveníti föl, ám a kifordítás céljával. A csábítás nem sikerül, noha minden feltétele adva van.
Ahogy a személyiség az ál- s az igazinak vélt arc, ábránd és ténynek hitt kölcsön­ hatásaként bontakozik ki, ugyanúgy feszültség van a szavak és a cselekedetek, írott és íratlan törvény között. A nyelv is kétféle ábrázatot mutat a Vendégjátékhan.Kifejez és eltakar. A szó szerinti mögött olykor átvitt jelentés sejthető, például abban a jelenetben, mely Mensch úr és Giacomo között játszódik le. Az uzsorás pénzt köl­csönöz Giacomónak. Kettejük alkuja hitel és zálog párharca. A fodrász és Giacomo beszélgetése viszont egészen más feladatkört ad a nyelvnek. Mindketten érzik, hogy nem azt gondolják, amire szavaik vonatkoznak. A kétféle nyelvhasználat egyszerre figyelhető meg a regény hasonlataiban. Az itt és most vonalszerű folytonosságát minduntalan a máshol és máskor szakítja meg. Maráinak ebben a művében különösen érezhető Krúdy hatása.
Nyelv és jelentés feszültsége okozza, hogy a regényből nem hiányzik a humor. A túlfogalmazás kifejezetten mulatságos „A rendelés” című fejezetben, a pénzért szerelmi tanácsot adó Giacomo viselkedésének leírásában, s abban, ahogyan Párma grófja körültekintő, alapos elemzést, szövegmagyarázatot ad feleségének Giacomóhoz intézett leveléről. Dante fő művéhez hasonlítja azt a megnyilatkozást, mely mindössze három szóból áll: „Látnom kell téged.”
Noha a Vendégjáték elbeszélő helyzete annyiban nem mondható tárgyiasnak, hogy a szereplők beszéde a történetmondásnak van alárendelve, érdemes megjegyezni, hogy az elbeszélő jelenléte kevéssé feltűnő. Ezért sem könnyű megmondanunk, mekkora a távolság a történetmondó és a hős értékrendje között. Szemléltető példaként ar­ra hivatkoznék, hogy noha Giacomo hangsúlyozottan világpolgár utazó, található a szövegben utalás a magyarokra, ám ez is közvetett, egy Teréz nevű tizenhat éves szolgálólány nézőpontjának van alárendelve. A lány a kulcslyukon át lesi az idegent. Nem találja szépnek. Különösen azokhoz a férfiakhoz képest nem, akik megmaradtak az emlékezetében. Közéjük tartozott egy bécsi százados, akinek beszédéből semmit nem lehetett felfogni. „Később megmondta valaki, hogy a vad nyelv, melyen a száza­dos beszélt, magyar, vagy talán török?... Teréz nem emlékezett.”20
A célzás tétova, egyáltalán nem kelti azt a hatást, hogy az elbeszélő önkénye rányomja a történetmondásra a bélyegét. Hasonlót lehet mondani a szinekdochés kifejezésmód időnkénti szerepeltetéséről, azokról a részletekről, melyek a hőst a róla szóló történet elmondóját s befogadóját is magában foglaló közösséghez közelítik. „Most azt a fájdalma: érezte, amit mindig érzünk, mikor vágyaink valósággá változ­nak.”21 A távlatváltás még a mondatnál is kisebb egységre korlátozódik, hiszen a következő szavak már visszavezetnek a harmadik személyű elbeszéléshez.
Márai általában a lassú ütemű történetmondáshoz vonzódott. Önéletrajzi hajlamá­ nál fogva kevés érzéket árult el a drámai feszültség teremtéséhez. Színpadra írt művei közül a Kalandban (1940) s a Varázsban (1945) sok a szokványos elem, A kassai polgárokban (1942) pedig erősen kísért az állóképszerűség. Nem a pár-, de a magán­beszéd volt a természetes közege. A Vendégjátékban is szónoklatok és levélbetétek vannak. Párma grófjának és Franciskának a magánbeszédét Giacomo szónoklata vá­lasztja el egymástól. Ez a „Jelmez" címet viselő közbülső fejezet önmegszólításként indul, majd Giacomo a már eltávozott grófhoz intézi szavait, utasításokat ad Balbinak, Terézhez fordul, szeretettel vázolja föl a lányra váró szerencsés jövőt, hogy azután a tükörbe pillantva ismét önmagát szólítsa meg. A második személynek e négyféle használata négyféle nyelvjáték fölényes mesterének mutatja a főszereplőt.
Az egész regény nem ennyire sikerült. A Vendégjáték első negyede-ötöde tele van színpadias, retorikus szószaporítással. Giacomo s Franciska találkozójában ismét meglehetősen sok az üresjárat. „- Én vagyok az élet, szerelmem” - mondja a grófnő,22 majd unos-untalan bizonygatja, hogy számára Giacomo, a férfi számára pedig ő „az igazi”.2j Márai életművének egyik nagy fogyatékossága az önismétlés. AVendégjáték 1940-ben jelent meg, egy évvel később Az igazi, 1942-ben A gyertyák csonkig égnek, melynek címe a Vendégjáték záró fejezetének első mondatában szerepel.
Márai legtöbb művében akadnak közhelyszerű szólamok. Még az Egy polgár vallo­másai sem egyenletesen megformált egész; a második kötet lényegesen lazább fölépí­tésű az elsőnél. Az életmű legjelentősebb részét alkotó önéletrajzi könyvekben az első személyű beszédmód eleve önmagában rejti a szerkesztetlenség kísértését. Gazdasá­gosságot regényei közül csak a Szindbád hazamegy s az Ítélet Canudosbanlapjain találok. Vannak teljesen félresikerült könyvei - mint például a Sirály -, és általában egyenetlenek a regényei. A Vendégjáték éppúgy felemás alkotás, mint A gyertyák csonkig égnek. A Garrenek műve utolsó részei sem érik el az elsők színvonalát.
Nem volt kezdeményező, sőt eredeti regényíró sem. Mégis haboznék felszínesnek nevezni, már csak azért is, mert nem könnyen megválaszolható kérdés, mi is legyen a viszonyítás alapja... Márai tevékenységének értékelése talán különösen alkalmas kiin­ dulópont lehet általánosabb töprengéshez. Ennek itt legföljebb az irányát jelezhetem. Vajon magától értetődik-e, hogy jól felismerhető, egyértelműen azonosítható egyéni írásmódot kell számon kérnünk egy szerzőtől? Nem a romantika óta létezik-e az ilyen felfogás, és nem a történelemnek meghatározott módon célelvű felfogásával s az irodalom historicista szemléletével függ-e össze, tehát nem tételezi-e föl, hogy az irodalmat lényegében múzeumszerűen értelmezzük?
Előrevitte-e Márai a magyar regény fejlődését? Kiállta-e életműve az idő próbáját, bekerült-e a nemzeti kánonba, és folytat-e párbeszédet európai kortársainak munkáival? Létezik-e egyértelműen azonosítható nemzetközi összefüggésrendszer, s lehet-e nem­ zeti kánonhoz - ha van ilyen - viszonyítani olyan írónak a tevékenységét, akinek műve négy évtizedig nem voltak forgalomban Magyarországon? Megválaszolhatók-e mind ezek a kérdések anélkül, hogy akárcsak viszonylag egységes képünk volna a két világhá­ború közötti magyar és külföldi regény fejlődéséről? Amennyiben a regényolvasás nem annyira közösségi, mint inkább egyéni tapasztalat - s ez a megszokás összefügghet azzal a föltevéssel, hogy minden írónak egyéni hangot kell találnia -, végkövetkeztetésem nem lehet több mint annak rögzítése, miként értékelne egyetlen olvasó, olyan ízléssel, amelynek korlátait, a műveltség s a nyelvtudás hiányából, alkati adottságokból és eszmei elfogultságokból származó fogyatékosságait meg lehet állapítani.
Ez a végkövetkeztetés röviden a következő módon összegezhető. A Napraforgó, aBoldogult úrfi koromban, illetve az Aranysárkány s az Esti Kornél szerzőjéhez képest Márai Sándor másodlagos író, még akkor is, ha a vele szembeállított alkotók közül az előbbinek sok rossz műve van, és talán a Nero vagy akár az Édes Anna lapjain is lehet félresiklásokat találni. Ha viszont túlhaladunk e két szerzőn, kevésbé bizonyos, mihez képest is értékelhetünk. Az első személyű történetmondásban benne rejlő formátlan­ság kísértése hihetőleg még A feleségem történetében is érzékelhető. ARokonoknak és a Bűnnek kétségkívül más hibái vannak, mint a Vendégjátéknak, de vajon létezik-e közmegegyezés, melynek alapján Móricz és Németh e művei jobb regényeknek mondhatók. Kassák kísérletezése a hosszabb terjedelmű elbeszélő prózában aligha tekinthető sikeresnek, a Prae pedig minden részletértéke ellenére sem hozható össze­függésbe sem az Ulysses fegyelmezettségével, sem a Finnegans Wake eredetiségével. Magyarországon nem annyira Joyce vagy Musil, még csak nem is Proust vagy Kafka hatása érvényesült, mint inkább Aldous Huxleyé, Martin du Gard-é, Giraudoux-é, sőt David Garnetté és Stefan Zweigé. Kitűnő ötleteket sok olyan magyar regényben lehet találni, amely a két háború között jelent meg, de kevés írónak sikerült a nyelvi megformálás művészévé válnia. Márai a ritka kivételek egyike, s ez még olyan félig sikerült könyvében is érzékelhető, mint a Vendégjáték Bolzanóban.
Bizonyítékként egyetlen példára hivatkozom. Márai az átmenet művésze. Alig tette ki a lábát az utolsó ügyfél, aki szerelmi tanácsot kért Giacomótól - egy öregedő feleség, aki remek tirádában panaszolja el, mi mindent kellett már lenyelnie hűtlen férjétől -, amikor megérkezik a fogadóhoz Párma grófja. A Franciska kegyeiért ver­ sengő két férfi jelenetét a várakozás kifejezése készíti elő, ily módon:
A szán megállt a Szarvas bejárata előtt, valaki felkiáltott, szolgák szaladtak, fényeket hoztak, hosszú rudak hegyébe tűzött égőket, s az étteremben és a söntésben elhallgatott az a finom csörömpölés és bizalmas neszezés, melyet szeretett hallgatni, idegen városok fogadóiban, a folyosókon, mikor lábuj)hegyen lejött szobájából, aranycsattos fekete félcipő­ ben, vastag lábikráin feszülő fehér cérnaharisnyában, violaszín frakkban, derekán a keskeny, aranyozott markolatú karddal, bokáig érő fekete selyemköpenyben, gondosan rizsporozott hajjal, ujjain gyűrűkkel, zsebeiben halhólyagba csomagolt aranypénzekkel és a cinkelt kár­tyákkal: így, készen az estére, a világra és a kalandra, szívében kíváncsisággal és szomorú­ sággal, ami egy és ugyanaz, lábujjhegyen lépdelve, kémlelő pillantással lopakodva az idegen fogadó lépcsőin és folyosóin, tudva, hogy a város különböző szobáiban, füstölgő gyertyák lángjai mellett, nők ülnek a tükör előtt, gyors kézzel szalagot húznak ingükbe és virágot tűznek hajukba, rizsporral és illatszerrel kenik testüket, vagy megigazítják arcukon a szép­ségtapaszt, s a zenészek már hangolnak a színházban, a színpadon és a nézőtéren keserű-fa­nyar bűzzel terjeng az olajmécsesek füstje, s mindenki az életre készül, az estére, mely titokzatos és ünnepies: ilyenkor szeretett megállani az idegen fogadó lépcsőházában, s hallgatni a szolgák és pincérek halk motozását, a terítés kellékeinek csengését és zörejeit, az üveg, ezüst, porcellán koccanását.
 
Keresetten választékos próza, de a mintakép, A vörös postakocsi s a Hét bagolyszerzőjének művei is tele vannak modorossággal. Lehet mesterkéltségük miatt erősen bírálni Márai könyveit, ám egyet nehéz volna tagadni: Krúdyt leszámítva kevesen bonyolították nagyobb fölénnyel a magyar mondatot és ismerték jobban a hanglejtés törvényeit. Munkássága már csak ezért is kiiktathatatlan szakasz a fejlődéstörténet­ben, elidegeníthetetlen része annak a kultúrának, melynek emlékezetben tartása nélkül aligha létezhet magyar prózairodalom.
 
JEGYZETEK
1 MÁRAI Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946. Budapest: Vörösváry, 1992, 93.
2 Uo. 144.
3 Uo. 322.
4 Uo. 290.
5 Uo. 58.
6 Uo. 65.
7 Uo. 140.
8 Uo. 208.
9 Uo. 180.
10 Uo. 333.
11 Uo. 135.
12 Uo. 103.
13 MÁRAI Sándor: Vendégjáték Bolzanóban. Regény. Tizenharmadik ezer. Budapest: Révai, 1943, 64.
14 Uo. 83-84.
15 Uo. 119.
16 Uo. 73.
17 Uo. 71.
18 Uo. 74.
19 Enid Welsford: The Court Masque. Cambridge: Cambridge University Press, 1927.
20 MÁRAI: Vendégjáték... 25.
21 Uo. 130.
22 Uo. 284.
23 Uo. 296, 301, 311, 315, 316, 319.
24 Uo. 164–165.