A San Gennaro vérének forrásvidékén

Úti beszámoló — kérdésekkel

Amikor az év elején még csak tervezgettem olaszországi kirándulásunk s benne nápolyi tartózkodásunk programját, muzeológusi kíváncsiságtól hajt­va - a legelső helyre tettem a San Gennaro véré-nék, illetve a mögötte meghú­zódó élményanyagnak a „topográfiai" felderítését.
Ez a kíváncsiság természetesen eléggé sokrétű volt. Egyszerre szólt a dél-itáliai táj egzotikumának, amelyet korábban az egyszerű közép-európai irodalomtörténész legfeljebb csak elképzelhetett; de felcsigázta érdeklődé­sem a regény ajánlását követő mondat is, amely azt állította, hogy szereplői — „csak az író képzeletének alkotásai". Ez a rejtőzködő mozdulat mindig ingerli az olvasót, én ebben az esetben azért is hatott, mert emlékeztetett; b/y Egy polgár vallomásai második kiadásának hasonló megjegyzésére, amely mögött az első kiadást követő sajtóviták és az azokban érintett egyházi személyek által kezdeményezett perek húzódnak. E személyes érintettséget elhá­rító gesztust olvasva óhatatlanul Lőrinczy Huba kitűnő regényelemzés le­jutott eszembe, amely példák tucatjain bizonyította be, hogy a regény szinte minden mozzanatának, motívumának konkrét előképük van, leírásaik soepv fellelhetők Márai naplójának nápolyi vonatkozású lapjain. E tanulmány, amely a szerző Ambrustól Máraihoz című kötetében jelent meg, mindezen túlmenően meggyőzően mutatja ki, hogy a San Gennaro vére — sajátos és bonyolult szerkezete ellenére — egyfajta én-regény, amelynek hőse valójában véve Márai; életének azok a konfliktusai, amelyeket az emigráció, a honta­lanság váltott ki. — Mindezzel mélyen egyetértve, hadd tegyen hozzá az elmondottakhoz, hogy e személyes érintettség kapcsán hadd tegyen hozzá: o^ regényt — legalábbis első felét, amely Nápoly egyfajta szociográfiai és társa­dalomlélektani leírását adja — az Egy polgár vallomásainak egyfajta folytatásá­nak érzem. Amely — előzményéhez hasonlóan — az önéletrajz sajátos változatának is felfogható. Olyan vallomások, amely — közvetett formában ugyaay -, de a nemzetéből kiszakadt egyén hontalanságáról, új- életkezdésérő] szellemi gyökéreresztéséről, majd zsákutcának érzett kudarcáról szól.
Többszörös érdeklődéssel fordultam tehát a dél-olaszországi — félig már" trópusinak tekinthető - természeti környezete és azon pontjai iránt, amelyek a görög-római mitológia, az Odüsszeia és Vergilius Aeneisének cselek­ményéhez kapcsolódnak, s amelyek 1948 októberében Maráit fogadták £ egyben az európai kultúra kezdeteire emlékeztették. A felsoroltak közé ki­tüntetett helyre emelve a Nápolyi körülölelő tengert — mérheteden erejével, gazdagságával és távlataival —, amellyel mint elemel hősünk megmagyaráz­hatatlan és ösztönös vonzalommal azonosult — Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy - öt évtizeddel a háta mögött - megkísérelje újrakezdeni életét, s aminek alapján joggal érezhette az itt eltöltött három és fél évet létezése egyik legszebb időszakának.
* * *
A nápolyi látogatás előkészítése, amely kerek fél évszázaddal később kí­vánt szembesülni a San Gennaro véré-nek színhelyeivel, viszonylag egyszerű­nek látszott. Aprólékos pepecseléssel kijegyzeteltem a regényből a városré­szek, utcanevek, templomok, nevesebb építmények, létesítmények, egyéb földrajzi helyek — s természetesen a hozzájuk kapcsolódó személyek és történések sorát, majd kiválasztottan közülük azt a néhányat, amelyek a legjellegzetesebbek, s amelyek egy rövid látogatás alkalmával — ha úgy tet­szik — kegyeletből felkereshetek.
Az első helyre természetesen a ház, a villa kívánkozott, amelyben Márai és felesége lakott, s amely a regényben is kitüntetett helyet foglal el. — Mi sem látszott könnyebbnek: megkértem Mészáros Tibor kollégámat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Márai hagyaték gondozóját, adja meg az író­nak küldött leveleken szereplő címet, s ha a „vegyes iratok" között akad egy korabeli várostérkép, készítsen róla másolatot. Egyik feladat sem okozott gondot A cím mellé: Via Nicola Ricciardi 7. — térkép is került. Am a Ricciardi utca azonosítása már bökkenővel járt E térkép szerint — a köz­pontban, a főpályaudvar mögött található. Ez a hely azonban semmiképpen sem lehet azonos a regényben leírt zöld, ligetes környezettel. — S ekkor figyel­mes lettem a címzés Nápoly mögé (és zárójelben) biggyesztett Posilippo meg­jelölésre, amely már közelebbi eligazítást ígért. Azt a Posilippot emelve ki, amely a regényben is többször megemlíttetik, s naplójában Márai Budapest Rózsadombjához hasonlítja. Az egykori térképen meg is találtam a városrészt, amely azonban — Budapestnél maradva - inkább a Jánoshegyhez vagy Máriaremetéhez hasonlítható: már a város peremén fekszik. Határai túl is fut­nak a régi térképen, s a Ricciardi utcát is hiába kerestem rajta. - Nosza, irány a térképbolt, s meg is vettem a legfrissebb Nápoly térképet. Am ezzel sem jártam sikerrel: Posilippo már-már félszigetté keskenyedő déli csücske — a tengerhez leereszkedő Marechiare kerülettel — ezen sem volt rajta. Csak egy útikönyvbeli, nagyléptékű vázlatból volt sejthető a helye.
Ilyen féltudással indultam útnak feleségemmel, s azzal a reménnyel, hogy a regény leírásai s a helybenlakók jóindulata nyomán majd csak célba jutok.
így is lett: a szerencse ránkmosolyogni látszott. Kocsinkkal átevickéltünk Nápoly reggeli forgatagán, majd a tengerpart mentén ráfordultunk a Via Posüippora, amelyet a regény is említ. Sőt a helyi szent, az oroszlánokat megszelídítő Santo Strato utcatábláját és felfedeztük, s most már megáll-hattunk kérdezősködni a Posilippoval határos Marechiare iránt, amelynek utcáin a regényben többször is feltűnik az idegen házaspár, illetve az az ember, akiről az a hír terjedt el, hogy „meg akarja váltani a világot"
Fehér ruhás, parafasisakos rendőrnő fogad az így megtalált Marechiare bejáratánál, ám közli: ott most épp búzaszentelés készül Szűz Mária kápol­nájában, így a behajtás korlátozott. Nem baj! — lelkesedem —, amíg az lezá­rul, felkereshetnénk a Via Nicola Ricciardit, amely itt húzódik valahol a közelben, ahol egy magyar író lakott ötven évvel ezelőtt. - Ám ő sem tu­dott azonnal válaszolni, de a helyiek között nálunk gyorsabban tájékozó­dott. Rövidesen
megtudtuk, hogy csak két sarkot kell visszagurulnunk a Santo Straton: a cél itt van karnyújtásnyira.
Ilyen egyszerű lenne? Igen. A jelzett helyen, egy autógumis műhelynél igazítanak el - menjünk néhány lépést balra: keresztezzük a keresett ut­cát.
Itt lennénk hát, az utcatábla is igazol. Most már csak felfelé kell lépkedni a 7-es házszámig. Jellegzetes nápolyi keskeny utca, két gépkocsi alig hogy elfér benne; kifelé tekintő erkélyek, lobogó fehérneműk. S már a szembe­ötlő magyar és olasz nyelvű emléktábla is „igazolja", hogy jó helyen járunk:
EBBEN A HÁZBAN LAKOTT 1949-1952 KÖZÖTT
MÁRAI SÁNDOR
(1900-1989) MAGYAR ÍRÓ, A XX. SZÁZADI VILÁGIRODALOM
KIEMELKEDŐ ALAKJA
(Állította 2000-ben a Nápolyi Önkormányzat és
a budapesti Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.)
Ezután már ment minden, mint a karikacsapás. A rendőr nénihez visz-szatérve, aki láthatta, hogy csak futó látogatásról van szó, megnyílt autónk előtt az út a Marechiare mélyébe is. Perceken belül a tengerparton voltunk, ahol - két más létesítmény mellett - ma is áll az a Finestrella (nápolyisan: A Fenestrella) bár, ahol a regénybeli házaspár vacsorázni szokott, s lábunk alatt csobogtak a hullámok, amelyekben Márai - naplójának tanúsága sze­rint — reggelente rendszeresen megmártózott. A víz ádátszóan tiszta, a sziklás-homokos partra habosán loccsan.
Közelben és távolban csónakok; párák mögött a Sorrentói félsziget és Capri körvonalai. Tíz óra van, ragyog a napfény, olyan giccses harmóniá­ban, hogy már-már félek megemlíteni.
Majd újabb eligazítás. A parafa-sisakos hölgy iránymutatása nyomán fel­felé kanyargunk a regény másik színhelyére, a Parco della Rimembranzára, az első világháború hőseinek emlékhelyére, amellyel nem is annyira a ke­gyeleti vonatkozás, hanem a tövében meghúzódó kilátó miatt lenne fontos szembesülnünk. S nem is elsősorban az innen nyíló és lenyűgözőnek várt látvány miatt, hanem, mert ez az a hely, ahonnan a regény hőse - az embe­riség megváltásának a szándékával — a mélybe vetette magát. — Itt azonban nem volt szerencsénk. Az egész létesítményt lezárták: felvonulási épületek, építőanyag kupacok - folyik a teljes felújítás. Csak az egyik útkanyarból tudunk kipillantani - százhúsz méterrel magasabbról — a Finestrellánál megismert tájra, majd egy másik pontról nyugat felé: az egykori Baiae és a még távolabbi Cunae vidékére, ahol Vergilius hőse partra szállt és Sybilla segítségével leereszkedett az alvilágba. A már többször emlegetett napló hányszor célzott ezekre a vonatkozásokra! Ismét kocsiba ülünk és újra legurulunk a tengerhez, Posilippo/Marechiare nyugati partszegélyéhez, amelyet mesterséges útszakasz köt össze a regény­ben is megjelenő Nisida-szigettel, ahol kétezer évvel ezelőtt Brutus lakott, s amelynek tövéhez ott emelkedik az a szikla, amelyhez Odüsszeusz kikötöz­tette gályáját, mielőtt a félszemű Polüphemosz barlangjához indult Pihe­nünk. Idelátszik újra Capri puttonnyal megtetézett púpja, s Baiae déli végén a tengerből kiugró Misenum fog, amelynek tövében Aeneas a partraszállás harcaiban elesetteket eltemettette. Elvont szavakat és vonalakat tudok csak felidézni, amelyekből hiányzik a tenger csillogó felülete, a víz illata, az alat­tunk elterülő szabad strand halk moraja s azok a szellős távlatok, - amelyek Ikaruszhoz hasonlóan — a levegőbe emelték az embert
Nem folytatom. Szólhatnék ugyan a közeli Bagnoliról, ahol az olasz ha­tóságok annakidején az emigránsok menekülttáborát felállították, a fürdői­ről híres Pozzuoliról, s mindenekelőtt Nápolyról, szűk sikátorairól, század­fordulós üvegpalotájáról, a Galletia Umbertoról, a templomokról, s azok között is a kincstárában San Gennaro vérét őrző dómról. De az adatok egy bizonyos ponton túl fárasztóvá válnak és elfedik a lényeget. Rövid úti beszámolónkban nem lehet feladatúnk a San Gennaro vérének mélyebb elemzése, ám nem tagadhatjuk, hogy a látottak — s természetesen a regény ismételt átolvasása — felvetettek bennünk néhány olyan kérdést, amelyekre még nem figyelt fel az irodalomtörténet; vagy legalábbis nem abban az összefüggésekben, amelyeket e látogatás felszínre vetett. Közülük egyeden egyet emelnék ki, amely - durva leegyszerűsítésben - a következő­képpen hangzik: vajon mi lehet az oka annak, hogy Márai - és regénybeli alteregója — hátat fordított e csodálatos világnak, amelynek harmóniáját és szépségét olyan magával ragadó érzéki erővel jelenítette meg írásaiban?
Ha a regény felől közelítjük meg a kérdést, a válasz meglehetősen egy­értelmű, jól átgondolt, ha úgy teszik: koncepcionális; az egész mű e körül a tengely körül forog. Ugyancsak rövidítve és leegyszerűsítve így hangzik: Ez a csodálatos dél-olasz mikrovilág, amely az európai kultúra egyik bölcsője s bizonyos értelemben az egész emberiség példázatának is tekinthető - olyan mérheteden és kilátástalan nyomorban szenved, amelyből csak egy remélt csoda emelheti ki. Hasonlóan az itt menedéket talált hőshöz, aki azért távo­zott hazájából, mert abban az anyagihoz hasonló szellemi-politikai nyomort tapasztalt, amelynek megváltoztatását szintén csak a csoda által tudja elkép­zelni. S ő, aki hisz az ember - és anyagfölötti erőkben, elhatározza, hogy a világ (és hazája) megváltása érdekében feláldozza magát, életét.
 
A gondolatmenet ebben a formában megtámadhatatlan, ám maga a re­gény, a szerző is kérdőjelet tesz mögé. Ha nem is szavakban, hanem az el­mélet, a világmegváltás meghirdetőjének a tettein keresztül. Azzal az egy­szerű momentummal, hogy az önfeláldozást megkérdőjelezve a cselek­ménybe olyan szálakat is belesző, amelyek puszta öngyilkossággá fokozzák le a tettet. A hős ugyanis annak a napnak a hajnalán veti magát a mélybe, amelyen a kivándorlási hivatal az ország elhagyására kényszerítette volna, méghozzá olyan lélektelenül, hogy elszakította volna élettársától, aki Ame­rikába kapott beutazási engedélyt, szemben ővele, akit a Hetién Ausztráliá­ba irányítottak.
Ha azonban az éppen az elutazásunk előtti hetekben megjelent 1950-1952-es évek naplójába (vagy annak korábban közzétett változatába) tekin­tünk a válasz bonyolultabbnak tetszik. Különösen, ha melléje tesszük a San Gennaro vérének befejező részét, amely a nápolyi szent ereklyéjének csoda­ként meghirdetett (s évi háromszori rendszerességgel ismétlődő) folyé­konnyá válását is megjeleníti.
Csoda, megrendelésre? - tehető fel a kérdés, és regényében Márai köz­vetlenül ugyan nem válaszol, de valamiképpen mégis érzékelteti, hogy az esemény túlvilágisága" legalábbis megkérdőjelezhető. Megkérdőjelezhető, mint ahogy egész világunk, az emberiség megválthatósága is. )Visszautalva ezzel az olvasó által levonható pesszimista s végkövetkeztetéssel Lőrinczy Huba tanulmányára, aki először adott hangot ennek a gondolatnak.)
A naplók adatai közül talán az a legfontosabb, amelyből egyértelműen kiderül: a valóságban Márai is és felesége is megkapták az amerikai vízumot. A regénybeli férfi és nő adminisztratív kettészakításának tehát nincs valós életfedezete. Egyszerű írói kitaláció, amelyre Maráinak „csupán" azért volt szüksége, hogy általa megteremtse az öngyilkosság külső indítékát. S ha ez így van, meggondolandó: milyen méretekben kell komolyan vennünk ezt a sorsdöntő cselekedetet? — A regény belső világában természetesen nem vethető fel ilyen kérdés. Ám Márai életanyagához viszonyítva nem tekint­hetjük másnak, mint egyfajta szerepjátszásnak, s amelynek csak szimbolikus jelentősége van. - Megítélésünk szerint azonban így is számos olyan üze­netet tartalmaz, amelyre nagyon is oda kell figyelnünk, s amelyek végső soron választ adhatnak a gondolatmenetünk elején felvetett kérdésre: miért is szánta rá magát Márai arra, hogy elhagyja azt a környezetet, amely élete egyik legszebb szakaszát keretezte?
A további válaszokat immár az Ami a Naplóból kimaradt 1950—1952 című kiadvány sorai tartalmazzák, amelyek Márai feljegyzéseinek korábbi válto­zatával szemben több teret szentelnek az író személyes életének és nem mindig a nyilvánosságnak szánt gondolatainak.  Ezekből megtudhatjuk, hogy a kivándorlásnak egészen prózai okai voltak. Az olasz hatóságok a menekülőnek nem adtak állampolgárságot, csak tartózkodási engedélyt, amelyet folyamatosan meg kellett újítani. A megélhetés is bizonytalan volt. Kezdetben pénzzé kellett tenni a feleség értékesebb ruhadarabjait, ékszereit, bár utóbb a német és olasz kiadók már-már egy-egy régebbi mű fordítását is megjelentették. Mindehhez társult egyfajta politikai félelem is: Márai na­gyobb biztonságban érezte magát a távolabbi kontinensen. Gondolatban még arra is vállalkozott, hogy polgári állást vállal; hogy ilyen hagyományos módon biztosítsa felesége és fogadott fia jövőjét. Igaz, azzal a kiegészítés­sel, hogy az állampolgárság és az anyagi háttér megteremtése után időnként még vissza-visszatér Európába.
Ez mind igen elfogadhatónak hangzik, ám még mindig nem található meg benne az a mag, amely a regénybeli öngyilkosság gondolatát elindította volna. Pedig a válasz fellelhető az említett sorok között, nemkülönben ak­kor, ha felidézzük Maráinak a háború előtti nézeteit, amelyek az eltömege­sedéssel, a szellemileg kiüresedő civilizációval, Európa kultúrájának a pusztulásával függenek össze. S tegyük hozzá: amely értékvesztés és eltö­megesedés jellegzetes megtestesülését 1952-ben is elsősorban a kényszerha­zának választott Amerikában láthatta. Ezt ugyan a napló ilyen közvetlenül és leegyszerűsítve egy helyen sem mondja ki, de számos utalása egyértelmű­en érzékelteti. Ugyanakkor ezek a szövegek megrendítően rögzítik Maráinak a kivándorlás kiváltotta érzéseinek az ellentmondásosságát. Ami­kor kézhez kapja a vízumot — hazafelé tartva sírni kezd az utcán. Kezében érezheti az új élet, a menekvés lehetőségét? Vagy visszaretten attól az élet­formától és országtól, amelyet nemrég közönnyel és ellenszenvvel, majd cinizmussal és műveletlenséggel vádolt? S ekkor elérkezünk ahhoz a kulcs­mondathoz, amely egyértelműsíti feltevésünket: „Nem lehetetlen, hogy belehalok, ha kimegyek Amerikába..." — Ezek a szavak kimondják a lénye­get, azt, hogy a regénybeli alterego öngyilkossága — egyfajta leszámolás a múlttal, búcsú az európai kultúrától, mindattól, ami eddig mint embert és írót meghatározott.
Nem kívánjuk túlírni a felvetett összefüggést, de feltétlenül idekívánko­zik még a naplónak az a bekezdése, amely az irodalom jelentőségének ha­nyatlásáról szól, az írásról, amelyre a világnak már nincs szüksége, s amely­nek nyomán Márai több helyütt is megemlíti, hogy a jövőben már csak a maga számára, íróasztalfiókjának kíván alkotni.
Végül az Amerikával kapcsolatos ellentmondásos érzéshez tegyünk hoz­zá még két momentumot. Egyrészről azt, hogy az 1951 őszén beindult Sza­bad Európa-adások honoráriuma ugyan megnyugtató anyagi hátteret bizto­sított Márai életéhez, ugyanakkor azonban kezdetben elvonta minden alkotó erejét. Másrészről pedig azt, hogy e kapcsolódással ugyan bekerült a világpolitika áramába, ám ezáltal vaskos kompromisszumokra kényszerült; beszédhelyzete megváltozott, s nem mondhatott ki közvetlenül olyan indu­latokat, mint amelyek például 1956 nemzetközi elszigetelődése nyomán feltódultak benne, látva azt, hogy a két nagyhatalom kiegyezett egy kis nép szabadságharcának eltiprásában.
(A San Gennaro vérét Márai épp ezekben a hónapokban fejezte be. A re­gény 1957 nyarán megjelent német fordításában már ott olvasható az a feje­zet is, amely az 1956-os forradalom nyugatra távozott ex-komrnunistáit elítéli.)
Ennyit tehát a Parco della Rimembranza kilátója kapcsán azokról az alkotás-lélektani vonatkozásokról, amelyek az emberiség megváltását vállaló hős tettéhez kapcsolódnak.
* * *
A másik kérdésünk igencsak prózai s az előbbinél jóval egyszerűbb. így hangzik: vajon jó helyen jártunk-e? Jó helyre helyezték-e el az emléktáblát? Hazajövet ugyanis újra kézbevettük a regényt és a már említett napló kiegé­szített kiadását. S megdöbbenve tapasztaltuk, hogy sem az egyik, sem a másik nem via, hanem villa Ricciardiról szól, villáról, ami épületet, épület­csoportot, települést jelent. A mi kis utcánk egyemeletes háza nem illik bele ebbe a képbe. A regény egyértelműen településről, bagolyvárról beszél, amelyet kagylómész odúk, lakóbarlangok szegélyeztek, s közepén temp­lomtorony emelkedett. A napló is „több házat" - „közös kerítéssel" említ, amely Posilippo „tetőzetén" emelkedett, s az épülethez, amelynek második emeletén Máraiék laktak — e leírás szerint — „szép, enyhe lépcsózettel emel­kedő betonút vezet/ett/ fel, óriási pálmák, szőlőlugasok között." A Via Ricciardira ez semmiképpen sem mondható.
Majd újra kézbe véve az író régi térképének másolatát meg is találom a Villa Ricciardinak jelzett helyet, a mi Via Ricciardinktól légvonalban körül­belül négy kilométerrel északabbra (az új térkép viszont már nem tünteti fel). Lehet, hogy ez volt Máraiék igazi tartózkodási helye, az igazi genius loci?
Miközben a kérdésről töprengünk, Mészáros Tibor felhívja a figyelmem a napló „Lajosára", aki Máraiéknak a lakást szerezte, s aki nem más, mint Márton Lajos, Márainé nagybátyja s már jóval korábban a Posilippon élt -mint a Bagnoliban szervezett menekülttábor alkalmazottja. Lehet, hogy a levelek — óvatosságból — az ó címére irányítattak? S így jöhetett létre a cse­re? A nápolyi emléktábla-állítók így jutottak volna a Via Ricciardira? Szép és logikus lenne ez a kombináció. Ám a regényben mégis található néhány olyan részlet, amely mintha a „via" mellett szólna (például az, hogy a főhős reggelente felkereste a tengert vagy a kilátót, amelyek ide elérhető közelségben fekszenek). S itt van még a napló egy további mondata 1949-ból, amely így szól: „Lajossal szobát cseréltünk", méghozzá olyan szobát, amelyet a következő oldalon Márai „új szállásként" aposztrofál. Lehet, hogy ez a szobacsere - a „villából" a „viára" való leköltözést jelentette? Lehet, hogy az író időnként itt is tartózkodott? (A naplóban ugyanis a helyiség dolgozószobának való berendezéséről van szó.)
Jó lenne mindezt eldönteni. Vagy legalábbis a mai Villa Ricciardit is fel­keresni, ha ugyan még megvan. (A hajdani ligetes Posilippot - a Rózsa­dombhoz hasonlóan - ma már sűrűn beépítették.)
Az utánam jövők talán majd megteszik, s akkor véglegessé és hitelessé válhat az író nápolyi emlékhelyeinek a sora.